Biográfus

"Rainer Maria Rilke 1875 december 4-én született Prágában. Itt nevelkedik és a cseh óváros – zegzugos utcáival, piszkos házaival – mély emléknyomot hagy benne. Élete zajtalan. Tanulmányútra megy Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párizsba költözik, ahol megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Sokáig élt Párizsban. 1914-ben, a világháború kitörésekor Bécsbe költözött, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. A háború alatt nagyon keveset írt.

Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák” lírikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában fejlődött ki leginkább az érzések tisztelete. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e három költő képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, mely kevesebb vagy több, mint a szakszerű bölcselet, a gondolatokat táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, melyek dalok, s kérdéseket, melyek oly közel vannak a bölcselethez (és oly távol vannak tőle), hogy versszakokba kivánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem bölcseleti. Semmi köze azokhoz a tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató mozdulat, mely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, melyet kimondani szinte merészség.

 "Miért van, hogy minél teljesebb az életünk, annál kevésbé ragaszkodunk hozzá? Ez csupán azért lehet így, mert az elfoglalt élet rendszerint ártatlan élet; mert ilyenkor kevesebbet gondolunk a halálra és kevésbé félünk is tőle; mert észre sem vesszük s beletörődünk az élők közös sorsába, akik folytonosan meghalnak és újraszületnek körülöttünk; mert midőn jónéhány éven át elvégeztük a munkánkat, melyek a természet változásaival évente visszatérnek, elszakadunk tőlük és beléjük fáradunk; az erő elvész, gyengülünk, úgy várjuk az élet végét, mint a napét a jól végzett munka után; mert ha a természeti állapotban élünk, nem lázadozunk olyan parancsok ellen, melyek szükségszerűen és általánosan teljesülnek szemünk előtt; mert midőn oly sokat forgattuk már a földet, nem borzadunk mélyébe leszállni; mert midőn oly sokat pihentünk a föld felszínén, hajlunk rá, hogy most már a föld alatt is szundítsunk egy kicsit; mert visszatérve egyik előbbi gondolatomhoz, senki sincsen közöttünk, aki, midőn jól kifáradt, ne kívánkoznék az ágyba, ne látná mérhetetlen örömmel, hogy közeledik a lepihenés pillanata; mert az élet egyeseknek csupán fáradságos, hosszú nap, a halál csupán hosszú álom, a koporsó pihentető ágy, a föld párna, melyre végül is oly édes lehajtanunk fejünket, hogy fel se emeljük többé. Be kell vallanom, hogyha így fogom fel a halált, sok-sok viszontagságom után, akkor képzelni sem tudok nála kellemesebbet. Szeretném, ha egyre inkább hozzászoknék a halál ilyen látásához." (Diderot levele Sophie Volland-hoz, Párizs, 1762. szeptember 23.)

Köztudott, hogy Kosztolányi mester kora ifjúságától fogva kedvelte a női nemet. Hol plátóian, hol kevésbé plátóian esett szerelembe. Inkább a plátói kategóriába sorolhat az az eset, amikor éppen unokatestvérével, Brenner Józseffel (alias Csáth Gézával) kellett versengenie egy hölgy kegyeiért. A szabadkai vaskereskedő feleségéről van szó, akinél naponta többször is vásároltak szöget. Tették mindezt azért, hogy gyakran láthassák a dekoratív fiatalasszonyt, akit egymás közt csak "mondhatatlan kellemű bájhölgynek" neveztek:

"Sietek hozzád, kinek nevét lantom zengendi, sietek hozzád, kinek képe lelkemben múlhatatlan vonásokkal van bekarcolva, sietek hozzád, kit őrült képzeletem lát holdvilágos éjjelen a liliomok közt, te szép, te bájos, mondhatatlan kellemű bájhölgy" – írja Kosztolányi. (Kosztolányi levele Csáth Gézának, 1902 [?], Szabadka, in Naplók – levelek, szerk. Réz Pál)

Csáth pedig így ír a hölgyről: „E helyen legjobb, ha írok a mondhatatlan kellemű bájhölgyről. Ennek neve Llockenstock Róza, az apatini restaurációs lánya, Ohrmann Kálmán szabadkai vaskereskedő felesége, kinek szépségét egész Szabadkán elismerik. Az ő arcképét akartuk megszerezni múltkor én és Dide. 18 éves még csak. Igen szép. Az irigy nyelvek (persze az asszonyok) azt beszélik róla, hogy festi magát. Nem igaz.” (Esterházy Péter idézésében Csáth Géza, illetve maga Csáth Géza…)

Tudomásunk szerint a történetnek nincs folytatása. A következő szépség, akibe közösen szerettek bele, Csendes Alice színésznő volt, így aztán a korábbi szerelem feledésbe merül: "Megállapítottuk már Didével, hogy a régi »mondhatatlan« (Ohrmanné) sőt az egész város nyal a Csendestől. Hát bizony szép az arca. Szép bizony". (Csáth Géza: [1901. február 4.], Napló, 1900-1902, szerk. Dér Zoltán)

Henry James talán egyik leghíresebb – magyarul is olvasható – regénye, az Egy hölgy arcképe Olaszországban játszódik. A könyvet 1880-ban kezdte írni, amikor éppen a firenzei Hotel de l'Arno-ban szállt meg. Akkortájt Constance Fenimore Woolsonnal, egy csinos fiatal amerikai írónővel barátkozott, akivel főként az Uffizit látogatták. Ám a híres múzeumon kívül a Palazzo Pitti-t is kedvelte James, így oda is gyakran visszatért. Az amerikai turistákat nehezen viselte, az olaszok pedig túl zárkózottak voltak. (Legalábbis az északiak…) Egyik kedvenc firenzei lakása a Piazza Santa Maria Novellán volt. Amikor azonban megérkezett a júniusi hőség, tovább indult, például Comóba. De előfordult, hogy Nápolyba is leruccant. A pezsgő déli városban Richard Wagnerrel és körével találkozott, köztük egy fiatal orosz festővel, Zsukovszkijjal, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált. James-t azonban – ahogy arról Fred Kaplan, egyik életrajzírója tudósít – fölháborította a Wagner-körben tapasztalt nyílt homoszexualitás, aminek talán az is oka lehetett, hogy Zsukovszkij elsősorban Wagnerért rajongott.

(Photo: AnJou)

Köztudott, hogy a kicsapongásairól híres Marquis de Sade megjárta a börtönöket és az elmegyógyintézeteket is. Szerelmes volt felesége húgába, amiért anyósának az első bebörtönzést köszönhette. Utána már nem volt vége a "csúszdának": rabság rabságot követett. Tudjuk, hogy ebben az időszakban írta leghírhedtebb műveit. Ám már előtte is érdeklődött a pikáns történetek iránt, s Rómában járva például megbízott egy doktorhallgatót, hogy írjon össze nemi furcsaságokról szóló történeteket antik szerzőktől. A kis doktort aztán elkapta az inkvizíció, s négy hónapra őt is börtönbe zárták, amiért Sade-dal kapcsolatba lépett.

Az íráson túl azonban a csokoládék és egyéb édességek is élvezetet nyújtottak a magányra kárhoztatott Márki számára. Edmund Wilson hosszabban is idézi egyik levelét, melyet feleségéhez intézett:

"A biscuit de Savoie egyáltalán nem olyan, amilyet kértem. Először is cukrozva kértem, alul, felül, mint a kis süteményeket, másodszor csokoládétöltelékkel kértem, és csokoládénak halvány nyoma sem volt benne, megbarnították valami teafőzettel, de semmi sincs benne, ami a csokoládé leghalványabb nyomára vallana. Ha legközelebb csomagot küldesz, légy szíves, készíttess ilyet nekem, és próbálj valakiben, akiben megbízol, utánanézetni, hogy csokoládé is legyen benne. A süteménynek olyan íze legyen, mintha csokoládérúdba harapna az ember. Legközelebb tehát ezeket a süteményeket küldd: hat rendeset, hat cukrozottat és két kis fazék breton vajat, de finom és tiszta legyen." (Forrás: Edmund Wilson: Dokumentumok Marquis de Sade-ról, in Az élet jelei. Tanulmányok, cikkek, Bp.: Európa, 1969, 47.)

"Walt Whitman 1819 május 31-én született West-Hillsben (Long Island). Írnokoskodott, falusi tanító volt, majd mint könyvnyomdász kereste kenyerét. A nyomdából átmegy a szerkesztőségi szobába: újságot ír és szerkeszt. Később ácsmesterséget tanul, a polgárháborúban betegeket ápol, minden szerzett pénzét elosztogatja, elszegényedve új állás után néz, hivatalt vállal. Versei miatt ezt az állását is elveszti. Bejárja Közép-Amerikát és Dél-Amerikát, elégedetten, boldogan kószál, barátkozik a néppel és gyerekekkel, lassan írja férfias, bátor újszerű verseit. Sohase házasodik meg. Gyönyörű szál ember: kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki úgy hívja »a jó, deres költő«, mert dús haja már fiatalkorában megőszült. Camdenben 1892 március 27-én tiszta szegénységben hal meg.

Walt Whitman jellemzően amerikai költő. Poe Edgar, aki európai szülőktől származott, lelke szerint sohase volt amerikai, az európai múlt, az európai elfinomultság végzetes kincseit kapta örökbe. Walt Whitman az újvilág új lírikusa. Múlt nélkül való hazája modern csodáit énekli, a természet és technikát, a szabadságot és erőt, a demokráciát és egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát. Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig »őrült költő«-nek nevezték, formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek is igazat szolgáltatnak őseredeti költészetének, apostolian egyszerű, következetes életének."

A Biográfus blog elsősorban életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget.

Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően. A Velence című rovat – nem nehéz kitalálni – az egyes művészek Velence-élményeit kívánja fölidézni. A Szerelmi szál szintén beszédes cím: beteljesült vagy beteljesületlen szerelmi történetek krónikáját adja. Az Asszonyéletrajzok a női vonalat képviseli: izgalmas életű alkotónőkkel ismerkedhetünk meg. Az Anekdota rovat – címe is mutatja – humoros történeteket tartalmaz, főként a 20. század első évtizedeinek időszakából. Gondolatok rovatomban pedig kevésbé ismert idézeteket szeretnék közkinccsé tenni.

Talán talányosabb a Gótika megjelölés: ebben a rovatban a művészek (és művészetük) démonibb arcát mutatom be, "ördögi" történeteken (és műveken) keresztül.

Végére hagytam a Kosztolányi-rovatot. Fő kutatási területem az ő munkássága, így számos anekdotát olvastam/olvasok róla, melyeket – hobbiból – megosztok blogom olvasóival is.

Rövidebb jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánva,

Arany Zsuzsanna