"Emerson 1803-ban született Bostonban. Egy bostoni templomban unitárius prédikátor – unitárius apostolnak nevezik – majd otthagyja papi állását, Európába jön, ahol megismeri irodalmunkat, mely végzetes hatást gyakorol reá. Írásaiban is: pap és prédikátor. A természet, egyéniség, fölvilágosodottság, áhítat, költészet, lángész, jóság, alázat, bölcsesség szeretetét hirdeti, Carlyle-éhez hasonló ideges és színes nyelvezeten, egyéni erővel. Fő munkája, mely legnagyobb sikert ért el: »Az emberi szellem képviselői« (Akadémiai kiadás, Szász Károly fordítása). Verseit ugyanez a szellem lengi át. Ezek a költemények az Isten, a természet és ember rejtélyes, örök megnyilatkozásaival foglalkoznak. »Delphii jós ő – írja Emersonról, a költőről egy angol esztétikus – az istenek híradását továbbítja a halandóknak, kik szentélyéhez járulnak.« Emerson 1882-ben halt meg."
Kosztolányi mester szavai után idézzük magát Emersont! Az itt következő gondolatokat Önbizalom című munkájában fejtette ki részletesen:
„Bízz magadban. Minden szív erre az acélhúrra rezeg. Fogadd el a helyet, amit az univerzum talált számodra – a kultúrádat, a közösségedet, a körülményeidet. A nagy emberek mindig ezt tették. Mint a gyermekek, természetesnek vették a világ kalandját, amelybe beleszülettek. […]
A társadalom egy nyilvánosan fenntartott részvénytársaság. A részvényesek saját befektetésük megtérülése érdekében megegyeznek abban, hogy feláldozzák mindenki szabadságát és egyediségét. A legjobban értékelt erkölcs a konformitás. Az önbizalom ennek épp az ellentéte. A Társaság Útja nem az igazságé és a kreativitásé, hanem a címkéké és a vámoké. […]
Ha emberi lénnyé akarsz válni, légy nonkonformista. Ahhoz, hogy tartós hozzájárulást tégy a dolgokhoz, ne engedd magad behatárolni azzal, amit jónak címkéztek, hanem fedezd fel magadnak, hogy tényleg jó-e. Semmi sem szent igazán, csak a saját elméd becsülete. […]
Az egyetlen helyes dolog az, ami összhangban van a becsületemmel; az egyetlen helytelen az, ami ellene van. […]
Szégyellek rágondolni is, hogy milyen könnyedén adjuk meg magunkat címeknek és jelvényeknek, nagy társaságoknak és halott intézményeknek. Nagyra becsült és nagynak mondott emberek sokkal jobban befolyásolnak engem, mint kellene. Elnyomás nélkül kellene élnem, emelt fővel, és mindig a színtiszta igazat beszélve. […]
Amikor egy elme egyszerű és isteni bölcsességet kap, a régi dolgok letűnnek – stratégiák, tanárok, templomok dőlnek össze; az egyszerű elme él most; és beolvasztja a múltat és jövőt a jelen pillanatba. […]
Az ember félénk és védekező. Többé már nem jár egyenes tartással. Nem meri mondani, hogy »Én úgy gondolom« vagy hogy »Én… vagyok«, hanem helyette valami szent vagy bölcs szavait idézi. Szégyelli magát a fű pengéjéhez vagy a nyíló rózsához hasonlítani. Az ablakom alatt nyíló rózsák nem hivatkoznak korábbi vagy jobb rózsákra; önmagukért vannak; Istennel léteznek a jelenben. Nincs idő rájuk. Egyszerűen csak a rózsa van, tökéletesen létezésének minden pillanatában. A még ki nem nyílott bimbóban teljes élettel rendelkezik. A kinyílt virágban nem lesz neki több; a levéltelen gyökérben nem lesz neki kevesebb. A természete elégedett, és elégedetté teszi a természetet, pontosan ugyanúgy minden pillanatban. De az ember halaszt és emlékezik. Nem a jelenben él; visszanéz és megbánja a múltat, vagy elvakulva az őt körülvevő gazdagságtól, lábujjhegyre áll, hogy előre lássa a jövőt. Nem lehet boldog és erős, amíg nem él ő is a jelenben a természettel, az időn átlépve. […]
Manapság csőcselék vagyunk. Nem tiszteljük a nagyokat, sem nem fegyelmezzük magunkat, hogy belső inspirációért magunkba nézzünk, hogy eggyéváljunk a belső óceánnal. Ehelyett az inspirációnk kifelé fordul, hogy egy pohár vizet kérjen valaki más kútjából. Egyedül kell járnunk. […]
A mai idők nem hoznak létre nagy és tökéletes embereket. Olyan férfiakat és nőket akarunk, akik megújítják az életet és a társadalmat, de azt látjuk, hogy a legtöbb ember nem tudja elérni a céljait, nem tudja kielégíteni a saját vágyait, törekvéseik csupán töredékét teszik ki a valós adottságaiknak, és az összes napot és éjszakát hajlongással és koldulással töltik. A háztartásunk szegényes, a művészetünket, a hivatásunkat, a házasságunkat, a vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta nekünk. Kerüljük a sors durva harcait, ahol az erő születik. […]
Ragaszkodj önmagadhoz; sose utánozz másokat. Bármikor átadhatod saját tehetséged egy teljes élet felhalmozott erejével. De ha másolsz valakit, soha nem fogsz többel rendelkezni, mint pillanatnyi résztulajdonjoggal. Azt, aki a legjobbat tudja nyújtani, senki sem taníthatja, csak maga a Teremtő. […]
Semmi sem hozhat békét számodra, csak önmagad.”
