A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében,
2017. április 21-én (péntek) 17 órai kezdettel mutatják be
Lovas Ildikó Rózsaketrec című új kötetét,
mely az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.
A szerzővel a szerkesztő, Brenner János
és az utószó írója, Arany Zsuzsanna beszélget.
Az esemény helyszíne: Budapest, Millenáris, Márai Sándor terem.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
„Kellett a pénz, mindig kellett a pénz valamire. A családnak, a közösbe. Régebben így éltek az emberek, közösen terveztek, közösen végeztek.
Kidőlt-bedőlt fakerítés, a nyáron poros, télen sáros út, annak közepén masíroztak fellépésükről hazafelé a karénekes lányok. Járda szerencsére nem volt, különben hogyan is tudták volna őket így, együtt, egymás mellett lefényképezni. A város nemlétező polgárságának gyermekei, sötétkék pliszírozott szoknyában, ragyogóan fehér ingben, általános iskolás kislányok a Magyar Végről.
Köztük a legszebb a kezét összekulcsoló lány, ahogyan belenevet a lencsébe, abban a pillanatban a rajtakapott teljesség van. Ahogyan lép, abban a robbanás ereje, a gólok, a győzelem ereje, a legjóképűbb fiú megszerzésének biztos tudása, az élet szépségének a hite.
Mivel kézilabdázott is. Ilyen lány volt. Karénekes, gyönyörű pliszírozott kék szoknyában, kézilabdás fekete rövid nadrágban, eperfalevél-gyűjtő, szorgalmas.
Barna tekinetével vádlón bámul rám. Tudom, mi fog következni. Vádolni fog. El fogja mondani, hogy megváltoztam. Már nem tud velem beszélgetni. Pontosabban ő tudna, de velem nem lehet. Vad vagyok, durva, kiállhatatlan. Ezt is miért mondtam?! Hogy akkor sírhat ő is azon, hogy az anyja megőrizte ezt az oklevelet.
Fel vagyok készülve. Fokozom a durvaságot. A kegyetlenséget. Azt mondom: mert egész életedben azt hitted, hogy nem szeret. Persze, attól még lehet, hogy nem szeretett és nem is szeret. Csak azért őrizte meg ezt a dicsérő oklevelet, mert tőle örökölted a hallásod. Egyébiránt mindig és mindenben lenézett. Mindig és mindenben mások voltak jobbak. Náladnál sokkal jobbak.
Tudom, hogy ezt fogom mondani és a barna szemekből hullani kezdenek a könnyek.
Ez a menetrend.
Beszorultam közéjük, a két nő közé, mint Micimackó a vendégségbe. Már én sem vagyok fiatal. Pakolom le a szekrény tetejét. Pakolom ki a szekrény belsejét. Az élére vasalt ágyneműt. A pontosan egyformára hajtogatott bugyikat, a műszálas kombinékat. A csipkéjüket mindig imádtam. Elbűvöltek ezek az olasz termékek. Most is elbűvölnek. Negyven év alatt semmit sem fakultak, a rózsák virítanak, a finom, indázó virágok sejtelmesen hívogatnak. A nagyapámra gondolok. Vajon félrehúzta-e a finom csipkét, vagy cask bámulta a kombiné virágait. Később majd vissza fogom pakolni a szekrénybe a ruhákat, nem úgy, nem olyan katonás rendben, nem azzal a kíméletlen svábos pontossággal, de visszapakolom.
Beszorultam anyám és nagyanyám közé, két teljes asszonyi életet cipelnék a hátamon, ha nem szorultam volna be. Igy csak toporgok köztük és megfájdul a fejem az emlékeiktől, amiket ők már nem is tartanak számon.”
(Lovas Ildikó: Karének. In uő: Rózsaketrec – részlet)
„A Karének című novella például egy fiatal lány fényképének leírásától jut el egészen a női sors (egyik) tragikumáig, az anyáról lányra szálló áteredő bűnig, s vele együtt a félelmek, frusztrációk, elhallgatások, nem-szeretések és féltékenységek föltárásáig. De Lovas nem analizál, nem elemezget, mert tudja, hogy »a kevesebb több«, így aztán »csak« megmutat. Egy-egy elejtett félmondata azonban szédítő mélységekkel szembesít. Ám mielőtt beleszédülnénk önmagunk, s az önmagunkban hordott múlt szakadékaiba, könnyed, táncos mozdulattal elrepít minket, olvasókat a mindentudó tükör elől. Nem teszi súlytalanná a súlyosat, pusztán elviselhetővé varázsolja a kimondást: kimond, majd visszavon, humorral föloldva a feszültséget, melyet nem tompít, nem érvénytelenít, hanem hagy tovább dolgozni, mélyen, a befogadói lélekben.
»Semmi lélektan, semmi lelkiismeret« – jegyzi meg egy helyütt (Karének). Az első tagmondattal »látszatra« ugyan fölmenti olvasóit a tükörbe nézéstől, ám második tagmondatával tudatosítja, a mi vállunkat is nyomja a kereszt. Keresztünket (létünk terhét) pedig nem is feltétlen mi »érdemeltük ki« jó avagy rossz cselekedeteinkkel, hanem örökségként kaptuk, s erről megfeledkeznünk nem volna üdvös.”
(Arany Zsuzsanna: Utószó – részlet)
