Ezúttal az orosz vallásbölcselő, Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) gondolatait idézem. A neves filozófus fiatalon még a marxizmussal rokonszenvezett, később aztán – nem utolsó sorban Dosztojevszkij hatására – a vallás és az ortodox kereszténység felé fordult érdeklődése. 1919-ben szellemtudományi akadémiát is alapított, majd nem sokkal később „ideológiailag nemkívánatos személlyé” vált a hatalom szemében. Emigránsként, Párizsban, már vallásfilozófiai akadémáit alapított, s saját folyóiratot is indított. Az alábbiakban Önmegismerés című kötetéből – 1940-ben írt önéletrajzából – közlök néhány rövid részletet:
„Szülőhazám és az egész világ szempontjából is katasztrofális korban kellett élnem. Szemem láttára egész világok omlottak össze, és támadtak újak. Emberi sorsok rendkívüli viszontagságait figyelhettem meg. Láttam emberek átalakulását, alkalmazkodását, árulását, és talán ez volt az életben a legnehezebb. Azokból a megpróbáltatásokból, amelyeket át kellett élnem, azt a hitet nyertem, hogy egy Fensőbb Erő őrzött meg, és nem engedett elpusztulni. Azokat a korszakokat, amelyek tele vannak eseményekkel és változásokkal, érdekesnek és fontosnak szokták tekinteni, holott szerencsétlenek és szenvedésekkel terhesek az egyes emberek vagy akár egy egész nemzedék számára. A történelem nem kíméli az emberi személyiséget, sőt tudomást sem vesz róla. Átéltem három háborút, amelyek közül kettőt világháborúnak lehet nevezni, két forradalmat Oroszországban, egy kicsit és egy nagyot, átéltem a XX. század elejének szellemi reneszánszát, aztán az orosz kommunizmust, a világkultúra válságát, a németországi fordulatot, Franciaország összeomlását s a győztesek által való megszállását, átéltem a száműzetést, és száműzöttségem még nem ért véget. Fájdalmasan érintett a rettenetes háború Oroszország ellen, és még mindig nem tudom, mivel érnek véget a világméretű földindulások. Filozófus létemre túlságosan sok eseményt kellett átélnem: négyszer ültem börtönben, kétszer a régi, kétszer pedig az új rendszer alatt; három évre északra száműztek, örökös szibériai száműzetéssel fenyegető eljárás folyt ellenem; elűztek a hazámból, és hátralévő életemet valószínűleg száműzetésben élem le. Mindazonáltal sohasem voltam politikus alkat. Sok dologhoz volt közöm, de lényegében semmihez sem tartoztam, semminek sem adtam át magam egészen, kivéve munkásságomat. Eredendő lényem mindig valami máshoz kötődött. Nemcsak hogy nem voltam közömbös a társadalmi kérdések iránt, hanem nagyon is szenvedtem tőlük, voltak állampolgári érzéseim, de lényegében, mélyebb értelemben inkább aszociális beállítottságú voltam, és sohasem számítottam »közéleti« embernek; a társadalmi mozgalmak sohasem tekintettek teljesen a magukénak. Mindig szellemi alapon álló »anarchista« és »individualista« voltam.”
„aktívan s nem passzívan olvasok, szüntelenül alkotói módon reagálok a könyvre, s nem is annyira a tartalmát tudom igen jól felidézni, sokkal inkább az olvasás során felötlő saját gondolataimat. Ez felettébb jellemző rám. Ugyanakkor soha nem voltam képes elismerni egyetlen tanárt vagy foglalkozásvezetőt sem. E tekintetben autodidakta vagyok. Nem voltam jó alany a pedagógia számára. Az életet nem mint nevelést, hanem mint a szabadságért folytatott küzdelmet értelmeztem. Én magam állítottam össze a foglalkozások tervét. Soha senki nem késztetett arra, hogy a filozófiával foglalkozzam, ez nálam belülről fakadt. Sohasem tartoztam egyetlen iskolához sem. Egész életemen át tanultam, és tanulok ma is. De ez a világ megismeréséhez való szabad viszonyulás, amelyhez magam szabom meg a körülményeket.”
„a vallás nem az ember függőségének, hanem éppen függetlenségének érzete. Az ember olyan lény, amely Isten léte nélkül teljesen kiszolgáltatott a természetnek és a társadalomnak, a világnak és az államnak. Ha azonban van Isten, akkor az ember szellemileg független lény. Az Istenhez való viszony nem mint az ember függősége, hanem mint szabadsága jelenik meg. Isten a szabadságom, a szellemi lényem méltósága.”
„Számomra mindig óriási jelentősége volt a Nagy Inkvizítor legendájának, Dosztojevszkij alkotói munkásságának csúcsát láttam benne. […] Láttam a kereszténység és a keresztény egyházak történelmében az állandó lemondást a szellem szabadságáról, s a Nagy Inkvizítor csábításainak a világi javak és a világuralom nevében történő elfogadását. […] Az igazság tiszteletben tartása, s nem az áldozatvállalás kedves Isten számára.”
Forrás: Bergyajev: Önmegismerés, ford. Gasparics Gyula – Kovács Erzsébet, Bp., Európa, 2002.
