Biográfus

Kedves Olvasóim!

A széles érdeklődési köréről híres Kosztolányi Dezső különösen nagy könyvtárral büszkélkedhetett. Felesége összegzése alapján élete folyamán „körülbelül nyolcezer könyvet gyüjtött össze. Francia, angol, német, olasz, spanyol nyelven. De egy-két könyvet olyan nyelven is megőrzött, amelyet nem tudott. Kínai, orosz, lett, szerb, román könyvei voltak. […] Könyvtárának jelentős részét alkották a nyelvészeti munkák, szótárak.” Az író állítása szerint ellenben hétezer kötetes könyvtára volt, de annyi bizonyos, hogy dolgozószobájában három fal mentén a padlótól a menyezetig értek a könyvek, saját műveinek külföldi kiadásai pedig a fönti polcokon kaptak helyet. „Minden darabját egyenként vettem, minden kötetéhez fűz valami emlék” – vallotta Lánczy Péternek 1934 nyarán. Németh Andor visszaemlékezése ugyancsak a könyvtár nagy becsben tartásáról árulkodik: „Mindig nagyon ünnepélyes volt, ha egy-egy könyvet kiemelt a többiek közül, és megmutatta nekem. Nagyon sok régi kiadású könyve volt, első kiadású magyar romantikusok, de rengeteg német, francia, olasz és spanyol könyv is. Könyvtárát úgy ápolta, mint egy kertet […] A legnagyobb megbecsülésnek tartom, hogy […] kölcsönadta egyszer Jules Renard Napló-ját, és egy más alkalommal néhány Proustot.”

Kosztolányi külföldi útjai során is rengeteg könyvet vásárolt, valamint rendszeres vásárlója volt többek között a Grill-féle Könyvkereskedésnek, a Lauffer Tivadar Könyvkereskedés és Antikváriumának, a Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt.-nek, Medvei Dezső Új és Antikvár Könyvesboltjának, valamint a Rózsavölgyi és Társának. Előfordult, hogy hitelben vásárolt, de mindenképp jelentős összeget költött mind a hazai, mind a külföldi könyvpiac antikvár és újonnan megjelent köteteire. Halála után szétszóródott gyűjteményét szépirodalmi, nyelvészeti, filozófiai, pszichológiai, esztétikai és orvostudományi munkák egyaránt gazdagították.

Fönnmaradt könyvszámláin számtalan más kiadvány mellett szerepelnek Sainte-Beuve francia nyelvű munkái, Horatius művei, Szent Ágostontól a Vallomások, Toldy Ferenctől A magyar költészet kézikönyve öt kötetben, Goethe alkotásai, Ipolyi Arnold Magyar mitológiája, Arany, Dayka és Komjáthy könyvei, Budenz Finnugor szótára, Gombocz Nyelvtörténeti módszertana, Szinnyei Magyar nyelvhasonlítás című munkája, a kanti etika alapművei, Shakespeare-drámák, különböző szótárak (köztük nem utolsósorban etimológiai szótárak), Bars vármegye monográfiája, Freudtól a Die Traumdeutung (Álomfejtés) és Tolsztoj Anna Kareninája.

Az író orosz irodalom iránti érdeklődését nemcsak tárcái és esszéi mutatják, hanem könyvtárának néhány további ismert darabja is. Csehovot az 1902-es, négykötetes jénai összkiadás alapján fordította, de például egy Tolsztoj halálábrázolásait számba vevő francia antológia is birtokában volt, valamint Eugene Melchior Vogüé márki műve az orosz literatúráról, André Suarès tanulmánya Dosztojevszkijről és Merezskovszkij Tolsztoj és Dosztojevszkij című munkája németül. Ezenkívül minden bizonnyal a francia, az angol, illetve más nyugat-európai irodalmak alapművei mellett az akkoriban frissen megjelent tudományos szakmunkák is rendelkezésére állhattak, ám e tekintetben tételes listákról, könyvszámlákról nem tudunk.

Saját könyvtárának állandó használata mellett többször megfordult például a Baumgarten Alapítvány gyűjteményében is. Illés Endre beszámolója szerint sokszor játékosan színészkedett az egyes kötetek kézbevételekor, miközben olyan kiadványokat is leemelt a polcról, amelyek bizonyosan megvoltak otthonában: „a betévedt olvasót játszotta. Költők rajongóját. Csodálkozott, dicsért, ámuldozott. Odalépett a tömött könyvsorokhoz, kihúzott egy zöld vászonba kötött könyvet. »Shelley…« – mondta. És kezdődött a mutatvány.” Miután kellő mennyiségű könyvet fölhalmozott az asztalra, befejezte magánszámát, s végül egyiket sem vitte magával. Ilyenkor mindössze néhány folyóiratot kért: általában az Adelphi, a Nation és a Poetry lapszámait, lehetőleg minél több évfolyamban.

Mindenkit szeretettel várunk

2018. január 24-én, 18:00 órai kezdettel Veszprémbe,

az Utas és holdvilág Antikváriumba,

ahol a Kosztolányi Dezső élete című kötetről fog beszélgetni

a szerzővel, Arany Zsuzsannával Brassai Zoltán irodalomtörténész,

az Irodalomtörténeti Társaság Veszprém Megyei Tagozatának elnöke.

1929 folyamán került forgalomba Thornton Wilder amerikai dráma- és regényíró Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) című könyve a Révai Könyvkiadó gondozásában. A regény első kiadását Kosztolányi Dezső fordította, bevezetővel pedig Gaál Andor látta el, míg az 1935-ös második kiadás átültetéséhez Benedek Marcell is hozzájárult.

A Pulitzer-díjjal is jutalmazott mű cselekménye a 18. századi Peruban játszódik. Öt utazó alatt leszakad egy Lima közelében lévő, még az inkák által épített függőhíd, s a balesetben mindannyian szörnyethalnak. Juniperus, a tudós szerzetes – aki tanúja volt az eseménynek – megkísérli rekonstruálni az áldozatok élettörténetét, kutatva az okot, miért érte őket közös végzet, s miképpen mutatkozhat meg tragédiájukban az isteni gondviselés. A jelképes híd a nevét védőszentje, Szent Lajos király után kapta. Mire azonban a szerzetes kutatásai végére ér és elkészül könyvével, az inkvizíció eretneknek bélyegzi, s művével együtt máglyán elégeti.

Kosztolányi nemcsak magyarra fordította a gyorsan népszerűvé vált regényt – melyet többször megfilmesítettek, először 1929-ben Charles Brabin rendezésében –, hanem hosszabb lélegzetű esszében is foglalkozott vele. Gondolatmenetét az amerikai irodalom pár jelentős képviselőjének említésével kezdi (Emerson, Poe, Whitman, Lewis Sinclair), akik akkorra már Magyarországon is ismertek voltak: „Az amerikai irók egy darabig az európai mult büvöletében éltek, itteni minták szerint igyekeztek érezni-gondolkozni. Aztán egyszerre leráztak magukról minden előitéletet. Körültekintettek, egy gyermek szilaj mohóságával. Fölfedezték, mint uj Kolumbuszok, Amerikát. Ők is egy uj világot leltek, kincseket, melyekről nem álmodtak.”

A fordító meggyőződése szerint az amerikai életforma és fölfogás kedvezett a modern irodalomnak. „Az amerikai nyelv tárgyilagos, kemény, szóvirág nélkül való. New England kivándorlói még ma is megőrizték a tizenhetedik századi szavak ősi, vad zamatát, s az amerikai iskolásfiuknak nem kell külön szótár Shakespeare-hez, mint a londoniaknak” – szögezi le esszéjében. Kosztolányi ismeri Wilder addigi életútját, korábbi regényét, a Kabalát, a Szent Lajos király hídját pedig remekműnek tartja. „Ez az iró, ugy látszik, mindent tud rólunk, az életről és a müvészetről, amit tudni lehetséges” – állapítja meg, miközben a szöveg befogadásesztétikai szempontú megközelítésére tesz javaslatot. A regényhősök alakját elemezve jut a konklúzióra: mindnyájuk számára megváltás a halál. Wilder művének fő motívumát a szeretet vállalásában látja, s a szöveget erkölcsi értelemben is magasra értékeli: „Szeretetre vagyunk teremtve. Lelkünkben hatalmas készlet van belőle s ezt el akarnók pazarolni, ha másra nem, egy kutyára. Csakhogy a világon az a törvény, hogy két ember sohase szerette egymást egyformán. […] mikor e könyv költői és művészi értékeiről irtam, elfelejtkeztem legnagyobb értékéről: az emberiességéről. Ez az erkölcsi magasság teszi remekmüvé.”

A Szent Lajos király hídja hazai megjelenéséről több folyóirat és napilap tudósított. A Nyugatban Schöpflin Aladár közölt kritikát, a regényben megfogalmazott filozófiai gondolatokra helyezve a hangsúlyt. „Van-e véletlen? Nem kételkedés-e Isten bölcsességében s az általa teremtett világrendben, ha azt hisszük, hogy bármi is történhetik, ami nem okokból következik? Hátha csak mi hisszük véletlennek, mert nem tudjuk elménkkel felfogni azokat az okokat, melyek a látszólag véletlen események mögött rejtőznek?” – veti föl a kérdéseket, majd az emberi élet értelmét, valamint az egyéni életnek és az egész világnak a tervszerűségét kutató katolikus szerzetes alakját boncolgatja. Bár Juniperus nem jött rá a titokra, Wilder „rájön, hogy az az öt ember csakugyan tervszerűen, saját élete logikájának kényszeréből pusztult el a híddal.” Mindegyik áldozat nagyon szeretett valakit élete folyamán, s amikor ez a szeretet a másik fél elutasítása és/vagy halála miatt „megtörik bennük”, véget ér életük. Kosztolányihoz hasonlóan Schöpflin szerint is a regény fő mondandója a szeretet misztikumának hirdetése, a mű stílusán azonban nem az amerikai szellemet, hanem a francia iskolázottságot érzi. „Kosztolányi Dezsőt, a fordítót irigyelni lehet ezért a feladatért és még inkább hiánytalan megoldásáért” – zárja gondolatait.

Mindenkit sok szeretettel várunk az Osiris Könyvkiadó rendezvényére,

 Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete című kötetének bemutatójára!

Helyszín: Kossuth Klub (Budapest, Múzeum utca 7.)

Időpont: 2017. december 12., kedd, délután 5 óra

A kötetet bemutatja: Bónus Tibor

Facebook: https://www.facebook.com/kosztolanyidezsoelete/

Szeretettel ajánlom minden érdeklődő figyelmébe Kosztolányi mester életéről írt könyvemet, mely a közeljövőben (2017. november vége – december eleje) lát napvilágot az Osiris Könyvkiadó gondozásában. Ízelítőül álljon itt az a néhány sor, mely a kiadvány fülszövegén lesz majd olvasható:

„Ahogy minden esendő emberi élet, a művészlét sem a tökéletességről szól, hanem az örökös belső harcokról és a tökéletlenség vállalásáról. Noha az életrajz történetet mesél, mindeközben olyan portrét tár elénk, mely az adott személy önmagával folytatott vívódásait, döntési helyzeteinek nehézségeit mutatja be. […] Minden életrajz tükör is egyúttal: az egyén életén keresztül önmagunkat és társadalmunkat, korunkat segít jobban megérteni. »Ha egyetlen mondattal kellene meghatároznom az életrajzot, az emberi megértés művészetének hívnám és az emberi természet ünneplésének« – írja Richard Holmes. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Kosztolányi Dezső élete és munkássága számos aktuális kérdést fölvet. Vajon a 20. század első évtizedei óta más lett-e irodalom és politika viszonya? Megtalálhatja-e helyét az az alkotó, aki nem kíván szekértáborokhoz csatlakozni, hanem pusztán tehetségéhez és tudásához mérten, tisztességgel és becsülettel szellemi értékeket kíván teremteni? Vajon nemzeti klasszikusaink megítélése, befogadástörténete, kánonbeli helye mennyiben kiszolgáltatott az irodalomtudományban uralkodó kultúrpolitikai irányvonal(ak)nak? Lehet-e tisztán, ideológiamentesen bemutatni és/vagy értelmezni egy-egy életművet?”

Bővebben lásd majd a kötet előszavát! :)

További hírek, információk: https://www.facebook.com/kosztolanyidezsoelete/ 

Kosztolányi élete utolsó éveiben többször meggyónt, a halálos ágyán pedig fölvette az utolsó kenetet. A gyónásról maga is említést tesz ebben az időszakban följegyzett beszélgetőlapjaiban („Nagyon félek, hogy meghalok / Fuldoklom Hivd Pásztort Pásztort / Most tudom, hogy mi a katolicizmus. / katolicizmus […] Megyóntam / tam / Titok”), de az egyik gyóntatópap, Korének József kórházi lelkész helyettese szintén rögzítette emlékeit: „Távozásom előtti napon azt mondja az egyik nővér: – Osztályomon van a Kosztolányi úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet és barátságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyónhatott. […] A beteg költő engem is barátságosan fogadott, és mikor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg a gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre írótömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert orrán keresztül mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosztolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ezalatt többször meggyónt…” (Lásd Új Ember, 1959. szept. 6.)

Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án délelőtt halt meg. „Bőszült volt, hogy meg kellett halnia, azt mondják, még a ravatalon is bőszült volt az arca. […] Persze, még eddig mindig meggyógyult, nem volt ahhoz hozzászokva, hogy beteg-állapota, amelyet már annyira ismer, halállal végződhetik” – jegyezte föl ekkor naplójába Füst Milán. Az író felesége visszaemlékezése szerint azonban napokkal korábban megbékélt: „Félt a haláltól és vágyott meghalni. »Én meg akarok halni ez a döntő« mondta, amikor egyszer erősen rákiabáltam igy: »Gyógyulj meg!« […] »Halottak napján már a temetőben fogadok« – mondta nehány nappal halála előtt. Ekkor már valósággal komázott a halállal.” Mindenszentekkor még erősen szorongatta Ascher Oszkár kezét, halottak napján már nyugodt volt és derűs. A visszaemlékezések szerint mikor kezelőorvosa, Hauber László az ágya fölé hajolt, hogy megkérdezze, miben segíthetne, Kosztolányi mindössze ennyit válaszolt: „Tedd, hogy éljek!” (Lásd Új Idők, 1936. nov. 15.)

(Angyal a szabadkai temetőben. Fotó: AnJou)

Ötvenedik születésnapja alkalmából Kosztolányi Dezső egész lírai életművét felölelő reprezentatív gyűjteménnyel jelentkezett. A Révai Testvérek által közreadott összeállításban (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött költeményei) 1907 és 1935 közötti alkotások szerepeltek, az önállóan megjelent kötetek anyagának újragondolásával, illetve válogatott újraközlésével. Szerepelt még a kiadványban Számadás címen egy újabb kötetre való anyag is, mely a munka igazi újdonságát adta a kései versek legkomolyabb darabjaival. „Az ember szerénységet tanul az ilyen kötet összeállításánál, de valami büszkeség is elfogja. Vannak dolgok, amiket egy tizenhét éves fiatalember ugyanúgy mond, mint mondana egy ötvenéves. Az egész mesterség, amit megtanul és megpróbál tökéletességre emelni, az ösztönnel szemben nem sokat ér” – nyilatkozta az író a gyűjtemény megjelenésekor.

A munkálatok közben Kosztolányi egyik legközelebbi barátja, Füst Milán véleményét is kikérte, aki külön megjegyzetelte az egyes verseket. A Régi dajkánk egyetlen öröméhez fűzött megjegyzése például a következő volt: „nem emelkedik addig, ameddig óhajtaná az ember, tehát elégedetlenséget hagy a szívben. Azt hiszem, kihagyható volna. [a „mert látta magát, amint egy este” sorhoz írva:] »talán látta magát«, mert különben honnan tudod, ha csak meglested s nem beszéltél vele utóbb, te kurva! Vagyis elmondta neked!”

Az Összegyűjtött költemények komoly szakmai elismerésben részesült, amihez a kiadvány jublieumi jellege is hozzájárulhatott. 1936-ban ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Kosztolányi munkáját tüntette ki a Weiss Fülöp-jutalommal, amivel az utolsó öt évben napvilágot látott szépirodalmi művek legjobbját díjazták. A kritika ugyancsak tekintetbe vette a kiadvány jubileumi jellegét. A méltatók nem pusztán dicséreteket írtak, hanem Kosztolányi költészetéről összegzőleg is szóltak, a szerzőt mesterként tisztelő József Attila pedig ekkor közölte A Toll hasábjain jelentős tanulmányát, melyben többek között az író szoros szövegelemző módszerét követte.

„És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

»Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.«

A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötétsmaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is sajátmagát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy.” (József Attila: Kosztolányi Dezső. A Toll, 1935. júl. 15.)

Köztudott, hogy a századfordulón a kávéház komoly (kulturális) közéleti fórumnak számított. „Térben a New York-kávéház emelete, vagy az Otthon-Kör, vagy a Bristol, vagy a Nyugat szerkesztősége, vagy az Abbázia – mindegy az: időben mégiscsak az volt az a kor, amikor egyszerre több hires irót láttam először, személyesen egy nap alatt, mint husz esztendeig, azóta” – emlékezett vissza Karinthy Frigyes az időszakra. Nemzedékek nőttek föl a kávéházakban, melyek látogatása a fiatalok felnőtté válási folyamatának is része lett, legalábbis ahogyan azt Rákosi Jenő, a korszak neves konzervatív újságírója állítja: „Minden férfiember nevelése enélkül hiányos és tökéletlen. Az egyetemi kurzus kávéház nélkül olyan, mint egy festmény árnyék nélkül, sőt megesik néha, hogy az egyetem az árnyék és a kávéház a kurzus.” Mindezt az is alátámasztja, hogy szakmai társaságok jelentek meg az asztaloknál, szerkesztőségek tartották itt üléseiket, illetve munkatársi és baráti kapcsolatok köttettek a kávéházak falai között. A tulajdonosok az újonnan kialakult társadalmi funkciókhoz igazodva főként az infrastrukturális központokban – többek között nyomdák és kiadóvállalatok közelében – nyitották meg üzleteiket.

Az újságírók és írók a kávéházakban nemcsak beszélgettek, barátkoztak, üzleteltek, írtak és szerkesztettek, hanem olvastak is, miután a napisajtón túl a hazai és külföldi folyóiratok egyaránt hozzáférhetőek voltak. Kosztolányi Dezső például több olyan tárcát vagy esszét közölt, melyben idegen nyelvű cikkekre hivatkozott. Tájékozottságát nem pusztán az otthonába rendelt lapok tanulmányozásának köszönhette, hanem a kávéházi kínálatnak is, különösen fiatal éveiben, amikor nem sokra futotta keresményéből. Noha az 1900-as évek elejére a lapok már országos terjesztésűek voltak, még mindig alacsony volt példányszámuk, és előfizetői rendszer működött. A Hét című folyóiratnak Budapest közel négyszáz kávéháza volt előfizetője, ami elegendőnek számított a kiadvány fönntartásához. Ezzel egyidejűleg azonban „a magyar lapkiadók némelyike már arról panaszkodott, hogy előfizetőinek száma azért olyan csekély, mert a kávéházak a lapok járatásával vonzzák magukhoz a közönséget, mely a sajtót ott olvassa el ahelyett, hogy egyenként előfizetne rá.” (Buzinkay Géza)

Szép Ernő és Juhász Gyula beszámolóiból tudjuk, hogy a külföldi lapok közül például a Harperʼs Weekly Magazine, a LʼIllustration, a Le Rire, a Simplicissimus, a The Studio és a Police Gazette, míg a hazai kiadványokból többek között a Magyar Figaro, a Pesti Hírlap, a Tolnai Világlapja, az Új Idők és a Vasárnapi Újság várta olvasóit a kávéházi asztalokon. A napisajtón és a kulturális szemléken túl a tulajdonosok szaklapokat is járattak – a Gyógyászattól az Egyetemes Philologiai Közlönyön át a Borászati Lapokig –, de hozzáférhető volt A Pallas nagy lexikona, Budapest teljes lak- és címjegyzéke, Magyarország Helységnévtára, a Tiszti Címtár, a Pénzügyi Kompassz, illetve a MÁV-menetrend is. Kosztolányi ugyancsak számba vette az olvasmányok kínálatát, amikor 1917-es nagyváradi látogatásakor megállapította, hogy a városban még a háborús viszonyok ellenére is „olvassák, a kávéházakban és az utcán a Corriere della Sera-t, a Stampa-t, a Le Matin-t, a LʼIllustration-t, az Illustrated London News-t, a Times-t.”

A kollektív emlékezetben rögzült legendák alapján a kávéházakat elsősorban írók, újságírók, szerkesztők és kiadók látogatták, holott a törzsvendégek legszélesebb bázisát a polgári középosztály adta. Nők és férfiak egyaránt betértek a kávéházba, bár azokat a hölgyeket, akik önállóan is beültek (főként a kései órákban), elsősorban prostituáltaknak tekintették, de legalábbis büfédámáknak, táncosnőknek, „macskazenekarok” tagjainak vagy kasszírnőknek kellett lenniük. „Mint három, mindenütt jelenlévő testvér, a kávé, a fény és a sajtó nemcsak a városok képét változtatta meg, hanem az együttlét új formáit, a társadalom új kvalitását teremtette meg.” (Droste, Wilhelm) Noha az asztaloknál szabadon lehetett eszmét cserélni, a világháborús időszaktól kezdve már megjelentek az egymást váltó rezsimek kémei és a följelentői is.

A századfordulós nemzedék számára azonban iskola volt a kávéház: a törzsasztaloknál ülő írókhoz és szerkesztőkhöz bárki odamehetett, s a fiatalok nem csak kézirataikat mutathatták meg, de beszélgetéseket is folytathattak, számos szakmai ismeretre szert téve. Az előbb már idézett Kosztolányi Kávé-ország című tárcájában szintén kiemelte a szabadegyetem jelleget: „A kisasztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. […] a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő hisztorikus feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a czikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki czikóriát?”

A kávéházak látogatásával együttjáró bohém életvitelt és szabadgondolkodást a korszak társadalmának nem minden rétege tolerálta. Ami például a Nyugat folyóirat írói számára norma volt, a hivatalos közízlés előtt elítélendő magatartásnak számított: „Nagyhangu szociális tanulmányok megállapitották, hogy Budapest társadalmi életének, gazdasági helyzetének destruktiv ereje innen indul ki. Gúnyoros s a szellemi nagyképüséget kicsufoló száz és száz apró napisajtócikk ugyanakkor megállapitotta, hogy Budapest társadalmi életének sava-borsa, kulturfejlődésének szükséges és összeforrt eleme a kávéház.” (Iván Ede)

1932-ben Budapesten tartották a Nemzetközi PEN Club kongresszusát. Az ülésszaknak – melyre 22 nemzet 245 írója érkezett – a Magyar Tudományos Akadémia adott otthont. A tárgysorozatban szerepelt „a londoni központ főtitkárának jelentése, a Pen Club világdijának odaitélése, számos neves irónak az előadása, végül eszmecsere arról, hogy milyen módon szolgálhatják a Pen Club tagok a békét politika nélkül.” (A Magyar Országos Tudósító hírei. Budapest, 1932. máj. 13.) Az ülést John Galsworthy nyitotta meg, aki a szervezetet és a kongresszust a politikamentesség és az irodalom melletti elkötelezettségre szólította föl. Egyúttal arról is tudósított, hogy huszonkét amerikai, belga, kanadai és osztrák író részvételével petíciót intéztek a világ összes kormányához, a toll embereinek politikai és/vagy vallási okokból történő üldöztetése ellen.

Magyar részről Berzeviczy Albert tartotta meg az ünnepélyes köszöntőt, melyben az Akadémia megalapításáról, a magyar történelem epizódjairól és a hazai irodalom nagyjairól szólt. A vámhatárok elítélésével és a népek kulturális közeledésének hangsúlyozásával olyan programpontokat tárt a nemzetközi küldöttség elé, amelyek összhangban voltak a korábbi elnök, Kosztolányi Dezső által képviselt irányvonallal. Az esemény politikai súlyát támasztja alá Horthy Miklós megjelenése, aki ugyancsak mondott beszédet.

A magyar írók fölszólalásai közül kiemelkedett Babits Mihályé, aki hosszabb terjedelmű tanulmányt olvasott föl. Az írástudók árulásában rögzített állításaival rokon szellemben vetette föl a gondolkodók felelősségének és szerepének súlyát az európai politikai helyzet alakulásában, valamint a harmincas évek elején újra mutatkozó háborús szellem fölerősödésében. Karinthy Frigyes a Magyar Eszperantó Társaság nevében javasolta a mesterséges nyelvek használatának bevezetését a nemzetek közötti kommunikációban: „Válasszunk ki egy vitathatatlanul nagy irodalmi értékű novellát, s fordíttassuk le tíz nyelvre, köztük eszperantóra. […] Meg fogják látni, hogy az eszperantó nyelvből készült visszafordítás közelíti meg legjobban az eredetit […] a PEN Club csatlakozzon az eszperantóval kapcsolatos törekvésekhez: legyen az eszperantó az üzleti élet, a kereskedelem, a diplomácia, a tudomány és az irodalom nyelve!” (Karinthy Frigyes felszólalása. A Magyar PEN Club Kézirattára. Bárdos László fordítása.)

A Budapestre érkező külföldi vendégek között említhető például Chesterton, Shaw és Wells (Anglia), Maeterlinck (Belgium), Karel Čapek (Csehország), Duhamel, Gide, Valéry és Jules Romains (Franciaország), Rabindranath Tagore (India), Sholem Asch (Varsó, Jiddis PEN), Hauptmann, Ernst Toller és Franz Werfel (Németország), Marinetti és Croce (Olaszország), Avigdor Hameiri (angol mandátumi Palesztína, újhéber Palesztína PEN Club), Octavian Goga (Románia) és Selma Lagerlöf (Svédország), de az ülésszakon részt vett Mussolini életrajzírója, Margherita Sarfatti is. Az egyik közös vacsora alkalmával a baloldali német írók és a fasiszta olasz küldöttség között kisebb szóváltás kerekedett: Marinetti elítélte Thomas Mann és Jules Romains „szociálpesszimista és kommunistabarát” regényeit, míg Proustról és Joyce-ról megállapította, hogy „szózagyvalékká kutyulták össze” az ő dinamikus „szabad szavait”. (Fried Ilona: Őexcellenciája kívánságára. Színház, kultúra és politika a fasizmus Olaszországában. Budapest, 2016, L'Harmattan.) Az olasz szerző egyébként Karinthyval találta meg leginkább a közös hangot, akivel „szinte elválaszthatatlanok voltak a kongresszus alatt”. Marinetti a hivatalos olaszbarát politika kegyeit élvezve, a kongresszuson való részvételéhez pedig hozzájárult, hogy Berzeviczy a Korvin Mátyás Magyar–Olasz Egyesület vezetője is volt.

A deklarált politikamentesség ellenére a díszvendégek komoly kultúrpolitikai vitákat folytattak az Akadémia üléstermeiben is. Ernst Toller rámutatott a meghirdetett eszme lehetetlenségére, majd „petíciót nyújtott be a fasizmus és minden a szólásszabadságot csorbító kormánylépés, valamint az értelmiség üldözése ellen, többek között Nagy Britanniában, ahol betiltották James Joyce Ulysessét.” Marinetti válaszként megjegyezte: „amikor békéről szólnak, az a háború előkészítésének egyfajta módja. Uram! Nem kell a békéről beszélni ahhoz, hogy elkerüljük a háborút! Nem beszélni kell a békéről, hanem védeni kell azt!” (F. T. Marinetti beszéde a Pen Kongresszusának II. ülésén. Budapest, 1932. máj. 18.) A kongresszus többsége végül támogatta Toller javaslatát, Marinetti pedig „békítő gesztust tett a többi résztvevő felé, és arról beszélt, hogy az avantgárd művészetben van elég közös alap ahhoz, hogy összehozza a művészeket”. A vitába magyar részről Illyés Gyula szállt be, de Sárközi György és Zsolt Béla ugyancsak elítélte az üldöztetéseket. Kosztolányi Dezső (a jegyzőkönyvek alapján) mindössze egyszer szólalt föl, amikor a „tisztaszívű magyar irodalmár” Szini Gyula emlékének kívánt adózni. (KD fölszólalása az 1932-es nemzetközi PEN Kongresszuson. Közli Zágonyi Ervin: Súlya és dísze. Százhúsz éve született Kosztolányi Dezső. Magyar Nemzet, 2005. ápr. 2.)

Az amerikai születésű Ezra Pound Velencében hunyt el. Először 13 éves korában látogatott az itáliai városba, később 1908-ban – amikor megjelent A Lume Spento (Kialvó fénynél) című verseskötete – járt ott, majd megszakításokkal a húszas és a harmincas években, míg 1962-ben végleg le nem telepedett. Sírja ma is megtalálható a San Michele temetőben, a magas kőfallal körülvett szigeten, ahol kedvese, Olga Rudge síremléke mellett van nyughelye.

A negyvenes években Pound a fasiszta rendszer híve lett: az olasz nemzeti rádióban tartott beszédeiben többek között Amerika-ellenes nézeteit fejtette ki. Mussolini bukása után, árulás vádjával, 13 éven keresztül börtönben raboskodott előbb Pisában, majd Washingtonban. Az Egyesült Államokban azonban nem állították bíróság elé, hanem azonnal elmebetegnek nyilvánították.

Már az 1900-as évek elején – Londonban – megismerkedett mások mellett Yeats-szel, James Joyce-szal és T. S. Eliottal, illetve ő lett a Poetry európai szerkesztője. A kiadványt Kosztolányi Dezső is előszeretettel tanulmányozta, aki a Baumgarten Alapítvány könyvtárában jutott hozzá az egyes lapszámokhoz. Illés Endre elbeszélése szerint kis színpadi jeleneteket rögtönzött, amikor a gyűjtemény köteteit nézegette: „a betévedt olvasót játszotta. Költők rajongóját. Csodálkozott, dicsért, ámuldozott. Odalépett a tömött könyvsorokhoz, kihúzott egy zöld vászonba kötött könyvet. »Shelley…« – mondta. És kezdődött a mutatvány.” Miután kellő mennyiségű művet fölhalmozott az asztalra, befejezte magánszámát, s végül – a Poetryn és egy-két, hasonló jellegű lapon kívül – semmit sem vitt magával. Otthoni könyvtárában ugyanis az akkor legfrissebbnek számító kiadványok (ideértve az egyes szerzőkről szóló szakirodalmat is) mind rendelkezésére álltak.

Közismert, hogy a magyar író jeleskedett a szoros szövegolvasásban, műelemző gyakorlatát pedig szövegmagyarázatnak nevezte. A módszerrel kapcsolatba hozható elgondolásokkal például az amerikai transzcendentalisták lapjaként induló, majd a húszas évek egyik legjelentősebb modern irodalmi fórumává váló The Dial című folyóirat hasábjain találkozhatott. A kiadvány a húszas években többek között Ezra Pound költészetét jutalmazta külön díjjal, de a munkatársak sorát gyarapította Ford Madox Ford vagy Edmund Wilson is.

A 20. század első évtizedeiben nagy népszerűségnek örvendett Bicsérdy Béla egészségtudatos fölfogása, aki a természetes életmódhoz való visszatérés elve alapján a hústól és a főtt ételektől való teljes tartózkodást hirdette. „Bicsérdisták vagyunk. Én kezdtem. Valamit ki kell találni, valami gyógymódot vagy másféle életmódot, valami megváltást, vagy ilyesfélét. […] Az orvos eltilt a hústól gyomoridegességem miatt, én pedig túlzó lendülettel a végletbe csapok […] Persze, akkor még nem sejtem s az uram sem, hogy a nyerskosztevés csupán racionalizálása a csodavárásnak. Dide eleinte haragszik […], de aztán neki is megtetszik, utánoz, vállalja s egy ideig valósággal büszkélkedik vele. Két-három évig élünk így” – emlékezik vissza Kosztolányi Dezsőné, akinek férje 1926 nyarán riportot is közölt az általa csak prófétának nevezett Bicsérdyről.

Kosztolányi a „próféta” rákosszentmihályi villájában olyan ebéden vett részt, ahol a módszernek köszönhetően fölgyógyultakat látták vendégül. A lakomázás közben azonban kisebb vita kerekedett az író és Bicsérdy között. Az egészséges életmódról szóló előadás során ugyanis szóba került, hogy Shakespeare is evett húst, így aztán meg is halt ötvenkét éves korában. Kosztolányi erre föl jegyezte meg: „Nem is halt meg […], mert halhatatlan.” Bicsérdy válaszként Seneca, Newton, Swedenborg, Voltaire, Shelley, Wagner, Tolsztoj és Shaw, valamint Pitagorasz, Arisztotelész és Platón nevét sorolta a növényevő halhatatlanok közül. Mivel Kosztolányi végül nem tudta meggyőzni vendéglátóját, merész ötlettel állt elő: „elbúcsúzkodom házigazdámtól. Több találkát adok neki. Az egyiket 2026-ban, mához pont száz évre ugyanitt. Akkor ő csak 154 éves lesz, én pedig 140. Mind a ketten megígérjük, hogy tőlünk telhetően pontosan megjelenünk ezen az érdekes légyotton.”

Noha Kosztolányi nem állt ki egyértelműen a bicsérdizmus mellett, a sajtó munkatársai megneszelték, hogy ezen az étrenden él. „Tény, hogy én jóindulattal, de bírálattal foglalkoztam a reforméletmóddal és kifejtettem, hogy az mintegy ötezer esztendős és nem valami eredetieskedő ostobaság” – válaszolt például a Hírlap újságírója szenzációéhes fölvetésére, majd elmesélte, hogy már huszonhét éves korában is volt egy évig vegetáriánus. „Nagyobb utazást tettem a feleségemmel és megállapítottam, hogy Olaszországban, de Franciaországban és Görögországban is az emberek igen kevés húst esznek. […] Én rokonszenvezem a hús nélküli táplálkozással, de […] nem elvszerűen csinálom ezt. […] mindent úgy és aszerint, ahogy az ösztöneim diktálják” – fejtette ki később. A család 1928 ősze után aztán újra visszatért a húsevéshez. Kosztolányi kedvenc étele a borjúpörkölt galuskával, a túrós csusza, a desszertek közül pedig a krémes lepény volt.

A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében,

2017. április 21-én (péntek) 17 órai kezdettel mutatják be

Lovas Ildikó Rózsaketrec című új kötetét,

mely az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.
A szerzővel a szerkesztő, Brenner János
és az utószó írója, Arany Zsuzsanna beszélget.

Az esemény helyszíne: Budapest, Millenáris, Márai Sándor terem.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

„Kellett a pénz, mindig kellett a pénz valamire. A családnak, a közösbe. Régebben így éltek az emberek, közösen terveztek, közösen végeztek.
Kidőlt-bedőlt fakerítés, a nyáron poros, télen sáros út, annak közepén masíroztak fellépésükről hazafelé a karénekes lányok. Járda szerencsére nem volt, különben hogyan is tudták volna őket így, együtt, egymás mellett lefényképezni. A város nemlétező polgárságának gyermekei, sötétkék pliszírozott szoknyában, ragyogóan fehér ingben, általános iskolás kislányok a Magyar Végről.
Köztük a legszebb a kezét összekulcsoló lány, ahogyan belenevet a lencsébe, abban a pillanatban a rajtakapott teljesség van. Ahogyan lép, abban a robbanás ereje, a gólok, a győzelem ereje, a legjóképűbb fiú megszerzésének biztos tudása, az élet szépségének a hite.
Mivel kézilabdázott is. Ilyen lány volt. Karénekes, gyönyörű pliszírozott kék szoknyában, kézilabdás fekete rövid nadrágban, eperfalevél-gyűjtő, szorgalmas.
Barna tekinetével vádlón bámul rám. Tudom, mi fog következni. Vádolni fog. El fogja mondani, hogy megváltoztam. Már nem tud velem beszélgetni. Pontosabban ő tudna, de velem nem lehet. Vad vagyok, durva, kiállhatatlan. Ezt is miért mondtam?! Hogy akkor sírhat ő is azon, hogy az anyja megőrizte ezt az oklevelet.
Fel vagyok készülve. Fokozom a durvaságot. A kegyetlenséget. Azt mondom: mert egész életedben azt hitted, hogy nem szeret. Persze, attól még lehet, hogy nem szeretett és nem is szeret. Csak azért őrizte meg ezt a dicsérő oklevelet, mert tőle örökölted a hallásod. Egyébiránt mindig és mindenben lenézett. Mindig és mindenben mások voltak jobbak. Náladnál sokkal jobbak.
Tudom, hogy ezt fogom mondani és a barna szemekből hullani kezdenek a könnyek.
Ez a menetrend.
Beszorultam közéjük, a két nő közé, mint Micimackó a vendégségbe. Már én sem vagyok fiatal. Pakolom le a szekrény tetejét. Pakolom ki a szekrény belsejét. Az élére vasalt ágyneműt. A pontosan egyformára hajtogatott bugyikat, a műszálas kombinékat. A csipkéjüket mindig imádtam. Elbűvöltek ezek az olasz termékek. Most is elbűvölnek. Negyven év alatt semmit sem fakultak, a rózsák virítanak, a finom, indázó virágok sejtelmesen hívogatnak. A nagyapámra gondolok. Vajon félrehúzta-e a finom csipkét, vagy cask bámulta a kombiné virágait. Később majd vissza fogom pakolni a szekrénybe a ruhákat, nem úgy, nem olyan katonás rendben, nem azzal a kíméletlen svábos pontossággal, de visszapakolom.
Beszorultam anyám és nagyanyám közé, két teljes asszonyi életet cipelnék a hátamon, ha nem szorultam volna be. Igy csak toporgok köztük és megfájdul a fejem az emlékeiktől, amiket ők már nem is tartanak számon.”

(Lovas Ildikó: Karének. In uő: Rózsaketrec – részlet)

„A Karének című novella például egy fiatal lány fényképének leírásától jut el egészen a női sors (egyik) tragikumáig, az anyáról lányra szálló áteredő bűnig, s vele együtt a félelmek, frusztrációk, elhallgatások, nem-szeretések és féltékenységek föltárásáig. De Lovas nem analizál, nem elemezget, mert tudja, hogy »a kevesebb több«, így aztán »csak« megmutat. Egy-egy elejtett félmondata azonban szédítő mélységekkel szembesít. Ám mielőtt beleszédülnénk önmagunk, s az önmagunkban hordott múlt szakadékaiba, könnyed, táncos mozdulattal elrepít minket, olvasókat a mindentudó tükör elől. Nem teszi súlytalanná a súlyosat, pusztán elviselhetővé varázsolja a kimondást: kimond, majd visszavon, humorral föloldva a feszültséget, melyet nem tompít, nem érvénytelenít, hanem hagy tovább dolgozni, mélyen, a befogadói lélekben.
»Semmi lélektan, semmi lelkiismeret« – jegyzi meg egy helyütt (Karének). Az első tagmondattal »látszatra« ugyan fölmenti olvasóit a tükörbe nézéstől, ám második tagmondatával tudatosítja, a mi vállunkat is nyomja a kereszt. Keresztünket (létünk terhét) pedig nem is feltétlen mi »érdemeltük ki« jó avagy rossz cselekedeteinkkel, hanem örökségként kaptuk, s erről megfeledkeznünk nem volna üdvös.”

(Arany Zsuzsanna: Utószó – részlet)

A Stílgyakorlatok címen futó szemináriumi félévek sorozata – egyetemi évei és irodalmi indulása szempontjából egyaránt – meghatározó fórumot jelentett Kosztolányi Dezső és pályatársai számára. A Négyesy László professzor által vezetett foglalkozások nem pusztán egyetemi órák voltak, hanem lehetőséget adtak az új tehetségeknek, hogy számot adjanak tudásukról, illetve (részben) bekapcsolódjanak az irodalmi életbe. Életre szóló barátságok köttettek ezen alkalmakkor, s olyan, modernnek számító törekvések jelentkeztek,[1] melyek a korszak irodalomtörténetére is jelentős befolyást gyakoroltak. Kosztolányi – más egyetemi és kávéházi fórumok mellett – itt találkozott először későbbi pályatársaival, köztük számos olyan alkotóval, akik jelentős képviselői lettek a 20. század első évtizedeit jellemző kulturális közéletnek.

A később legendássá vált szemináriumok témái a korszak hű tükrét adják: leképezik, hogy az akkori fiatalság milyen szellemi élmények hatása alatt állt. „Nagy nevek röpködtek a levegőben, különösen Nietzsche, Verlaine, Ibsen[2] és Wilde neve, a magyarok közül pedig Csokonai Vitéz Mihályt és az elfelejtett, nem méltányolt, fiatalon elhalt Komjáthy Jenőt emlegették. Nem is kellett sokat olvasni, a légkör telítve volt velük, elég volt rátekinteni a könyvkereskedések kirakataiban álló könyvekre; hogy közvetlenül kisugározzon az eszméjük villamossága, a művészetük varázsa. Egy új nemzedék érkezett meg, mely más irányba óhajtotta terelni az életet” – összegezte emlékeit Kosztolányi.[3] Az említett szerzőkön túl Baudelaire és Marx olvasása is jelentős befolyást gyakorolt a felnövekvő nemzedékre, valamint a különböző újkeresztény (például tolsztojánus) és újgnosztikus (mint a teozófia) tanok szintén a horizontjukba kerültek.[4]

Bár Kosztolányi mester lefordította Rudolf Lothar A fenevad című színművét, darabjaitól nem volt elragadtatva. Az akkori kritika szerint egyébként A fenevadon is sokat segített, hogy Kosztolányi ültette át magyarra, mert amúgy nézhetetlen volt. A Budapesti Hírlap konzervatív munkatársa például így írt róla:

Kosztolányi nem sokkal később már csak színikritikusként tekinthette meg Lothar újabb remekét, melyet Oskar Ritterrel közösen írtak. A magyar írónak ekkor tehát nem kellett fordítói szerepköre okán „diszkréten” hallgatnia, s megengedhette magának, hogy nyíltabban is megfogalmazza véleményét:

Három évvel később Lothar újabb opuszának bemutatóját tartották Budapesten, melyről Kosztolányi a következőket állapította meg a Pesti Hírlap hasábjain:

„Kis, hegyes tű. Behatol a bőr alá. Belevág az izmok, idegek rostjai közé és ottfelejt pár csepp folyadékot. Azután egy kis halk mámor, idegzsongitó, jólesően kábitó. Megelégedettség. Tettvágy. Csodálatos tervek, pompázva kibontakozó álmok. Rózsaszínű ködfátyolban úszik az egész rohanó világ. Cukrozott íze van mindennek, még a fájdalomnak is.

Olyan jól esik egy kis felhőtlen boldogság!…

Boldogság?… Halál! Lassú sorvadás! Elernyedő életerő, megfakuló kedély! Bűnből, kórból, lázból, megbomlott idegek táncából leskelődik elő egy vigyorgó, fekete bálvány: Morfin Őfelsége…

*

Szép asszonyom! Kegyed ott a tiszaparti virágoskertű kis lakásban éli a meghitt, finom kis családi életét. […] És azután – mikor már a gyermekek lefeküdtek, – Kegyed is kezébe veszi a Pestről érkezett újságokat. És figyelmesen olvasgatja őket. És csodálattal mondogatja néha: Istenkém, milyen nagy művésznő ez a Simonyi Mária, ez a Gombaszögi Frida… Vagy például ilyesfélét: Milyen elragadó ember lehet az a Kosztolányi, Móricz Zsigmond! Élvezi őket. Csodálja őket. Kíváncsi a magánéletükre is. Ugye igazam van?

És úgy télidőtájban az urával felruccan kicsit a fővárosba… Persze színházba mennek. Kegyed áhítattal nézi egy-egy színpadi csillagnak finomult ideges mozgását és azt a rejtelmesen csillogó furcsa lángot, amely némelyikük szeméből előtör. Csak nézi őket, látja őket, de nem lát mögéjük.

Mert van valaki mögöttük. Valaki hajtja, doppingolja őket. Valaki a lelkük peremén ördögök ritmusát dobolja, halálos szenvedélyek riadóját dörömböli…

Valaki. Vigyorgó arccal. Valaki. Morfin Őfelsége…

És most, bármennyire fáj is, bocsánatot kérek, szép Asszony; kegyetlen leszek. Mert amit most fogok elkövetni, a legsúlyosabb kegyetlenség: az illúziórontás. De meg kell tennem, saját érdekében, meg kell tennem, bár félisteneket taszítok le az illúziók egéből…

Emlékszik-e, Asszonyom, a Király Színház kitűnő szubrettjére, akit legutóbb láttunk? Nem szabad nő többé, nem rendelkezik maga fölött. Rab. A morfin rabja. A Magyar Színház etonfrizurás primadonnája szemében egy idő óta új tűz lobog. A morfin tüze. A Nemzeti Színház daliás alakú szőke szerelmes színészének idegrendszerén a morfin korbácsa csattog. Írók, akiket gerinces, bátor írásaikért kedvelt meg, Asszonyom, lebéklyózott foglyai a méregfecskendőnek.

A világhírű és össze-vissza ünnepelt export-drámaíró, akinek magánéletével az utóbbi időben annyit foglalkoztak, nem mer egyedül hazamenni, ha sötét van az utcán. Mint a megvert, magárahagyott kisgyerek, örökösen rémképektől retteg és éjszaka csak akkor tud nyugodtan aludni, ha ágya mellett állandóan ég a villany.

A kissé hisztérikus és elefántcsonttoronyba zárkózott, de igen kiváló és tartalmas regényírónk lelki önkínzásainak és gyakori terméketlenségének is itt a gyökere. A pravaz-fecskendő: nagyhatalom, gőgös, duhaj kényúr, királlyá varázsol – egy pillanatra és vergődő rabszolgává – örökre…

És így tovább! Képek a kulisszák mögül. Ne nézzen oda, szép Asszonyom. Ne keresse minden művész magánéletének titkait! Ne higgyen az intimpista-irodalom kiteregetett szenzációinak, melyek emberfelettivé magasztalnak bizonyos színészeket, írókat. Emberek ők, apró, keserű halálos szenvedélyek emberei…

… És pereg tovább a bábjáték irgalmatlanul és kiszámíthatatlanul és a drótokat gonosz, végzetes vigyorgásával csak egyre rángatja-cibálja a titokzatos Valaki…

Morfin Őfelsége…”

(Kálmán László: Pillanatfelvétel. Morfin őfelsége birodalmából. Pesti színésznőkről, színészekről, írókról és egyéb idegbajnokokról. Mindnyájunk Lapja, 1928. A poszt elkészítésében közreműködött: Eőry Áron.)

A Koszolányi és Karinthy által szerkesztett Esztendő című havilap 1918. áprilisi számában interjút olvashatunk Ferenczi Sándorral. A világháborús időszakban Kosztolányit erőteljesebben foglalkoztatta a freudizmus, amit többek között az is igazol, hogy 1918. szeptember 28–29-én részt vett az MTA dísztermében megrendezett V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson. A tudományos összejövetelen „a főváros szellemi és politikai életének számos notabilitása megjelent, köztük Bárczy István főpolgármester. Jelen volt, sőt előadást tartott maga Freud is.” (Bihari) Ferenczi volt a főreferens, aki A háborús neurózis némely típusáról címmel tartott előadást. Kosztolányi jelenlétét és érdeklődését igazolja az a Pesti Naplóban olvasható cikk, amelyet saját rovatában (Őszintén szólva) közölt. Míg Freudot „merész és eredeti” gondolkodóként írja le, addig az Akadémiát és a hazai tudósokat erős iróniával illeti: „Érzem, hogy ezek igazán tisztult, »kianalizált« emberek. […] Az első padban ül Freud Zsigmond, ennek az elbutult kornak merész és eredeti gondolkozója, […] Az akadémiának van azonban egy elszáradt, becsületes szolgája, aki bejön egyenruhájában – az akadémia hivatalos szinében, a szürkében – és látja, hogy az urak szivaroznak abban a fennkölt teremben, melyben talán még sohasem füstöltek. […] Bizony, a mi tudósaink sohasem szivaroznak az ünnepélyes tárgyalások közepette, mig a ballada és a románc közötti egetverő különbséget fejtegetik, ők nyugodtan és illedelmesen ülnek, akárcsak a kis angyalkák.” (Kosztolányi)

Az Esztendőben napvilágot látott, Freud professzor legközelebbi munkatársával és barátjával folytatott beszélgetésben az ösztön-én felszínre törésének kérdésköre kerül elő. Az interjút készítő Kosztolányi a fölvezetésben a lakosságot uraló általános kiábrándultságról beszél. Pár hónappal az őszirózsás forradalom előtt az alábbi kijelentést teszi: „Negyedféléves háború után az emberiség egyik fele kicsit kiábrándult a háborúból és a másik fele kicsit nem hisz a forradalomban, mely a háborúnak gonoszabb fajtája. Senkinek sincs többé véleménye, semmiről. Mindenütt tájékozatlanság, vagy politikai hühó.” (Kosztolányi) Megállapítja, hogy a világháború időszakában lényegében minden egyes ember pszichológusok kezelésére szorulna. Ferenczi szintén az emberi természet mélyén rejtőző állati kegyetlenségről ejt szót válaszában: „Magam is azon a nézeten vagyok, hogy a háború mindenekelőtt lélektani probléma. Ki okozta a háborút? Habozás nélkül felelhetünk: az emberi természet. Az is tartja fönn, minthogy még mindig szüksége van rá és nagyon szívósan akarja. Különben már régen megszünt volna. […] Maga a háború ma újra a régi, az antik, az őszintén kegyetlen. […] A kemény és kegyetlen hadviselést tartom egyedül őszintének.” (Ferenczi)

Az interjú végkifejlete az álhumanizmus leleplezése lesz. Kosztolányi merészen nekiszegezi a kérdést Ferenczinek: ha az ember ennyire kegyetlen és önző tud lenni, mint amilyennek a világháborúban mutatkozik, akkor mit jelentsen a „béke őszinte barátainak jajveszékelése”? A pszichoanalízis hazai mestere sem szépít az emberi természettel kapcsolatos meglátásain, hanem a következő gondolatokat fogalmazza meg: „Ezek egyszerűen túlbecsülték, helytelenül értékelték az emberiség »kulturá«-ját. Freud megírta, hogy mi a mai háború tragikuma. A világot már-már nagyobb hazánknak képzeltük, ma pedig egyszerűen a valóságra ocsúdtunk, megtudtuk, hogy a mi hazánk nem az egész világ és a mai emberi »kultura« csak ingatag álhumanizmusra épül. Ösztöneinket eltakartuk, de nem szelidítettük meg […] A legkülönfélébb eszményi áramlatok, nemzetiségi, imperialisztikus, szociálisztikus, anarchisztikus egyoldalúságok, melyek szembekerülnek egymással és háborúkat, vagy – ami mindegy – forradalmakat hoznak létre. […] Az idealizálás csak eltakarja a bennünk lakozó kezdetleges ösztönöket. Jegyezzük meg, hogy az idealizmus és az emberi komiszság nagyon jól megfér egy gyékényen. Azt tapasztalhatjuk, hogy őszintén rajongó idealisták a magánéletükben komisz és aljas emberek is lehetnek. […] Mert ha valaki letagadja az ösztöneit, akkor két egymással ellentétes ember fejlődik ki az egyénben. A hazug jóság alatt tombol az ösztönök vulkánja.” (Ferenczi) A cikk konklúziója, hogy a veszedelmes ösztönöket tudatosítani kell, és akarattal „helyes és okos” dolgok szolgálatába terelni…

Bővebben lásd az Alföld 2016/novemberi számában! :)

Desiré kalandjai

Könyvbemutató

A Szabadkai Városi Könyvtár és a Kossa János Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub tisztelettel és szeretettel meghívja

Arany Zsuzsanna

Desiré kalandjai. Nicolas Sztavrogin életrajza

című kötetének bemutatójára,

2016. november 24-én (csütörtök) 18 órára, a Szabadkai Városi Könyvtárba.

(Szabadka, Dusan cár u. 2.)

Arany Zsuzsannával Kilián László beszélget.

A kötetek kedvezménnyel megvásárolhatóak a könyv bemutatóján!

Mindenkit szeretettel várunk!

„Valami mélyen tragikus van egy igazi író halálában. Nemcsak egy ember hal meg, hanem még valami. Egy kedély alszik ki, egy sajátosan egyéni látás veszik el, egy világ szűnik meg mindörökre. Nincs mód pótolni. Az író univerzum és Jules Renard is az. A vére lüktetése, az idegei bizsergése, az agysejtjeinek játéka valami roppant egyedülálló művészetet jelentett, amely csak belőle jöhetett, egy egyéniség legmélyebb mélyeiről, és ha ez az ember egyszer elnémul, vége a művészetének is, és az idők határtalan messzeségében, soha-sohase születik hozzá hasonló. A szavainak szeszélyes permutációját, az ötleteit, a humorát utánozhatják és ronthatják, de ugyanazt már nem lehet előbűvölni többet. Az író halála majdnem kozmikus gyász. A természet másról álmodik és az az álom, aki ő volt, elfoszlott, az a színes felhő betorkollott a színtelenségbe és a halálba. Hamarább elő tudnak állítani retortában villamos lánggal, kémiai szerekkel egy búzamagot, mint egy mondatot, amit egy művész írt, mert az ő írása végzet, minden szava szükségesség, mert az író nem játszik a szavakkal, de éli őket, mert az igaz ember minden tette harmóniába olvad és összhang, harmónia, szerves élet lüktet az írásaiban is.

Ezt éreztük, amikor Jules Renard meghalt.”

(Kosztolányi Dezső)

(A Győzelmes Halál Angyala, a Haserot-síremléken. Cleveland, Lake View Cemetery.)

„Kosztolányi Dezső nem vállalt ugyan politikai szerepet az őszirózsás forradalomban – sőt, nem igazán ragadta magával az euforikus hangulat sem –, újságírói minőségében azonban jelen volt, és cikkeivel a haladó szellemű és a változásokat üdvözlő orgánumokban szerepelt. A diadalmas forradalom könyvében közölt tárcájában például így vall a Károlyi-féle forradalom napjairól: »Sohase felejtem el, milyen komor, biztos és nagyszerü hatást gyakoroltak reánk, szegény szárazföldi patkányokra a matrózok, az első bátor lázadók, akik sötétkék bluzukban, arcukon ezer viszontagság fanyar emlékével, kezükben egy zord forgópisztolylyal, ültek az Astoria egyik szobájában. A szálloda hallja és étterme ezen az éjszakán egy óceánjáróhoz hasonlitott. […] Azt lehetne mondani, hogy ebben a forradalmi hullámjárásban többé-kevésbbé mindenki tengeri betegséget kapott, csak ők nem. Edzetten, sötéten nézték az eseményeket. Más viharokat is láttak.«

Az események sodrában Kosztolányi szerepköre elsősorban a megfigyelőé volt, semmint az aktív résztvevőé. Molnár Ferenc azonban leír olyan esetet is, amikor (október 31-én, hajnalban) Gellért Oszkár, Lakatos László, Jákó János és Kosztolányi társaságában vonultak át Budára a Margit hídon, s maguk is valamennyire részeseivé váltak a forradalmi eseményeknek. Beszámolóját hosszabban idézzük: »A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csapata szokott a hidon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a hid tele volt. […] Minden második ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás és már megjelent a fehér őszi rózsa a katonasapkákon. Harsogott a hid a kiáltásoktól, az éljenzéstől […] csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba magunk se a kiáltozást; szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az orditó, rövidmondatos társalgásban, amit ott akkor az egymással szembejövő emberek folytattak. A budai hidfőnél körülbelül egy félszázadnyi gyalogság állt a hidfő két oldalán. Mindnyáján sapkarózsa. Lábhoz tett fegyver. Egy főhadnagy az ut közepén. Ezek még császári és királyi osztrák-magyar katonák voltak. Tegnapi katonák. Megkérdeztük tőlük:

– Tudjátok, mi történt az éjszaka?

Kórusban feleltek:

– Nem tudjuk.

A főhadnagyuk idegesen mordult felénk, aztán mégis a helyén maradt. Ebben a pillanatban megláttuk azokat a jól ismert szegény asszonyokat, akik a hajnali órán ujságcsomagokat tolnak a gyerekkocsiban. Futva mentünk feléjük és nyalábszámra vettünk tőlük ujságot. […] Egyikünk a főhadnagyhoz lépett, köszönt neki. Emelt hangon mondta:

– Főhadnagy ur, ha nem akarja látni, hogy ujságot adunk a katonáinak, forduljon el.

Kedves, fekete fiu volt, kissé izgatottan nézett szét, aztán megfordult. Egy perc mulva hangosan olvasták fel egymásnak a katonák az éjszaka történetét. Köszöntünk s beültünk a Margit-park kávéházba, amelynek ablaka előtt ezek a katonák álltak. Dideregtünk; sáppadt, átfázott arcok hajoltak a forró tea fölé. Mire a teát megittuk, egyetlen egy katona nem volt látható a hidfőnél, az ablak előtt. És akkor már zugott és zengett az egész teli nagy hid, a munkások és katonák csizmakopogós reggeli korzója.« Molnár visszaemlékezésének hitelességét Gellért Oszkár is alátámasztja: »Ez pontosan így történt. Aki a főhadnagyhoz lépett, az én voltam.«

A Színházi Életben megjelent humoros összefoglaló szintén arról tanúskodik, hogy Kosztolányi az Astoriánál tartózkodott az őszirózsás forradalom napjaiban, és az éjszakákat is ott töltötte. A színházi lap éppen az első éjjel eseményeiről tudósítván részletezi az epizódot, amikor a »magyar irodalom és sajtó jelesei« megijedtek egy kisebb lövöldözéstől, és futásnak eredtek. Ezt a cikket is hosszabban idézzük nem pusztán annak forrásértéke, hanem humora miatt is: »Negyed kettőkor aztán történt valami. […] Egy köztársasági katonákkal zsufolásig megrakott teherautó felvirágozva fordult be az Astoria elől a Károly-körutra. Szembe jött egy másik autó szuronyos csendőrökkel. […] Van, aki azt mondja, hogy a katonák egymás üdvözlésére a levegőbe lőttek és a tömeg ettől megijedt egy kicsit. Viszont van, aki azt mondja, hogy komoly utcai harc volt, gépfegyver söpörte a Kossuth Lajos-utcát, a golyók hallhatóan süvitettek. […] ennél az eszeveszett lövöldözésnél példátlan pánik tört ki. Ekkor volt a nagy szaladás. […] Kosztolányi Dezső a Károly-körútnak vette irányát a kis Balla társaságában. Nincs az a billikomos agár, aki utolérte volna őket.«”

Bővebben lásd az Alföld 2016/októberi számában! :)

Az én keresztjeimet
nem lehet visszaadni
senkinek.
Tán csak Istennek,
ám Neki meg minek…

Az őszirózsás forradalom időszakában Károlyi Mihály a spanyolnátha-járvány miatt elővigyázatosságból bezárt kávéházakat és egyéb más közösségi/kulturális tereket újból kinyittatta. „Nagymértékben akadályozták a járvány elfojtására irányuló intézkedések végrehajtását, a betegek ellátását az október végén lezajlott fővárosi események. A várost közel egy hétig járó tüntetők a még mozgósítható teljes rendőri állományt lefoglalták, így a járvány elleni védekezésben nem számolhattak velük. […] A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok bezáratásáról, illetve a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozásáról kiadott rendelkezést. Döntését a politikai és társadalmi változásokkal, valamint a járvány alábbhagyásával indokolta. […] a megbetegedések átmeneti csökkenése elsősorban az átmeneti zűrzavarral magyarázható.” (Géra Elenonóra) Ám Károlyi intézkedéseinek eredményeképpen csak tovább növekedett a megbetegedettek, illetve a kórban elhunytak száma.

A betegség már nyáron fölütötte fejét, és gyors terjedése miatt szeptember végétől meg kellett hozni a megfékezést célzó rendeleteket: bezárták az oktatási intézményeket, megtiltották a kórházakban a látogatást, korlátozott nyitvatartást rendeltek el a kávéházakban, alaposabb takarítási kötelezettség mellett.

A sors fintora, hogy maga Károlyi is megkapta a spanyolt, ám – mivel erősebb volt szervezete – hamar fölgyógyult belőle. A járvány 1919 elején hirtelen abbamaradt, s az 1920. január–februári hullámot követően végleg megszűnt.

Kosztolányi Dezsőnétől tudjuk, hogy ezekben a hónapokban az egész Kosztolányi-család rettegett. Nagy félelmüknek meg is lett az „eredménye”, hisz mindannyian megkapták a spanyolt: „literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk. […] Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt s a másik cselédlány is. Négy ágybanfekvő beteg van a házunkban. Ádámot egy barátnőnk viszi magával. […] Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára. Azután lassan lábadozni kezdünk. […] Ádám is hazakerül […] Távol tőlünk átesett a betegségen […] Az uram hónapokig nem bír aludni a súlyos fertőzés után. […] szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártyagyulladás nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”

Kosztolányit művészi értelemben is foglalkoztatta a járvány. Későbbi tárcáinak és novelláinak, illetve 1933-as regényének (novellafüzérének) címszereplője, Esti Kornél ugyancsak találkozott volna a spanyollal, méghozzá az őszirózsás forradalom mint háttér megjelenítésével. Esti és a forradalom cím alatt az alábbi bejegyzés olvasható Kosztolányi gyorsírásos naplójában: „A spanyolban egymásra állították a koporsókat. Döghalál. Azt hittük, hogy mindennek vége. Nagy okosok a keresztségben.”

Megjelent írásaiban szintén szép számmal találunk utalásokat a járványra, így például a Drótsövény-betegség, a Hja, béke van, a Járvány, a Kedves cenzor, A szutykos város és az Orfeum című szövegekben. „Soha ennyi halottaskocsit nem láttunk a pesti utcákon, a szomorú fekete-ezüst fogatok a gyászhuszárokkal sietve vágtatnak végig, mert sok a dolguk. Istenuccse, nem így képzeltük a béke közeledését. […] A béke felé közeledő emberiség optimizmusa egyelőre csak abban nyilatkozik meg, hogy náthának keresztelte azt a nyavalyát, melyben naponta hatvanan halnak meg, […]” – olvasható például a Hja, béke van című cikkben.

Kosztolányi a Járványban a középkori pestissel von párhuzamot, hasonlóan érzékletes leírás kíséretében: „Járok ebben az olvatag és forró őszben, s hallgatom, mit beszélnek embertársaim. […] ilyesmiket hallok: »Reggel már harminckilenc fok láza volt… az orvos már akkor megmondta… hajnalban pedig…« Látok idegeseket, kik halványlila toroköblítővel gargalizálnak a hídon, mellényzsebükben tartják a jódos orrkenőcsöt, és semmiért sem fognának kezet, még egy miniszterrel sem, mert attól tartanak, hogy a miniszter is spanyol. Budapest egy középkori város képét mutatja… Délután kis talyigán vagy negyven koporsófödelet húz fütyürészve egy suhanc, estefelé pedig a budai körúton üres halottaskocsi robog, melyen hosszan elnyúlva alszik egy gyászhuszár, aztán felébred, és unottan beleásít ebbe a halálos világba. […] A XIV. századbeli pestisjárvány idején, melyben az akkori emberiség egyharmada elpusztult, minden családi kötelék felbomlott, az emberek nyílt utcán szeretkeztek, az orvosok otthagyták a betegeket, a sírásók pedig a kihalt városokban fosztogatták az üres lakásokat.”

Ugyancsak a középkori döghalál képe jelenik meg az Esti megtudja a halálhírt című novellában. E ponton Kosztolányi azon eljárására is utalnék, miszerint korábbi publicisztikai szövegeit (azokban megfogalmazott gondolatait) is fölhasználta későbbi szépirodalmi munkáiban: „csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. »178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva –, tetőfokon a spanyoljárvány.«
– Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.” 

Bővebben lásd az Alföld 2016/augusztusi számában!

„Kortársunk, Kosztolányi" – ezzel a címmel közölt nemrég cikket Sándor Zsuzsanna a 168 Óra könyvheti számában. A címet mottóként veszem kölcsön. Ezúttal a Nero, a véres költő (első kiadásban: A véres költő) című regény egyik párbeszédét idézem, Kosztolányi Dezső meglátásainak „örökérvényűségét” igazolandó. A jelenetben Seneca, a bölcs, tanácsokat ad Nerónak, a zsarnok politikusnak, aki azt szeretné hinni magáról, hogy ő „költő”… Ám valójában tehetségtelen, hataloméhes pojáca. Seneca az idézett szövegrészben vall (többek között) arról (is), hogy mi a különbség a Művészet/Bölcselet és a Politika világa között. Mindennek fényében nem csoda, ha Kosztolányit sokan elítélték azok közül, akik szerint a művészetet (és az arról való beszédet – ideértve az egyes alkotókról és munkásságukról való beszédet is –) aktuális társadalmi/politikai (ön)célok szolgálatába kell állítani. A párbeszéd ezenkívül (illetve ezzel összefüggésben) a mindenkori ember képmutatást szintén „leleplezi”, valamint az Édes Annából s más művekből ismert etikát ugyancsak megfogalmazza (lásd például a bűnbakról írottakat). De ez csak pár morzsa abból a sok-sok gondolatból, amelyeket a szövegrész (s egyáltalán a regény) ébreszthet olvasóiban.

„Odahajolt hozzá és majdnem fülébe suttogta:

– Nem tartod különösnek, hogy mióta a világ áll, senki se merte kimondani egész határozottan, hogy ölni nem szabad? Egyes bölcselők, helyesen fékezni igyekeznek indulatainkat. De ők se állítják, hogy a rablónak nyújtsd oda szívedet és halj meg. Védheted magad, megölheted a rablót, azt jogos önvédekezésnek tartják. Egyáltalán, mindig hagynak valami rést, melyen át a gyilkosság régi szent jogait nyeri el. Ezek a közérdekre hivatkoznak, azok a császárság jóvoltára, emezek a bűnök megtorlására. Mindegy, ezzel szükségességül ismerik el. Hiszen látjuk mi gyarló emberek, bölcsek, minden iskolához tartozók, hogy jó lenne vér nélkül élni, de nem lehet, mert az emberben olyan ellentmondások lakoznak, hogy azokat csak karddal lehet áthidalni.

– És a szelídek?

– Azok az igazi gyilkosok, mert képmutatók és gyávák. Nem merik bevallani, hogy emberek, és levonni belőle a szomorú, gyászos, végső következtetést. Egy bogárkát se tipornának el és picsognak egy madárfióka elpusztultán. De bezzeg elfogadják a jótéteményt, mely a folytonos gyilkosságból származik, a rendet. Ők csak kényelmesek. Másra bízzák a sötét munkát és hátat fordítanak, mintha nem értük történne. Mert a hóhért, aki a rablógyilkost ártalmatlanná teszi, azért ők se küldenék el. Mindig tele voltak a börtönök és jajgattak az ártatlanok. Ami engem illet, minden embert ártatlannak tartok, a legnagyobb gonosztevőt is, mert megértem őt életkörülményeiből, helyzetéből és szükségesnek ítélem, amit tesz, mert különben nem tenné. Magas bölcseleti szempontból pedig úgy vélekedem, hogy nincsen bűnös, ítélni nem szabad, magam nem is tudnék, talán még életem árán se vállalkoznék rá. De egy még magasabb bölcseleti szempont azt mondja, hogy igenis vannak bűnösök, gondoskodni kell, hogy legyenek, ítélni kell, és sajnos, mindig szenvedni kell azoknak, kiket az emberek egészen esetleges megállapodása alapján, mely korok szerint váltakozik, bűnösöknek nyilvánítanak. Ők a bűnbakok, akik lehetővé teszik, hogy a többiek zavartalanul élhessenek.

– Borzasztó – mondta Nero, aki maga is megriadt ettől a világosságtól.

– Nem borzasztó – csapott rá Seneca határozottan –, csak emberi. Vagy nevezzük az emberit borzasztónak. A történelemben nincs kegyetlenség. Azt látom, hogy a puhák, kik féltek cselekedni és nem tudták megfékezni a lázadókat, mindig több kárt okoztak, mint azok, akik helyes időben, gyorsan, céltudatosan vért eresztettek az emberek testéből, akár az orvosok. Mindig az álmodozók a bűnösek, a szelídség és szétfolyó jóság hirdetői, mert azok fellegekre építenek, olyanban hisznek, ami elképzelve talán szép, de a valóságba áttéve romboló erejű. A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember se jobb, ha istennek hívom.

– Ez igaz – szólt Nero.

– Egyelőre bizony – sóhajtott Seneca – öljük egymást. Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sesterciusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.

– Mi az igazság? – kérdezte Nero mohón.

– Az igazság? Jaj, nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek és ennek megalkotása a te feladatod. Érts meg, mi bölcselők nem tudjuk határozottan, hogy mi a jó és mi a rossz. Firkálunk róla, oktatjuk olvasóinkat, hogy megszelídítsük őket, de magunk is kétkedünk. Keresünk valakit, aki gondolkozás nélkül cselekedjen, a politikust, aki bátran vállalja a gyilkos tettet, mely nélkül egyik ember megölné a másikat. Tedd meg a szükséges rosszat, és legnagyobb jótevője vagy mindenkinek. Minden szabadság a tiéd. Nincs törvény. Te légy a törvény. És nincs erkölcs. Te vagy az erkölcs. A lélegzésed szabja meg, hogy éljenek milliók. Ne riadj vissza csip-csup kétségektől. Az nem méltó hozzád, aki uralkodni vagy hivatva. Főképp pedig ne téveszd össze a művészetet a politikával, mely az érdektelenséget nem erénynek, hanem becstelenségnek tartja. Ha azt kiabálom, hogy éhes vagyok és tele a bendőm, akkor jó költő lehetek, de rossz politikus. Aki ilyen önzetlenül politizál, az buta színlelő, nincs joga szólani. Te is csak saját érdekednek és akaratodnak engedelmeskedj, így jársz helyes úton és tartsd helyesnek mindazt, amit tenni akarsz.

Senecát elragadta a heve. Megsimogatta homlokát, futó láng cikázott rajta.

– Császár – mondta –, császár, ne tépelődj tovább, nem ismerek reád. Amit itt mondtam, azt minden politikus tudta az ösztönével, világ kezdete óta. Nézd a császárok képmását, az államférfiak szobrát a fórumon. Horpadt, gödrös arcuk a mély redőkkel, álmatlan homlokuk, mely megdicsőült ércben és márványban, mind arról regél, hogy ebben a hitben nevelkedtek s ismerték az emberek mérhetetlen aljasságát, kapzsiságát, megvásárolhatóságát, pipogyaságát és határozatlanságát, amiből mégis halhatatlant, istenit alkottak. A költők ismerik az eget. De ők ismerik ezt a földet, minden sarával és mocskával.”