„Kis, hegyes tű. Behatol a bőr alá. Belevág az izmok, idegek rostjai közé és ottfelejt pár csepp folyadékot. Azután egy kis halk mámor, idegzsongitó, jólesően kábitó. Megelégedettség. Tettvágy. Csodálatos tervek, pompázva kibontakozó álmok. Rózsaszínű ködfátyolban úszik az egész rohanó világ. Cukrozott íze van mindennek, még a fájdalomnak is.
Olyan jól esik egy kis felhőtlen boldogság!…
Boldogság?… Halál! Lassú sorvadás! Elernyedő életerő, megfakuló kedély! Bűnből, kórból, lázból, megbomlott idegek táncából leskelődik elő egy vigyorgó, fekete bálvány: Morfin Őfelsége…
*
Szép asszonyom! Kegyed ott a tiszaparti virágoskertű kis lakásban éli a meghitt, finom kis családi életét. […] És azután – mikor már a gyermekek lefeküdtek, – Kegyed is kezébe veszi a Pestről érkezett újságokat. És figyelmesen olvasgatja őket. És csodálattal mondogatja néha: Istenkém, milyen nagy művésznő ez a Simonyi Mária, ez a Gombaszögi Frida… Vagy például ilyesfélét: Milyen elragadó ember lehet az a Kosztolányi, Móricz Zsigmond! Élvezi őket. Csodálja őket. Kíváncsi a magánéletükre is. Ugye igazam van?
És úgy télidőtájban az urával felruccan kicsit a fővárosba… Persze színházba mennek. Kegyed áhítattal nézi egy-egy színpadi csillagnak finomult ideges mozgását és azt a rejtelmesen csillogó furcsa lángot, amely némelyikük szeméből előtör. Csak nézi őket, látja őket, de nem lát mögéjük.
Mert van valaki mögöttük. Valaki hajtja, doppingolja őket. Valaki a lelkük peremén ördögök ritmusát dobolja, halálos szenvedélyek riadóját dörömböli…
Valaki. Vigyorgó arccal. Valaki. Morfin Őfelsége…
És most, bármennyire fáj is, bocsánatot kérek, szép Asszony; kegyetlen leszek. Mert amit most fogok elkövetni, a legsúlyosabb kegyetlenség: az illúziórontás. De meg kell tennem, saját érdekében, meg kell tennem, bár félisteneket taszítok le az illúziók egéből…
Emlékszik-e, Asszonyom, a Király Színház kitűnő szubrettjére, akit legutóbb láttunk? Nem szabad nő többé, nem rendelkezik maga fölött. Rab. A morfin rabja. A Magyar Színház etonfrizurás primadonnája szemében egy idő óta új tűz lobog. A morfin tüze. A Nemzeti Színház daliás alakú szőke szerelmes színészének idegrendszerén a morfin korbácsa csattog. Írók, akiket gerinces, bátor írásaikért kedvelt meg, Asszonyom, lebéklyózott foglyai a méregfecskendőnek.
A világhírű és össze-vissza ünnepelt export-drámaíró, akinek magánéletével az utóbbi időben annyit foglalkoztak, nem mer egyedül hazamenni, ha sötét van az utcán. Mint a megvert, magárahagyott kisgyerek, örökösen rémképektől retteg és éjszaka csak akkor tud nyugodtan aludni, ha ágya mellett állandóan ég a villany.
A kissé hisztérikus és elefántcsonttoronyba zárkózott, de igen kiváló és tartalmas regényírónk lelki önkínzásainak és gyakori terméketlenségének is itt a gyökere. A pravaz-fecskendő: nagyhatalom, gőgös, duhaj kényúr, királlyá varázsol – egy pillanatra és vergődő rabszolgává – örökre…
És így tovább! Képek a kulisszák mögül. Ne nézzen oda, szép Asszonyom. Ne keresse minden művész magánéletének titkait! Ne higgyen az intimpista-irodalom kiteregetett szenzációinak, melyek emberfelettivé magasztalnak bizonyos színészeket, írókat. Emberek ők, apró, keserű halálos szenvedélyek emberei…
… És pereg tovább a bábjáték irgalmatlanul és kiszámíthatatlanul és a drótokat gonosz, végzetes vigyorgásával csak egyre rángatja-cibálja a titokzatos Valaki…
Morfin Őfelsége…”
(Kálmán László: Pillanatfelvétel. Morfin őfelsége birodalmából. Pesti színésznőkről, színészekről, írókról és egyéb idegbajnokokról. Mindnyájunk Lapja, 1928. A poszt elkészítésében közreműködött: Eőry Áron.)