Kosztolányi Dezsőné kevésbé ismert naplójegyzeteiből és más töredékes írásaiból szemezgetünk:
Álom, 1935. május 13-án
Didének, az uramnak vastag könyve jelent meg, egy regény. Talán telepesekről, vagy miről, akik magyarok és Franciaországban, vagy Amerikában élnek. (Ass: Márainak jelent meg valami hasonló tárgyú könyve, melyet mellesleg, nem olvastam.) A könyv roppant vastag, olyasféle, mint az uram most megjelent verseskönyve. Én ámuldozok, mert nem is tudtam, hogy regényt irt. A regényt kézbe veszem és nézem. Lorsy Ernő és még valaki ott van és beszélnek a regényről. Lorsy dicséri, de… de… fönntartással.
– Nem rossz – mondja.
A másik, aki talán Lengyel Ernő, talán Vajda Ernő – kritizálja, de szintén nem nagyon. Fenntartással. Én ámuldozok magamban és ezt gondolom, vagy mondom: Én egyáltalán nem láttam, hogy Dide írta volna ezt a regényt, nem láttam, hogy korrigálta. Nem láttam, hogy a kiadóval tárgyalt volna. Ha ez megtörténhetett, úgy akkor én ezt az embert nem ismerem. Akkor el tudom róla hinni, hogy két gyereke van valahol. Közben az jut eszembe, hogy micsoda képtelenség, hogy nekem egy gyerekem sincs, micsoda jóvátehetetlen szörnyűség. És, mint a halál bizonyossága olyan rémületet kelt bennem, hogy velem így történt ez. (Holott van egy fiam.)
"Te marha – mondta Karinthynak"
Ez azután történt, hogy Kosztolányi hazatért európai riportkörútjáról, amikor is meglátogatta többek közt a száműzött II. Vilmos császárt Doornban, Hollandiában. Késő éjszaka volt már, régen aludtunk, nagy, sárga ágyunkban, amikor csöngeni kezdett a telefon. Elszántan, vadul csörömpölt.
– Hát ez ki lehet? – riadva néztünk egymásra.
Elsőül én másztam ki az ágyból, álomittasan, mindig is kíváncsi természetű voltam, az uram legyintett.
– Ugyan hagyd, aludj, biztosan tévedés, majd abbahagyja.
Felvettem a kagylót.
– Interurbán. Doorn, keresi önöket – hallottam a női hangot.
– Doorn – suttogtam, ámulva, ijedten, mintha azt mondanám: a rendőrség.
Átadtam férjemnek a kagylót.
– Hier Doorn, Hier Doorn. Hier Doorn – hallatszott a távoli egyhangú hivás, olyan hangosan, hogy a csöndes éjszakában a készüléken kívül is lehetett hallani. – Bitte Warten. Wer dort? Herr von Kosztolani? Hier Doorn.
Most már férfihang beszélt, és németül mondta tovább, hogy bocsásson meg, és ne haragudjon Herr von Kosztolani, de egy kellemetlen ügyben kénytelen zavarni, ugyanis távozása után észrevették, hogy – de remélem nem sértődik meg – hogy az ezüst evőkészletnek egy darabja, pontosabban egy ezüstkanál hiányzik és mivel senki másra nem gyanakodhatnak… Az uram már úgy nevetett, kezében a telefonkagylóval, hogy a könnyei is csorogtak.
– Te marha – mondta Karinthynak és még valami csúnyábbat is mondott. – Honnan beszélsz?
"Németh Andorné, Juci emlékeiből"
Nézegetik lánykori fényképeimet. A fiatal cselédlány felkiált.
– Milyen gyönyörű szép volt a nagysága.
– Mit gondolsz, én bolond voltam, hogy csúnyát vettem volna el? – kérdezi Didém.
Ha valami érzelmeset diktált neki (gépírónője volt 10 évig), sírvafakadt.
(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára, Ms 4633/34–73. Válogatás, szerkesztett változat. Illusztráció: Márffy Ödön: Kosztolányiné arcképe, 1910-es évek. Magántulajdon.)
