Kosztolányi élete utolsó éveiben többször meggyónt, a halálos ágyán pedig fölvette az utolsó kenetet. A gyónásról maga is említést tesz ebben az időszakban följegyzett beszélgetőlapjaiban („Nagyon félek, hogy meghalok / Fuldoklom Hivd Pásztort Pásztort / Most tudom, hogy mi a katolicizmus. / katolicizmus […] Megyóntam / tam / Titok”), de az egyik gyóntatópap, Korének József kórházi lelkész helyettese szintén rögzítette emlékeit: „Távozásom előtti napon azt mondja az egyik nővér: – Osztályomon van a Kosztolányi úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet és barátságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyónhatott. […] A beteg költő engem is barátságosan fogadott, és mikor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg a gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre írótömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert orrán keresztül mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosztolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ezalatt többször meggyónt…” (Lásd Új Ember, 1959. szept. 6.)
Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án délelőtt halt meg. „Bőszült volt, hogy meg kellett halnia, azt mondják, még a ravatalon is bőszült volt az arca. […] Persze, még eddig mindig meggyógyult, nem volt ahhoz hozzászokva, hogy beteg-állapota, amelyet már annyira ismer, halállal végződhetik” – jegyezte föl ekkor naplójába Füst Milán. Az író felesége visszaemlékezése szerint azonban napokkal korábban megbékélt: „Félt a haláltól és vágyott meghalni. »Én meg akarok halni ez a döntő« mondta, amikor egyszer erősen rákiabáltam igy: »Gyógyulj meg!« […] »Halottak napján már a temetőben fogadok« – mondta nehány nappal halála előtt. Ekkor már valósággal komázott a halállal.” Mindenszentekkor még erősen szorongatta Ascher Oszkár kezét, halottak napján már nyugodt volt és derűs. A visszaemlékezések szerint mikor kezelőorvosa, Hauber László az ágya fölé hajolt, hogy megkérdezze, miben segíthetne, Kosztolányi mindössze ennyit válaszolt: „Tedd, hogy éljek!” (Lásd Új Idők, 1936. nov. 15.)
(Angyal a szabadkai temetőben. Fotó: AnJou)
