A bécsi vidámpark 1766-ban nyílt meg. 1896/97-ben épült az a 67 méter magas óriáskerék, ahonnan az egész várost belátni. Eleinte csak vendéglősök, kávémérők és mézeskalácsosok telepedtek meg a pihenőparkban, később azonban már megjelentek a körhintások is. Verklik, kocsmai énekesek zenéltek errefelé, ám előfordult, hogy maga Johann Strauss is „föllépett” itt.
A Práter groteszk birodalom. A körhintákon kívül szellemvasutak is várják a látogatókat. Kígyófarkú ördögök, halálfejű szerzetesek, különböző élőhalottak és szörnyek vicsorognak az emberre a bejáratnál. Aztán a kis vasúti kocsi végigszáguld velünk a sötét alagútban. Metsző zenére zöldes-lilás fények fonnak körbe, pókok lógnak a fejünk fölött, vér folyik a falakból. És a legjobban talán akkor ijedünk meg, amikor egy tükörben önmagunkat is megpillantjuk…
Kosztolányi mester szintén járt a bécsi vidámparkban. Levele és tárcája is tudósít erről. Az 1904/1905-ös tanévet a bécsi egyetemen töltötte, ösztöndíjjal. Babits Mihályhoz írt – 1904. novemberi – levelében emlegeti a Prátert. 1905 májusában pedig Heti levél című sorozatának – mely a Bácskai Hírlapban jelent meg – egyik darabjában szólt Bécsnek erről a látványosságáról. A szövegrészeket az alábbiakban közöljük:
Kosztolányi Dezső levele Babits Mihálynak, Bécs, 1904. nov. 20.
„Önnek, barátom, fogalma sincs, mily sekélyes nép között élek; mindenütt csak léhaságot s élhetetlenséget leltem. A magyar vezércikkeket, Heltai Jenőket, Juhász Gyulákat hiába keresem itt, pedig ezek nekem életalap, só és bors a lét állott, megkeményedett főzelékéhez. A vén Bécs piszkos, hepehupás utcáin, kormos, ódon házai között, nyavalyás kintornák szólanak, s a keservesen nyekergetett dalokra még az intelligens emberek szíve is rezgésbe jő […]
A tanuló ifjúság oly élhetetlen és bárdolatlan, hogy a mienk hozzá képest valóságos lumen, s ha nem is az, mindenesetre van kedélye, melyet itt nem kapok aranyért is. A Praterben ugráló pojácákra hahota- és tapsfergeteg tör ki: megtörténhetne-e ez Magyarországon? Nem hiszem. A komoly magyar aranyjánosi méltósággal halad el a felszínességek mellett, mert nem fából van a lelke, mint a németnek. S mily undok és kéjvágyó e nép, mily piperkőc! Körmeimet hetente kell vágnom. Nem iszonyat ez? Szóval – de nem ezért – kissé magyar lettem, ha tetszik soviniszta, ha tetszik honfi. Az, aki a tollat forgatja s magyar nyelven ír (vagy akar), nem beszélhet másképen, ha nem hülye. […]
A bécsi egyetemen szerencsém van hallgatni több philosophust, de leginkább az ibsenes Emil Reichet élvezem. A Praktische Philosophie egészen megfelel az én lelkemnek, mely jelenleg gyöngélkedő, sőt gyerekágyas s nincs mersze a metaphysika páraködébe léghajózni. Ez előadás keretében a professor úr igen szépen beszélget arról, mint kell az életünket berendezni, hogy emberek legyünk, ibseni értelemben s ez nagyon összevág mostani gondolataimmal és lelki szükségleteimmel. A másik két számbavehető philosoph, Bolzmann és Reininger Schopenhauert csepüli nyárspolgárian, de ép oly mértékben, mint ön. Jerusalem brilliáns psychologiai előadásokat tart. (Elemi psychologia.) Ezek az emberek vígasztalnak meg egyedül. Máskülönben, kedvesem, ugyanaz a tudákorosság, ugyanaz a bibliographia-láz uralkodik, mint nálunk.”
(Forrás: Nyugat, 1936/12.)
Kosztolányi Dezső: Heti levél
„Most, az ébredő tavasz fényáradatában ismertem meg csak ezt a hatalmas, különös Bécset teljesen. Mi akik a Lajtán túl lakunk, szeretjük ezt a nagy kőkolosszust úgy elképzelni, mint egy szűk utcát, óriási területet, ahol sok ember sürög-forog, folyik a sör s a magyarszidás százados szokása – s mily helytelenül gondolkozunk ilyenkor! Ez a város az ellentétek helye; egy örökké átalakuló Proteusz, egy helyét szüntelenül változtató amphibion, amely hol a múltak pocsolyájában, a nyárspolgárság sarában fetreng, hol meg a napfényes jövő felé emeli arcát. Itt ölelkezik a múlt s a jövendő.
A minap láttam csak az ünnepi örömtől megkergült vén Bécset, az ibolya ünnepén. Az emberek összelökdösték egymást, veszekedtek a villamosokon, sört ittak és szalámit ettek, ácsorogtak a fabódéknál, s mindezt a mennyei gyönyörűséget elnevezték ibolyaünnepnek. Ugyanezt a tömeget látja az ember aztán a Práterben is, amint ünnepnapokon dévaj, német léhasággal lovagol a körhintákon, nevet a paprikajancsikon, szopogatja a sörös korsóját, s sikoltoz, kiabál, fütyül, mint valamilyen jámbor, gyönge eszű óriás. Ez a vén Bécs, melyet mindnyájan ismerünk.”
(Forrás: Bácskai Hírlap, 1905. máj. 28.)
(Fotók: AnJou)
