Köztudott, hogy a századfordulón a kávéház komoly (kulturális) közéleti fórumnak számított. „Térben a New York-kávéház emelete, vagy az Otthon-Kör, vagy a Bristol, vagy a Nyugat szerkesztősége, vagy az Abbázia – mindegy az: időben mégiscsak az volt az a kor, amikor egyszerre több hires irót láttam először, személyesen egy nap alatt, mint husz esztendeig, azóta” – emlékezett vissza Karinthy Frigyes az időszakra. Nemzedékek nőttek föl a kávéházakban, melyek látogatása a fiatalok felnőtté válási folyamatának is része lett, legalábbis ahogyan azt Rákosi Jenő, a korszak neves konzervatív újságírója állítja: „Minden férfiember nevelése enélkül hiányos és tökéletlen. Az egyetemi kurzus kávéház nélkül olyan, mint egy festmény árnyék nélkül, sőt megesik néha, hogy az egyetem az árnyék és a kávéház a kurzus.” Mindezt az is alátámasztja, hogy szakmai társaságok jelentek meg az asztaloknál, szerkesztőségek tartották itt üléseiket, illetve munkatársi és baráti kapcsolatok köttettek a kávéházak falai között. A tulajdonosok az újonnan kialakult társadalmi funkciókhoz igazodva főként az infrastrukturális központokban – többek között nyomdák és kiadóvállalatok közelében – nyitották meg üzleteiket.
Az újságírók és írók a kávéházakban nemcsak beszélgettek, barátkoztak, üzleteltek, írtak és szerkesztettek, hanem olvastak is, miután a napisajtón túl a hazai és külföldi folyóiratok egyaránt hozzáférhetőek voltak. Kosztolányi Dezső például több olyan tárcát vagy esszét közölt, melyben idegen nyelvű cikkekre hivatkozott. Tájékozottságát nem pusztán az otthonába rendelt lapok tanulmányozásának köszönhette, hanem a kávéházi kínálatnak is, különösen fiatal éveiben, amikor nem sokra futotta keresményéből. Noha az 1900-as évek elejére a lapok már országos terjesztésűek voltak, még mindig alacsony volt példányszámuk, és előfizetői rendszer működött. A Hét című folyóiratnak Budapest közel négyszáz kávéháza volt előfizetője, ami elegendőnek számított a kiadvány fönntartásához. Ezzel egyidejűleg azonban „a magyar lapkiadók némelyike már arról panaszkodott, hogy előfizetőinek száma azért olyan csekély, mert a kávéházak a lapok járatásával vonzzák magukhoz a közönséget, mely a sajtót ott olvassa el ahelyett, hogy egyenként előfizetne rá.” (Buzinkay Géza)
Szép Ernő és Juhász Gyula beszámolóiból tudjuk, hogy a külföldi lapok közül például a Harperʼs Weekly Magazine, a LʼIllustration, a Le Rire, a Simplicissimus, a The Studio és a Police Gazette, míg a hazai kiadványokból többek között a Magyar Figaro, a Pesti Hírlap, a Tolnai Világlapja, az Új Idők és a Vasárnapi Újság várta olvasóit a kávéházi asztalokon. A napisajtón és a kulturális szemléken túl a tulajdonosok szaklapokat is járattak – a Gyógyászattól az Egyetemes Philologiai Közlönyön át a Borászati Lapokig –, de hozzáférhető volt A Pallas nagy lexikona, Budapest teljes lak- és címjegyzéke, Magyarország Helységnévtára, a Tiszti Címtár, a Pénzügyi Kompassz, illetve a MÁV-menetrend is. Kosztolányi ugyancsak számba vette az olvasmányok kínálatát, amikor 1917-es nagyváradi látogatásakor megállapította, hogy a városban még a háborús viszonyok ellenére is „olvassák, a kávéházakban és az utcán a Corriere della Sera-t, a Stampa-t, a Le Matin-t, a LʼIllustration-t, az Illustrated London News-t, a Times-t.”
A kollektív emlékezetben rögzült legendák alapján a kávéházakat elsősorban írók, újságírók, szerkesztők és kiadók látogatták, holott a törzsvendégek legszélesebb bázisát a polgári középosztály adta. Nők és férfiak egyaránt betértek a kávéházba, bár azokat a hölgyeket, akik önállóan is beültek (főként a kései órákban), elsősorban prostituáltaknak tekintették, de legalábbis büfédámáknak, táncosnőknek, „macskazenekarok” tagjainak vagy kasszírnőknek kellett lenniük. „Mint három, mindenütt jelenlévő testvér, a kávé, a fény és a sajtó nemcsak a városok képét változtatta meg, hanem az együttlét új formáit, a társadalom új kvalitását teremtette meg.” (Droste, Wilhelm) Noha az asztaloknál szabadon lehetett eszmét cserélni, a világháborús időszaktól kezdve már megjelentek az egymást váltó rezsimek kémei és a följelentői is.
A századfordulós nemzedék számára azonban iskola volt a kávéház: a törzsasztaloknál ülő írókhoz és szerkesztőkhöz bárki odamehetett, s a fiatalok nem csak kézirataikat mutathatták meg, de beszélgetéseket is folytathattak, számos szakmai ismeretre szert téve. Az előbb már idézett Kosztolányi Kávé-ország című tárcájában szintén kiemelte a szabadegyetem jelleget: „A kisasztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. […] a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő hisztorikus feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a czikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki czikóriát?”
A kávéházak látogatásával együttjáró bohém életvitelt és szabadgondolkodást a korszak társadalmának nem minden rétege tolerálta. Ami például a Nyugat folyóirat írói számára norma volt, a hivatalos közízlés előtt elítélendő magatartásnak számított: „Nagyhangu szociális tanulmányok megállapitották, hogy Budapest társadalmi életének, gazdasági helyzetének destruktiv ereje innen indul ki. Gúnyoros s a szellemi nagyképüséget kicsufoló száz és száz apró napisajtócikk ugyanakkor megállapitotta, hogy Budapest társadalmi életének sava-borsa, kulturfejlődésének szükséges és összeforrt eleme a kávéház.” (Iván Ede)
