Ötvenedik születésnapja alkalmából Kosztolányi Dezső egész lírai életművét felölelő reprezentatív gyűjteménnyel jelentkezett. A Révai Testvérek által közreadott összeállításban (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött költeményei) 1907 és 1935 közötti alkotások szerepeltek, az önállóan megjelent kötetek anyagának újragondolásával, illetve válogatott újraközlésével. Szerepelt még a kiadványban Számadás címen egy újabb kötetre való anyag is, mely a munka igazi újdonságát adta a kései versek legkomolyabb darabjaival. „Az ember szerénységet tanul az ilyen kötet összeállításánál, de valami büszkeség is elfogja. Vannak dolgok, amiket egy tizenhét éves fiatalember ugyanúgy mond, mint mondana egy ötvenéves. Az egész mesterség, amit megtanul és megpróbál tökéletességre emelni, az ösztönnel szemben nem sokat ér” – nyilatkozta az író a gyűjtemény megjelenésekor.
A munkálatok közben Kosztolányi egyik legközelebbi barátja, Füst Milán véleményét is kikérte, aki külön megjegyzetelte az egyes verseket. A Régi dajkánk egyetlen öröméhez fűzött megjegyzése például a következő volt: „nem emelkedik addig, ameddig óhajtaná az ember, tehát elégedetlenséget hagy a szívben. Azt hiszem, kihagyható volna. [a „mert látta magát, amint egy este” sorhoz írva:] »talán látta magát«, mert különben honnan tudod, ha csak meglested s nem beszéltél vele utóbb, te kurva! Vagyis elmondta neked!”
Az Összegyűjtött költemények komoly szakmai elismerésben részesült, amihez a kiadvány jublieumi jellege is hozzájárulhatott. 1936-ban ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Kosztolányi munkáját tüntette ki a Weiss Fülöp-jutalommal, amivel az utolsó öt évben napvilágot látott szépirodalmi művek legjobbját díjazták. A kritika ugyancsak tekintetbe vette a kiadvány jubileumi jellegét. A méltatók nem pusztán dicséreteket írtak, hanem Kosztolányi költészetéről összegzőleg is szóltak, a szerzőt mesterként tisztelő József Attila pedig ekkor közölte A Toll hasábjain jelentős tanulmányát, melyben többek között az író szoros szövegelemző módszerét követte.
„És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):
»Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.«
A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötétsmaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.
Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is sajátmagát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy.” (József Attila: Kosztolányi Dezső. A Toll, 1935. júl. 15.)
