Nem, nem a rendőrségen történt. Herczeg Ferenc akkor köpött egy jó nagyot, amikor bemutatkozott neki Somlyó Zoltán. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső barátja meglehetősen öntörvényű, vadóc figura volt. Kosztolányi kimért stílusú, szigorúan rideg apai nagyanyja – Kádár Rozália – egyenesen vadkannak titulálta. Mások is megemlékeznek „nem mindig szalonképes” stílusáról. Roboz Imre, aki 1921-től a Vígszínház igazgatója lett – így ír róla: „Barátai nem voltak, akik voltak, azokat elmarta maga mellől. Kicsinyes gondolkozásmódja, naiv gőgösködése, mogorvasága, gondjai, kölcsönkérései és durvasága tűrhetetlenné tették.” (Roboz Imre: Az irodalom boudoirjában, in Az átkozott költő. Somlyó Zoltán emlékezete, Bp., Nap Kiadó, 2001.)
Kalandos volt, ahogyan Budapestre érkezett. Lényegében füttyszóra, lelkesen, szellemi társakra éhesen. Karinthy és Juhász Gyula egyszerre írtak dicsérő kritikát Dél van című kötetéről. Mikor Somlyó ezeket elolvasta, első dolga volt, hogy a fővárosba rohanjon, az irodalmi élet sűrűjébe. Álláskereső íróemberek számára már akkor sem volt túl rózsás a helyzet. Füst Milán kertelés nélkül írja: „Mikor Karinthy egy Nyugatban írt cikkével Somlyó Zoltánt, a vidéki költőt felfedezte, még nem voltam meggyőződve róla, hogy igaza is van, és Somlyó tényleg olyan tehetséges, ahogy állítja. Különösen ingerült lettem azonban, mikor megmutatta nekem a felfedezett költő levelét. Ebben ilyen kitételek voltak: Ön, uram, visszaadott engem önmagamnak, és ehhez hasonló fellengzős szavak, s a végén ez a szó: rohanok Pestre, mert ott akarok élni maguk között.
– Idecsődíted a vidéki költőket? – kérdeztem tőle. – S mit fognak itt csinálni? Miből fognak élni? Ennek például ott van legalább egy szerkesztőségi helye, de mi lesz Pesten? – Karinthy hunyorgatott.
– Majd meglátjuk. Majd csak lesz valami – felelte könnyelműen.” (Füst Milán: Somlyó Zoltán emlékezete, in Emlékezések és tanulmányok, Bp., Magvető, 1967.)
A Herczeg-sztori idején Somlyó már híres és hírhedt volt. Az ominózus köpés-ügyről Németh Andortól tudunk: Somlyó „egész életében túlzott volt és mérhetetlenül indulatos. Karinthy egyszer, persze évekkel később, amikor ő már neves író volt, felküldte Somlyót Herczeg Ferenchez. Az ezzel a jelentéssel számolt be Karinthynak: »Felmentem hozzá, de mikor megneveztem magamat, Herczeg egy nagyot köpött.«” (Németh Andor: A szélén behajtva. Válogatott írások, Bp., Magvető, 1973.)
Végezetül – hogy maga az „átkozott költő” is megszólaljon – Szép bolondok című versével emlékezünk zsenijére!
Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.
Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
– Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat.
Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.
Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.
