Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

Címkék

ady endre (6) ajánló (9) alfred de musset (1) angyal (1) arthur miller (1) arthur schnitzler (1) a véres költő (1) babits mihály (2) balázs béla (1) beköszöntő (1) bicsérdizmus (1) bölöni györgy (1) csáth géza (2) czesław miłosz (1) dénes zsófia (1) denis diderot (1) desire kalandjai (3) életrajz (11) előadás (1) ernst toller (1) ezra pound (1) fehér klára (2) ferenczi sándor (2) florian (1) francisco goya (1) francois villon (1) freud sigmund (2) frida kahlo (1) füst milán (1) gasztronómia (1) georges bataille (1) george gordon byron (2) george sand (1) gerinc (1) giacomo casanova (3) gondolatok (8) göndör ferenc (1) gótika (3) Hasfelmetsző Jack (1) hatvany lajos (2) henry james (2) jászai mari (1) jean starobinski (1) józsef attila (1) juhász gyula (1) kánikula (1) kapcsolódások (1) karinthy frigyes (5) károlyi mihály (1) kávéház (1) könyvajánló (4) könyvtár (1) kosztolányi (52) kosztolányi dezsőné (13) lányi hedda (1) lovas ildikó (1) mágnás elza (2) makai emil (1) márai sándor (1) marilyn monroe (1) marinetti (1) marquis de sade (1) michelangelo da caravaggio (1) mindenszentek (1) mme chaglon üzletei (2) molnár ferenc (1) morfinizmus (1) nekrológ (1) németh andor (1) nemzeti színház (1) nyikolaj bergyajev (2) osiris (1) őszi reggeli (1) pesti napló (1) pók-románc (1) programajánló (2) rainer maria rilke (1) ralph waldo emerson (1) réz–pál (1) richard wagner (3) robert louis stevenson (2) rózsaketrec (1) scorsese martin (1) somlyó zoltán (1) spiritizmus (1) szabadka (3) szabadkőművesség (2) Szegedy-Maszák Mihály (1) szeretet (1) színház (1) Tanácsköztársaság (1) tarján vilmos (1) tevan andor (2) thornton wilder (1) tihanyi lajos (1) victoria francés (1) vígszínház (1) walt whitman (1) william blake (1) zempléni árpád (1) Címkefelhő

CSS

by Dániel Végh

Asszonyéletrajzok. Mágnás Elza

2014.04.25. 16:30 An-jou

Nemrég múlt éppen 100 esztendeje, hogy Mágnás Elza holttestét megtalálták a Dunában. A fiatalon meghalt nő eredeti neve Turcsányi Emília volt. Éveken át a perverzióiról híres osztrák bútorgyáros, Schmidt Miksa szeretőjeként ünnepelték a pesti éjszakák feltűnő szépségét. Karrierjét pincérlányként, illetve büfédámaként kezdte: először az Olimpia Mulatóban, majd a Casino de Paris-ban árulta bájait, végül pedig a Fővárosi Orfeumban kapott munkalehetőséget. Miután Schmidt szeretője lett, pazarul berendezett lakásban élt, saját fogaton járt, ruháit Párizsból hozatta, és különleges ritka ékszereket viselt. A bútorgyáros kérésére mindig hófehér kreációkban járt. Krúdy Gyula még azt is tudni véli a férfiról, hogy “azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza »sokkal butább« volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek…”

Elza holttestét 1914. január 12-én este, a budai rakodóparton, a Kacsa utcánál két kocsis találta meg, egy utazókosárban. Majdnem meztelen teste össze volt fagyva, térdeplő pózban a kosárban. A személyazonosságot csak napok múlva sikerült kideríteni. Rövid részlet a jegyzőkönyvi leírásból:

„Körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, füle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel.”

A gyilkosságot Elza szobalánya (Kóbori Róza) és annak szeretője, egy Nick Gusztáv nevű péksegéd követte el. A temetésen Kosztolányi mester is járt. A Hét című lapban közölte is ezzel kapcsolatos írását (1914. jan. 18.), A tót maîtresse címen:

A tót maîtresse

“Az ördög – az igazi, középkori ördög – kísért ebben a városban, ezen a héten, az, aki a hivőt valaha szédülő meredélyre hurcolta, és innen megmutatta neki a föld összes kincseit. Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra. Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet (ötezer korona), a briliánsokkal kirakott aranycikláment (ezer korona), a gyémánt fülbevalót (harmincezer korona), az orosz boát és a karmantyút (húszezer korona), a cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek. Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között. Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal.



barbie.jpg

A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája. Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere. A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, harmonikás díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan – próbául – belemosolyog a zöld kézitükrébe. Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út. Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre. Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.



Másként semmi sem érdekes, és említésre érdemes se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a szíve érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet. A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig. Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni. Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt. Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy – ez a kettő egy a romantika előtt – csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi. Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel. Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.



Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes. Nézzétek: ilyen a tót mennyország.”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://biografus.blog.hu/api/trackback/id/tr976086715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.