A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok! Arany Zsuzsanna
„Minden emberben, minden órában, két egyidejű igény működik, egyik Isten felé, másik a Sátán felé. Az Istenhez fordulás, vagy spiritualitás vágy a fokozatos elmélkedésre; a Sátánhoz fordulás vagy állatiasság, az alászállás öröme!” (Baudelaire gondolata, Georges Bataille tolmácsolásában)
„Ahhoz, hogy [az ember] belevethesse magát a Rosszba, teljes egészében azonosulnia kell a Jóval.” (Sartre)
„A Rossz szakadéka vonz, függetlenül attól, hogy mekkora hasznot hajtanak a rossz cselekedetek.” (Bataille)
„A Jó a tétlen, s az Észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység. […] Isten örökké fogja büntetni az Embert, amiért az a Benne levő Energiáknak enged. […] Az Energia az egyedüli élet, s a Testből ered; az Értelem a határa, külső kerülete az Energiának” (Blake)
„Az erkölcsösség embere elítéli az energiát, aminek híján van. Minden bizonnyal ettől vált emberré az ember. Honnan merítette volna az életerőt, ha nem ítélte volna el az energia túláradását, ami felkavarta; más szóval, ha mindazok, akiknek hiányzott az energiájuk, nem térítették volna észre azokat, akiknek túl sok volt belőle.” (Bataille)
"[Az ember] magasabb és alacsonyabb nézőpontból ismerheti meg önmagát: önnön fényéből, a benne meglévő isteni princípiumból, és önnön sötétségéből, a benne lakozó ösztönös-tudatalatti, démoni princípiumból.” (Bergyajev)
"Ki merem jelenteni, hogy a jámbor és istenfélő férfiú az emberiség magasabb rendű képviselője, mint az a mozgékony gúnyolódó, aki szívesen nevezi magát »értelmiséginek«, és büszke arra, hogy ügyesen bánik az eszmékkel, amelyeket a saját tulajdonának tekint, bár a zálogházban kapta őket, és a szív egyszerűségét hagyta ott cserébe." (Czesław Miłosz)
"nem írtam dicshimnuszt korunk valamelyik államférfiának tiszteletére, holott nemegyszer pocsékoltam az időmet még ennél is fölöslegesebb dolgokra." (Czesław Miłosz)
"korunkban esztelen és jószívű, vagy eszes és szívtelen emberek viszik a prímet, olyan viszont alig akad, aki eszessége mellett jó természetű is lenne." (Czesław Miłosz)
"Dante, aki kísérője nélkül elpusztult volna a szörnyűségek közepette, letért a mélység fenekére és megérintette a Sátánt. Csak akkor került át a másik oldalra, a Poklon túlra, s kezdett fölfelé kapaszkodni a Purgatórium hegyére." (Czesław Miłosz)
„hogy a gondolkozásnak az a heve, mely a nagy gondolkozót a szellemi üzekedés állandó készségében tartja, a lírában ki ne ütközhetne, ezt csak az impotencia találhatta ki a maga szépítésére. A nagy gondolat nem az, amit bizonyos helyen s bizonyos madárnyelven mondanak, hanem ami odacsap életünk gyökeréhez, s szemléletünkben alakítja a világot.” (Németh László)
„A nyárspolgár vagy szenved vagy örül, boldog vagy boldogtalan; Ady tudja, hogy boldogság és boldogtalanság nem ellentétek, hanem kiegészítik egymást; a halál elleni küzdelemben felbuzgó életerő: ez maga a boldogság s ennek a boldogságnak a magassága csak boldogtalanságunk mélységével mérhető.” (Németh László)
„Az egyéniség és a szabadság kétségtelenül a modern kultúra legnagyobb eredményei. De minden egyes individuum korlátlan ragaszkodása a szabadsághoz a negatív beállítódáshoz vezet a társadalommal szemben és a kultúra mélységesen elidegenedik környezetétől. […] Amikor a művésznek volt társadalmi szerepe, amikor a művészek pontosan tudták, hogy mi volt a művészet szerepe, akkor sohasem csak az önérdek szempontjai határozták meg tevékenységüket. […] Kiderült, hogy a szabadság és az elidegenedés kibogozhatatlanul összefonódtak, hogy a két dolog ugyanannak az éremnek a két oldala.” (Suzi Gablik)
Villon lázadó szellemisége közismert. Meg is gyűlt a baja a mindenkori társadalommal és a hatalommal. Költészete azonban mind a mai napig erős hatást gyakorol, s nemzedékről nemzedékre száll.
Elsőnek Szász Károly kísérletezett a Villon-versek magyarra fordításával. Ezt követően hosszabb szünet következett, majd Tóth Árpád törte meg a csöndet, amikor lefordított két balladát, s a Nyugatban publikálta őket. József Attila első Villon-fordítása – a Vastag Margot-ról szóló ballada – A Toll című folyóiratban látott napvilágot. További balladafordításai is megjelentek a lapban, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben pedig olvasható volt a híres Akasztottak balladájának újrafordítása, valamint a híres négysoros, mely így hangzik: „Francia vagyok, mérgelődhetem, / Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem. / Most hát egy kenderkötéltől fejem / Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.” Szabó Lőrinc két ballada híján lefordította a teljes Nagy Testamentumot, illetve a Vegyes balladák egy részét. 1940-ben jelent meg Vas István fordításkötete, szintén a Nagy Testamentum, Mészöly Dezsőé pedig 1943-ban.
A Villon-fordítók közt kell említenünk Kosztolányi Dezsőt is. A Ballada a blois-i költő-versenyre című művet, valamint A hajdan való idők szép asszonyairól szóló balladát fordította le, 1933-ban. Mészöly Dezső ekként nyilatkozott munkájáról: „Meg kell adni, hogy a Ballade des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezetesebb, a legkönnyedebb, leghangulatosabb”. (Forrás: Szegi Pál.)
Ballada, a hajdan való idők szépasszonyairól
Mondd, hol van és melyik országban él Flóra, a híres római csuda? S Archippa hol, ki szebb mindenkinél. Hol van Thaisz kis unokahuga? Hol van Ekho, a zengő és dicső, Kit hallgatott a csermely, esti tó, Mert még különb nem élt itt földi nő?… Hová lett a tavalyi hó?
Heloise, a tudós apáca hol, Kiért Abelár életet cserélt, S aztán csupán szerelméért lakol, Klastromba buj, csuhába, mint herélt? Hol a királyné most, ki Buridánt Egy durva zsákba rakta a folyás iránt…? Hová lett a tavalyi hó?
Hol Blanka királyné, e liliom, Ki énekelt – dalolt – mint egy szirén, Nagylábu Berta és még millión. Beatrix Mayne úrnője és Irén. Johanna hol, kit angol hitszegők Égettek el, hol az angyali-jó: Boldogságos Szűz, jaj, hol vannak ők…? Hová lett a tavalyi hó?
Ajánlás
Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, Hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, Hisz ez utolsó sorból megtudod: Hová lett a tavalyi hó!
A Villon-fordítások – pontosabban átköltések – apostola azonban Faludy György lett. A sok vitát kiváltó alkotások – az esetleges szakmai bírálatok ellenére – nagy népszerűségre tettek szert, nem utolsó sorban a Hobo Blues Band dalainak (megzenésített Villon-balladáinak) köszönhetően.
Haláltánc ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!”… S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfutta, mint egy porszemet. – Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos: „Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?” S az nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: „Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor, s nincs seb, mit hegged nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar.” – Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszani hívta őt: … „Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugráltunk bakot.” „Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. – Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda: „Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből már senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény…” S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény: ”Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát lárva ágyékod hervadt bíborán!” – Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre, s kuvikhad szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: „Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincsed elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem.” – Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivart ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát” - de ő, rút foltot festve mellén, mely, mint rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. – Tunyán helyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig." „Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted” s vállára vette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek. – A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: „Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk nagyúr! Csengőm csörög – légy pápa vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn – én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!” – Álszentek voltunk mindahányan s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: „Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!” Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. – A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Kosztolányi mester szerette a bolondokat. Hogy miért? Talán mert tudta, "bolond lett a bölcsből, most a hazug az igaz, tenni kéne valami jót, hogy találhass vigasz" (Hobo).
Látogatás a zártosztályon
„Benyitottunk a zárt osztályra. Körülözönlöttek ifjúkori novelláinak kedves hősei, a bolondok. Velük is rögtön szóba állt. Volt köztük egy mulatságos alak, valami hegyaljai iparoslegény. Folyton közbekottyant, de millió kilométerre attól, amiről szó volt. »Régóta van itt?« – kérdezte Kosztolányi. »Mert kérem, mondtam én a bátyámnak, te János, miért robbantják föl a csehek a hidat« – felelt rá az őrült. Háta mögött ott állt félkörben a többi elmebeteg. Vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak: »Ni, a bolond, miket fecseg össze-vissza!« – kacsin[t]gattak ránk cinkos módra. Mi is nevettünk. Csak Kosztolányi maradt komoly, halálosan.”
(Forrás: Juhász Géza: Kosztolányi Dezső. Az Egyetemi Kör ünnepélyén mondott emlékbeszéd, Debreceni Szemle, 1937/jan–febr., 7–10.)
Danse Macabre (részlet)
"Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle. - Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát. - A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára. Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját. - Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique. Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam."
(Forrás: Kosztolányi Dezső: Danse Macabre, A Hét, 1908. márc. 1.)
Naplórészlet
Jegyzet – Schwartzer Április 20. Látogatás a Schwartzerben. Juhász Gyula különszobájában fekszik, a vaságyon, fején egy ércből való hűtővel. Orvosa jelenti, hogy nem óhajt látni, de azt tanácsolja, azért menjek be hozzá. Ismerve őt, hogy mennyire szeretné magát regényesnek feltüntetni, s betegségét, melyet - mint általában a pszichózist - valami varázsfénnyel vesz körül - arról kezdek beszélni, hogy engem ez a környezet untat, egy úri kaszinóban több és érdekesebb őrültet találok, mint itten. Kikinek joga van úgy végezni magával, ahogy kedve tartja. Az őrület - az élettől való elfordulás - is egyik módja az öngyilkosságnak. Megteheti, de nem ajánlom. Szavaim jól hatnak rá. Beszélget, már mosolyog is. Félelmi érzetekről panaszkodik, anélkül hogy pózolna. Sötétbarna szakáll, bajusz árnyékolja arcát. Van benne valami jelentős. […] Őfelsége B.-né, egy ötvenöt éves mániás. Ferenc József vette el, utána Károly, most Ottó menyasszonya. Mennyire megvetendők az úgynevezett épelméjűek. Azol alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél. Egy hölgy veri a zongorát. Egy férfi beteg torkaszakadtából rám ordít. Olyan dühös, hogy eláll a szívem verése."
(Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, Budapest: Osiris, 1998, 839–840.)
„Csuka Zoltán a Képes Vasárnap 1929. május 19-i számának Nagytakarítás rovatában Joe Pardy ausztráliai író Berlinben meghalt című hosszabb közleményében könyörtelenül leleplezi a Bácsmegyei Napló melléfogásait, a közvélemény felelőtlen tájékoztatásán botránkozik meg, a polgári sajtó »tudálékos« szerkesztőségét állítja pellengérre. Költőnk a Bácsmegyei Napló 1928. január 29-i számából többek közt idézi Harsányi Zsolt cikkét, aki a nyilvánosság előtt felfedi Joe Pardy, a nem létező ausztráliai író kilétét azért, hogy a jövőben ne történjék nagyobb irodalmi botrány. Arról van ugyanis szó, hogy immár nyolc esztendeje Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Harsányi Zsolt »jókedvükben és gonoszságukban« találták ki Joe Pardy nevét, hogy hadat üzenjenek az irodalmi nagyképűségnek. Az olyan embertípusnak, amelynek »…fogalma sincs ugyan a dolgok lényegéről, de elszántan vitatkozik piktorokkal képzőművészetről és írókkal költészetről«. Ennek a típusnak a megbüntetésére született meg Joe Pardy! Tudniillik íróink társalgás közben megjegyzést tesznek az »ausztráliai íróról«, esetleg idéznek »munkáiból« és megkérdezik az áldozatot, hogy ismeri-e »műveit«. A megkérdezettek többsége ismerte, sőt… E játék nagyszerű szolgálatot tett a hiú emberek, a sznobság leleplezésére. A dolog azonban odáig fajult, hogy Harsányi Zsolt Joe Pardyt is kénytelen leleplezni ország-világ előtt. Ennek ellenére a Bácsmegyei Napló 1929. február 3-i számában egyszerűen hírt közöl arról, milyen körülmények között halt meg Joe Pardy Berlinben! Ehhez Csuka Zoltán a következő magyarázatot fűzi: »…A legbölcsebb vajdasági szerkesztőség, amely írókat és olvasókat akar a tanári dobogóra kioktatni, egy kicsit megint elvásott a tudásával, mert nemcsak azt mutatta meg, hogy az irodalomról nincs »halvány dunsztja«, hanem azt is, hogy a saját lapját sem szokta elolvasni, mert ha megtenné, rájött volna arra, hogy Harsányi Zsolt épp a Bácsmegyei Napló hasábjain leplezte le Joe Pardyt, aki most a Bácsmegyei hasábjain meghalt. Másként ezt úgy nevezik, hogy az újságírás csődje és a vajdasági írástudók szégyene. No meg, hogy Harsányi szavaival éljünk, azoknak az embereknek a szégyene, akik itt a Vajdaságban irodalmat akarnak irányítani és Joe Pardy híreknek ugranak be. Ezek ítélkeztek itt vajdasági elevenek és holtak felett. Eddig. Reméljük azonban, ezentúl már nem igen…«”
(Forrás: Magyar László: Csuka Zoltán és a szabadkai polgári sajtó, in – –: Tovatűnő évszázadok. Egy levéltáros írásaiból, Szabadka: Életjel, 2001, 140.)
A Velence előtt található, s csak hajóval megközelíthető, 12 km hosszú sziget, a Lido di Venezia az egyik leghíresebb fürdőhely a világon. Első strandját 1857-ben hozták létre, mely 80 méteres, tengerbe nyúló, cölöpökön nyugvó építmény volt. Nem sokkal később felállították az első faházakat is, amelyek olyannyira meghatározzák ma is a tengerpart hangulatát. 1932-ben pedig már a kulturális élet is föllendült a Lidón, hisz itt rendezték a Velencei Biennálé keretében szervezett, Mostra del Cinema nevű filmfesztivált.
A Lungomare Marconi elnevezésű tengerparti sétány partján luxusszállók, villák sora épült ki. Itt található többek közt a Grand Hotel des Bains, mely arról nevezetes, hogy Thomas Mann Halál Velencében című regényének főhőse is itt lakott.
(Fotó: the-hotels.com)
Innen nincs messze gyalog sem az 1936 és 1938 között épült Casinò. A Filmpalota (Palazzo del Cinema) szintén ekkor nyerte el végső formáját, s épülete még napjainkban is nemzetközi fesztiváloknak ad otthont. A túloldalon az Excelsior Palace Hotel várja vendégeit, melynek híres szecessziós épületét Giovanni Sardini tervezte.
Másik neves sétánya a Lidónak a Lungomare d'Annunzio, ami a kórház s egy magánrepülőtér irányába visz. De errefelé található a San Nicoló al Lido kolostor és templom is, valamint a Palazetto del Consiglio dei Dieci és a Quattro Fontane erőd. Egykor zsidó és angol protestáns temetők is voltak a szigeten.
Lord Byron annak idején lóháton nyargalt le és föl a Lidó homokos partjain. A születésétől fogva sánta Lord számára kihívást jelentett, hogy irodalmi alkotásain túl testi ügyességét is megmutassa a világnak, így a lovaglást és az úszást tökélyre fejlesztette. Egyik legjelesebb teljesítménye az volt, amikor három és háromnegyed óra leforgása alatt a Lidóról elúszott egészen a Canale Grande északi végéig.
De Kosztolányi mesterről is jól tudjuk, hogy többször járt Itália földjén. Sőt, más európai körútjai során is igyekezett Olaszországot – vagy legalább Velencét – útba ejteni. Nászútján sem hagyhatta ki, hisz Párizs előtt a lagúnák fővárosában tett sétákkal kívánta meglepni újdonsült feleségét. A Lidón szintén járt, többször is, s élményeit meg is írta. Ahogyan a Mester fogalmaz a következő két kis „szösszenetben”, 1924-ben:
„Itt fürdenek az előkelők. A tengert minden éjszaka külön kimossák számukra tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik. Mindnyájan finomak. A férfiak kövérek, mint a nők, a nők soványak, mint a férfiak. Napokig figyeltem a homokban egy szuszogó gömböcöt, kit szoptatós dajkának véltem, de később megtudtam, hogy az egy berlini esztétikus, a legnemesebb lelkű életimádók közül való. Hölgyeik, kiket szeretnek, megfelelnek ízlésüknek. Zörgő csontvázak, morfinista rémek, piszkafák, kik kurta nyelű, japán ernyőt viselnek, elhasznált, vendéglői fogpiszkálók, kik festetten lépnek az óceánba narancsszínű selyemrongyokban, csuklójukon arany méregszelencével. Merészség lenne azt állítani, hogy csúnyák, mert csak rondák. Ezért ésszerű játszaniok a szépséget. Teljesen érdektelenek és hétköznapiak. Ezért viszont az érdekességet s eredetiséget mímelik. Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos, és egyáltalán nem szülnek. A parton a meddőség némasága és unalma terjeng, az a németes pakfong-dekadencia, melyet hazulról is jól ismerünk. Férfiak, a művészet nyárspolgárai, élveteg mozdulattal rajzolják egymás kövér csípőit, lágy és ájultan-finom vonalait, nőik pedig, a javíthatatlan széplelkek a »véres Csókokról« és a »nagy Életről« beszélnek, melyet írni és ejteni egyaránt nagybetűvel illik. Röviden ez a nagy »Élet partja«.
Mellettük fürdenek a közönségesek. Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövenyt, s a víz sűrű tőlük, akár a húsleves a tésztától. Vad hajuk szemükbe lóg, bőrük megpörkölődik a viharos napfénytől, egészséges foguk villog. Fönn a sárkányok szállanak, lenn labdák röppennek. Nagylányok birkóznak nagyfiúkkal, túllármázva a hullámokat. Mégsem beszél itt senki szerelemről. Holott ezeknek is van hozzá némi közük. Legalább azt következtetem azokból a gyermekekből, kik mint faunok és menádok rohannak, ágyékukból szakadt ordító bizonyítékai az úgynevezett egyéniségüknek s a család titkos démoni voltának. Ők azonban csak alkotók. Ennélfogva szerényen hallgatnak. Magukba szívják a sós tengeri levegőt, mosolyognak a szomszédos part embrióin és smokkjain. Nem is értik, hogy mi az a »nagy Élet«. Csak élik az életet, melyet kisbetűvel írnak és mondanak. Élet, élet, kis élet, mennyire szeretlek én is.”
(Forrás: Két élet. Velencei kép, Pesti Hírlap, 1924. szept. 28.)
Arthur Schnitzler osztrák drámaíró eredetileg orvosnak tanult. Az egyetem után szakasszisztens, majd ideggyógyász lett. Apja halála után azonban fölmondott a klinikán, és megnyitotta saját rendelőjét. 1890-től kezdve barátaival, Hugo von Hofmannsthallal és Richard Beer–Hofmann-nal a „Fiatal Bécs” irodalmi csoportjához tartozott, s a Griensteidl kávézó lett a törzshelyük. Schnitzler azonban szívesen látogatta a Kärtner Straße 61. szám alatti Leidinger éttermet is, és jól ismerte a pszichoanalízis atyját, Freud professzort is. 1900-ban jelent meg első műve, a Gustl hadnagy, amivel egyből hírnevet szerzett magának. Igaz, egyúttal „rémhírnevet” is, mert bíróság elé idézték. Műve ugyanis a hatóságok szerint „az osztrák–magyar hadsereg becsületét és hírét rontotta és rossz fényben tüntette fel”. Tiszti rangját 1901-ben el is vették tőle. 1903-as A körtánc című drámai műve sem kavart kisebb vihart, hiszen a kritikák pornografikusnak ítélték, a berlini ősbemutatót pedig megakadályozta a cenzúra.
Talán nem véletlen, hogy írásaiban sokat foglalkozott a szerelem lélektanával, hiszen naplóinak tanúsága szerint akadtak belső és külső konfliktusai e téren (is). Ahogyan írja egy helyütt: „A nőknek csak akkor hiszek, ha birtoklom őket, […] és akkor is csak azt, hogy birtoklom őket. […] A hűség a képzelet szüleménye – a legjobb esetben is csak a bosszútól való félelem eredménye.”
Álmok éjszakája című műve alapján készült Stanley Kubrick híres mozifilmje, a Tágra zárt szemek. De művei már jóval korábban is fölkeltették a filmipar érdeklődését. Elsőként A flört című színdarabját filmesítették meg, még 1914-ben.
(Részlet Kubrick filmjéből)
Kosztolányi Desiré mester érdeklődését is fölkeltette a különös életmű, s több színikritikát is írt Schnitzler darabjairól. Magáról a szerzőről pedig a következő portrét vetette papírra:
„Ha az arcképét rajzolom, nem arra a hét vaskos kötetre kell gondolnom, mely összegyűjtött munkáit fogja egybe, és nem is könyvcímekre vagy drámai sikerekre. Arra gondolok, hogy mit adott nekünk. Mindenekelőtt egy újfajta romantikát. Schnitzler a regényesség ködét fújta a csöndesen emésztő, polgárias osztrák fővárosra, érdekessé és izgatóvá tette, amit annyira megszoktunk, és a városi embereket új távlatba tudta beállítani. Íme, egy bécsi dekadens, a púder, a finom és polgári életöröm, a gáláns szerelmek városában. A sűrű hóhullásban még rózsaszínű lámpák égnek, de azok, kik ebben az idilli környezetben mozognak, nem a régiek, fiai és leányai a hálósipkás burgereknek és a kávénéniknek, akik már szenvedni és élvezni is tudnak. Sírnak? Könnyeznek. Kacagnak? Mosolyognak. A kettőt azonban többször együtt művelik.
Első könyve, a Sterben, 1892-ben jelenik meg, egy hosszú elbeszélés, melyben pontról pontra kegyetlen valószerűséggel tárja elénk, hogy hal meg egy tüdővészes beteg, és hogy búcsúzkodik, napról napra, a kedvesétől s az élettől, a szép, egyedülvaló élettől. Schnitzlernek két múzsája van: az egyik a halál, de a másik az élet. Nem tudni, melyiket szereti jobban, melyikhez ért jobban. Alakjai néha életművészeknek rémlenek, de a másik pillanatban inkább halálművészek. Ez a haldokló fiatalember lázrózsákkal az arcán, véres tajtékkal a száján az életet prédikálja nekünk. De jönnek utána mások, kik tivornyákban, pezsgőspoharak közt a halálra gondolnak. Élet és halál állandóan karöltve jár nála. 1893-ban jelenik meg az Anatol, s négy évre rá a Reigen, az életöröm bakhánsi könyve.
Anatol már dekadens bécsi alak, fáradt és kedves, a diszkrét életművész. Nem kérdés neki az élet, de az életművészet majdnem tragikus kérdés. Mosoly és könny között szeret. Egy mulatóhelyen látja meg, nők között, a ciprusárnyat. Az élvezet nemcsak közönségessé tesz, de fáraszt is, tehát nemesít is. Ha egy egész könyvtárat olvas el a bécsi életművész, nem lesz ilyen finom és bölcs, mint sok asszonyon és lányon keresztül, kik bánatos világnézetet, kissé csüggedt, kissé vidám életbölcseletet adtak neki cserébe, a csókjáért. Ő a női szív és a női lélek esztétája. Nem falánk, inkább ínyenc. Emlékeztet az asztal művészeire, kik gyengéd csirkehúst esznek, tavaszi salátával, s fanyar vörös bort isznak hozzá, pár kortyot, de az ezüstök, a kristálypoharak mindig fontosabbak, mint az ételsor, s végül az asztalon hagyják a szupét. Anatol [ti. Schnitzler egyik hőse] is jobban emlékszik a hangulatokra, mint magukra a nőkre. Csettint a nyelvével egy-egy emlékre. Az emlékeit élvezi. A valóságot pedig sokszor úgy látja, mint egy emléket. Egy lelki arbiter elegantiarum. Minden humora mellett is tragikus, mert a mai ember kétsége lakozik benne, aki lát mindent – ha nem is egészen öntudatosan, de sok oldalról –, és tudja, hogy a kaleidoszkóp színes ábrái, a nők vörös, fekete és szőke feje bús igazságot raknak ki. Az étvágya azért elég nagy. Majdnem annyi nője van, mint egy igaz, hithű mohamedánnak. Kétsége és bölcsessége is van, legalább annyi, mint egy igaz, hithű zsidónak. Félelme és habozása is annyi, mint egy igaz, hithű kereszténynek. Csupán ápolja öncsalásait. Célja egy séta, egy új élmény, egy új nő. Önéletrajzát maga mondja el egy nőnek, aki kérdezi, hogy mit csinál rendesen, »semmit«, feleli neki nevetve, de valami benső bánattal, »semmit, semmit«.
Ez az ifjúkori alakja állandóan visszatér költészetében. A fajtája életimádata lüktet benne kiolthatatlanul, az a vágy, amit szintén a fajtája túlfejlett értelmiségéből származó kétkedése tompít. Az Anatol és a Reigen, mely az éles megfigyelőt mutatja, körülbelül már érezteti az egész schnitzleri művészetet. Világnézete günocentrikus, a nő van a központjában. Pesszimizmusát csak a nő határozza meg. Hősei nemigen csalatkoznak a világban, az életben, becsvágyban, csak a nőkben. A tragikumuk az, hogy még nem hörpinthették ki az élvezetek serlegét, vagy hogy körömcseppig itták. Később majd találkozunk az öregebb Anatollal, a Der einsame Weg agglegényével, ki a szerelem böjtjéről beszél. A halál, mely eddig csak ott settengett a rózsaszínű levelek és a kurta szoknyák mögött, határozottan kilép, a néma szereplő megszólal, kezébe veszi a kormányt. Schnitzler második korszakának nevezném ezt. A pajkos és mélabús korszak után a kétkedő következik. Eddig látta a valóságot, úgy, mint kevés író, héj és kéreg nélkül, szeme áthatott az emberek húsán, akárcsak a röntgensugár. Miután azonban megismerte a valóságot, és lerögzítette az embereket, elfogta a század nemes betegsége, a kétség, a nagyok szenvedése, hogy az életnek lehetetlen megtalálni a mértékét és az értékét.
1898 körül kezdődik ez a korszaka, mikor a Grüne Kakadu-t írja. Egy bábszínházban összeolvad játék és valóság, színház és történelem. Schnitzler maga is álarcot, köpenyeget keres, hogy beburkolózzék. Egy évre rá megírja tökéletes és nagyszerű drámáját, a Schleier der Beatrice-t. Reneszánsz környezetbe fut, vagy bálok közé – gondoljunk a Marionetten című három bábjátékára –, és alakjai már egészen titokzatosak, jelképek tűnnek fel, néhol a metafizika ködein evezünk. Vajon mi vezet ki ebből a fojtó, izgalmas és különös útvesztőből? Egy regény, melynek a címe is ez: Der Weg ins Freie. 1905-től 1907-ig írta ezt Schnitzler, s a legújabb korszakát jelzi, mely még ma is tart. A méla életélvező és a titokzatos költő fejlődése során harcossá vált, aki immár biztos művészi eszközeinek és hírnevének birtokában meg tudta ragadni az emberekből álló misztikus egységet, a társadalmat, s fölvetette – merészen – a fajtája kérdését. Regénye keresztmetszetben mutatja a mai Ausztriát, s benne a zsidók helyzetét. Évről évre erősödik benne a faji érzés, s vele együtt a társadalmi bíráló hajlam. Közben még egyszer kirándul a történelembe – Der junge Medardus –, de újra visszatér a zsidókérdéshez. A Professor Bernhardi már vad politikai harcokat idéz elő, két táborba szakítja a maradiakat és a haladókat. Ma pedig, ötvenöt éves korában, a Fink und Fliederbusch című látszóan ártatlan újságíró komédiáját játsszák a német színpadok, mely szintén a konzervativizmus és a demokrácia körül mozog, s legsikerültebb alakja is egy osztrák feudális úr. Világa már teljesen erről a földről való. Utolsó szava a harc.
Schnitzler Artúr polgári foglalkozására nézve gégész. Annak idején orvosi gyakorlatot is folytatott a bécsi Allgemeine Krankenhausban, s a Poliklinikán tanársegéd volt. Úgy látszik, hogy az író is megfogadta az orvosok ükapjának, Hippokratésznek a tanácsát. Amit nem gyógyít meg se a természet, se a víz, azt meggyógyítja a tűz.”
Kosztolányi Dezsőné kevésbé ismert naplójegyzeteiből és más töredékes írásaiból szemezgetünk:
Álom, 1935. május 13-án
Didének, az uramnak vastag könyve jelent meg, egy regény. Talán telepesekről, vagy miről, akik magyarok és Franciaországban, vagy Amerikában élnek. (Ass: Márainak jelent meg valami hasonló tárgyú könyve, melyet mellesleg, nem olvastam.) A könyv roppant vastag, olyasféle, mint az uram most megjelent verseskönyve. Én ámuldozok, mert nem is tudtam, hogy regényt irt. A regényt kézbe veszem és nézem. Lorsy Ernő és még valaki ott van és beszélnek a regényről. Lorsy dicséri, de… de… fönntartással. – Nem rossz – mondja. A másik, aki talán Lengyel Ernő, talán Vajda Ernő – kritizálja, de szintén nem nagyon. Fenntartással. Én ámuldozok magamban és ezt gondolom, vagy mondom: Én egyáltalán nem láttam, hogy Dide írta volna ezt a regényt, nem láttam, hogy korrigálta. Nem láttam, hogy a kiadóval tárgyalt volna. Ha ez megtörténhetett, úgy akkor én ezt az embert nem ismerem. Akkor el tudom róla hinni, hogy két gyereke van valahol. Közben az jut eszembe, hogy micsoda képtelenség, hogy nekem egy gyerekem sincs, micsoda jóvátehetetlen szörnyűség. És, mint a halál bizonyossága olyan rémületet kelt bennem, hogy velem így történt ez. (Holott van egy fiam.)
"Te marha – mondta Karinthynak"
Ez azután történt, hogy Kosztolányi hazatért európai riportkörútjáról, amikor is meglátogatta többek közt a száműzött II. Vilmos császárt Doornban, Hollandiában. Késő éjszaka volt már, régen aludtunk, nagy, sárga ágyunkban, amikor csöngeni kezdett a telefon. Elszántan, vadul csörömpölt. – Hát ez ki lehet? – riadva néztünk egymásra. Elsőül én másztam ki az ágyból, álomittasan, mindig is kíváncsi természetű voltam, az uram legyintett. – Ugyan hagyd, aludj, biztosan tévedés, majd abbahagyja. Felvettem a kagylót. – Interurbán. Doorn, keresi önöket – hallottam a női hangot. – Doorn – suttogtam, ámulva, ijedten, mintha azt mondanám: a rendőrség. Átadtam férjemnek a kagylót. – Hier Doorn, Hier Doorn. Hier Doorn – hallatszott a távoli egyhangú hivás, olyan hangosan, hogy a csöndes éjszakában a készüléken kívül is lehetett hallani. – Bitte Warten. Wer dort? Herr von Kosztolani? Hier Doorn. Most már férfihang beszélt, és németül mondta tovább, hogy bocsásson meg, és ne haragudjon Herr von Kosztolani, de egy kellemetlen ügyben kénytelen zavarni, ugyanis távozása után észrevették, hogy – de remélem nem sértődik meg – hogy az ezüst evőkészletnek egy darabja, pontosabban egy ezüstkanál hiányzik és mivel senki másra nem gyanakodhatnak… Az uram már úgy nevetett, kezében a telefonkagylóval, hogy a könnyei is csorogtak. – Te marha – mondta Karinthynak és még valami csúnyábbat is mondott. – Honnan beszélsz?
"Németh Andorné, Juci emlékeiből"
Nézegetik lánykori fényképeimet. A fiatal cselédlány felkiált. – Milyen gyönyörű szép volt a nagysága. – Mit gondolsz, én bolond voltam, hogy csúnyát vettem volna el? – kérdezi Didém. Ha valami érzelmeset diktált neki (gépírónője volt 10 évig), sírvafakadt.
(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára, Ms 4633/34–73. Válogatás, szerkesztett változat. Illusztráció: Márffy Ödön: Kosztolányiné arcképe, 1910-es évek. Magántulajdon.)
A bécsi vidámpark 1766-ban nyílt meg. 1896/97-ben épült az a 67 méter magas óriáskerék, ahonnan az egész várost belátni. Eleinte csak vendéglősök, kávémérők és mézeskalácsosok telepedtek meg a pihenőparkban, később azonban már megjelentek a körhintások is. Verklik, kocsmai énekesek zenéltek errefelé, ám előfordult, hogy maga Johann Strauss is „föllépett” itt.
A Práter groteszk birodalom. A körhintákon kívül szellemvasutak is várják a látogatókat. Kígyófarkú ördögök, halálfejű szerzetesek, különböző élőhalottak és szörnyek vicsorognak az emberre a bejáratnál. Aztán a kis vasúti kocsi végigszáguld velünk a sötét alagútban. Metsző zenére zöldes-lilás fények fonnak körbe, pókok lógnak a fejünk fölött, vér folyik a falakból. És a legjobban talán akkor ijedünk meg, amikor egy tükörben önmagunkat is megpillantjuk…
Kosztolányi mester szintén járt a bécsi vidámparkban. Levele és tárcája is tudósít erről. Az 1904/1905-ös tanévet a bécsi egyetemen töltötte, ösztöndíjjal. Babits Mihályhoz írt – 1904. novemberi – levelében emlegeti a Prátert. 1905 májusában pedig Heti levél című sorozatának – mely a Bácskai Hírlapban jelent meg – egyik darabjában szólt Bécsnek erről a látványosságáról. A szövegrészeket az alábbiakban közöljük:
„Önnek, barátom, fogalma sincs, mily sekélyes nép között élek; mindenütt csak léhaságot s élhetetlenséget leltem. A magyar vezércikkeket, Heltai Jenőket, Juhász Gyulákat hiába keresem itt, pedig ezek nekem életalap, só és bors a lét állott, megkeményedett főzelékéhez. A vén Bécs piszkos, hepehupás utcáin, kormos, ódon házai között, nyavalyás kintornák szólanak, s a keservesen nyekergetett dalokra még az intelligens emberek szíve is rezgésbe jő […]
A tanuló ifjúság oly élhetetlen és bárdolatlan, hogy a mienk hozzá képest valóságos lumen, s ha nem is az, mindenesetre van kedélye, melyet itt nem kapok aranyért is. A Praterben ugráló pojácákra hahota- és tapsfergeteg tör ki: megtörténhetne-e ez Magyarországon? Nem hiszem. A komoly magyar aranyjánosi méltósággal halad el a felszínességek mellett, mert nem fából van a lelke, mint a németnek. S mily undok és kéjvágyó e nép, mily piperkőc! Körmeimet hetente kell vágnom. Nem iszonyat ez? Szóval – de nem ezért – kissé magyar lettem, ha tetszik soviniszta, ha tetszik honfi. Az, aki a tollat forgatja s magyar nyelven ír (vagy akar), nem beszélhet másképen, ha nem hülye. […]
A bécsi egyetemen szerencsém van hallgatni több philosophust, de leginkább az ibsenes Emil Reichet élvezem. A Praktische Philosophie egészen megfelel az én lelkemnek, mely jelenleg gyöngélkedő, sőt gyerekágyas s nincs mersze a metaphysika páraködébe léghajózni. Ez előadás keretében a professor úr igen szépen beszélget arról, mint kell az életünket berendezni, hogy emberek legyünk, ibseni értelemben s ez nagyon összevág mostani gondolataimmal és lelki szükségleteimmel. A másik két számbavehető philosoph, Bolzmann és Reininger Schopenhauert csepüli nyárspolgárian, de ép oly mértékben, mint ön. Jerusalem brilliáns psychologiai előadásokat tart. (Elemi psychologia.) Ezek az emberek vígasztalnak meg egyedül. Máskülönben, kedvesem, ugyanaz a tudákorosság, ugyanaz a bibliographia-láz uralkodik, mint nálunk.”
(Forrás: Nyugat, 1936/12.)
Kosztolányi Dezső: Heti levél
„Most, az ébredő tavasz fényáradatában ismertem meg csak ezt a hatalmas, különös Bécset teljesen. Mi akik a Lajtán túl lakunk, szeretjük ezt a nagy kőkolosszust úgy elképzelni, mint egy szűk utcát, óriási területet, ahol sok ember sürög-forog, folyik a sör s a magyarszidás százados szokása – s mily helytelenül gondolkozunk ilyenkor! Ez a város az ellentétek helye; egy örökké átalakuló Proteusz, egy helyét szüntelenül változtató amphibion, amely hol a múltak pocsolyájában, a nyárspolgárság sarában fetreng, hol meg a napfényes jövő felé emeli arcát. Itt ölelkezik a múlt s a jövendő.
A minap láttam csak az ünnepi örömtől megkergült vén Bécset, az ibolya ünnepén. Az emberek összelökdösték egymást, veszekedtek a villamosokon, sört ittak és szalámit ettek, ácsorogtak a fabódéknál, s mindezt a mennyei gyönyörűséget elnevezték ibolyaünnepnek. Ugyanezt a tömeget látja az ember aztán a Práterben is, amint ünnepnapokon dévaj, német léhasággal lovagol a körhintákon, nevet a paprikajancsikon, szopogatja a sörös korsóját, s sikoltoz, kiabál, fütyül, mint valamilyen jámbor, gyönge eszű óriás. Ez a vén Bécs, melyet mindnyájan ismerünk.”
Kosztolányi mestert igencsak izgatta a hasonmás és a kettősség kérdésköre. Nem pusztán az Esti Kornél-történetek bizonyítják ezt, hanem például A második én az életben és az irodalomban című esszéje is.
A második én az életben és az irodalomban (részletek)
"A lelki »hasonmásnak« mindig van valami kísértetiessége. A lélektan legérdekesebb fejezete ez, amelyből szinte kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy minden embernek van egy második énje, amely bizonyos körülmények között előbukkan az első én mögül és önálló életre kel. […] Az egyik tudatköpont végzi az elhatározott feladatot, a másik ettől függetlenül dolgozik és igyekszik az első tudatközpont munkáját megzavarni. Az egészséges ember könnyen legyőzi ezt a közbelépést, a beteg ember viszont áldozatul esik neki.
Az Énnek ez a kettéválása az álom közepette még tökéletesebb. […]
Természetes, hogy ez a rendkívül titokzatos probléma, amelyhez a tudomány és az élet is félve nyúl, helyet talált az irodalomban és a művészetben. Poe Edgar »William Wilson« című novellájában és Werfel »Spiegelmensch« című drámáján kívül ebben a műfajban a legbravúrosabb Stevenson angol írónak »Dr. Jekyll és Mr. Hyde« című regénye. Dr. Jekyll, az előkelő és gazdag gentleman vegyészeti kísérletei során azt a felfedezést teszi, hogy az ember vegyi úton szétbonthatja saját lelkét jó és rossz elemeire. Dr. Jekyll véghezviszi tudományos kíváncsiságból a kísérletet és átalakul egy elrettentő, visszataszító egyéniséggé, amely Mr. Hyde néven egészen külön életet él, gyilkol, rabol, azonban a rendőrség nem tudja elfogni, mert bármely pillanatban vissza tudja változtatni magát dr. Jekyll alakjába. Egyszer azonban rémülten veszi észre, hogy a rossz legyőzte és akaratán kívül átalakul Hyde alakjába és ilyen módon bukik el."
Mindezek után nem marad más hátra, mint Jekyll doktor naplójából idézni pár passzust:
Henry Jekyll teljes vallomása
"Sok ember még ki is kürtölt volna olyan rendellenességeket, amilyenek az én lelkemet nyomták, de én fennkölt elveim magaslatáról szinte beteges szégyenérzettel néztem és rejtegettem ezeket. […] mind a két színem halálosan komoly volt […] úgy esett, hogy tudományos kutatásaim, melyek misztikus és transzcendentális irányban haladtak, világosságot derítettek a tagjaim között dúló örökös háború e tudatosságára […]
természetadta testem puszta kisugárzása csupán a szellememet alkotó erők egynémelyikének […] sikerült egy olyan szert is összeállítanom, melynek segítségével ezeket az erőket meg lehet fosztani felsőbbségüktől, újabb alakot és arcot lehet tenni a régi helyébe – amely nem kevésbé természetes forma az előbbinél […]
Testileg ifjabbnak, könnyebbnek, boldogabbnak éreztem magamat […] heves vakmerőség ébredt fel bennem […] érzéki képek özöne kavarog a szemem előtt […] felszabadulok minden lekötöttség alól, hogy a lelkem ismeretlen – de nem ártatlan – szabadságra tett szert. Ez új élet első leheletétől kezdve tudtam, hogy rosszabb, tízszerte rosszabb lettem, rabszolgája esendő rosszaságomnak; s ez a gondolat abban a pillanatban úgy megerősített, olyan gyönyörűséget szerzett, akár a bor. […]
A szernek nem volt megkülönböztető hatása; nem volt az sem ördögi, sem isteni; egyszerűen felnyitotta hajlamaim börtönének ajtaját, és ami odabent volt, kitódult. […]
Ez időben még nem győztem le a száraz tudósélet iránt érzett ellenszenvemet. Szerettem még néha vígan lenni, és mivel mulatságaim (enyhén szólva is) méltatlanok voltak hozzám, és mert nem csak jól ismert és köztiszteletben álló ember voltam, de az idő is lassan eljárt felettem, ez a kettős életmód napról napra kellemetlenebbé vált. Erről az oldalról kísértett meg új hatalmam, míg csak rabszolgája nem lettem, csak fel kellett hajtanom azt az italt, s egyszerre levetettem az ismert tudós testét, és vastag köpenyeg gyanánt magamra öltöttem Edward Hyde-ét."
(Források: 1) [Szerző nélkül] [=Kosztolányi Dezső:] A második én az életben és az irodalomban, A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1930. máj. 4., 1. 2) Stevenson, Robert Louis: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, ford. Benedek Marcell, Budapest: Cartaphilus, 2011.)
„Otthon csak azért, mert angyal volt a férjem. Biztosan százszor otthagytam volna mindenki mást. Őt csak csodálni lehetett és szolgálni neki.”
„Elfelejtem a családot Mintha nem is volnának már El innen el Aztán mégse mégse. Jön az angyal a szép megváltás.”
„Két dolog szépíti a nőket: a nagy boldogság és a nagy <bánat> boldogtalanság.”
„rettentő babonás vagyok rettentő felvilágosult”
„Magamra maradtam Nem vagyok jó háziasszony. Kapni szeretek, nem adni. No meg azután kitörődik ma mással? Kiégett a szív.”
„Milyen undorítóan rendes lettem folyton tisztogatok, minden porszem idegesít. Halálfélelem – illetve sírfélelem, temetői piszok férgektől való félelem”
„Pedig tudom, hogy a papoktól az inkvizíció óta félnek az emberek, s én mégis megrettenek egy pillanatra s aprókat köpködök háromszor, hogy megpillantom őket”
„A felelőtlenség! teljesen abban éltem”
„Nem voltam szolidáris sem az anyaggal, sem az erkölccsel, sem a polgári családdal és most se vagyok”
„Én egy oroszlánnak és egy tehénnek a keveréke vagyok…”
"Egy fiatal írónk Csáth Géza, aki nagyon büszke arra, hogy a legkifogástalanabb európai életet éli és rajongó híve a zsentlmén-formáknak, egy este rossz társaságba került. A bohém kollégák magukkal csalták és vígan pezsgőztek egy kávéházban.
A zsentlmén író késő éjszaka az órájához kapott és ijedten mondta: – Tyüh, de késő van már! No én megyek haza. Még sohasem maradtam el hazulról ilyen sokáig! – Eh, maradj, már nem érdemes úgyse hazamenni. Majd reggel elmegyünk a gőzfürdőbe és ott kialusszuk magunkat! Ebben ő is megnyugodott és reggel vígan bandukolt a gőzfürdő felé a többivel együtt. De mikor a kapuban a békés polgárokkal találkozott, akik jól kialudva, rendezett ruhákban mentek a fürdőbe, egyszerre visszahökkent. – Fiúk, én szégyellek bemenni! Fúj, de utálom magamat! Olyan lompos vagyok, mint egy megrögzött korhely. Ugyan ne bolondozz, hozzá vannak itt már szokva az ilyen alakokhoz. – Nem, nem! A szemem kisülne, ha így látnának a szolgák. Fúj! Elszaladt, de az utcasarkon megállott. Mégis csak nagyon szeretett volna megfürödni. Ekkor fényes ötlete támadt. Egy boltban vásárolt Csáth egy kis kézi utazótáskát, beült egy konflisba, azután odahajtatott a fürdő elé. Előkelő álmossággal ment a pénztárhoz és így szólott a pénztáros hölgyhöz: – Kérek egy fürdőjegyet… Egész éjszaka utaztam, tele vagyok korommal!"
(Forrás: Karinthy Frigyes – Szini Gyula – Tábori Kornél: Irói intimitások, Budapest: A Vidám Könyvtár Kiadóhivatala, [é. n.].)
Kosztolányi mester korai szerelme Lányi Hedda volt, akit köztudottan csak "Fecskelánynak" nevezett. Kapcsolatukról többen is írtak már. Az irodalomtörténet krónikásai szerint Hedda volt a csalfa lány, Kosztolányi pedig az áldozat. Jól tudjuk, minden éremnek két oldala van. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet adjunk a történetről, több dokumentumra van szükségünk. Ezúttal Lányi Hedda egyik levelét adjuk közre.
"Elolvastam a levelét végre, hosszas viszontagságok után. Kérem ne szóljon erröl a K.-nak, mert ő nem tehet róla, hogy oly sokáig hányódott a zsebében a levél. Csak azért írom ide, hogy ne gondolja hogy egy percig is tünödtem, válaszoljak-e, vagy nem, miután a levelet elolvastam. Söt érzem, hogy most, most itt az alkalom arra, hogy Magát valami szerencsétlen tévedésben ne hagyjam. […]
Először is: szeretném, ha kissé visszaemlékeznék a mi elválásunkra. Talán ez kellemetlen lesz magának, de én reménykedem, hogy már magának is oly idegen, oly távoli az a pár majusvégi nap, hogy nem kerül majd nagyobb megeröltetésébe. Emlékezzék csak: hogy hagyott maga engem, milyen szavakkal, drága tanácsokkal búcsúzott! Emlékezzék csak. Azt mondta. Legyek egyszerű, nem titokzatos és nem valami különleges egyéniség. Legyek nöies, hü, jó, őszinte. Őszinte Magához és a szüleimhez, mert maguk szeretnek engem egyedül. Legyek okos. S az én akkori, forrongó, még ki nem formálódott lelkem, szépen belehajlott e kijelölt keretekbe. És lassan, ez a gyenge, tehetetlen erökböl összetevödött egyéniség, – megerösödött, megszilárdúlt. Akkor a tizenhatodik évemben jártam, és egy rossz, beteges gondolkozású és idegrendszerü gyerek voltam. Akkor végbemehetett és végbement is a nagy, egészséges változás. Most? Most sem mondom, hogy egy teljesen kiforrott és kiformálodott egyéniség vagyok, – de az alap – amit Maga vetett el édes édes Didém, az most már izmos gyökér. Hagyjuk hát, ahoz hiába is nyúlnánk. Az erősebb már nálunk, szegény gyönge embereknél, az erös és egészséges mint a szerelem, az én erös, egészséges nagy szerelmem, mely a maga távoli kezei alatt nött fel, emberesedett meg. Tulajdonképpen a kettöt el sem kéne választani, mert egyek ök, egy vagyok én a szerelmemmel.
Most mondok magának valamit. Én egészen értem a levelét: Magát. Maga olyasfélét akar, »vágjad le az egyik karodat és küldd el nekem«. Értsen meg Maga is. Én egy egyszerü nö vagyok. S csak anyit tehete[k] amennyire egy nő képes. Kevesett tehetek – keveset adhatok. Én szeretem azt a kevés inteligenciát, ami bennem van, s amit az Apámtól örököltem. És féltem. De szeretem a szememet is, mert azzal látok, és abban látnak engem. Féltem azt is. Az egyiket odaadjam Magának – az inteligenciámat – a lelkemet – a másik meg, szegény szemem itthon sírjon és ahítozzék azután, hogy Maga belenézzen. A kettöt igen. Most ismét értsen meg. Nem az érzékiséget és a lelket akarom én összekapcsolni, nekem nincs lelkem, és nincsenek érzékeim. Legalábbis nem választhatók külön. Én egy vagyok és szeretem Magát. Szeretem a kezeírását, és szeretem a kisújját.
Nézze, most még mondok valamit. Én abszolúte nem igénylem, hogy Maga engem, így egyszerüen, odadó szeretettel – ahogy egykor óhajtott magának – akceptáljon. Belátom, hogy ez így lehetetlen. Valamelyikünknek engedni kell. Én nem tehetem, mert elöször is nem cselekednék okosan. Maga azt mondja, hogy már nem fiatal. Nem szeretek ellentmondani, de tudja édes drágám, hogy leveléböl, gondolkozásából – boldogan – az ellenkezöjéröl gyözödtem meg. Higyje el, pár év múlva egészen máskép fog gondolkozni. Keresni fogja az egyszerüt, a magátólértetödöt, az emberit, mert csak is ez igaz és szép. És csak is ez örök. És akkor igazat fog nekem adni. Én várhatok ameddig akarja. Ha elfordul tölem, sem változik meg szerelmem, egyéniségem. Most mondok még egy okot, miért nem mehetek bele ebbe a fél-közösségbe magával, mert ezt titokban kivánja. Én nem tudok nem őszinte lenni a szüleimhez, épp' úgy, mint Magához nem, mert szeretnek engem, és nehéz idökben mellettem voltak. Sajnálom Magát édes szerelmem, hogy hasonlót nem mondhat magáról, mert a maga szülei erre nem képesek. – Hogy szeretném én ezt a hiányt is betölteni a Maga életében! Érzi-e, milyen önzetlenül és tisztán szeretem?
Nézze még egyet. Tudom hogy Maga nem ért félre engem, de hátha – –
Ismétlem hát. Én semmi féle áldozatot nem kivánok Magától. (Tehát én már meghoztam az áldozatot ezzel!) Nem kívánom, hogy a szülei ellenére tegyen, – ha a boldogsága is kívánja, – hogy aktiv módon közeledjék hozzám. Nem kérem, hogy szeressen; – semmit. Csak annyit, hogy ne zavarja meg az én szép, tiszta képeimet, amit Magáról alkottam – én elhiszem Magának, hogy én nem vagyok olyan inteligens lány, aki Magát most – ilyen fiatalon – kielégíthetné. Tudom, hogy a Maga kedéllye arra nem képes – hogyha mégis, megelégednék csak a szeretetemmel, – eljönne – és tüzön-vizen: gyülöleten és aljas rágalmakon keresztül – elvinne magával. Én ezzel régen-régen számoltam. Tehát nem mondott újjat vele.
Nézze, néha nagyon szégyenlem magam, hogy idegenek, akikhez semmi közöm, az én legszentebb dolgaimról, szabadon fecsegnek, kérdezösködnek, tanácsolnak, árulkodnak, – mert ök a Maga megbízottjai. Nézze drágám, hallgattassa el öket és legfejjebb eggyel – akiben legjobban megbízik – játszassa e szerepet. Katona azthiszem nem rossz fiú, – bár én igazán olyan bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, – de akkor mondja meg neki, hogy legyen kissé ovatos és ne mondjon nekem kellemetlenségeket. […]
Ha akarja tegye el ezt a levelet, ha akarja, küldje el a Mamájának. Had örüljenek. Nekem már úgyis mindegy.
Arról az arckép dologról csak annyit, hogy Kuthy (vagy Kuty) Sándor temesvári újságírónál (akinek egyidöbe jöttek a Hétben versei) nekem van egy egész kis gyerek kori fényképem. Minthogy ílyen csak egy van az a kis »labdás« kép – amit Magának adtam, s nem emlékszem, hogy vissza kaptam-e, támadt az a helytelen gondolatom, hogy hátha Maga adta neki. Csacsiság, bocsásson meg! Az az úr álmodik. A kép nem engem ábrázol. – Sokat írtam és mégis mílyen keveset! Isten áldja –
Nemrég múlt éppen 100 esztendeje, hogy Mágnás Elza holttestét megtalálták a Dunában. A fiatalon meghalt nő eredeti neve Turcsányi Emília volt. Éveken át a perverzióiról híres osztrák bútorgyáros, Schmidt Miksa szeretőjeként ünnepelték a pesti éjszakák feltűnő szépségét. Karrierjét pincérlányként, illetve büfédámaként kezdte: először az Olimpia Mulatóban, majd a Casino de Paris-ban árulta bájait, végül pedig a Fővárosi Orfeumban kapott munkalehetőséget. Miután Schmidt szeretője lett, pazarul berendezett lakásban élt, saját fogaton járt, ruháit Párizsból hozatta, és különleges ritka ékszereket viselt. A bútorgyáros kérésére mindig hófehér kreációkban járt. Krúdy Gyula még azt is tudni véli a férfiról, hogy “azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza »sokkal butább« volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek…”
Elza holttestét 1914. január 12-én este, a budai rakodóparton, a Kacsa utcánál két kocsis találta meg, egy utazókosárban. Majdnem meztelen teste össze volt fagyva, térdeplő pózban a kosárban. A személyazonosságot csak napok múlva sikerült kideríteni. Rövid részlet a jegyzőkönyvi leírásból:
„Körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, füle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel.”
A gyilkosságot Elza szobalánya (Kóbori Róza) és annak szeretője, egy Nick Gusztáv nevű péksegéd követte el. A temetésen Kosztolányi mester is járt. A Hét című lapban közölte is ezzel kapcsolatos írását (1914. jan. 18.), A tót maîtresse címen:
A tót maîtresse
“Az ördög – az igazi, középkori ördög – kísért ebben a városban, ezen a héten, az, aki a hivőt valaha szédülő meredélyre hurcolta, és innen megmutatta neki a föld összes kincseit. Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra. Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet (ötezer korona), a briliánsokkal kirakott aranycikláment (ezer korona), a gyémánt fülbevalót (harmincezer korona), az orosz boát és a karmantyút (húszezer korona), a cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek. Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között. Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal.
A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája. Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere. A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, harmonikás díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan – próbául – belemosolyog a zöld kézitükrébe. Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út. Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre. Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.
Másként semmi sem érdekes, és említésre érdemes se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a szíve érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet. A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig. Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni. Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt. Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy – ez a kettő egy a romantika előtt – csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi. Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel. Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.
Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes. Nézzétek: ilyen a tót mennyország.”
Kosztolányi mester a 20. század legelső éveiben a Baross Kávéház Balszélfogó asztaltársaságának volt tagja. Ebből az időszakból származik Halasi Andor anekdotája, mely Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájáról tudósítja az olvasót. Kosztolányi is hallotta a Nemzeti Színház igazgatója és színésze közti disputát. Mielőtt azonban lelőném a poént, gyorsan átadom a szót Halasinak:
“A Barossban sokáig fenn voltunk. Komolynak látszó művészeti kérdések körében kergetőztünk, hancúroztunk. Kosztolányi mindent szétszedett. Eleme volt: a végletesség. Egyik végletből a másikba csapott. Szenvedélyéhez tartozott az intenzív hangulatkeltés. Vagy izgalmasam mulattatott, vagy izgalmasan rémített. Most vitákat és ellentmondásokat illusztrált mulatságos esetekkel. Elmondta: nemrég tanúja volt az asztalnál Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájának. Hevesi raccsolva mérgeskedett, hogy a színészek nem fordítanak elég gondot a pontos szövegmondásra. Ódry vitatkozó kedvében volt, de vigyázott Hevesi érzékenységére, szerényen megjegyezte: a nézőtéren mégis inkább nézőközönség ül, mint hallgatóság. Ők azt akarják látni, mi történik, a játék a fontos, a fülük mellett elmegy minden szó, ami maga is nem cselekvés. Persze, a szöveget tudni kell. Hevesi bedőlt, szokása szerint hosszú előadást tartott a kérdésről. Ódry ezt akarta, szerette hallgatni Hevesit. Egyszerre csak közbevágott: fogadjunk, hogy még ön sem fogja észrevenni, ha egy cselekménytelen monológ-részben meghamisítom a szöveget, senki sem fogja észrevenni a nézőtéren. Hevesi hitetlenül nézett rá, meg is fenyegette: csak ezt merje!
– Ott voltam Ódry legközelebbi fellépésén – mesélte Kosztolányi. – Ádámot játszotta a Tragédiában. Remek volt, beszédtechnikája óriási, úgy hallgatja az ember, mint a zenét. Én kívülről tudom a szöveget. Igen éles a hallásom. De nem hittem a fülemnek, amikor Ádám a nőről álmodozik és azt kell mondania: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló látköröd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Így hallottam: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló lábközöd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Körülnéztem a nézőtéren. Senki nem vett észre semmit. Magam sem hittem, hogy jól hallottam. Pedig így volt. Ódrynak volt igaza.
Ha Kosztolányival töltöttem az éjszakai órákat, sohasem vettem észre, hogy múlik az idő. Vagy így, vagy úgy, mindig fogva tartotta a figyelmet. Felragadta az embert a földről a szellemi gőzök felhői közé.”
(Forrás: Halasi Andor: Évek Kosztolányival, Látóhatár, 1969/márc. – ápr., 180.)
A híres német zeneszerző-zeneköltő-esztéta, az összművészeti törekvések apostola Parsifal című operájának írása közben már egészségi problémákkal küzdött. A mielőbbi fölépülés reményében, 1880 januárjában Dél-Olaszországba utazott. Ravellót is meglátogatta, ahol a Villa Rufolo kertjének látványa olyannyira megihlette, hogy alkotói képzeletében Klingsor varázskertjévé vált. Augusztusban Sienában időzött, ahol a helyi dóm bűvölte el. Meg is kérte Pável Zsukovszkijt, a Parsifal díszlettervezésével megbízott orosz festőt, hogy az első és a harmadik felvonás Szent Grál-templomát e remekműről mintázza.
1880 novemberében a müncheni Hoftheater zenekara élén vezényelte operája előjátékát. 1881 végén azonban újra Itáliában találjuk, ám ezúttal Palermóban. A Parsifal első tizenhat előadása után Velencébe utazott, ahol a Bardi gróf tulajdonában lévő, huszonnyolc szobás Palazzo Vendramin-Calergi egy szintjét bérelte. Rövid bayreuthi kitérő után ismét a lagúnák fővárosában pihente ki fáradalmait.
(Fotó: Casinó di Venezia)
Wagner 1858-ban járt először Velencében. Már akkor megjegyezte egy Liszt Ferenchez írott levelében, hogy ez a város a világ legcsendesebb helye. A Palazzo Giustiniani-ban lakott, nem messze a Ca' Rezzonicótól. A Szent Márk térre járt ebédelni, ahol a színes városi forgataggal találkozott. A gondolások dala azonban rabul ejtette. Visszaemlékezésében (Mein Leben) arról vall, hogy ez a dallam volt számára a leginkább „velencei”, és még a Trisztán és Izolda komponálásánál is visszacsengett fülébe.
Összesen hatszor zarándokolt Velencébe. Ott is halt meg, 1883. február 13-án. Dolgozóasztalánál ült, mikor szívrohamot kapott. Éppen A férfi és a nő című esszéjén dolgozott, Zsukovszkij visszaemlékezése szerint. Hans Richter az utolsó szavakat – egy befejezetlen mondatot – is idézi: „A fiamnak kellene…” A későbbi életrajzírók azonban több változatot is fölsorakoztatnak, az utolsó órák krónikájának fölelevenítésekor.
Wagner halotti maszkját Augusto Benvenuti készítette. Bár a Mester Velencében adta vissza lelkét teremtőjének, mégsem a híres San Michele szigeten temették el, hanem Bayreuthban, villájának, a Wahnfried-nek közelében.
A Palazzo Vendramin-Calergi épületében jelenleg a velencei Casinó működik (Casinó di Venezia), valamint a Wagner Múzeum. Mikor D'Annunzio meglátogatta a szobákat, a következő szavakkal távozott: „Ebben a palotában a lelkek hallják Richard Wagner utolsó leheletét, mely megörökítette önmagát, mint a dagály, amely a márványt mossa”.
(Fotó: Casinó di Venezia)
A helyi Wagner Társaság – más kulturális szervezetekkel együttműködve – számos kiállítást, előadást, kerekasztal-beszélgetést szervez az épületben, biztosítva a hely szellemének megőrzését. Bővebb információ: http://www.casinovenezia.it/en/museo_wagner.jsp
"Emerson 1803-ban született Bostonban. Egy bostoni templomban unitárius prédikátor – unitárius apostolnak nevezik – majd otthagyja papi állását, Európába jön, ahol megismeri irodalmunkat, mely végzetes hatást gyakorol reá. Írásaiban is: pap és prédikátor. A természet, egyéniség, fölvilágosodottság, áhítat, költészet, lángész, jóság, alázat, bölcsesség szeretetét hirdeti, Carlyle-éhez hasonló ideges és színes nyelvezeten, egyéni erővel. Fő munkája, mely legnagyobb sikert ért el: »Az emberi szellem képviselői« (Akadémiai kiadás, Szász Károly fordítása). Verseit ugyanez a szellem lengi át. Ezek a költemények az Isten, a természet és ember rejtélyes, örök megnyilatkozásaival foglalkoznak. »Delphii jós ő – írja Emersonról, a költőről egy angol esztétikus – az istenek híradását továbbítja a halandóknak, kik szentélyéhez járulnak.« Emerson 1882-ben halt meg."
Kosztolányi mester szavai után idézzük magát Emersont! Az itt következő gondolatokat Önbizalom című munkájában fejtette ki részletesen:
„Bízz magadban. Minden szív erre az acélhúrra rezeg. Fogadd el a helyet, amit az univerzum talált számodra – a kultúrádat, a közösségedet, a körülményeidet. A nagy emberek mindig ezt tették. Mint a gyermekek, természetesnek vették a világ kalandját, amelybe beleszülettek. […]
A társadalom egy nyilvánosan fenntartott részvénytársaság. A részvényesek saját befektetésük megtérülése érdekében megegyeznek abban, hogy feláldozzák mindenki szabadságát és egyediségét. A legjobban értékelt erkölcs a konformitás. Az önbizalom ennek épp az ellentéte. A Társaság Útja nem az igazságé és a kreativitásé, hanem a címkéké és a vámoké. […]
Ha emberi lénnyé akarsz válni, légy nonkonformista. Ahhoz, hogy tartós hozzájárulást tégy a dolgokhoz, ne engedd magad behatárolni azzal, amit jónak címkéztek, hanem fedezd fel magadnak, hogy tényleg jó-e. Semmi sem szent igazán, csak a saját elméd becsülete. […]
Az egyetlen helyes dolog az, ami összhangban van a becsületemmel; az egyetlen helytelen az, ami ellene van. […]
Szégyellek rágondolni is, hogy milyen könnyedén adjuk meg magunkat címeknek és jelvényeknek, nagy társaságoknak és halott intézményeknek. Nagyra becsült és nagynak mondott emberek sokkal jobban befolyásolnak engem, mint kellene. Elnyomás nélkül kellene élnem, emelt fővel, és mindig a színtiszta igazat beszélve. […]
Amikor egy elme egyszerű és isteni bölcsességet kap, a régi dolgok letűnnek – stratégiák, tanárok, templomok dőlnek össze; az egyszerű elme él most; és beolvasztja a múltat és jövőt a jelen pillanatba. […]
Az ember félénk és védekező. Többé már nem jár egyenes tartással. Nem meri mondani, hogy »Én úgy gondolom« vagy hogy »Én… vagyok«, hanem helyette valami szent vagy bölcs szavait idézi. Szégyelli magát a fű pengéjéhez vagy a nyíló rózsához hasonlítani. Az ablakom alatt nyíló rózsák nem hivatkoznak korábbi vagy jobb rózsákra; önmagukért vannak; Istennel léteznek a jelenben. Nincs idő rájuk. Egyszerűen csak a rózsa van, tökéletesen létezésének minden pillanatában. A még ki nem nyílott bimbóban teljes élettel rendelkezik. A kinyílt virágban nem lesz neki több; a levéltelen gyökérben nem lesz neki kevesebb. A természete elégedett, és elégedetté teszi a természetet, pontosan ugyanúgy minden pillanatban. De az ember halaszt és emlékezik. Nem a jelenben él; visszanéz és megbánja a múltat, vagy elvakulva az őt körülvevő gazdagságtól, lábujjhegyre áll, hogy előre lássa a jövőt. Nem lehet boldog és erős, amíg nem él ő is a jelenben a természettel, az időn átlépve. […]
Manapság csőcselék vagyunk. Nem tiszteljük a nagyokat, sem nem fegyelmezzük magunkat, hogy belső inspirációért magunkba nézzünk, hogy eggyéváljunk a belső óceánnal. Ehelyett az inspirációnk kifelé fordul, hogy egy pohár vizet kérjen valaki más kútjából. Egyedül kell járnunk. […]
A mai idők nem hoznak létre nagy és tökéletes embereket. Olyan férfiakat és nőket akarunk, akik megújítják az életet és a társadalmat, de azt látjuk, hogy a legtöbb ember nem tudja elérni a céljait, nem tudja kielégíteni a saját vágyait, törekvéseik csupán töredékét teszik ki a valós adottságaiknak, és az összes napot és éjszakát hajlongással és koldulással töltik. A háztartásunk szegényes, a művészetünket, a hivatásunkat, a házasságunkat, a vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta nekünk. Kerüljük a sors durva harcait, ahol az erő születik. […]
Ragaszkodj önmagadhoz; sose utánozz másokat. Bármikor átadhatod saját tehetséged egy teljes élet felhalmozott erejével. De ha másolsz valakit, soha nem fogsz többel rendelkezni, mint pillanatnyi résztulajdonjoggal. Azt, aki a legjobbat tudja nyújtani, senki sem taníthatja, csak maga a Teremtő. […]
A Ponte delle Tette, azaz a „Csöcsök hídja” – mely nevet a 15. század végén kapta – Velencében, a Rialto piac mögötti városrészben található. A híd két, egymással szomszédos bordélynegyedet kötött össze, ahol kurtizánok várták az arra tévedő vándorokat. Mikor a Velencei Köztársaság vezetősége úgy ítélte, hogy a homoszexualitás terjedése veszélyt hozhat a város szociális ügyeire, azzal védekeztek, hogy a női prostitúciót kezdték fölkarolni. 1509-re már összesen 11.565 örömlány tevékenykedett a városban. Természetesen a katolikus ünnepek alkalmával szabadnapot kaptak, és amúgy is rendszeresen ellenőrizték őket. Adóik pedig a város bevételeit jelentősen megnövelték.
A kurtizánok nagyobbik része középosztálybeli családokból került ki, s a művészetekben és az idegen nyelvek ismeretében egyaránt járatosak voltak. A prostitúció arra kínált lehetőséget számukra, hogy egyfelől elkerüljenek otthonról, másfelől jómódúak lehessenek, illetve nemesemberekkel kerüljenek össze. Sokuk híressé vált Velence-szerte, s megbecsülésnek örvendett (cortigiana onesta). Idővel maguk választhatták meg klienseik körét is. Élettörténetük és társadalmi szerepük több irodalmi és filmművészeti alkotás alapjául is szolgált.
A Ponte delle Tette volt tehát az egyik helyszín, ahol a hölgyek közszemlére tehették bájaikat – sőt, egy időben kötelezték is őket erre –, hogy bebizonyítsák: ők bizony nők a javából! De a környező épületek ablakaiból is szívesen kitekintgettek lenge öltözékükben, így a hídon átkelő vendég már a kéjlak fölkeresése előtt tudhatta, kivel is lesz dolga. Az 1700-as években Casanova mester is gyakorta megfordult errefelé, mikor olcsóbb kalandokat keresett, s nem a férjezett szépasszonyoknak kívánta csapni a szelet. De egy apácát is éppen ezen a környéken sikerült elcsábítania, megunván a kurtizánokat.
1720. december 29-én nyílt meg a legendás velencei kávéház, a Caffe Florian, a Szent Márk téren. Itália legrégibb kávézóját Floriano Francesconi alapította, aki eredetileg Alla Venezia Trionfante néven indította el vállalkozását. Hamarosan azonban már mindenki csak „a Florian”-nak hívta.
A hely nem sokkal később már a mindenkori elit találkozóhelyévé vált: politikusok, nagykövetek, kereskedők adtak itt egymásnak randevút, valamint a művészeti élet jeles képviselői is megjelentek. Mivel a Florian fogadott első ízben nőket is vendégekként, így nem csoda, ha maga Casanova is föl-fölbukkant termeiben, s olykor különböző szerencselovagok is betévedtek. A politikusok közül olyan neves személyiségek fordultak meg itt, mint például Daniele Manin vagy Silvio Pellico. A művészek közül pedig talán minden jelentős alkotó betette ide a lábát, az elmúlt közel három évszázad alatt. Lord Byron e kávéház asztalai mellől hirdette a függetlenségről és a szabadságról szóló tanait. De megfordult itt Goethe, Madame de Staël, Chateaubriand, Dickens is, valamint gyakran ellátogatott ide D'Annunzio, legendás színésznő-szerelmével, Eleonora Duse-vel. Rousseau, Rubinstein, Modigliani és Antonio Canova szintén megittak egy-egy kávét a teraszon. Igor Sztravinszkij és Ezra Pound sem maradtak ki a vendégek közül, akik köztudottan Velencében is haltak meg, s sírjuk a San Michele temetőszigeten található, az evangélikus parcellában. Ám Henry James, a nagy Itália-rajongó amerikai sem hagyhatta ki a Floriant, sőt még regényeiben is szerepeltette. Az Aspern-levelek (The Aspern Papers) hőse is betér ide, valamint a The Wings of the Dove-ban is fontos helyszínné válik.
Richard Wagner, a velenceimádó zeneköltő szintén ücsörgött itt, s Hugh Honour elbeszélése szerint azon siránkozott a kávéházi asztaloknál, hogy zenedrámái nem kapnak elég tapsot. Ám Marcel Proust is betévedt ide, s ha nem is az Á la recherche du temps perdu oldalait rótta itt – mert azt például a londoni Ritz-ben tette –, de Ruskin-fordításait a Florianban javítgatta. S hogy magyar vonatkozást is említsünk: Kosztolányi Dezső, aki minél többször igyekezett ellátogatni Velencébe, szintén nem hagyhatta ki a Floriant.
Nem csoda, hogy ennyire népszerű nemzetközi találkozóhellyé vált a Florian, hiszen egyfelől gasztronómiailag is kiemelkedő a kínálata – különböző kávéfajták, saját csokoládék, teák, bonbonok, borok és likőrök kaphatók itt –, másfelől az enteriőr is vonzó lehetett sokak számára. Több terem – köztük a politikusok kedvence, a Sala del Senato – fogadja ugyanis a vendégeket, melyeket freskók díszítenek, valamint a 20. századtól a modern műalkotásoknak is helyet adtak. Sőt, a Florian asztalainál találták ki a Velencei Biennálé (Biennale di Venezia) ötletét is, amely 1895-től rendszeresen megrendezett rangos művészeti esemény lett. Ezenkívül a Florian vezetői kezdték el járatni a Gazzetta Veneta-t, az első olasz napilapok egyikét is.
A kávéháznak állandó kis kamarazenekara is van (caffe-concerto), mely kora tavasztól késő őszig folyamatosan játszik klasszikusokat és népszerű, könnyedebb muzsikákat. Ugyanakkor e neves vendéglátó egység nem pusztán szórakoztatni kíván, hanem egyfajta életstílust is közvetít. Saját márkájú termékeik – parfümök, kendők, porcelánok, ékszerek, zenei CD-k, könyvek – olyan életfelfogás szimbólumaiként is fölfoghatók, amely az eleganciáról, a stílusról, a szabad és nyitott gondolkodásról, s egyáltalán a „dolce vita” egyfajta intellektuális és kissé ínyenc megéléséről is szól. Ahogyan a cég ars poeticájában olvasható: „a divat és a művészet színpada”.
Casanova mester visszaemlékezéseiben olvassuk: "A gondolából kiszállva belépünk egy nyomorúságos oduba, ahol mocskos ágyon egy öregasszony ül, karján macska, és körülötte még vagy öt-hat másik macska. Ő volt a muranói boszorkány. A két öregasszony hosszú megbeszélést folytatott, amelynek én lehettem a tárgya. A forli tájszólásban elhangzott párbeszéd után a boszorkány kapott egy ezüst dukátot nagyanyámtól, mire kinyitott egy ládát, engem karjába vett és berakott a ládába. Lelkemre kötötte, hogy ne féljek, ami már önmagában is bőven ok lett volna rá, hogy félni kezdjek, ha elég eszem van hozzá, de tompaelméjű voltam. Nyugodtan meghúzódtam egy sarokban, orromra szorított zsebkendővel, mert az orrom még mindig vérzett, és a továbbiakban alig izgatott, hogy micsoda zenebonát csapnak körülöttem. Hallottam, amint hol sírnak, hol nevetnek, hol meg kiáltoznak és a ládát csapkodják. Engem az egész közönyösen hagyott. Végre kihúznak a ládából, orrvérzésem eláll. Ez a különös asszony összevissza babusgat, levetkőztet, ágyba fektet, szereket éget, egy lepedőben összegyűjti a füstjüket, engem belecsavar ebbe a lepedőbe, rám olvas, aztán kicsavar a lepedőből és öt nagyon kellemes ízű drazsét tesz a számba. Majd valami jó illatú kenőccsel bekeni a halántékomat és a tarkómat, végül felöltöztet. Azt mondja, hogy orrvérzésem lassanként megszűnik majd, feltéve, hogy senkinek nem mondom el, mi mindent tett gyógyulásom érdekében, ezzel szemben minden vérem elfolyik és meghalok, ha a titkot nem őrzöm meg. Majd tudtomra adja, hogy másnap éjjel egy bájos hölgy fog meglátogatni, tőle függ a szerencsém, de csak akkor, ha lesz elég erőm, hogy senkinek ne szóljak erről a látogatásról. Ezek után elindultunk: nagyanyám meg én hazamentünk.
Alighogy lefeküdtem, már el is aludtam, és elfeledkeztem a beígért látogatóról, de néhány órával később, amint felébredtem láttam, vagy legalábbis látni véltem, amint a kandallóból kilép egy gyönyörű nő, pompás szövetből készült, abroncsos szoknyában, fején drágakövekkel kirakott koronával, amely csak úgy csillogott-villogott. Lassan, méltóságteljesen és szelíden közeledett felém, majd leült az ágyam szélére, zsebéből üvegcséket szedett elő, és bűvös szavakat mormolva fejemre öntötte tartalmukat. Miután hosszabb beszédet intézett hozzám, amelyből egyetlen szót sem értettem, megcsókolt és eltűnt, ahogyan jött, én pedig újra elaludtam.
Nagyanyám másnap a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak senkinek a látogatásról, mert ha igen, meghalok. Ő volt az egyetlen nő, akinek vakon hittem, és aki rászoktatott, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjek a parancsainak, ezért aztán visszaemlékeztem a jelenésre, és hétpecsétes titokként születő emlékezetem legrejtettebb zugába zártam el."
(Forrás: Casanova Velencéje. Irodalmi útikalauz, Budapest: Atlantisz, 2010, 26–27.)
Dénes Zsófia nem kevesebb, mint 102 évet élt (1885–1987). József Attila-díjas író és újságíró volt (1981). Ady Endre egykori menyasszonya, majd barátja és életének krónikása. A Budapesti Tudományegyetemen folytatott irodalmi és művészettörténeti tanulmányokat, majd 1912-től a Pesti Napló, utána a Világ című szabadkőműves lap párizsi tudósítója volt. Balázs Béla révén 1913 őszén megismerkedett Ady Endrével, akinek rövid ideig menyasszonya, majd élete végéig barátja volt.
Ahogyan a Huszadik Század című folyóirat 1940 augusztusában már ír erről a liaison-ról:
"A fiatal asszonyban volt jócskán idealizáló hajlam, ő a férfit csak a költő glóriáján át tudta látni. Erre szükség is lehetett. Ady a szerelemben nem volt idealista, hűség, felelősségérzés még mint fogalom sem igen szerepelt elgondolásaiban, jogot érzett minden nőre a világon. Inkább szerettette magát, mint szeretett, örült, ha anyáskodtak vele, babusgatták, bajaiban sajnálgatták.
Lekötni magát egy nőhöz nem akarta és nem is tudta, egy folyamatban lévő szerelmi kapcsolat nem volt neki akadály a legvadabb tobzódásokra más nőkkel, akár a legalantasabb minőségűekkel is. Erről bizonyító adatokat olvashatnak Dénes Zsófia könyvében azok, akik a költőt nem ismerték. Barátai már ekkor is tudták ezt, mert ő nem volt diszkrét, szeretett női ügyeivel eldicsekedni, olyanokkal is, amiket jobb lett volna elhallgatni. Ebben bizony cinikus is volt.
Hamarosan eljegyezték egymást. Zsófiában élt annyi polgári érzés, hogy ragaszkodott a házasság formáihoz. Tudta, megtanulta, mit vállal, mégis akarta a házasságot, fiatal önbizalma, szerelme, optimizmusa valami védőangyal szerepet jelölt ki neki Ady mellett. A házasságot az asszonyka anyja akadályozta meg erélyes fellépéssel. Ezt nem is lehet tőle rossz néven venni. Amit Ady betegségéről, alkoholizmusáról, életmódjáról hallott, az teljesen elég volt egy jócsaládbeli anyának."
1916-ban aztán anyja egyetértésével Zsófia hozzáment a török szultán egyik miniszterének orvos fiához, akivel Svájcban, Németországban és Ausztriában élt. 1918-ban Szabó Ervinen keresztül bekapcsolódott a forradalmi propagandamunkába, a Vörös Újság szerkesztőjeként. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, Bécsbe emigrált, ahol a Bécsi Magyar Újság című baloldali politikai napilap munkatársa lett. Ez volt az a lap, amely Kosztolányi Dezsőt oly élesen támadta, mikor a hírhedt Pardon rovatot vezette.
Miután Zsófia megözvegyült, hazatért, s házasságot kötött Nagy Andorral. Az Esti Kurír és a Reggel című lapokban publikálta riportjait. 1934 és 1936 között az Ünnep című irodalmi lap szerkesztője volt. 1937-től írásaiból élt, melyek élményanyaga Adyhoz fűződő kapcsolata volt. Nyolcvanéves korában ismét férjhez ment, a nála harminc évvel fiatalabb Szalatnyay József festőművészhez, s még 22 esztendeig élt vele boldog házasságban.
"Musset 1810-ben született Párizsban. Orvosnak, aztán jogásznak készült. Victor Hugo és iskolája, a romantikusok, olyan hatást gyakoroltak rá, hogy ő is e színes és lázas harcba állott, megjelentette első verseskönyvét, mely egyéni, finom hangjával, színpompájával, szómuzsikájával egyszerre meghódította az irodalmat és nagyközönséget. 1833-ban adta ki a Rolla című költői elbeszélést, mely új sikert hozott neki. Ebben az évben Olaszországba utazik George Sand-nal, az írónővel, akit rajongóan szeret. Velencében szakítanak egymással.
Musset-ből bánatos világfi lesz, a korcsmák és mulatók hajnali vendége, aki szájában egy szivarkával, előtte egy pohárka ürömpálinkával, mereng és verseiben a haldokló század bánatát, tépett lelke világfájdalmát, a párizsi aszfaltot, a festett nőket, a szenvedés dicséretét énekli. Igazi mesterműve az Éjszakák (Nuits), melyben a régi, klasszikus elégiának modern zengést, újszerű, izgató mellékízt adott. Könnyed, elmés és fordulatos, sokszor a szalonok nyelvén beszélő, fölényes, de vannak olyan hárfahangjai is, melyek egyszerűségükben és bensőségükben megindítók s íróját a legnagyobb költők közé helyezik. 1852-ben akadémikusnak választják. Utolsó verseiben a hitet és Istent dalolja. 1857-ben, elcsigázva tobzódó életétől és szenvedéseitől, meghal.
Sainte-Beuve ezeket a szavakat írja róla: »Alfred de Musset, mint számos alakja, melyeket lefestett és bemutatott, azt mondotta, hogy mindent látni és tudni kell annak, aki művész akar lenni, mint ő, le kell merülnie az élet mélyébe. Veszedelmes és végzetes elmélet!… Az életet csak gyűlölni tudta attól a pillanattól kezdve, hogy már eltűnt – a szavaival élve – a szent ifjúság. Azt érezte, a többit nem érdemes végigélni, csak úgy viselte el, hogy könnyed önkívülettel vette körül és díszítette…«"
Victoria Francés képei misztikus világot tárnak fel előttünk. Festményein és rajzain boszorkányok, vámpírnők, velencei helyszínek, pókhálós sírok, szenvedélyek és szenvedések vonulnak föl. A fiatal spanyol művésznőnek több illusztrált kötete is napvilágot látott, melyekben elsősorban mesealakok láthatók, de sajátos poszterei és naptárai is ismertek. Első könyve Favole címen jelent meg, 2003-ban.
Victoria Valenciáben született, s először e város egyetemén tanult. Ám igazán nagy hatást azok az olasz városok tettek rá – Genova, Verona és nem utolsó sorban Velence –, ahol megállt az idő, összesűrűsödtek a bolyongó lelkek és az alkotó energiák. Barcelonában volt az első nyilvános szereplése, de az USÁ-ban is járt, valamint Madrid is fontos helyszíne az életének.
Stílusával a gótikus romantikus irányvonalat, valamint a preraffaeliták világát idézi. Képeinek különösségére azonban az irodalom is hatott. Edgar Allan Poe-nak, Goethének, Baudelaire-nek, Anne Rice-nak, Lovecraftnek és a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek a nevét említhetjük, de még sok más satanistával lehetne folytatni a sort. A démoni vonásokon túl azonban az erotika is erőteljes hangsúlyt kap alkotásain. Szereplői gyakorta nők, akik vagy túlvilágias femme fatale-ok, vagy valamiféle kimondhatatlan fájdalom áldozatai. Egyik képét a magyar, "vérivó" Báthory Erzsébet története is megihlette. Alakjai nem egy ízben álarcokat viselnek, vagy épp vér folyik ajkaikról. Valóban afféle gothic művészet ez: a sötét oldallal, az árnyékvilággal kacérkodó boszorkányság.
Jól tudjuk, hogy Caravaggio nem pusztán öntörvényű zseni volt, hanem több ízben meggyűlt a baja a korabeli rendfenntartó erőkkel is. Hogy miket követett el, amiért magasrangú pártfogóinak folyamatosan meg kellett védeniük a Mestert? Eleinte mindössze annyit tett, hogy például bottal megvert egy másik festőt. Később az Angyalvár őrmesterét sebesítette meg karddal. Aztán a Giovanni Baglione nevű festő ellen írt gúnyversek terjesztésében vett részt a barátaival.
De éttermi incidensben is volt része. Előfordult, hogy egy pincér arcába vágott egy tányér articsókát. Egyszerűen földühítette ugyanis, hogy arra a kérdésére, vajon az articsókák közül melyek sültek vajban és melyek olajban, a pincér azt merészelte válaszolni: "majd rájön, ha megkóstolja."
De akadt olyan eset is, amikor kővel dobált meg rendőröket, sőt tiltott fegyverviselése is volt. Viselkedése miatt gyakran került börtönbe, ám mindig kiszabadult, hiszen többen közbenjártak ügyeiben.
1605 júliusában megsebezte Mariano Pasqualone írnokot egy Lena nevű hölgy védelmében (erre az epizódra Derek Jarman zseniális filmalkotásából is jól emlékezhetünk), aki Caravaggiónak modellje és talán szeretője is volt. Rómából ezért Genovába menekült, s csak augusztusban tért vissza, kibékülve áldozatával. Ősszel azonban ismét jöttek a kellemetlenségek, hiszen például köveket hajigált szállásadójának az ablakára, s azzal gyanúsította, hogy genovai tartózkodása alatt lopott a holmijából.
A legsúlyosabb bűntette azonban egy gyilkosság volt. 1606. május 29-én ugyanis egy teniszjáték során támadt veszekedése párbajba torkollt. A közelharcban Caravaggio is megsérült, Ranuccio Tomassoni Terni viszont halálos sebeket kapott.
Karel van Mandernek így írt egy barát a Mesterről: „a búzának és a pelyvának a keveréke. Nem szenteli magát kitartóan a munkának, hanem amikor már dolgozott néhány hetet, oldalán karddal és szolga kíséretében egy vagy két hónapra elcsatangol, az egyik labdajátékot játssza a másik után, párbajra és verekedésre mindig készen, úgyhogy bajosan lehet őt meglátogatni."
Egyik legutolsó képe a későreneszánsz e zsenijének a Dávid Góliát levágott fejével. Góliát levágott fejének arcvonásai magát Caravaggiót mutatják, sőt egyes értelmezések szerint Dávid is a mestert mintázza, csak éppen még fiatalkori, "tiszta" énjét. (Ugyanakkor azt is tudjuk, Caravaggio egy akkori asszisztenséről-szeretőjéről mintázta a fiatal fiút, de a korai képekkel való rokonsága mindennek ellenére letagadhatatlan.) A festmény a lélek démoni és angyali oldalának küzdelmét is mutatja. "Az alázat megöli a büszkeséget" – olvasható a kardon, amivel Dávid legyőzte a Gonoszt. A képet sokan a gyilkosság utáni "megtérésként" is értelmezik. Ha erre nincs is bizonyítékunk, annyit mindenesetre állíthatunk, hogy az emberben zajló belső dráma tükörképe lett az alkotás.
Marilyn Monroe, a híres szőke szexbálvány többek között a neves amerikai drámaíró, Arthur Miller felesége is volt egy időben. A polgári neveltetésű, visszafogottabb Millernek izgalmat és ihletet adott a színésznő szenvedélyessége. Több közös munkájuk is volt, illetve többször utaztak is együtt, a sajtó vigyázó szemeitől kísérve. Egy Laurence Olivier-vel közös forgatás során Angliába is ellátogattak, ahol nem igazán sikerült a bemutatkozás. Az esetet Norman Mailer, Marilyn egyik híres életrajzírója ekként meséli el:
"Milleréket osztálykorlátok szorongatják Angliában. Az angol kiejtés, Olivier-é kivált, szükségképp minduntalan az eszükbe idézi, hogy Marilyn majdhogynem nyomortelepi prolilány, Arthur pedig egyszerű brooklyni gyerek. Első sajtóértekezletén Marilyn csupa olyasmit mond, amit nem volna szabad. Az angoloknak mindegy, hogy a nő okos-e vagy üdítően bugyuta, de el kellene döntenie, hogy a kettő közül melyiket óhajtja alakítani - Marilyn ehelyett nagyképűsködik.
- Még most is Chanel No. 5-ben alszik? - Mivel most Angliában vagyok, mondjuk, inkább Yardley Lavenderben.
Ámde ez nem csapja meg balzsamos fuvallatként az angol orrokat. Mint amikor valaki a Notre Dame-ban akar harcosan kiállni a katolicizmus mellett - ilyet már hallottak eleget.
- Megmondaná, mi az ízlése zenében? - Hát, szeretem a jazzt, például Louis Armstrongot, és szeretem Beethovent. - Á, Beethovent? - Szinte hallja az ember a fuvolázó anglikán orrhangokat. - És mondja, Miss Monroe, hányadik Beethoven-szimfónia a kedvence?
Marilyn kétségbeejtően amerikai választ ad. - Jaj, a számokkal olyan hadilábon állok. - Aztán megpróbál javítani. - De ha hallom, ráismerek.
Végzetes hiba! Angolokkal csak úgy lehet üzletet kötni, ha az ember az egész árutételt szállítani tudja. Nem tűrik, hogy a beszélgetés az egyik befejezetlen témáról a másikra szökelljen.
Miller viszont kétségbeejtően merev. Az ő fagyosságának sincs nagyobb sikere az angoloknál. Ha vacogni akarnak, erre a célra ott vannak a várkastélyaik. Egy londoni barátjuk azt mondja Zolotownak Millerről, hogy olyan volt, mint egy mélyhűtött hal."
.jpg)
A Ponte delle Tette volt tehát az egyik helyszín, ahol a hölgyek közszemlére tehették bájaikat – sőt, egy időben kötelezték is őket erre –, hogy bebizonyítsák: ők bizony nők a javából! De a környező épületek ablakaiból is szívesen kitekintgettek lenge öltözékükben, így a hídon átkelő vendég már a kéjlak fölkeresése előtt tudhatta, kivel is lesz dolga. Az 1700-as években Casanova mester is gyakorta megfordult errefelé, mikor olcsóbb kalandokat keresett, s nem a férjezett szépasszonyoknak kívánta csapni a szelet. De egy apácát is éppen ezen a környéken sikerült elcsábítania, megunván a kurtizánokat.
.jpg)
