Casanova mester visszaemlékezéseiben olvassuk: "A gondolából kiszállva belépünk egy nyomorúságos oduba, ahol mocskos ágyon egy öregasszony ül, karján macska, és körülötte még vagy öt-hat másik macska. Ő volt a muranói boszorkány. A két öregasszony hosszú megbeszélést folytatott, amelynek én lehettem a tárgya. A forli tájszólásban elhangzott párbeszéd után a boszorkány kapott egy ezüst dukátot nagyanyámtól, mire kinyitott egy ládát, engem karjába vett és berakott a ládába. Lelkemre kötötte, hogy ne féljek, ami már önmagában is bőven ok lett volna rá, hogy félni kezdjek, ha elég eszem van hozzá, de tompaelméjű voltam. Nyugodtan meghúzódtam egy sarokban, orromra szorított zsebkendővel, mert az orrom még mindig vérzett, és a továbbiakban alig izgatott, hogy micsoda zenebonát csapnak körülöttem. Hallottam, amint hol sírnak, hol nevetnek, hol meg kiáltoznak és a ládát csapkodják. Engem az egész közönyösen hagyott. Végre kihúznak a ládából, orrvérzésem eláll. Ez a különös asszony összevissza babusgat, levetkőztet, ágyba fektet, szereket éget, egy lepedőben összegyűjti a füstjüket, engem belecsavar ebbe a lepedőbe, rám olvas, aztán kicsavar a lepedőből és öt nagyon kellemes ízű drazsét tesz a számba. Majd valami jó illatú kenőccsel bekeni a halántékomat és a tarkómat, végül felöltöztet. Azt mondja, hogy orrvérzésem lassanként megszűnik majd, feltéve, hogy senkinek nem mondom el, mi mindent tett gyógyulásom érdekében, ezzel szemben minden vérem elfolyik és meghalok, ha a titkot nem őrzöm meg. Majd tudtomra adja, hogy másnap éjjel egy bájos hölgy fog meglátogatni, tőle függ a szerencsém, de csak akkor, ha lesz elég erőm, hogy senkinek ne szóljak erről a látogatásról. Ezek után elindultunk: nagyanyám meg én hazamentünk.
Alighogy lefeküdtem, már el is aludtam, és elfeledkeztem a beígért látogatóról, de néhány órával később, amint felébredtem láttam, vagy legalábbis látni véltem, amint a kandallóból kilép egy gyönyörű nő, pompás szövetből készült, abroncsos szoknyában, fején drágakövekkel kirakott koronával, amely csak úgy csillogott-villogott. Lassan, méltóságteljesen és szelíden közeledett felém, majd leült az ágyam szélére, zsebéből üvegcséket szedett elő, és bűvös szavakat mormolva fejemre öntötte tartalmukat. Miután hosszabb beszédet intézett hozzám, amelyből egyetlen szót sem értettem, megcsókolt és eltűnt, ahogyan jött, én pedig újra elaludtam.
Nagyanyám másnap a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak senkinek a látogatásról, mert ha igen, meghalok. Ő volt az egyetlen nő, akinek vakon hittem, és aki rászoktatott, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjek a parancsainak, ezért aztán visszaemlékeztem a jelenésre, és hétpecsétes titokként születő emlékezetem legrejtettebb zugába zártam el."
(Forrás: Casanova Velencéje. Irodalmi útikalauz, Budapest: Atlantisz, 2010, 26–27.)
