A most következő történet rácáfol a tetemre hívással kapcsolatos hiedelmekre. Jól tudjuk, Arany János azonos című balladájában éppen arra a néphitre „játszott rá”, hogy a holttest újra vérezni kezd, ha a gyilkos kerül elébe. A mi esetünk 1907 augusztusára datálható. Keller Mária fiatal szegedi cselédlány volt, akit várandósan ért a halál. A holttestet Mezei István találta meg, aki egyszerű család sarjaként, nincstelenül tengette életét. A helyi hatóság különösebb kivizsgálás nélkül, azonnal ítélkezett, és a Csillag Börtönbe záratta Mezeit, mint a lány potenciális gyilkosát. Ám később kiderült: Mária agyvérzésben halt meg. A holttestet exhumálták – igaz, nehezen sikerült kideríteni, melyik sírba is sikerült fektetni nagy hirtelenjében –, és az egyedüli ember, aki odament megadni a lánynak a végtisztességet, az éppen akkor kiengedett Mezei volt.
Juhász Gyula első vezércikke, melyet a Szeged és Vidéke című napilapnak írt, ezt az esetet elemezte. Az előítéleteket, a társadalmi egyenlőtlenségeket emelte ki, és a sors furcsa fintorait: (látszat)világunk olyan hely, ahol a fegyencek a tiszták, míg a bírák a bűnösök…
Juhász Gyula: "Tetemrehivás", Szeged és Vidéke, 1907. aug. 15., 1.
"A szegény Mari cseléd teteme előtt egyetlen ember állt ma nyugodtan, szinte egykedvüen: a szegény fegyenc.
Őt már annyira belemártotta a sors, a végzet, – amint tetszik – a Dante poklába, hogy egy kis temetrehivás meg se kottyan neki.
A durva daróc alatt nem vert riadót a sziv, de sok cifra egyenruha és sok elegáns szalonkabát alatt dobog most a lelkiösmeret, sok szakértő és itélőmester előtt cikáznak a görbe paragrafusok, mint gonosz kérdőjelek. A szegény fegyenc nem fogta be az orrát, amikor a disztelen tetemhez lépett, de a tisztelt társadalom, a finom, uri nép annál jobban érzi az erkölcsi hullaszagot, amelyet a szegény cseléd maga körül áraszt.
Különös gondolatok motoszkálnak most a Dorogi-szálló egykori vendége agyában. A volt szolga eddig bizonyára édeskeveset törődött azokkal a furcsa, nyugtalanitó valamikkel, amiket Brieux és társai úgy hivnak, hogy: probléma. Hát kérem, István szolga eddig nem ért rá a problémákra. Elég gondot okozott neki a megélhetés, a hideg vacsora megszerzése, az állás elvesztése és más emberállati szükségletek. Átkozottul szegény volt István szolga, mert különben nem a Dorogiba szállott volna, hanem a Tiszába és nem Marival ismerkedett volna, hanem előkelőbb nővel. Most azonban, hála a földi igazságnak, módjában áll neki, hogy gondolkozzék.
Hogy van az például, hogy őt szépen, alaposan, jogerősen elitélték hét kemény esztendőre és félév mulva jut eszébe az uraknak, hogy megnézzék, csakugyan olyan alaposan elbánt ő azzal a szegény cseléddel? És kisül, hogy nem. Meg sok, sok széditően hihetetlen valóság. Két hivatalos ember félév mulva kezd emlékezni valamire. Valamire, amitől csak egy emberi élet boldogsága függött.
Elföldelnek egy keresztényt a föltámadás reményében és az ekszhumálás lehetőségével, azután pár hónap mulva nem tudják, hol van a leány elásva. Sőt azt se tudják, hogy elásták-e a leányt. Szegény szegedi Ophelia sirján egymás hajába kap hatóság és szakértelem, sirnak, imádkoznak, krokodilt nyelnek és szeretnék, ha a koporsó helyett a lelkiösmeretüket dugták volna le a gödörbe.
Miért van az, hogy egy justizmord lehetősége százszor jobban fölzaklatja, megfesziti az érdeklődést, mint a legmesteribb Bernstein-dráma, amely egyenesen az idegek ellen intéz merényletet?
Nagyon egyszerü a dolog nyitja: az ilyen pörökben a mi bőrünkre megy a dolog, a justizmord nem egy embert végez ki, de milliók hitét, reményét az emberi igazságban tapossa le. Mikor Hau doktor ügyét tárgyalják, ezer és ezer hozzá hasonló, vele rokon kulturember lesi lázasan a hirt: a derék szatócsok és hentesek hogy végeznek a Nietzsche konokul hallgató tanitványával. Mikor egy házassági dráma, egy szociális izgatás, egy nyomortragédia kerül az itélő birák elé, mindig van a társadalomnak egy nagy rétege, amely úgy érzi, hogy az ő ügyéről, az ő sérelméről, az ő életéről van szó.
Lehet, hogy csak én látom úgy, de azt hiszem, az István szolga dolga a szegény ember ügye.
Ha a Mari cselédet előkelő hotelben éri el a vég, amely mindnyájunkra vár, bizonyosan több bizonyosság lenne most előttünk. Akkor a portásnak csengettek volna, a pincér telefonált volna és a doktor ur prémes bundában, diszkréten sietett volna leadni névjegyét Mors Imperator urnak. Patkány nem avatkozott volna a halál dolgába és hamleti sirások nem játszottak volna bujósdit a jeltelen koporsóval.
Egyetlen egy ember volt, tisztelt uraim, aki kötelességét azonnal és igazán teljesitette. Önök nem gondolják, ki volt ez az ember. A fegyenc. Az elitélt. A darócruhás. Aki enni adott Marinak, aki megszánta Marit. Ő azonnal jelentette a halált! A fegyenc komolyan vette a dolgát és nem bujt ki a következmények alól. Százat egy ellen, urak, hogy önök megugrottak volna. Százat egy ellen, hogy mi megugrottunk volna. Mezei maradt, nyugodtan viselte magát, engedte, hogy lefogják, dutyiba tegyék, meghurcolják, megvizsgálják, helyén van-e az esze, a szive, a zsebébe kotorásztak, az előéletébe vájkáltak, a zsigerei között babráltak, csak a Mari cselédnek a szemét nem nézték meg jól.
István szolga szabad!
Még egyszer meghurcolják, még egyszer farkasszemet néznek vele, még egyszer elvonul tőle az az átkozottul szerencsétlen este, minden borzalmával és könyörtelenségével, azután – mehet! A durva darócot lerántják róla. Megint belebujhat a polgári rongyaiba. Mehet. Megint beszállhat a Dorogiba és eheti tovább a hideg fölvágottat.
A többi az ő dolga lesz. Hogy a holta napjáig egy ekszhumált tetem lesz a hajnali álma, hogy a lelkében mindig ott ég egy szám, amelyet a szegedi csillagbörtönben a nyakába varrtak: ez az ő dolga. Hogy az emberek kerülik, mint a tüzet, hogy ő maga is érezni fogja magán a hullaszagot: ez az ő dolga.
Miért ment a Dorogiba és miért állott össze a cseléddel?
Ezt a problémát csak az a nemzedék fogja megoldani, ezt a pört csak az a biróság fogja eldönteni, amely a mai morál, a mai jog, a mai igazság dögtestét fogja ekszhumálni!"
