1929 folyamán került forgalomba Thornton Wilder amerikai dráma- és regényíró Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) című könyve a Révai Könyvkiadó gondozásában. A regény első kiadását Kosztolányi Dezső fordította, bevezetővel pedig Gaál Andor látta el, míg az 1935-ös második kiadás átültetéséhez Benedek Marcell is hozzájárult.
A Pulitzer-díjjal is jutalmazott mű cselekménye a 18. századi Peruban játszódik. Öt utazó alatt leszakad egy Lima közelében lévő, még az inkák által épített függőhíd, s a balesetben mindannyian szörnyethalnak. Juniperus, a tudós szerzetes – aki tanúja volt az eseménynek – megkísérli rekonstruálni az áldozatok élettörténetét, kutatva az okot, miért érte őket közös végzet, s miképpen mutatkozhat meg tragédiájukban az isteni gondviselés. A jelképes híd a nevét védőszentje, Szent Lajos király után kapta. Mire azonban a szerzetes kutatásai végére ér és elkészül könyvével, az inkvizíció eretneknek bélyegzi, s művével együtt máglyán elégeti.
Kosztolányi nemcsak magyarra fordította a gyorsan népszerűvé vált regényt – melyet többször megfilmesítettek, először 1929-ben Charles Brabin rendezésében –, hanem hosszabb lélegzetű esszében is foglalkozott vele. Gondolatmenetét az amerikai irodalom pár jelentős képviselőjének említésével kezdi (Emerson, Poe, Whitman, Lewis Sinclair), akik akkorra már Magyarországon is ismertek voltak: „Az amerikai irók egy darabig az európai mult büvöletében éltek, itteni minták szerint igyekeztek érezni-gondolkozni. Aztán egyszerre leráztak magukról minden előitéletet. Körültekintettek, egy gyermek szilaj mohóságával. Fölfedezték, mint uj Kolumbuszok, Amerikát. Ők is egy uj világot leltek, kincseket, melyekről nem álmodtak.”
A fordító meggyőződése szerint az amerikai életforma és fölfogás kedvezett a modern irodalomnak. „Az amerikai nyelv tárgyilagos, kemény, szóvirág nélkül való. New England kivándorlói még ma is megőrizték a tizenhetedik századi szavak ősi, vad zamatát, s az amerikai iskolásfiuknak nem kell külön szótár Shakespeare-hez, mint a londoniaknak” – szögezi le esszéjében. Kosztolányi ismeri Wilder addigi életútját, korábbi regényét, a Kabalát, a Szent Lajos király hídját pedig remekműnek tartja. „Ez az iró, ugy látszik, mindent tud rólunk, az életről és a müvészetről, amit tudni lehetséges” – állapítja meg, miközben a szöveg befogadásesztétikai szempontú megközelítésére tesz javaslatot. A regényhősök alakját elemezve jut a konklúzióra: mindnyájuk számára megváltás a halál. Wilder művének fő motívumát a szeretet vállalásában látja, s a szöveget erkölcsi értelemben is magasra értékeli: „Szeretetre vagyunk teremtve. Lelkünkben hatalmas készlet van belőle s ezt el akarnók pazarolni, ha másra nem, egy kutyára. Csakhogy a világon az a törvény, hogy két ember sohase szerette egymást egyformán. […] mikor e könyv költői és művészi értékeiről irtam, elfelejtkeztem legnagyobb értékéről: az emberiességéről. Ez az erkölcsi magasság teszi remekmüvé.”
A Szent Lajos király hídja hazai megjelenéséről több folyóirat és napilap tudósított. A Nyugatban Schöpflin Aladár közölt kritikát, a regényben megfogalmazott filozófiai gondolatokra helyezve a hangsúlyt. „Van-e véletlen? Nem kételkedés-e Isten bölcsességében s az általa teremtett világrendben, ha azt hisszük, hogy bármi is történhetik, ami nem okokból következik? Hátha csak mi hisszük véletlennek, mert nem tudjuk elménkkel felfogni azokat az okokat, melyek a látszólag véletlen események mögött rejtőznek?” – veti föl a kérdéseket, majd az emberi élet értelmét, valamint az egyéni életnek és az egész világnak a tervszerűségét kutató katolikus szerzetes alakját boncolgatja. Bár Juniperus nem jött rá a titokra, Wilder „rájön, hogy az az öt ember csakugyan tervszerűen, saját élete logikájának kényszeréből pusztult el a híddal.” Mindegyik áldozat nagyon szeretett valakit élete folyamán, s amikor ez a szeretet a másik fél elutasítása és/vagy halála miatt „megtörik bennük”, véget ér életük. Kosztolányihoz hasonlóan Schöpflin szerint is a regény fő mondandója a szeretet misztikumának hirdetése, a mű stílusán azonban nem az amerikai szellemet, hanem a francia iskolázottságot érzi. „Kosztolányi Dezsőt, a fordítót irigyelni lehet ezért a feladatért és még inkább hiánytalan megoldásáért” – zárja gondolatait.
