Rendhagyó asszonyéletrajzot közlünk most. A kis portré szerzője, a fiatal Harmos Ilona színésznőként tevékenykedett, minek köszönhetően közelebbről is ismerte kora hírességeit. Ő ugyan idejekorán elhagyta a pályát, s mikor játszott, akkor is elsősorban kísérleti színházakban, valamint az akkori hatalom szemében nem feltétlen támogatandó társulatoknál, ám olyan nagyságokkal volt alkalma kapcsolatba kerülni, mint például Jászai Mari. Kevésbé ismert visszaemlékezéséből Kosztolányi Desiré mester egyik művének ihletforrása is lelepleződik:
"Jászai Marit általában »királynői« jelzővel illették. Pályatársai a háta mögött Mari bácsinak gunyolták, bár hitem szerint nem volt ő férfias, csak szokatlanul becsületes, egyenes, kemény nő. Impulziv, féltékeny és szenvedelmes, minden ravaszság nélkül való. De ezen az egy »asszonyi«-nak nevezett tulajdonság hiányán tul, igazi asszony. Indulatos, zsarnoki s ez a hibája egyben legnagyobb erényévé vált a szinpadon. Tökéletes volt zsarnoki szerepekben: János királyban, Harmadik Richardban s ott, ahol méltatlankodni kellett. Lázadó volt és zsarnok egy személyben. Roppantul erős ösztönéletet élt s bár holta napjáig müvelte magát, olvasott, sulyos tanulási feladatokat vállalt magára, ösztöneit, a szinpad szerencséjére nem tudta fegyelmezni sem, nemhogy megfékezni tudta volna.
Asszonyi ösztönéletéhez tartozott az is, hogy gyülölte a fiatalabb nőket. Nem is vállalt soha tanitványokat s a szinfalak mögött sem állt szóba egyikkel sem, kivéve akkor, amikor egyikőjüket megpofozta. Ebből komoly ügy keletkezett, márcsak azért is, mert a megpofozott leányzó ugynevezett »urilány« volt. Ha véletlenül proletárgyermek lett volna, könnyebben elsimul a dolog. Jászainak csaknem távozni kellett a Nemzeti Szinháztól. Ugy tudom bocsánatkéréssel és sulyos pénzbirsággal uszta meg. Nem lehetett könnyü számára a bocsánatkérés. Az sem lehetetlen, bár talán merész következtetés, hogy a proletársorból nőtt Jászai Mari öntudatlan osztályharcát vivta ezzel a pofonnal.
Márkus Emília egy izben, a régi Nemzeti Szinház udvarán, kislányos játékossággal, mintegy árulkodón panaszolta nekem – a növendéknek – búgó, dallamos hangján, hogy a »Mirja« – akivel akkoriban egy folyosón lakott a régi Nemzeti Szinház bérházában – milyen »gonosz«, megfojtotta az ő édes, kis kanári madarát, amelyet kalickában kiakasztott a folyosóra nyiló ajtaja elé.
Itt is kinálkozik a magyarázat, hogy a virágjában levő, aranyhajú, sárga tollu kanári, dallamos hangu, könnyen érvényesülő »uri« riválist fojtotta meg jelképesen a kanári madárban. (Ezt a motivumot egyébként Kosztolányi feldolgozta a »Kanári« cimü kis egyfelvonásosában.) Talán Márkus Emilia sem volt kevésbé »gonosz« de az efféle céltalan ösztön-tettektől megóvta őt Jászaiénál jóval céltudatosabb lénye.
Jászai Mari nagy pátoszú, nagy szenvedélyü, hatalmas termetü és hangu, széles mozgásu, nagy szinésznő volt, bár olykor, öregkorára mozdulatait s pátoszát is kótára szedte, már nem »élte« csak lejátszotta emlékezetből a valamikor átélt nagy dallamokat."
(Harmos Ilona Jászai Mariról, kézirat)
