Az idei Könyvhétre lát napvilágot többek között a Desiré kalandjai című regény is (Arany Zsuzsanna tollából), mely nem utolsó sorban Kosztolányi Dezső életeseményeit dolgozza föl.
Desiré „kalandjait” egykori cimborája, az elbeszélő Nicolas Sztavrogin eleveníti föl. A történet két szálon fut: Desiré múltbeli budapesti életének és a visszaemlékező Nicolas itáliai jelenének eseményei futnak egymással párhuzamosan. Az egyes szám első személyű narrátor nevét a könyv írója Dosztojevszkij Ördögök című regényének démoni alakjától kölcsönzi. Ugyan a Desiré kalandjaiban szereplő Nicolas Sztavrogin sem mentes az ördögi vonásoktól, ám Kosztolányit kísérve mégis sikerül megmenekülnie (saját) poklától, s purgatóriumi utat bejárnia.
A munka további érdekességét adja az olasz helyszínek – Firenze és Velence – leírása, mely epizódok bővelkednek a különböző műalkotásokra tett utalásokban. Desiré életeseményeinek olvastán pedig fölelevenedik a századfordulós Budapest világa, a korszak néhány meghatározó szereplőjével, valamint számos történelmi vonatkozással.
A következőkben rövid részletet közlünk a regény ötödik, kávéházi legendákat fölelevenítő fejezetéből:
„Előfordult, hogy professzorok tévedtek a kávéházba. Az öreg Schmitt Jenő például hétről-hétre az Akadémia Kávéházban tartotta szék- és asztalfoglaló előadásait. Persze, ő nem volt az a klasszikus katedrafilozófus. Lemondott hivataláról, és kormányok üldözték tanai miatt. Anarchista volt testestől-lelkestől. Mindent megtett hát azért, hogy még a mi kiégett szemünkben is szikrát gyújtson.
Volt valami delejes ebben a Schmittben. Nagyon sovány, szakállas, aszketikus ember volt, kiálló pofacsontokkal. Egész lénye gótikus szobrokra emlékeztetett. Hanghordozása szinte már profetikus. Tekintete pedig szúrós, szuggesztív, vonzó és taszító egyszerre. Desiré figyelt föl rá, s szólt nekem. Unokaöccsét, Józsit is ő hívta, aki addigra már Szabadkáról Pestre került, és az orvosi egyetemre járt. A Brenner-fiú aztán, esténként, a kávéházakban, előadásokat tartott aznapi boncolási gyakorlatáról. Szándékosan nem mosott kezet, hogy a hullaszagot megmutathassa. Illett a borhoz. Különösen a régibb évjárathoz.
De jött velünk az Akadémiába Mohácsi, Babits, Zalai és Juhász is. Desiré egyetemi társasága. Mindenki kíváncsi volt erre a Schmitt nevű csodabogárra. Szinte hipnotizált bennünket a beszédével. Ezoterikus – vagy ahogy ő maga mondta, »újgnosztikus« – dolgokról beszélt, Istenről és a Sátánról. Azt állította, az ember isten, ezáltal szabad, és sosem lehet rab… Nem vagyunk tehát múlandóak, így mentesülünk minden fogságtól és létfélelemtől. Gyakran hivatkozott Ibsenre, Nietzschére és Tolsztojra. Desirének is, nekem is kedvenc szerzőink voltak akkoriban.
Sokat vitatkoztunk mindezekről a fekete fellegváraiban. Visszatérő témánk volt még a teozófia, a másik divatos filozófia. Nem sokkal előtte hozták létre magyarországi társaságukat, s minden fórumon igyekezték meggyőzni a még befolyásolható fiatalokat.
– Megmondjam nektek, mi a teozófia? Nyugati és keleti vallásokból összetákolt katyvasz! – adta elő magabiztosan Mohácsi, aki abban az évben még egyetemi lapjuknak, a Tűznek szerkesztője volt.
Moderneknek és magyaroknak tartották magukat, kik újra fölfedeztetni kívánták Komjáthy Jenőt, a nagy misztikus költőt.
– De hisz Lukács is elismeri! – szólalt meg egy szemüveges alak, ki megszólalásig hasonlított Trockijra.
– Áh, Lukács! Misztikus spiritiszta! Ráadásul folyton Dosztojevszkijt olvassa!
– Nono! – vetettem közbe. – Azt nagyon is helyesen teszi! Persze, nem azért mondom mindezt, mert Dosztojevszkij orosz… Nem, Jenő, nem! Hanem mert egyszerűen zseni! És ezt el kell ismerni! – dőltem hátra székemen.
Mohácsi erőltetettem nevetett fel.
– Édes öregem, a teozófusok még a lélekvándorlásban is hisznek! – csapta tenyerét az asztalra.
– Én még buddhista sem vagyok, nemhogy teozófus – szólt közbe Desiré is. – De „szeretném Buddha életének legendáit egyszerűen, menten minden irányzatos filozófiai eszmétől, egy könyvben megírni.”
– Most már tudom,
hogy nincs lélekvándorlás.
Csak itt és most van.
Egy élet.
És egy halál.
Egy esély.
Mindenre – búgtam magam elé.
– Ezt kitől idézed? – kérdezősködött a szemüveges alak.
– Magamtól. Korai zsenge, említésre sem érdemes – legyintettem.
– Mégis elszavaltad! – vágott közbe Mohácsi röhögve.
– El, persze. Miért ne? Magamnak szavaltam. Magamnak csak lehet, vagy nem? – bosszankodtam. – Igyunk inkább uraim, ne vitatkozzunk! Az édes delíriumban kiderülhet minden. Még az is, hogy van lélekvándorlás… – szegtem föl büszkén fejem.
– Emelem poharam a lélekvándorlásra! – harsogott Mohácsi, majd követték a többiek is.”