Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

Hirdetés

CSS

by Dániel Végh

Amikor „chic volt” a Newyorkba járni

2014.08.16. 02:06 An-jou

Ezúttal Tarján Vilmos kalandos életútjáról szólunk pár szót. Ő volt az, aki úgy lett társtulajdonosa a New York Kávéháznak, hogy egy vagyont nyert kártyán. Egyik visszaemlékezésében le is írja, milyen taktikát követett: „Akkoriban kitünően játszottam, hazárdot épúgy, mint kommerszet. Mindig meggondoltan, mindig fegyelmezetten. Azért nyertem, mert minden gondolatom a kártyára volt koncentrálva, aminthogy à la longue, csak az nyerhet kártyán, akinek más foglalkozása nincsen. A napi munka és a vele járó gondok, valamint a fáradtság mind olyan bénító hatásúak, hogy a kártyás nem tud frissen, megfelelő ítélőképességgel gondolkodni a játék alatt.”

A szakirodalom ugyan sokat mesél a New York legendás időszakáról, ám magáról Tarjánról kevesebbet tudunk meg. Az ő idején lett ugyanis „chic” Pest egyik leghíresebb kávéházába járni. A kenyerét egy időben bűnügyi riporterként is kereső Tarján a „főreál” után a budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult. A fiatalember azonban nemcsak remek üzleti érzékkel rendelkezett – mint az a „nyújorkos” időszakból kiderül –, hanem jól is énekelt és versenyszerűen úszott. Bohém alkat volt, aki az újságírásban is főként kalandvágyát akarta kiélni. 19 évesen lépett a pályára, és – tehetségének köszönhetően – igen gyorsan befutott. 1904-től már az újságírók Otthon Körének egyik vezetőségi tagja, illetve a Budapesti Artista Egyesület titkára. 1905–1906 körül pedig egy kabaré megnyitásának gondolata is foglalkoztatja, sőt Szabadkán konferansziéként is föllépett. Idővel azonban néhány „stiklijére” is fény derült. A Magyar utcában lévő Maison Frida nevű műintézet tulajdonosát ugyanis zsarolta: hallgatási pénzt kért azért, hogy nem árulja el, valójában bordélyházat működtet Österreicher úr. Az Aradi Közlöny 1908. januári leleplező cikkében a „mulatóhelyek piócájának” nevezte Tarjánt.

newyorkhoz.jpg

Hősünk később Az Est munkatársa lett. Miklós Andor lapjában tárta föl Tarján a Mágnás Elza gyilkosság részleteit is. Aprólékosan beszámolt a nyomozásról – melyben maga is részt vett –, és naturalista részletezéssel festette le még a holttestet is. Ő hívta föl a nyomozók figyelmét arra, hogy a fiatal nő nem lehetett egyszerű utcai lány, mert annál sokkal ápoltabb a teste. Szégyenszemre azonban még Tarján sem ismerte föl először Elzát, és kollégáival csak egy idő után jöttek rá: Schmidt Miksa szeretője, az éjszaka királynőjének „becézett”, örökké fehér ruhákban járó (büfé)dáma fekszik előttük a boncasztalon.

De nemcsak Elza sorsát követte nyomon, hanem maga is igyekezett fölkarolni a tehetségesebb lányokat. R. Margitból például primadonnát faragott, a „művésznő” azonban később sem tudott lemondani az italról. Ahogyan Tarján fölidézi alakját: „Margitot nem lehetett megtartani. Nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel lepte meg a publikumot. Egy alkalommal meghívás nélkül odament az egyik grófi asztalhoz és beült a gróf úr ölébe, akinek a felesége a legexkluzívebb és legműveltebb főúri dámák egyike, egyben pedig a legféltékenyebb természet. Halálra rémültünk: mi lesz ebből, a Nemzeti Kaszinó bojkottálni fog az incidensért, amelyért végső fokon én vagyok felelős. De nem. A grófné maga nyugtatott meg, mondván:

– Kérem ez egy típus, ne bántsa, ennek minden szabad, mert minden jól áll neki.

Az ivásról minden könyörgés dacára nem tudott lemondani. Így pusztult el egy szépen induló karrier az alkohol miatt.” De az ismert színésznőt, Mezey Máriát is Tarján fedezte föl, aki aztán szép pályát futott be.

Tarján 1947. november elsején halt meg, miután szerencsésen kiszabadult a pesti gettóból. A német megszállás dátumától egészen 1945 áprilisáig naplót vezetett, melyet kötetben is tervezett megjelentetni A bedeszkázott riporter címmel. A kiadás alakulásáról lásd Buza Péter írását itt.

(További források: Tarján Vilmos: (t. v.)-től a Tarjánig, Budapest: [1931]; Lengyel András: A „bűn” elbeszélhetősége, in A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok, Budapest: Nap Kiadó, 2013.)

Goya rémképei

2014.08.07. 22:58 An-jou

Köztudott, hogy Francisco Goya élete végéhez közeledve egyre démonikusabb képeket festett. Ezúttal nem kívánunk újabb összefoglalót adni életének e sötét korszakáról, sokkal inkább a neves gondolkodó, Jean Starobinski megállapításait szeretnénk megosztani olvasóinkkal. A svájci eszmetörténésznek 1789. Az értelem jelképei című könyvéből idézünk, melyben a felvilágosodás és a francia forradalom korszakát elemzi, fény és sötétség összefüggéseit, egymásba alakulásait, együttállásait és egyéb relációit középpontba állítva.

"Goya képein […] mintha a tudattalan venné át a hatalmat. […] A forradalom szoláris mítosza szívesen hitte, hogy a sötétség erőtlen: elég, ha megjelenik az Ész az akarattal karöltve, és a sötétség máris eloszlik. […] Goya, aki távolabb volt a forradalom fényforrásától, könnyebben tudta megrajzolni a fényt mindenáron elutasító ember torz arcvonásait. […] A sötétség érdes, tömör formát öltött, melyet már nem lehet visszaűzni a semmibe. Az észnek azzal kell szembenéznie, ami gyökeresen más, mint ő maga: tudja, milyen bensőséges szálak fűzik e szörnyekhez, mert az ő akaratából, pontosabban az ő akaratának elutasításából jöttek létre. A tagadás archaikus hatalmát képviselik, mely nem nyilvánult volna meg, ha a nappal rendje nem akart volna törvényerőre emelkedni. E találkozás súlyos következményekkel jár, mert az ész ellenségében felismeri saját kifordított valóját, azt a másik ént, amely nélkül nem lehetne ő a fény, s megbabonázza a különbség, melytől ezentúl nem szabadulhat. Goya nem hisz a démonokban, ám amikor azok ördögi tébolyát ábrázolja, akik továbbra sem hagynak fel a boszorkányság üzelmeivel, olyan sötét és makacs ostobaságot csal elő rejtekéből, mely hamarosan az ördögi kegyetlenség képében jelenik meg. S megint szükség lesz ördögűzésre, mely ezentúl a művészet feladata: az embléma vagy a kevéssé elvont leírás segítségével meg kell nevezni, fel kell vázolni a gonoszság, az erőszak, a halálos téboly alakjainak megszámlálhatatan sokaságát.

Goya […] szinte az egyedüli volt, aki a kezdethez való viszonyt egy ösztönös erő felhasználásában látta – és nem az emlékezetében őrzött klasszikus műveltséganyagra támaszkodva akart visszatérni az időben egy kivételes helyhez (Árkádia) vagy a változhatatlan formához. […] a kezdet nem eszményi elv, hanem életenergia […] ő a fekete állatot festi, amelyet a falu főterén ölnek le. […] sötét kezdetről van szó, melyet halálos veszély fenyeget. Az élet mellett mindig ott a halál. Goya csendéletein így aztán halálos csend uralkodik, hiányzik belőlük a lüktetés, az »éltető fludium«.

goya_saturn_devouring.jpg

A sötétség leleplezése bestiális teremtmények sokaságát hívja elő. A festő a kezdethez való visszatéréssel az élet mélységesen mély forrásait kutatja. Íme, itt az a találkozási pont, ahol Goyánál valami különös keveredés folytán az élet színei a rossz árnyaival mosódnak össze. Ezek után miért volna meglepő, hogy az ész által elítélt alakok féktelen életerőtől duzzadnak? Hogy a kezdet képeit csúfondáros rettenet járja át? Így tűnik elő a semmiből a gyermekeit felfaló kezdet – Saturnus - rémisztő és groteszk képe. Mintha a sötétség és a kezdet egyetlen hatalmas katasztrófában olvadna össze. Goya azonban itt is a »felvilágosodás« sorsának hű tanúja marad: lefesti, hogyan fordult ki az eszme önmagából úgy, ahogy azt Spanyolország 1808-ban megélte."

(Forrás: Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei, ford. Lőrinszky Ildikó, Bp., Európa, 2006.)

Kosztolányi és a spiritizmus

2014.08.01. 12:29 An-jou

Mikos János báró, a hazai szellemidéző műhelyek egyik vezéralakja a következőképpen foglalta össze a „modern spiritizmus” lényegét: „a szellemekről szóló tan, és a lélek halhatatlanságának bizonyítéka; kutatja az ember létezésének okát, származását és végrendeltetését; foglalkozik továbbá a természetben előforduló rejtelmes tünemények törvényszerüségével, az embereknek cselekményeikért való felelősségével és végre a két létállapot, t. i. a földi és más világi lények vagy is emberek és szellemek egymásközti közlekedésével.” (/MB./ [=Mikos János]: A spiritizmus feladata, Rejtelmes Világ, 1897. okt. 3.) Az országban több olyan kör is létezett, ahol médiumok segítségével próbáltak érintkezésbe lépni a túlvilággal. A szeánszokon tudósok és írók egyaránt előfordultak, a szellemidézésekről hírt adó folyóiratok pedig „tudományos” kiadványokként határozták meg magukat. „A szellemi arisztokrácziának pedig épenséggel oly tagjai léptek be előfizetőink közé, kik mint tudósok, akademikusok, tanárok, irók stb. büszkeségére válnának bármely régebben fennálló tudományos folyóiratnak is” – olvassuk a Rejtelmes Világ című lap, 1897. december 26-i számában. Tábori Kornél Pesti spiritiszták című, 1924-ben kiadott kiskönyvéből azonban arról is értesülünk: a szellemidézők között bőven akadtak csalók is!

Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, a 20. század első éveiben Kosztolányi Dezső is elment egy-egy szeánszra, szükséges az Édes Anna megírásának időszakára előreutalnunk. Kosztolányi levelezése alapján megállapíthatjuk: „(legalább) 1925. szeptemberétől (legalább) 1926 szeptemberéig” tartott a munka (vö. Édes Anna. Kritikai kiadás, szerk. Veres András, Pozsony: Kalligram, 2010). Ez alatt az időszak alatt, egészen pontosan 1926 februárjában, Kosztolányi levélben fölkereste Domokos Lászlót, és megkérte: vigye el őt egy „séance”-ra. Nem véletlen, hogy Kosztolányi éppen az Édes Anna írása közben veszi föl a kapcsolatot Domokossal. Emlékezhetünk rá, hogy a regényben többször is előfordul a szellemidézés motívuma. A VIII. fejezet végén például a következőket olvassuk: „Egy gyalogsági tábornok volt a »szellemi körvezető«. Katonák szellemét idézték, akik hősi halált haltak. Anyák és apák várták róluk a hírt. Vizyné mellett egy beteg kúriai bíró ült s egy katolikus lelkész, polgári ruhában. A médium, rajongó lány, fejét önkívületesen hátravetve németül beszélt. Láthatatlan szellemhuzalok nyúltak ki innen, melyek körülhálózták a világmindenséget. Piroska szelleme a Jupiter-csillagból jelentkezett. A médium keze által teleírt egy egész ív papírt az ő ákom-bákom betűivel: »anya, anya«. Egyszer materializálódott is a médium mellén, ködös párafényben, valami tejszerű köd alakjában.” Az említett levélből kiderül, hogy Kosztolányi nemcsak regénye megírásának éveiben, hanem már korábban – tehát fiatalon – is részt vett spiritiszta összejöveteleken. Mivel kevésbé ismert levélről van szó, így érdemes hosszabban idéznünk: „Igen tisztelt barátom, ismerőseimtől hallottam, hogy ön komolyan foglalkozik a spiritizmussal, vagy érintkezik olyan körökkel, melyek ezt mívelik. Hálás, nagyon hálás lennék önnek, ha egy séance-ra bejuttatna. Fiatalabb koromban sok spiritisztával érintkeztem, de azóta a kapcsolat megszakadt közöttünk. Most akkori tapasztalataimat szeretném ellenőrizni, nem a nyilvánosság, hanem önmagam számára. Ha tehát igazán kedves óhajt lenni hozzám, hívjon vagy hívasson meg egy séance-ra, akármikor és akárhová. Ígérem, nem leszek túlságosan a terhükre. [Kiem. Biográfus]” (A szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalmi gyűjteményében található levelet közli: Lengyel András: Domokos László és Kosztolányi Dezső. Kiadatlan levelek, Üzenet, 1980/jan.).

De ki volt Domokos László, akinek Kosztolányi címezte levelét? Domokos kezdetben állami végrehajtó volt Szegeden, majd pénzügyi fogalmazó, illetve segédtitkár. Később áthelyezték Budapestre tanácsjegyzőnek, utána pénzügyi titkárnak. Voltak azonban írói és újságírói ambíciói is, így több lapban publikált. Szegeden többek között éppen Kosztolányi barátjával, Juhász Gyulával tartott szoros kapcsolatot, 1918–19-ben pedig Jászi Oszkár egyik vezető munkatársa lett. 1928-ban megjelent A szellem élete. Az evangéliumi tanítás a 20. század világosságában című, újgnosztikus tanokon alapuló műve. Könyvét a vele akkor már baráti viszonyban lévő Kosztolányinak ugyancsak elküldte, aki meg is köszönte azt: „Drága jó Lacim, szép, megindító könyvedet hálásan köszönöm. A villamosbeli kijelentésemet félreértetted. Agnosticus vagyok, de nem fennhéjázó. Szeretem a latin világosságot, de barátjaimat [!] még jobban szeretem.” (Lásd: Lengyel, i. m.)

spirit-foto.png

Érdemes még szót ejtenünk Domokos korábbi feleségéről, Domokos Lászlóné Löllbach Emmáról is, aki reformpedagógiai tevékenységéről volt híres: ő alapította az első magyar „Új Iskolát”. Löllbach szintén kapcsolatban állt spiritisztákkal és teozófusokkal, sőt, feltételezhető, hogy Domokost is ő befolyásolta. Föltevésünket igazolja még, hogy Domokos apósa az a Löllbach Gusztáv volt, aki a Magyarországon élő antropozófusok baráti köre magyar ágazatának első vezetőjeként is tevékenykedett.

Mindezek ellenére egyáltalán nem állítjuk, hogy Kosztolányi spiritiszta lett volna. Azt azonban valószínűsítjük, hogy fiatal éveiben nyitott volt az újgnosztikus tanokra. Még akkor is, ha magát agnosztikusnak vallotta. Állításunkat igazolja az is, hogy a hagyatékában maradt – korábban magángyűjtőnél lévő – levelei között megtalálható Henry Thomas Hamblin Within You is the Power („Benned van az erő”) című ezoterikus alapművének gépiratos fordítása is, amit föltehetően – Domokos könyvéhez hasonlóan – szintén olvasott Kosztolányi. Talán egyik korai tárcájában fogalmazza meg a legpontosabban, hogyan is gondolkodott a spiritizmus jelenségéről. Közismert, hogy a máriapócsi kegyhelyen több ízben történt „csoda”. 1906-ban szintén előfordult, hogy Szűz Mária képét könnyezni látták. Kosztolányi ezen apropóból írja a következőket: „A vallás gyámoszlopai korhadoznak, napról napra több a hitetlen; a szellemekben való hit azonban éppen az alsó és a felső osztályok hitetlenné válásával kapcsolatban mindég erősebben domborodik ki, és követeli a maga jogát ott a spiritizmus, itt a babona alakjában, és benső metafizikai szükségletet kielégítő tápja lesz mindazoknak, kiknek a nyugodt, önálló bölcselkedés nem jutott osztályrészül. […] Azok a parasztok, kik a kép könnyezését látták, lelkük mélyén egytől egyig vallástalanok és spiritiszták, mert nem elégszenek meg a hit józan malasztjával, s mohón kapnak a csodák bódító és olcsó pálinkájához, akárcsak mi a szellemidézések abszintjéhez.” ([Szerző nélkül] [=Kosztolányi Dezső]: Heti levél. Szellemek, Bácskai Hírlap, 1906. márc. 11.)

A téma bővebb kifejtését lásd az Alföld című folyóirat 2014. augusztusi számában!

Tetemre hívás

2014.07.20. 17:06 An-jou

A most következő történet rácáfol a tetemre hívással kapcsolatos hiedelmekre. Jól tudjuk, Arany János azonos című balladájában éppen arra a néphitre „játszott rá”, hogy a holttest újra vérezni kezd, ha a gyilkos kerül elébe. A mi esetünk 1907 augusztusára datálható. Keller Mária fiatal szegedi cselédlány volt, akit várandósan ért a halál. A holttestet Mezei István találta meg, aki egyszerű család sarjaként, nincstelenül tengette életét. A helyi hatóság különösebb kivizsgálás nélkül, azonnal ítélkezett, és a Csillag Börtönbe záratta Mezeit, mint a lány potenciális gyilkosát. Ám később kiderült: Mária agyvérzésben halt meg. A holttestet exhumálták – igaz, nehezen sikerült kideríteni, melyik sírba is sikerült fektetni nagy hirtelenjében –, és az egyedüli ember, aki odament megadni a lánynak a végtisztességet, az éppen akkor kiengedett Mezei volt.

Juhász Gyula első vezércikke, melyet a Szeged és Vidéke című napilapnak írt, ezt az esetet elemezte. Az előítéleteket, a társadalmi egyenlőtlenségeket emelte ki, és a sors furcsa fintorait: (látszat)világunk olyan hely, ahol a fegyencek a tiszták, míg a bírák a bűnösök…

Juhász Gyula: "Tetemrehivás", Szeged és Vidéke, 1907. aug. 15., 1.

"A szegény Mari cseléd teteme előtt egyetlen ember állt ma nyugodtan, szinte egykedvüen: a szegény fegyenc.

Őt már annyira belemártotta a sors, a végzet, – amint tetszik – a Dante poklába, hogy egy kis temetrehivás meg se kottyan neki.

A durva daróc alatt nem vert riadót a sziv, de sok cifra egyenruha és sok elegáns szalonkabát alatt dobog most a lelkiösmeret, sok szakértő és itélőmester előtt cikáznak a görbe paragrafusok, mint gonosz kérdőjelek. A szegény fegyenc nem fogta be az orrát, amikor a disztelen tetemhez lépett, de a tisztelt társadalom, a finom, uri nép annál jobban érzi az erkölcsi hullaszagot, amelyet a szegény cseléd maga körül áraszt.

Különös gondolatok motoszkálnak most a Dorogi-szálló egykori vendége agyában. A volt szolga eddig bizonyára édeskeveset törődött azokkal a furcsa, nyugtalanitó valamikkel, amiket Brieux és társai úgy hivnak, hogy: probléma. Hát kérem, István szolga eddig nem ért rá a problémákra. Elég gondot okozott neki a megélhetés, a hideg vacsora megszerzése, az állás elvesztése és más emberállati szükségletek. Átkozottul szegény volt István szolga, mert különben nem a Dorogiba szállott volna, hanem a Tiszába és nem Marival ismerkedett volna, hanem előkelőbb nővel. Most azonban, hála a földi igazságnak, módjában áll neki, hogy gondolkozzék.

Hogy van az például, hogy őt szépen, alaposan, jogerősen elitélték hét kemény esztendőre és félév mulva jut eszébe az uraknak, hogy megnézzék, csakugyan olyan alaposan elbánt ő azzal a szegény cseléddel? És kisül, hogy nem. Meg sok, sok széditően hihetetlen valóság. Két hivatalos ember félév mulva kezd emlékezni valamire. Valamire, amitől csak egy emberi élet boldogsága függött.

Elföldelnek egy keresztényt a föltámadás reményében és az ekszhumálás lehetőségével, azután pár hónap mulva nem tudják, hol van a leány elásva. Sőt azt se tudják, hogy elásták-e a leányt. Szegény szegedi Ophelia sirján egymás hajába kap hatóság és szakértelem, sirnak, imádkoznak, krokodilt nyelnek és szeretnék, ha a koporsó helyett a lelkiösmeretüket dugták volna le a gödörbe.

Miért van az, hogy egy justizmord lehetősége százszor jobban fölzaklatja, megfesziti az érdeklődést, mint a legmesteribb Bernstein-dráma, amely egyenesen az idegek ellen intéz merényletet?

Nagyon egyszerü a dolog nyitja: az ilyen pörökben a mi bőrünkre megy a dolog, a justizmord nem egy embert végez ki, de milliók hitét, reményét az emberi igazságban tapossa le. Mikor Hau doktor ügyét tárgyalják, ezer és ezer hozzá hasonló, vele rokon kulturember lesi lázasan a hirt: a derék szatócsok és hentesek hogy végeznek a Nietzsche konokul hallgató tanitványával. Mikor egy házassági dráma, egy szociális izgatás, egy nyomortragédia kerül az itélő birák elé, mindig van a társadalomnak egy nagy rétege, amely úgy érzi, hogy az ő ügyéről, az ő sérelméről, az ő életéről van szó.

Lehet, hogy csak én látom úgy, de azt hiszem, az István szolga dolga a szegény ember ügye.

judge-gavel.jpg

Ha a Mari cselédet előkelő hotelben éri el a vég, amely mindnyájunkra vár, bizonyosan több bizonyosság lenne most előttünk. Akkor a portásnak csengettek volna, a pincér telefonált volna és a doktor ur prémes bundában, diszkréten sietett volna leadni névjegyét Mors Imperator urnak. Patkány nem avatkozott volna a halál dolgába és hamleti sirások nem játszottak volna bujósdit a jeltelen koporsóval.

Egyetlen egy ember volt, tisztelt uraim, aki kötelességét azonnal és igazán teljesitette. Önök nem gondolják, ki volt ez az ember. A fegyenc. Az elitélt. A darócruhás. Aki enni adott Marinak, aki megszánta Marit. Ő azonnal jelentette a halált! A fegyenc komolyan vette a dolgát és nem bujt ki a következmények alól. Százat egy ellen, urak, hogy önök megugrottak volna. Százat egy ellen, hogy mi megugrottunk volna. Mezei maradt, nyugodtan viselte magát, engedte, hogy lefogják, dutyiba tegyék, meghurcolják, megvizsgálják, helyén van-e az esze, a szive, a zsebébe kotorásztak, az előéletébe vájkáltak, a zsigerei között babráltak, csak a Mari cselédnek a szemét nem nézték meg jól.

István szolga szabad!

Még egyszer meghurcolják, még egyszer farkasszemet néznek vele, még egyszer elvonul tőle az az átkozottul szerencsétlen este, minden borzalmával és könyörtelenségével, azután – mehet! A durva darócot lerántják róla. Megint belebujhat a polgári rongyaiba. Mehet. Megint beszállhat a Dorogiba és eheti tovább a hideg fölvágottat.

A többi az ő dolga lesz. Hogy a holta napjáig egy ekszhumált tetem lesz a hajnali álma, hogy a lelkében mindig ott ég egy szám, amelyet a szegedi csillagbörtönben a nyakába varrtak: ez az ő dolga. Hogy az emberek kerülik, mint a tüzet, hogy ő maga is érezni fogja magán a hullaszagot: ez az ő dolga.

Miért ment a Dorogiba és miért állott össze a cseléddel?

Ezt a problémát csak az a nemzedék fogja megoldani, ezt a pört csak az a biróság fogja eldönteni, amely a mai morál, a mai jog, a mai igazság dögtestét fogja ekszhumálni!"

Frida Kahlo és a La Llorona

2014.07.04. 22:49 An-jou

Egy régi mexikói legenda szerint élt egyszer egy csodaszép nő, akibe minden férfi szerelmes volt. A nő azonban figyelemre sem méltatta udvarlóit. Büszkén járt-kelt a faluban, nem törődve senkivel. Egy napon aztán megjelent végre az a Férfi, aki még az ő szívét is képes volt rabul ejteni. Házasságukból két gyermek született. Ám a férfi hűtlen lett: eltűnt hosszú időkre, és egyáltalán nem örült szépséges feleségének, mikor haza-hazalátogatott. Az asszony dühében gyűlölte a közös gyermekeket, és egy őrült pillanatában a folyóba vetette őket. Mikor ráébredt szörnyű tettére, már késő volt, a két gyerek megfulladt. Az asszony öngyilkos lett: utánuk ugrott a folyóba. A legenda szerint minden éjjel ott kísértett a szelleme a folyóparton, szüntelenül keresve a gyerekeket, és sírva utánuk.

A legenda másik változata szerint a fiatal nőnek már voltak gyerekei, amikor megismerte élete nagy szerelmét. A férfi azonban nem volt hajlandó vele lenni, mondván: családos anya nem kell neki… Erre a nő kétségbeesésében vízbe ölte gyerekeit. Mikor a férfi ezt megtudta, elborzadva menekült. Az asszony öngyilkos lett, szelleme pedig ott kísértett a folyóparton.

A történettel összefüggésbe hozható az azonos című (La Llorona) dal is, amelyet három neves előadóművész tolmácsolásában ismerünk: Chavela Vargas, Lila Downs és Joan Baez. A dal azonban már nem a kísértet-asszonyról szól, hanem olyan férfiról, akit egy csalfa nő szerelmével behálózott. A férfi menekülni akar a fojtogató függésből, ezért arra gondol: vízbe öli magát. A legenda asszonyának sorsa jut eszébe.

Lila Downs olyan spirituális dalnak tartja a La Lloronát, amely a halál szent asszonyának sorsát – és ezáltal a halált és a transzcendens szférát – jeleníti meg. Talán nem véletlen, hogy esküvőkön és más rituális alkalmakkor éneklik Mexikóban. Chavela Vargas szintén híressé tette a dalt. Az énekesnő szoros kapcsolatot ápolt az avantgárd mozgalmak képviselőivel is. Pletykák szólnak arról, hogy Frida Kahlo barátnője lett volna. Chavela önéletírásában nyíltan vállalta leszbikusságát. Az 1919-ben született énekesnő azzal is botrányt kavart, hogy rendszeresen látogatta a kocsmákat, és férfiakat megszégyenítő módon ivott. A 2002-es, Frida életét földolgozó filmalkotásban (r. Julie Taymor, fsz. Salma Hayek) epizódszerepet vállalt: a festőnő látomásaként jelenik meg, és a La Lloronát énekli. A látomás része még Trockij meggyilkolása és Frida vérzése is. Utóbbi utalhat magzatának elvesztésére – és ezen a ponton találjuk a kapcsolódást a gyerekeit megölő anya legendájával –, Trockijról pedig tudjuk, hogy Kahlo szeretője volt.

chavelafrida480.jpg

Ha más filmbeli párhuzamokat kívánunk keresni, eszünkbe juthat még Scorsese Viharszigete is. A főszereplő (akit Leondaro DiCaprio alakít a vásznon) egy tébolydában él, abban a hiszemben, hogy ő ott nem ápolt, hanem rejtélyes bűntény után nyomoz. A “bűnjelek” azonban saját tudattalanjába vezetik: felesége megölte közös gyerekeiket, mert megőrült. A bolondokházában rostokoló férfi nem képes szembesülni a családi tragédiával, ezért hasadt elmével él egy másik, maga kreálta világban, és csak álmaiban látja meg a "valóságot".

A legenda és a földolgozások egyaránt megrázóak: gyász és nász sajátos vegyülékei. Szenvedély, veszteség és fájdalom tragikus erejű ábrázolásai a folklór és a művészet szféráiban.

 

 

Nézd a Molnár Ferit!

2014.05.16. 15:05 An-jou

Szomorú az idő, szomorú a kedvünk! Mi másról anekdotázhatnánk hát, ezen a keserédes, novemberi hangulatú, koranyári napon, mint a temetésekről?! Választásom, teljesen önkényes módon, éppen Ady Endre temetésére esett. A sztori csattanója pedig éppen Molnár Ferencen csattan:

“1919-ben egy esős napon Szép Ernővel, a halk szavú poétával, ott álltunk Ady Endre ravatalánál, a kíváncsi és gyászoló tömeg erdejében, túl a Nemzeti Múzeum kerítésén, és arra vártunk, hogy megkezdődjék a temetés. Szörnyű zsúfoltság volt. Még Arany János bronzszobrának nyakába is emberfolyondárok kapaszkodtak, amikor méltóságteljes léptekkel lefelé indultak a múzeum lépcsőjén azok a »szerencsések«, akik közelről nézhették a nagy eseményt. Már hozták a koporsót, amikor Szép Ernő a tömegben felfedezte a feszes tartásban álló, monoklival körülkémkedő, gyászruhás Molnár Ferencet. Szép Ernő megbökött, és odasúgta:
– Nézd a Molnár Ferit. Olyan gőgösen áll ott, mintha őt temetnék!”

(A Fészek, szerk. Demeter Imre, Bp., Gondolat, 1962.)

rainy-day.jpg

 

Stevenson rémálma

2014.05.08. 17:06 An-jou

Robert Louis Stevenson regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete 1886-ban látott elsőként napvilágot, Charles Longman kiadásában. Stevenson eredetileg Longman irodalmi havilapjában – ahol többek között Thomas Hardynak és Rudyard Kiplingnek is megjelentek írásai – folytatásokban szerette volna közöltetni munkáját, a szerkesztő azonban úgy döntött: inkább kiadja népszerű filléres könyv (“shilling book”) formájában. Karácsonyra tervezték a megjelenést – az angolszász világban divatja volt a karácsonyi kísértethistóriáknak (“Christmas ghost story market”, illetve lásd Dickens példáját is) –, ám mire kijött a kiadvány a nyomdából, telített volt az ünnepi könyvpiac, így a kereskedők nem fogadták. Longman ezért inkább megvárta az újévet. Számítása bevált, mert a regény páratlan sikert aratott! Hat hónap alatt közel 40 ezer példány fogyott belőle, az Egyesült Államokban pedig számos kalózkiadvány is keringett belőle. A korban összesen mintegy negyedmillió olvasóhoz jutott el. Olyanok is olvasták, akik előtte egyáltalán nem olvastak regényeket, a vallásos sajtó vezércikkeinek állandó témája lett, sőt még a szószékeken is Stevenson írásából idéztek!

Már a megírás körülményei is legendásak. A sztorit Stevenson mostohafia, Lloyd Osbourne terjesztette el. Eszerint a skót író mindössze három nap alatt “ütötte össze” regényét. Az elkészült művet megmutatta feleségének, Fanny Van de Grift Osbourne-nak, ám az asszony hiányolta belőle az allegóriát. Stevenson válaszként tűzre vetette a kéziratot, majd később – újabb három nap alatt – elkészült a nem sokkal utána kiadott változattal. A legendához még hozzátartozik, hogy Stevensont egy álom ihlette műve megírására. Utóbbit már maga az író állítja, a New York Heraldnak adott nyilatkozatában: „Egyik éjjel álmodtam meg a történetet, nem pontosan úgy, ahogyan leírtam […] amit Dr. Jekyllről álmodtam, mindössze annyi volt, hogy egy embert beszorítottak egy vitrinbe, s akkor bevett egy gyógyszert és egy másik lénnyé változott át.” (Harman, Claire: Robert Louis Stevenson. A Biography, London: HarperCollins, 2005)

Valóban három nap alatt készült el a mű? És valóban egy álom ihlette regénye megírására Stevensont? Az író levelezéséből “sajnos” kiderül: közel tíz hét kellett a végleges szövegváltozat megalkotásához. (Ami persze szintén nem túl sok…) 1886 márciusában ugyanis ezeket írja Frederick Myers-nek: „Jekyllt kiagyaltam, megírtam, újraírtam, újra-újraírtam, és kinyomtattuk tíz héten belül”.

Azt pedig, hogy egy álom ihlette volna Stevenson remekét, erősen megkérdőjelezi az a tény, hogy a kiadó–szerkesztő, Charles Longman kérte föl a skót írót egy kísértethistória megírására. Mindehhez hozzátartozik, hogy anyagilag is kényszerhelyzetben volt. A karácsonyi időzítés szintén ezt a verziót támasztja alá. Ám ez a tervszerű, tudatos munka – a “megrendelés” teljesítése – még nem zárja ki az éppen akkori álmodás lehetőségét! Mivel Stevensont eleve foglalkoztatta a téma – sürgethette például a határidő –, így álmodhatott is vele, ami aztán tollának is “lendületet adott”. Stevensont ugyanis gyerekkorától fogva alapjáratban izgatták az álmok, valamint a Gonosz eredete és mibenléte. Ian Bell életrajza pedig még arról tudósít, hogy nem egy esetben drogozott is. Stevenson a viktoriánus korszak egyik kedvelt ópiátjának, a laudanumnak volt rabja. Ez az ópiumoldat bizonyos mennyiségű morfint is tartalmazott, amit évekig lehetett a hozzászokás (és az elvonás) tünetei nélkül fogyasztani. Nem sokkal a New York Heraldnak adott nyilatkozata után, Stevenson rövidebb esszét jelentetett meg a tudatalatti mibenlétéről, A Chapter on Dreams (Egy fejezet az álmokról) címmel. A szövegben a tudatalattit “anarchisztikus és amorális valaminek” írja le, ami szenvedélyes történeteket gyárt. Ugyan egy ismeretlen “álmodó” tapasztalatairól beszél, tudni lehet, hogy saját magáról ír. Élete folyamán többször is említette, hogy kis álommanók (“Brownies”) szokták megzavarni, olyan rémálmokat okozva, melyekből hangos kiabálással riad föl.

goya.jpg

De Stevenson ismerte Freud egyik mesterének, Jean-Martin Charcot-nak a hisztériáról és az erkölcsi beszámíthatatlanságról szóló kutatásait is, amelyek újdonságnak számítottak a korban. Felesége, Fanny állítása szerint férje éppen a szóban forgó munka megírásának időszakában olvasott – francia tudományos lapokban publikált – tudatalattit elemző cikkeket. Az álmokat taglaló esszéről tehát nem állíthatjuk, hogy a regényről adott interjú miatt kellett volna gyorsan megírnia. Ha tovább vizsgáljuk a feleség verzióját, még összetettebb képet kapunk: szerinte ugyanis Stevenson még a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete történetét is francia lapokból kölcsönözte. Ám a regény írója egy későbbi nyilatkozatában mindezt cáfolta, állítván, hogy a francia lapban közölt esetet – a “Louis V.” nevű, tudathasadásos fiatalember ügyét – csak a szöveg megjelenését követően ismerte meg. A további fejtörést pedig már olvasóinkra bízzuk!

(Illusztráció: Francisco Goya Caprichos-sorozatának egyik híres darabja)

Herczeg köpött…

2014.04.29. 16:33 An-jou

Nem, nem a rendőrségen történt. Herczeg Ferenc akkor köpött egy jó nagyot, amikor bemutatkozott neki Somlyó Zoltán. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső barátja meglehetősen öntörvényű, vadóc figura volt. Kosztolányi kimért stílusú, szigorúan rideg apai nagyanyja – Kádár Rozália – egyenesen vadkannak titulálta. Mások is megemlékeznek „nem mindig szalonképes” stílusáról. Roboz Imre, aki 1921-től a Vígszínház igazgatója lett – így ír róla: „Barátai nem voltak, akik voltak, azokat elmarta maga mellől. Kicsinyes gondolkozásmódja, naiv gőgösködése, mogorvasága, gondjai, kölcsönkérései és durvasága tűrhetetlenné tették.” (Roboz Imre: Az irodalom boudoirjában, in Az átkozott költő. Somlyó Zoltán emlékezete, Bp., Nap Kiadó, 2001.)

Kalandos volt, ahogyan Budapestre érkezett. Lényegében füttyszóra, lelkesen, szellemi társakra éhesen. Karinthy és Juhász Gyula egyszerre írtak dicsérő kritikát Dél van című kötetéről. Mikor Somlyó ezeket elolvasta, első dolga volt, hogy a fővárosba rohanjon, az irodalmi élet sűrűjébe. Álláskereső íróemberek számára már akkor sem volt túl rózsás a helyzet. Füst Milán kertelés nélkül írja: „Mikor Karinthy egy Nyugatban írt cikkével Somlyó Zoltánt, a vidéki költőt felfedezte, még nem voltam meggyőződve róla, hogy igaza is van, és Somlyó tényleg olyan tehetséges, ahogy állítja. Különösen ingerült lettem azonban, mikor megmutatta nekem a felfedezett költő levelét. Ebben ilyen kitételek voltak: Ön, uram, visszaadott engem önmagamnak, és ehhez hasonló fellengzős szavak, s a végén ez a szó: rohanok Pestre, mert ott akarok élni maguk között.

– Idecsődíted a vidéki költőket? – kérdeztem tőle. – S mit fognak itt csinálni? Miből fognak élni? Ennek például ott van legalább egy szerkesztőségi helye, de mi lesz Pesten? – Karinthy hunyorgatott.

– Majd meglátjuk. Majd csak lesz valami – felelte könnyelműen.” (Füst Milán: Somlyó Zoltán emlékezete, in Emlékezések és tanulmányok, Bp., Magvető, 1967.)

A Herczeg-sztori idején Somlyó már híres és hírhedt volt. Az ominózus köpés-ügyről Németh Andortól tudunk: Somlyó „egész életében túlzott volt és mérhetetlenül indulatos. Karinthy egyszer, persze évekkel később, amikor ő már neves író volt, felküldte Somlyót Herczeg Ferenchez. Az ezzel a jelentéssel számolt be Karinthynak: »Felmentem hozzá, de mikor megneveztem magamat, Herczeg egy nagyot köpött.«” (Németh Andor: A szélén behajtva. Válogatott írások, Bp., Magvető, 1973.)

somlyo_zoltan.jpg

Végezetül – hogy maga az „átkozott költő” is megszólaljon – Szép bolondok című versével emlékezünk zsenijére!

Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.

Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
– Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat.

Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.

Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.

Kosztolányi, a legnagyobb bika

2014.04.27. 14:53 An-jou

Köztudott, hogy Kosztolányi mester és Ady Endre, a korszak sztárköltője között nem volt felhőtlen a viszony. Sokan Kosztolányi féltékenységéről is beszélnek. A nyolc esztendővel idősebb Ady – ami fiatalembereknél azért jelentős korkülönbségnek számít – egyszerűen csak “a legnagyobb bika” díszítő jelzővel illette “kedves” pályatársát. Azt, hogy honnan ered a megtisztelő titulus, nem nehéz kiderítenünk. Elég föllapoznunk Drozdy Győző visszaemlékezéseit (Drozdy Győző: Váradi találkozás Adyval, in Emlékezések Ady Endréről, 2. köt., Bp., Akadémiai, 1974), és máris fény derül a rejtélyre. Nemcsak valamiféle férfiak közti rivalizálás állhat a dolog hátterében, hanem egy irodalomtörténeti esemény is. Kosztolányi ugyanis 1909-ben kiadta Maupassant-fordításait (Guy de Maupassant Összes versei, Bp., Jókai, 1909), amit Drozdy megbírált. Kritikája ugyan elismerően ír a kötetről, ám utolsó bekezdésében néhány hibát is fölemleget:

„Szeretnénk, ha nem kellene irnunk hibáiról is. Dacára, Kosztolányi meglepően bravuros verselési készségének: enjambement-i nem mindenütt sikerültek. Ha a finom szövegben egy kirivóbb szóra akadunk, pl. bika, kecske, csikó, ökör, has – szinte szeretnénk e szót elfelejteni s ő, hogy még kirivóbb legyen, ép arra a szóra keres rimet. […] Találunk még sok erőszakolt szóösszetételt és rimet, amit az ő készségével könnyen elkerülhetett volna. E hibák mellett is Kosztolányi igen intelligens magyar müforditó poéta.” (Drozdy Győző: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső forditása, Független Magyarország, 1909. jan. 24.)

“A legnagyobb bika” tehát elsősorban egy kínrímre utal, melyet Kosztolányi A paraszt Vénusz című Maupassant-mű fordításánál követett el:

„A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzugásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.”

Azt, hogy Ady miért éppen ezt a kínrímet tüntette ki figyelmével, már olvasóink fantáziájára bízzuk!

fekete-bika.jpg

 

Jónak s Gonosznak tudói

2014.04.26. 22:45 An-jou

„Minden emberben, minden órában, két egyidejű igény működik, egyik Isten felé, másik a Sátán felé. Az Istenhez fordulás, vagy spiritualitás vágy a fokozatos elmélkedésre; a Sátánhoz fordulás vagy állatiasság, az alászállás öröme!” (Baudelaire gondolata, Georges Bataille tolmácsolásában)

„Ahhoz, hogy [az ember] belevethesse magát a Rosszba, teljes egészében azonosulnia kell a Jóval.” (Sartre)

„A Rossz szakadéka vonz, függetlenül attól, hogy mekkora hasznot hajtanak a rossz cselekedetek.” (Bataille)

„A Jó a tétlen, s az Észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység. […] Isten örökké fogja büntetni az Embert, amiért az a Benne levő Energiáknak enged. […] Az Energia az egyedüli élet, s a Testből ered; az Értelem a határa, külső kerülete az Energiának” (Blake)

„Az erkölcsösség embere elítéli az energiát, aminek híján van. Minden bizonnyal ettől vált emberré az ember. Honnan merítette volna az életerőt, ha nem ítélte volna el az energia túláradását, ami felkavarta; más szóval, ha mindazok, akiknek hiányzott az energiájuk, nem térítették volna észre azokat, akiknek túl sok volt belőle.” (Bataille)

"[Az ember] magasabb és alacsonyabb nézőpontból ismerheti meg önmagát: önnön fényéből, a benne meglévő isteni princípiumból, és önnön sötétségéből, a benne lakozó ösztönös-tudatalatti, démoni princípiumból.” (Bergyajev)

Czesław Miłosz gondolatai

2014.04.26. 22:41 An-jou

 "Ki merem jelenteni, hogy a jámbor és istenfélő férfiú az emberiség magasabb rendű képviselője, mint az a mozgékony gúnyolódó, aki szívesen nevezi magát »értelmiséginek«, és büszke arra, hogy ügyesen bánik az eszmékkel, amelyeket a saját tulajdonának tekint, bár a zálogházban kapta őket, és a szív egyszerűségét hagyta ott cserébe." (Czesław Miłosz)

"nem írtam dicshimnuszt korunk valamelyik államférfiának tiszteletére, holott nemegyszer pocsékoltam az időmet még ennél is fölöslegesebb dolgokra." (Czesław Miłosz)

"korunkban esztelen és jószívű, vagy eszes és szívtelen emberek viszik a prímet, olyan viszont alig akad, aki eszessége mellett jó természetű is lenne." (Czesław Miłosz)

"Dante, aki kísérője nélkül elpusztult volna a szörnyűségek közepette, letért a mélység fenekére és megérintette a Sátánt. Csak akkor került át a másik oldalra, a Poklon túlra, s kezdett fölfelé kapaszkodni a Purgatórium hegyére." (Czesław Miłosz)

„hogy a gondolkozásnak az a heve, mely a nagy gondolkozót a szellemi üzekedés állandó készségében tartja, a lírában ki ne ütközhetne, ezt csak az impotencia találhatta ki a maga szépítésére. A nagy gondolat nem az, amit bizonyos helyen s bizonyos madárnyelven mondanak, hanem ami odacsap életünk gyökeréhez, s szemléletünkben alakítja a világot.” (Németh László)

„A nyárspolgár vagy szenved vagy örül, boldog vagy boldogtalan; Ady tudja, hogy boldogság és boldogtalanság nem ellentétek, hanem kiegészítik egymást; a halál elleni küzdelemben felbuzgó életerő: ez maga a boldogság s ennek a boldogságnak a magassága csak boldogtalanságunk mélységével mérhető.” (Németh László)

„Az egyéniség és a szabadság kétségtelenül a modern kultúra legnagyobb eredményei. De minden egyes individuum korlátlan ragaszkodása a szabadsághoz a negatív beállítódáshoz vezet a társadalommal szemben és a kultúra mélységesen elidegenedik környezetétől. […] Amikor a művésznek volt társadalmi szerepe, amikor a művészek pontosan tudták, hogy mi volt a művészet szerepe, akkor sohasem csak az önérdek szempontjai határozták meg tevékenységüket. […] Kiderült, hogy a szabadság és az elidegenedés kibogozhatatlanul összefonódtak, hogy a két dolog ugyanannak az éremnek a két oldala.” (Suzi Gablik)

(Illusztráció: Valori Fussell alkotása)

"az évek szálltak, mint a percek"

2014.04.26. 22:37 An-jou

Villon lázadó szellemisége közismert. Meg is gyűlt a baja a mindenkori társadalommal és a hatalommal. Költészete azonban mind a mai napig erős hatást gyakorol, s nemzedékről nemzedékre száll.

Elsőnek Szász Károly kísérletezett a Villon-versek magyarra fordításával. Ezt követően hosszabb szünet következett, majd Tóth Árpád törte meg a csöndet, amikor lefordított két balladát, s a Nyugatban publikálta őket. József Attila első Villon-fordítása – a Vastag Margot-ról szóló ballada – A Toll című folyóiratban látott napvilágot. További balladafordításai is megjelentek a lapban, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben pedig olvasható volt a híres Akasztottak balladájának újrafordítása, valamint a híres négysoros, mely így hangzik: „Francia vagyok, mérgelődhetem, / Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem. / Most hát egy kenderkötéltől fejem / Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.” Szabó Lőrinc két ballada híján lefordította a teljes Nagy Testamentumot, illetve a Vegyes balladák egy részét. 1940-ben jelent meg Vas István fordításkötete, szintén a Nagy Testamentum, Mészöly Dezsőé pedig 1943-ban.

A Villon-fordítók közt kell említenünk Kosztolányi Dezsőt is. A Ballada a blois-i költő-versenyre című művet, valamint A hajdan való idők szép asszonyairól szóló balladát fordította le, 1933-ban. Mészöly Dezső ekként nyilatkozott munkájáról: „Meg kell adni, hogy a Ballade des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezetesebb, a legkönnyedebb, leghangulatosabb”. (Forrás: Szegi Pál.)

tarot card, the fool 2.jpg

Ballada,
a hajdan való idők szépasszonyairól

Mondd, hol van és melyik országban él
Flóra, a híres római csuda?
S Archippa hol, ki szebb mindenkinél.
Hol van Thaisz kis unokahuga?
Hol van Ekho, a zengő és dicső,
Kit hallgatott a csermely, esti tó,
Mert még különb nem élt itt földi nő?…
Hová lett a tavalyi hó?

Heloise, a tudós apáca hol,
Kiért Abelár életet cserélt,
S aztán csupán szerelméért lakol,
Klastromba buj, csuhába, mint herélt?
Hol a királyné most, ki Buridánt
Egy durva zsákba rakta a folyás iránt…?
Hová lett a tavalyi hó?

Hol Blanka királyné, e liliom,
Ki énekelt – dalolt – mint egy szirén,
Nagylábu Berta és még millión.
Beatrix Mayne úrnője és Irén.
Johanna hol, kit angol hitszegők
Égettek el, hol az angyali-jó:
Boldogságos Szűz, jaj, hol vannak ők…?
Hová lett a tavalyi hó?

Ajánlás

Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb,
Hol vannak ők, nem kell itt semmi szó,
Hisz ez utolsó sorból megtudod:
Hová lett a tavalyi hó!

A Villon-fordítások – pontosabban átköltések – apostola azonban Faludy György lett. A sok vitát kiváltó alkotások – az esetleges szakmai bírálatok ellenére – nagy népszerűségre tettek szert, nem utolsó sorban a Hobo Blues Band dalainak (megzenésített Villon-balladáinak) köszönhetően.

Haláltánc ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
… „Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett 
be az utolsó vőlegény:
”Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhad szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”
s vállára vette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás 
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan

s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s
úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Bolondok

2014.04.26. 22:24 An-jou

Kosztolányi mester szerette a bolondokat. Hogy miért? Talán mert tudta, "bolond lett a bölcsből, most a hazug az igaz, tenni kéne valami jót, hogy találhass vigasz" (Hobo).

Látogatás a zártosztályon

„Benyitottunk a zárt osztályra. Körülözönlöttek ifjúkori novelláinak kedves hősei, a bolondok. Velük is rögtön szóba állt. Volt köztük egy mulatságos alak, valami hegyaljai iparoslegény. Folyton közbekottyant, de millió kilométerre attól, amiről szó volt. »Régóta van itt?« – kérdezte Kosztolányi. »Mert kérem, mondtam én a bátyámnak, te János, miért robbantják föl a csehek a hidat« – felelt rá az őrült. Háta mögött ott állt félkörben a többi elmebeteg. Vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak: »Ni, a bolond, miket fecseg össze-vissza!« – kacsin[t]gattak ránk cinkos módra. Mi is nevettünk. Csak Kosztolányi maradt komoly, halálosan.”

(Forrás: Juhász Géza: Kosztolányi Dezső. Az Egyetemi Kör ünnepélyén mondott emlékbeszéd, Debreceni Szemle, 1937/jan–febr., 7–10.)

Danse Macabre (részlet)

"Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle.
- Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát.
- A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.
Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.
- Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique.
Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam."

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Danse Macabre, A Hét, 1908. márc. 1.)

 Naplórészlet

Jegyzet – Schwartzer
Április 20. Látogatás a Schwartzerben. Juhász Gyula különszobájában fekszik, a vaságyon, fején egy ércből való hűtővel. Orvosa jelenti, hogy nem óhajt látni, de azt tanácsolja, azért menjek be hozzá. Ismerve őt, hogy mennyire szeretné magát regényesnek feltüntetni, s betegségét, melyet - mint általában a pszichózist - valami varázsfénnyel vesz körül - arról kezdek beszélni, hogy engem ez a környezet untat, egy úri kaszinóban több és érdekesebb őrültet találok, mint itten. Kikinek joga van úgy végezni magával, ahogy kedve tartja. Az őrület - az élettől való elfordulás - is egyik módja az öngyilkosságnak. Megteheti, de nem ajánlom. Szavaim jól hatnak rá. Beszélget, már mosolyog is. Félelmi érzetekről panaszkodik, anélkül hogy pózolna. Sötétbarna szakáll, bajusz árnyékolja arcát. Van benne valami jelentős. […]
Őfelsége B.-né, egy ötvenöt éves mániás. Ferenc József vette el, utána Károly, most Ottó menyasszonya.
Mennyire megvetendők az úgynevezett épelméjűek. Azol alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél.
Egy hölgy veri a zongorát. Egy férfi beteg torkaszakadtából rám ordít. Olyan dühös, hogy eláll a szívem verése."

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, Budapest: Osiris, 1998, 839–840.)

 

 

Joe Pardy

2014.04.26. 22:02 An-jou

„Csuka Zoltán a Képes Vasárnap 1929. május 19-i számának Nagytakarítás rovatában Joe Pardy ausztráliai író Berlinben meghalt című hosszabb közleményében könyörtelenül leleplezi a Bácsmegyei Napló melléfogásait, a közvélemény felelőtlen tájékoztatásán botránkozik meg, a polgári sajtó »tudálékos« szerkesztőségét állítja pellengérre. Költőnk a Bácsmegyei Napló 1928. január 29-i számából többek közt idézi Harsányi Zsolt cikkét, aki a nyilvánosság előtt felfedi Joe Pardy, a nem létező ausztráliai író kilétét azért, hogy a jövőben ne történjék nagyobb irodalmi botrány. Arról van ugyanis szó, hogy immár nyolc esztendeje Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Harsányi Zsolt »jókedvükben és gonoszságukban« találták ki Joe Pardy nevét, hogy hadat üzenjenek az irodalmi nagyképűségnek. Az olyan embertípusnak, amelynek »…fogalma sincs ugyan a dolgok lényegéről, de elszántan vitatkozik piktorokkal képzőművészetről és írókkal költészetről«. Ennek a típusnak a megbüntetésére született meg Joe Pardy! Tudniillik íróink társalgás közben megjegyzést tesznek az »ausztráliai íróról«, esetleg idéznek »munkáiból« és megkérdezik az áldozatot, hogy ismeri-e »műveit«. A megkérdezettek többsége ismerte, sőt… E játék nagyszerű szolgálatot tett a hiú emberek, a sznobság leleplezésére. A dolog azonban odáig fajult, hogy Harsányi Zsolt Joe Pardyt is kénytelen leleplezni ország-világ előtt. Ennek ellenére a Bácsmegyei Napló 1929. február 3-i számában egyszerűen hírt közöl arról, milyen körülmények között halt meg Joe Pardy Berlinben! Ehhez Csuka Zoltán a következő magyarázatot fűzi: »…A legbölcsebb vajdasági szerkesztőség, amely írókat és olvasókat akar a tanári dobogóra kioktatni, egy kicsit megint elvásott a tudásával, mert nemcsak azt mutatta meg, hogy az irodalomról nincs »halvány dunsztja«, hanem azt is, hogy a saját lapját sem szokta elolvasni, mert ha megtenné, rájött volna arra, hogy Harsányi Zsolt épp a Bácsmegyei Napló hasábjain leplezte le Joe Pardyt, aki most a Bácsmegyei hasábjain meghalt. Másként ezt úgy nevezik, hogy az újságírás csődje és a vajdasági írástudók szégyene. No meg, hogy Harsányi szavaival éljünk, azoknak az embereknek a szégyene, akik itt a Vajdaságban irodalmat akarnak irányítani és Joe Pardy híreknek ugranak be. Ezek ítélkeztek itt vajdasági elevenek és holtak felett. Eddig. Reméljük azonban, ezentúl már nem igen…«”

(Forrás: Magyar László: Csuka Zoltán és a szabadkai polgári sajtó, in – –: Tovatűnő évszázadok. Egy levéltáros írásaiból, Szabadka: Életjel, 2001, 140.)

snob.jpg

Kosztolányi, Byron és a velencei Lidó

2014.04.26. 21:09 An-jou

A Velence előtt található, s csak hajóval megközelíthető, 12 km hosszú sziget, a Lido di Venezia az egyik leghíresebb fürdőhely a világon. Első strandját 1857-ben hozták létre, mely 80 méteres, tengerbe nyúló, cölöpökön nyugvó építmény volt. Nem sokkal később felállították az első faházakat is, amelyek olyannyira meghatározzák ma is a tengerpart hangulatát. 1932-ben pedig már a kulturális élet is föllendült a Lidón, hisz itt rendezték a Velencei Biennálé keretében szervezett, Mostra del Cinema nevű filmfesztivált.

A Lungomare Marconi elnevezésű tengerparti sétány partján luxusszállók, villák sora épült ki. Itt található többek közt a Grand Hotel des Bains, mely arról nevezetes, hogy Thomas Mann Halál Velencében című regényének főhőse is itt lakott.

grand-hotel.jpg

(Fotó: the-hotels.com)

Innen nincs messze gyalog sem az 1936 és 1938 között épült Casinò. A Filmpalota (Palazzo del Cinema) szintén ekkor nyerte el végső formáját, s épülete még napjainkban is nemzetközi fesztiváloknak ad otthont. A túloldalon az Excelsior Palace Hotel várja vendégeit, melynek híres szecessziós épületét Giovanni Sardini tervezte.

100_3994 copy.JPG

Másik neves sétánya a Lidónak a Lungomare d'Annunzio, ami a kórház s egy magánrepülőtér irányába visz. De errefelé található a San Nicoló al Lido kolostor és templom is, valamint a Palazetto del Consiglio dei Dieci és a Quattro Fontane erőd. Egykor zsidó és angol protestáns temetők is voltak a szigeten.

Lord Byron annak idején lóháton nyargalt le és föl a Lidó homokos partjain. A születésétől fogva sánta Lord számára kihívást jelentett, hogy irodalmi alkotásain túl testi ügyességét is megmutassa a világnak, így a lovaglást és az úszást tökélyre fejlesztette. Egyik legjelesebb teljesítménye az volt, amikor három és háromnegyed óra leforgása alatt a Lidóról elúszott egészen a Canale Grande északi végéig.

De Kosztolányi mesterről is jól tudjuk, hogy többször járt Itália földjén. Sőt, más európai körútjai során is igyekezett Olaszországot – vagy legalább Velencét – útba ejteni. Nászútján sem hagyhatta ki, hisz Párizs előtt a lagúnák fővárosában tett sétákkal kívánta meglepni újdonsült feleségét. A Lidón szintén járt, többször is, s élményeit meg is írta. Ahogyan a Mester fogalmaz a következő két kis „szösszenetben”, 1924-ben:

„Itt fürdenek az előkelők.

 A tengert minden éjszaka külön kimossák számukra tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik. Mindnyájan finomak. A férfiak kövérek, mint a nők, a nők soványak, mint a férfiak. Napokig figyeltem a homokban egy szuszogó gömböcöt, kit szoptatós dajkának véltem, de később megtudtam, hogy az egy berlini esztétikus, a legnemesebb lelkű életimádók közül való. Hölgyeik, kiket szeretnek, megfelelnek ízlésüknek. Zörgő csontvázak, morfinista rémek, piszkafák, kik kurta nyelű, japán ernyőt viselnek, elhasznált, vendéglői fogpiszkálók, kik festetten lépnek az óceánba narancsszínű selyemrongyokban, csuklójukon arany méregszelencével. Merészség lenne azt állítani, hogy csúnyák, mert csak rondák. Ezért ésszerű játszaniok a szépséget. Teljesen érdektelenek és hétköznapiak. Ezért viszont az érdekességet s eredetiséget mímelik. Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos, és egyáltalán nem szülnek. A parton a meddőség némasága és unalma terjeng, az a németes pakfong-dekadencia, melyet hazulról is jól ismerünk. Férfiak, a művészet nyárspolgárai, élveteg mozdulattal rajzolják egymás kövér csípőit, lágy és ájultan-finom vonalait, nőik pedig, a javíthatatlan széplelkek a »véres Csókokról« és a »nagy Életről« beszélnek, melyet írni és ejteni egyaránt nagybetűvel illik. Röviden ez a nagy »Élet partja«.

Mellettük fürdenek a közönségesek. Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövenyt, s a víz sűrű tőlük, akár a húsleves a tésztától. Vad hajuk szemükbe lóg, bőrük megpörkölődik a viharos napfénytől, egészséges foguk villog. Fönn a sárkányok szállanak, lenn labdák röppennek. Nagylányok birkóznak nagyfiúkkal, túllármázva a hullámokat. Mégsem beszél itt senki szerelemről. Holott ezeknek is van hozzá némi közük. Legalább azt következtetem azokból a gyermekekből, kik mint faunok és menádok rohannak, ágyékukból szakadt ordító bizonyítékai az úgynevezett egyéniségüknek s a család titkos démoni voltának. Ők azonban csak alkotók. Ennélfogva szerényen hallgatnak. Magukba szívják a sós tengeri levegőt, mosolyognak a szomszédos part embrióin és smokkjain. Nem is értik, hogy mi az a »nagy Élet«. Csak élik az életet, melyet kisbetűvel írnak és mondanak. Élet, élet, kis élet, mennyire szeretlek én is.”

(Forrás: Két élet. Velencei kép, Pesti Hírlap, 1924. szept. 28.)

100_4001 copy.JPG

(Fotó: AnJou)

Schnitzler és Kosztolányi

2014.04.26. 21:05 An-jou

Arthur Schnitzler osztrák drámaíró eredetileg orvosnak tanult. Az egyetem után szakasszisztens, majd ideggyógyász lett. Apja halála után azonban fölmondott a klinikán, és megnyitotta saját rendelőjét. 1890-től kezdve barátaival, Hugo von Hofmannsthallal és Richard Beer–Hofmann-nal a „Fiatal Bécs” irodalmi csoportjához tartozott, s a Griensteidl kávézó lett a törzshelyük. Schnitzler azonban szívesen látogatta a Kärtner Straße 61. szám alatti Leidinger éttermet is, és jól ismerte a pszichoanalízis atyját, Freud professzort is. 1900-ban jelent meg első műve, a Gustl hadnagy, amivel egyből hírnevet szerzett magának. Igaz, egyúttal „rémhírnevet” is, mert bíróság elé idézték. Műve ugyanis a hatóságok szerint „az osztrák–magyar hadsereg becsületét és hírét rontotta és rossz fényben tüntette fel”. Tiszti rangját 1901-ben el is vették tőle. 1903-as A körtánc című drámai műve sem kavart kisebb vihart, hiszen a kritikák pornografikusnak ítélték, a berlini ősbemutatót pedig megakadályozta a cenzúra.

Talán nem véletlen, hogy írásaiban sokat foglalkozott a szerelem lélektanával, hiszen naplóinak tanúsága szerint akadtak belső és külső konfliktusai e téren (is). Ahogyan írja egy helyütt: „A nőknek csak akkor hiszek, ha birtoklom őket, […] és akkor is csak azt, hogy birtoklom őket. […] A hűség a képzelet szüleménye – a legjobb esetben is csak a bosszútól való félelem eredménye.”

Álmok éjszakája című műve alapján készült Stanley Kubrick híres mozifilmje, a Tágra zárt szemek. De művei már jóval korábban is fölkeltették a filmipar érdeklődését. Elsőként A flört című színdarabját filmesítették meg, még 1914-ben.

(Részlet Kubrick filmjéből)

Kosztolányi Desiré mester érdeklődését is fölkeltette a különös életmű, s több színikritikát is írt Schnitzler darabjairól. Magáról a szerzőről pedig a következő portrét vetette papírra:

„Ha az arcképét rajzolom, nem arra a hét vaskos kötetre kell gondolnom, mely összegyűjtött munkáit fogja egybe, és nem is könyvcímekre vagy drámai sikerekre. Arra gondolok, hogy mit adott nekünk. Mindenekelőtt egy újfajta romantikát. Schnitzler a regényesség ködét fújta a csöndesen emésztő, polgárias osztrák fővárosra, érdekessé és izgatóvá tette, amit annyira megszoktunk, és a városi embereket új távlatba tudta beállítani. Íme, egy bécsi dekadens, a púder, a finom és polgári életöröm, a gáláns szerelmek városában. A sűrű hóhullásban még rózsaszínű lámpák égnek, de azok, kik ebben az idilli környezetben mozognak, nem a régiek, fiai és leányai a hálósipkás burgereknek és a kávénéniknek, akik már szenvedni és élvezni is tudnak. Sírnak? Könnyeznek. Kacagnak? Mosolyognak. A kettőt azonban többször együtt művelik.

Első könyve, a Sterben, 1892-ben jelenik meg, egy hosszú elbeszélés, melyben pontról pontra kegyetlen valószerűséggel tárja elénk, hogy hal meg egy tüdővészes beteg, és hogy búcsúzkodik, napról napra, a kedvesétől s az élettől, a szép, egyedülvaló élettől. Schnitzlernek két múzsája van: az egyik a halál, de a másik az élet. Nem tudni, melyiket szereti jobban, melyikhez ért jobban. Alakjai néha életművészeknek rémlenek, de a másik pillanatban inkább halálművészek. Ez a haldokló fiatalember lázrózsákkal az arcán, véres tajtékkal a száján az életet prédikálja nekünk. De jönnek utána mások, kik tivornyákban, pezsgőspoharak közt a halálra gondolnak. Élet és halál állandóan karöltve jár nála. 1893-ban jelenik meg az Anatol, s négy évre rá a Reigen, az életöröm bakhánsi könyve.

Anatol már dekadens bécsi alak, fáradt és kedves, a diszkrét életművész. Nem kérdés neki az élet, de az életművészet majdnem tragikus kérdés. Mosoly és könny között szeret. Egy mulatóhelyen látja meg, nők között, a ciprusárnyat. Az élvezet nemcsak közönségessé tesz, de fáraszt is, tehát nemesít is. Ha egy egész könyvtárat olvas el a bécsi életművész, nem lesz ilyen finom és bölcs, mint sok asszonyon és lányon keresztül, kik bánatos világnézetet, kissé csüggedt, kissé vidám életbölcseletet adtak neki cserébe, a csókjáért. Ő a női szív és a női lélek esztétája. Nem falánk, inkább ínyenc. Emlékeztet az asztal művészeire, kik gyengéd csirkehúst esznek, tavaszi salátával, s fanyar vörös bort isznak hozzá, pár kortyot, de az ezüstök, a kristálypoharak mindig fontosabbak, mint az ételsor, s végül az asztalon hagyják a szupét. Anatol [ti. Schnitzler egyik hőse] is jobban emlékszik a hangulatokra, mint magukra a nőkre. Csettint a nyelvével egy-egy emlékre. Az emlékeit élvezi. A valóságot pedig sokszor úgy látja, mint egy emléket. Egy lelki arbiter elegantiarum. Minden humora mellett is tragikus, mert a mai ember kétsége lakozik benne, aki lát mindent – ha nem is egészen öntudatosan, de sok oldalról –, és tudja, hogy a kaleidoszkóp színes ábrái, a nők vörös, fekete és szőke feje bús igazságot raknak ki. Az étvágya azért elég nagy. Majdnem annyi nője van, mint egy igaz, hithű mohamedánnak. Kétsége és bölcsessége is van, legalább annyi, mint egy igaz, hithű zsidónak. Félelme és habozása is annyi, mint egy igaz, hithű kereszténynek. Csupán ápolja öncsalásait. Célja egy séta, egy új élmény, egy új nő. Önéletrajzát maga mondja el egy nőnek, aki kérdezi, hogy mit csinál rendesen, »semmit«, feleli neki nevetve, de valami benső bánattal, »semmit, semmit«.

bor-nő.jpg

Ez az ifjúkori alakja állandóan visszatér költészetében. A fajtája életimádata lüktet benne kiolthatatlanul, az a vágy, amit szintén a fajtája túlfejlett értelmiségéből származó kétkedése tompít. Az Anatol és a Reigen, mely az éles megfigyelőt mutatja, körülbelül már érezteti az egész schnitzleri művészetet. Világnézete günocentrikus, a nő van a központjában. Pesszimizmusát csak a nő határozza meg. Hősei nemigen csalatkoznak a világban, az életben, becsvágyban, csak a nőkben. A tragikumuk az, hogy még nem hörpinthették ki az élvezetek serlegét, vagy hogy körömcseppig itták. Később majd találkozunk az öregebb Anatollal, a Der einsame Weg agglegényével, ki a szerelem böjtjéről beszél. A halál, mely eddig csak ott settengett a rózsaszínű levelek és a kurta szoknyák mögött, határozottan kilép, a néma szereplő megszólal, kezébe veszi a kormányt. Schnitzler második korszakának nevezném ezt. A pajkos és mélabús korszak után a kétkedő következik. Eddig látta a valóságot, úgy, mint kevés író, héj és kéreg nélkül, szeme áthatott az emberek húsán, akárcsak a röntgensugár. Miután azonban megismerte a valóságot, és lerögzítette az embereket, elfogta a század nemes betegsége, a kétség, a nagyok szenvedése, hogy az életnek lehetetlen megtalálni a mértékét és az értékét.

1898 körül kezdődik ez a korszaka, mikor a Grüne Kakadu-t írja. Egy bábszínházban összeolvad játék és valóság, színház és történelem. Schnitzler maga is álarcot, köpenyeget keres, hogy beburkolózzék. Egy évre rá megírja tökéletes és nagyszerű drámáját, a Schleier der Beatrice-t. Reneszánsz környezetbe fut, vagy bálok közé – gondoljunk a Marionetten című három bábjátékára –, és alakjai már egészen titokzatosak, jelképek tűnnek fel, néhol a metafizika ködein evezünk. Vajon mi vezet ki ebből a fojtó, izgalmas és különös útvesztőből? Egy regény, melynek a címe is ez: Der Weg ins Freie. 1905-től 1907-ig írta ezt Schnitzler, s a legújabb korszakát jelzi, mely még ma is tart. A méla életélvező és a titokzatos költő fejlődése során harcossá vált, aki immár biztos művészi eszközeinek és hírnevének birtokában meg tudta ragadni az emberekből álló misztikus egységet, a társadalmat, s fölvetette – merészen – a fajtája kérdését. Regénye keresztmetszetben mutatja a mai Ausztriát, s benne a zsidók helyzetét. Évről évre erősödik benne a faji érzés, s vele együtt a társadalmi bíráló hajlam. Közben még egyszer kirándul a történelembe – Der junge Medardus –, de újra visszatér a zsidókérdéshez. A Professor Bernhardi már vad politikai harcokat idéz elő, két táborba szakítja a maradiakat és a haladókat. Ma pedig, ötvenöt éves korában, a Fink und Fliederbusch című látszóan ártatlan újságíró komédiáját játsszák a német színpadok, mely szintén a konzervativizmus és a demokrácia körül mozog, s legsikerültebb alakja is egy osztrák feudális úr. Világa már teljesen erről a földről való. Utolsó szava a harc.

Schnitzler Artúr polgári foglalkozására nézve gégész. Annak idején orvosi gyakorlatot is folytatott a bécsi Allgemeine Krankenhausban, s a Poliklinikán tanársegéd volt. Úgy látszik, hogy az író is megfogadta az orvosok ükapjának, Hippokratésznek a tanácsát. Amit nem gyógyít meg se a természet, se a víz, azt meggyógyítja a tűz.”

Egyenlőség, 1917. dec. 22.

"Te marha – mondta Karinthynak"

2014.04.26. 21:01 An-jou

Kosztolányi Dezsőné kevésbé ismert naplójegyzeteiből és más töredékes írásaiból szemezgetünk:

Álom, 1935. május 13-án

Didének, az uramnak vastag könyve jelent meg, egy regény. Talán telepesekről, vagy miről, akik magyarok és Franciaországban, vagy Amerikában élnek. (Ass: Márainak jelent meg valami hasonló tárgyú könyve, melyet mellesleg, nem olvastam.) A könyv roppant vastag, olyasféle, mint az uram most megjelent verseskönyve. Én ámuldozok, mert nem is tudtam, hogy regényt irt. A regényt kézbe veszem és nézem. Lorsy Ernő és még valaki ott van és beszélnek a regényről. Lorsy dicséri, de… de… fönntartással.
– Nem rossz – mondja.
A másik, aki talán Lengyel Ernő, talán Vajda Ernő – kritizálja, de szintén nem nagyon. Fenntartással. Én ámuldozok magamban és ezt gondolom, vagy mondom: Én egyáltalán nem láttam, hogy Dide írta volna ezt a regényt, nem láttam, hogy korrigálta. Nem láttam, hogy a kiadóval tárgyalt volna. Ha ez megtörténhetett, úgy akkor én ezt az embert nem ismerem. Akkor el tudom róla hinni, hogy két gyereke van valahol. Közben az jut eszembe, hogy micsoda képtelenség, hogy nekem egy gyerekem sincs, micsoda jóvátehetetlen szörnyűség. És, mint a halál bizonyossága olyan rémületet kelt bennem, hogy velem így történt ez. (Holott van egy fiam.)

kdné-márffy.jpg

"Te marha – mondta Karinthynak"

Ez azután történt, hogy Kosztolányi hazatért európai riportkörútjáról, amikor is meglátogatta többek közt a száműzött II. Vilmos császárt Doornban, Hollandiában. Késő éjszaka volt már, régen aludtunk, nagy, sárga ágyunkban, amikor csöngeni kezdett a telefon. Elszántan, vadul csörömpölt.
– Hát ez ki lehet? – riadva néztünk egymásra.
Elsőül én másztam ki az ágyból, álomittasan, mindig is kíváncsi természetű voltam, az uram legyintett.
– Ugyan hagyd, aludj, biztosan tévedés, majd abbahagyja.
Felvettem a kagylót.
– Interurbán. Doorn, keresi önöket – hallottam a női hangot.
– Doorn – suttogtam, ámulva, ijedten, mintha azt mondanám: a rendőrség.
Átadtam férjemnek a kagylót.
– Hier Doorn, Hier Doorn. Hier Doorn – hallatszott a távoli egyhangú hivás, olyan hangosan, hogy a csöndes éjszakában a készüléken kívül is lehetett hallani. – Bitte Warten. Wer dort? Herr von Kosztolani? Hier Doorn.
Most már férfihang beszélt, és németül mondta tovább, hogy bocsásson meg, és ne haragudjon Herr von Kosztolani, de egy kellemetlen ügyben kénytelen zavarni, ugyanis távozása után észrevették, hogy – de remélem nem sértődik meg – hogy az ezüst evőkészletnek egy darabja, pontosabban egy ezüstkanál hiányzik és mivel senki másra nem gyanakodhatnak… Az uram már úgy nevetett, kezében a telefonkagylóval, hogy a könnyei is csorogtak.
– Te marha – mondta Karinthynak és még valami csúnyábbat is mondott. – Honnan beszélsz?

"Németh Andorné, Juci emlékeiből"

Nézegetik lánykori fényképeimet. A fiatal cselédlány felkiált.
   – Milyen gyönyörű szép volt a nagysága.
   – Mit gondolsz, én bolond voltam, hogy csúnyát vettem volna el? – kérdezi Didém.
   Ha valami érzelmeset diktált neki (gépírónője volt 10 évig), sírvafakadt.

(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára, Ms 4633/34–73. Válogatás, szerkesztett változat. Illusztráció: Márffy Ödön: Kosztolányiné arcképe, 1910-es évek. Magántulajdon.)

Práter

2014.04.26. 20:56 An-jou

A bécsi vidámpark 1766-ban nyílt meg. 1896/97-ben épült az a 67 méter magas óriáskerék, ahonnan az egész várost belátni. Eleinte csak vendéglősök, kávémérők és mézeskalácsosok telepedtek meg a pihenőparkban, később azonban már megjelentek a körhintások is. Verklik, kocsmai énekesek zenéltek errefelé, ám előfordult, hogy maga Johann Strauss is „föllépett” itt.

A Práter groteszk birodalom. A körhintákon kívül szellemvasutak is várják a látogatókat. Kígyófarkú ördögök, halálfejű szerzetesek, különböző élőhalottak és szörnyek vicsorognak az emberre a bejáratnál. Aztán a kis vasúti kocsi végigszáguld velünk a sötét alagútban. Metsző zenére zöldes-lilás fények fonnak körbe, pókok lógnak a fejünk fölött, vér folyik a falakból. És a legjobban talán akkor ijedünk meg, amikor egy tükörben önmagunkat is megpillantjuk…

100_4775 copy 2.JPG

Kosztolányi mester szintén járt a bécsi vidámparkban. Levele és tárcája is tudósít erről. Az 1904/1905-ös tanévet a bécsi egyetemen töltötte, ösztöndíjjal. Babits Mihályhoz írt – 1904. novemberi – levelében emlegeti a Prátert. 1905 májusában pedig Heti levél című sorozatának – mely a Bácskai Hírlapban jelent meg – egyik darabjában szólt Bécsnek erről a látványosságáról. A szövegrészeket az alábbiakban közöljük:

Kosztolányi Dezső levele Babits Mihálynak, Bécs, 1904. nov. 20.

„Önnek, barátom, fogalma sincs, mily sekélyes nép között élek; mindenütt csak léhaságot s élhetetlenséget leltem. A magyar vezércikkeket, Heltai Jenőket, Juhász Gyulákat hiába keresem itt, pedig ezek nekem életalap, só és bors a lét állott, megkeményedett főzelékéhez. A vén Bécs piszkos, hepehupás utcáin, kormos, ódon házai között, nyavalyás kintornák szólanak, s a keservesen nyekergetett dalokra még az intelligens emberek szíve is rezgésbe jő […]

100_4778 copy.JPG

A tanuló ifjúság oly élhetetlen és bárdolatlan, hogy a mienk hozzá képest valóságos lumen, s ha nem is az, mindenesetre van kedélye, melyet itt nem kapok aranyért is. A Praterben ugráló pojácákra hahota- és tapsfergeteg tör ki: megtörténhetne-e ez Magyarországon? Nem hiszem. A komoly magyar aranyjánosi méltósággal halad el a felszínességek mellett, mert nem fából van a lelke, mint a németnek. S mily undok és kéjvágyó e nép, mily piperkőc! Körmeimet hetente kell vágnom. Nem iszonyat ez? Szóval – de nem ezért – kissé magyar lettem, ha tetszik soviniszta, ha tetszik honfi. Az, aki a tollat forgatja s magyar nyelven ír (vagy akar), nem beszélhet másképen, ha nem hülye. […]

A bécsi egyetemen szerencsém van hallgatni több philosophust, de leginkább az ibsenes Emil Reichet élvezem. A Praktische Philosophie egészen megfelel az én lelkemnek, mely jelenleg gyöngélkedő, sőt gyerekágyas s nincs mersze a metaphysika páraködébe léghajózni. Ez előadás keretében a professor úr igen szépen beszélget arról, mint kell az életünket berendezni, hogy emberek legyünk, ibseni értelemben s ez nagyon összevág mostani gondolataimmal és lelki szükségleteimmel. A másik két számbavehető philosoph, Bolzmann és Reininger Schopenhauert csepüli nyárspolgárian, de ép oly mértékben, mint ön. Jerusalem brilliáns psychologiai előadásokat tart. (Elemi psychologia.) Ezek az emberek vígasztalnak meg egyedül. Máskülönben, kedvesem, ugyanaz a tudákorosság, ugyanaz a bibliographia-láz uralkodik, mint nálunk.”

(Forrás: Nyugat, 1936/12.)

Kosztolányi Dezső: Heti levél

„Most, az ébredő tavasz fényáradatában ismertem meg csak ezt a hatalmas, különös Bécset teljesen. Mi akik a Lajtán túl lakunk, szeretjük ezt a nagy kőkolosszust úgy elképzelni, mint egy szűk utcát, óriási területet, ahol sok ember sürög-forog, folyik a sör s a magyarszidás százados szokása – s mily helytelenül gondolkozunk ilyenkor! Ez a város az ellentétek helye; egy örökké átalakuló Proteusz, egy helyét szüntelenül változtató amphibion, amely hol a múltak pocsolyájában, a nyárspolgárság sarában fetreng, hol meg a napfényes jövő felé emeli arcát. Itt ölelkezik a múlt s a jövendő.

100_4785 copy.JPG

A minap láttam csak az ünnepi örömtől megkergült vén Bécset, az ibolya ünnepén. Az emberek összelökdösték egymást, veszekedtek a villamosokon, sört ittak és szalámit ettek, ácsorogtak a fabódéknál, s mindezt a mennyei gyönyörűséget elnevezték ibolyaünnepnek. Ugyanezt a tömeget látja az ember aztán a Práterben is, amint ünnepnapokon dévaj, német léhasággal lovagol a körhintákon, nevet a paprikajancsikon, szopogatja a sörös korsóját, s sikoltoz, kiabál, fütyül, mint valamilyen jámbor, gyönge eszű óriás. Ez a vén Bécs, melyet mindnyájan ismerünk.”

(Forrás: Bácskai Hírlap, 1905. máj. 28.)

100_4774 copy 2.JPG

(Fotók: AnJou)

Dr. Jekyll és Mr. Kosztolányi

2014.04.26. 20:20 An-jou

Kosztolányi mestert igencsak izgatta a hasonmás és a kettősség kérdésköre. Nem pusztán az Esti Kornél-történetek bizonyítják ezt, hanem például A második én az életben és az irodalomban című esszéje is.

A második én az életben és az irodalomban (részletek)

"A lelki »hasonmásnak« mindig van valami kísértetiessége. A lélektan legérdekesebb fejezete ez, amelyből szinte kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy minden embernek van egy második énje, amely bizonyos körülmények között előbukkan az első én mögül és önálló életre kel. […] Az egyik tudatköpont végzi az elhatározott feladatot, a másik ettől függetlenül dolgozik és igyekszik az első tudatközpont munkáját megzavarni. Az egészséges ember könnyen legyőzi ezt a közbelépést, a beteg ember viszont áldozatul esik neki.

Az Énnek ez a kettéválása az álom közepette még tökéletesebb. […]

Természetes, hogy ez a rendkívül titokzatos probléma, amelyhez a tudomány és az élet is félve nyúl, helyet talált az irodalomban és a művészetben. Poe Edgar »William Wilson« című novellájában és Werfel »Spiegelmensch« című drámáján kívül ebben a műfajban a legbravúrosabb Stevenson angol írónak »Dr. Jekyll és Mr. Hyde« című regénye. Dr. Jekyll, az előkelő és gazdag gentleman vegyészeti kísérletei során azt a felfedezést teszi, hogy az ember vegyi úton szétbonthatja saját lelkét jó és rossz elemeire. Dr. Jekyll véghezviszi tudományos kíváncsiságból a kísérletet és átalakul egy elrettentő, visszataszító egyéniséggé, amely Mr. Hyde néven egészen külön életet él, gyilkol, rabol, azonban a rendőrség nem tudja elfogni, mert bármely pillanatban vissza tudja változtatni magát dr. Jekyll alakjába. Egyszer azonban rémülten veszi észre, hogy a rossz legyőzte és akaratán kívül átalakul Hyde alakjába és ilyen módon bukik el."

Mindezek után nem marad más hátra, mint Jekyll doktor naplójából idézni pár passzust:

jekyll-and-hyde-faces1.jpg

Henry Jekyll teljes vallomása

 "Sok ember még ki is kürtölt volna olyan rendellenességeket, amilyenek az én lelkemet nyomták, de én fennkölt elveim magaslatáról szinte beteges szégyenérzettel néztem és rejtegettem ezeket. […] mind a két színem halálosan komoly volt […] úgy esett, hogy tudományos kutatásaim, melyek misztikus és transzcendentális irányban haladtak, világosságot derítettek a tagjaim között dúló örökös háború e tudatosságára […]

természetadta testem puszta kisugárzása csupán a szellememet alkotó erők egynémelyikének […] sikerült egy olyan szert is összeállítanom, melynek segítségével ezeket az erőket meg lehet fosztani felsőbbségüktől, újabb alakot és arcot lehet tenni a régi helyébe – amely nem kevésbé természetes forma az előbbinél […]

Testileg ifjabbnak, könnyebbnek, boldogabbnak éreztem magamat […] heves vakmerőség ébredt fel bennem […] érzéki képek özöne kavarog a szemem előtt […] felszabadulok minden lekötöttség alól, hogy a lelkem ismeretlen – de nem ártatlan – szabadságra tett szert. Ez új élet első leheletétől kezdve tudtam, hogy rosszabb, tízszerte rosszabb lettem, rabszolgája esendő rosszaságomnak; s ez a gondolat abban a pillanatban úgy megerősített, olyan gyönyörűséget szerzett, akár a bor. […]

A szernek nem volt megkülönböztető hatása; nem volt az sem ördögi, sem isteni; egyszerűen felnyitotta hajlamaim börtönének ajtaját, és ami odabent volt, kitódult. […]

Ez időben még nem győztem le a száraz tudósélet iránt érzett ellenszenvemet. Szerettem még néha vígan lenni, és mivel mulatságaim (enyhén szólva is) méltatlanok voltak hozzám, és mert nem csak jól ismert és köztiszteletben álló ember voltam, de az idő is lassan eljárt felettem, ez a kettős életmód napról napra kellemetlenebbé vált. Erről az oldalról kísértett meg új hatalmam, míg csak rabszolgája nem lettem, csak fel kellett hajtanom azt az italt, s egyszerre levetettem az ismert tudós testét, és vastag köpenyeg gyanánt magamra öltöttem Edward Hyde-ét."

(Források: 1) [Szerző nélkül] [=Kosztolányi Dezső:] A második én az életben és az irodalomban, A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1930. máj. 4., 1. 2) Stevenson, Robert Louis: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, ford. Benedek Marcell, Budapest: Cartaphilus, 2011.)

 

 

„Én egy oroszlánnak és egy tehénnek a keveréke vagyok…”

2014.04.26. 20:14 An-jou

Részletek Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona kiadatlan jegyzeteiből

„Otthon csak azért, mert angyal volt a férjem. Biztosan százszor otthagytam volna mindenki mást. Őt csak csodálni lehetett és szolgálni neki.”

„Elfelejtem a családot Mintha nem is volnának már El innen el Aztán mégse mégse. Jön az angyal a szép megváltás.”

„Két dolog szépíti a nőket: a nagy boldogság és a nagy <bánat> boldogtalanság.”

„rettentő babonás vagyok rettentő felvilágosult”

„Magamra maradtam Nem vagyok jó háziasszony. Kapni szeretek, nem adni. No meg azután kitörődik ma mással? Kiégett a szív.”

„Milyen undorítóan rendes lettem folyton tisztogatok, minden porszem idegesít. Halálfélelem – illetve sírfélelem, temetői piszok férgektől való félelem”

„Pedig tudom, hogy a papoktól az inkvizíció óta félnek az emberek, s én mégis megrettenek egy pillanatra s aprókat köpködök háromszor, hogy megpillantom őket”

„A felelőtlenség! teljesen abban éltem”

„Nem voltam szolidáris sem az anyaggal, sem az erkölccsel, sem a polgári családdal és most se vagyok”

„Én egy oroszlánnak és egy tehénnek a keveréke vagyok…”

(Forrás: MTAK Kézirattára Ms4634/108.)

A szolid író

2014.04.25. 17:00 An-jou

"Egy fiatal írónk Csáth Géza, aki nagyon büszke arra, hogy a legkifogástalanabb európai életet éli és rajongó híve a zsentlmén-formáknak, egy este rossz társaságba került. A bohém kollégák magukkal csalták és vígan pezsgőztek egy kávéházban.

A zsentlmén író késő éjszaka az órájához kapott és ijedten mondta:
– Tyüh, de késő van már! No én megyek haza. Még sohasem maradtam el hazulról ilyen sokáig!
– Eh, maradj, már nem érdemes úgyse hazamenni. Majd reggel elmegyünk a gőzfürdőbe és ott kialusszuk magunkat!
Ebben ő is megnyugodott és reggel vígan bandukolt a gőzfürdő felé a többivel együtt. De mikor a kapuban a békés polgárokkal találkozott, akik jól kialudva, rendezett ruhákban mentek a fürdőbe, egyszerre visszahökkent.
– Fiúk, én szégyellek bemenni! Fúj, de utálom magamat! Olyan lompos vagyok, mint egy megrögzött korhely.
Ugyan ne bolondozz, hozzá vannak itt már szokva az ilyen alakokhoz.
– Nem, nem! A szemem kisülne, ha így látnának a szolgák. Fúj!
Elszaladt, de az utcasarkon megállott. Mégis csak nagyon szeretett volna megfürödni. Ekkor fényes ötlete támadt.
Egy boltban vásárolt Csáth egy kis kézi utazótáskát, beült egy konflisba, azután odahajtatott a fürdő elé. Előkelő álmossággal ment a pénztárhoz és így szólott a pénztáros hölgyhöz:
– Kérek egy fürdőjegyet… Egész éjszaka utaztam, tele vagyok korommal!"

(Forrás: Karinthy Frigyes – Szini Gyula – Tábori Kornél: Irói intimitások,
Budapest: A Vidám Könyvtár Kiadóhivatala, [é. n.].)

Leveléről senki sem tud!

2014.04.25. 16:57 An-jou

Kosztolányi mester korai szerelme Lányi Hedda volt, akit köztudottan csak "Fecskelánynak" nevezett. Kapcsolatukról többen is írtak már. Az irodalomtörténet krónikásai szerint Hedda volt a csalfa lány, Kosztolányi pedig az áldozat. Jól tudjuk, minden éremnek két oldala van. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet adjunk a történetről, több dokumentumra van szükségünk. Ezúttal Lányi Hedda egyik levelét adjuk közre.

Lányi Hedda levele Kosztolányi Dezsőnek, Szabadka, 1912. jan. 12.

"Elolvastam a levelét végre, hosszas viszontagságok után. Kérem ne szóljon erröl a K.-nak, mert ő nem tehet róla, hogy oly sokáig hányódott a zsebében a levél. Csak azért írom ide, hogy ne gondolja hogy egy percig is tünödtem, válaszoljak-e, vagy nem, miután a levelet elolvastam. Söt érzem, hogy most, most itt az alkalom arra, hogy Magát valami szerencsétlen tévedésben ne hagyjam. […]

Először is: szeretném, ha kissé visszaemlékeznék a mi elválásunkra. Talán ez kellemetlen lesz magának, de én reménykedem, hogy már magának is oly idegen, oly távoli az a pár majusvégi nap, hogy nem kerül majd nagyobb megeröltetésébe. Emlékezzék csak: hogy hagyott maga engem, milyen szavakkal, drága tanácsokkal búcsúzott! Emlékezzék csak. Azt mondta. Legyek egyszerű, nem titokzatos és nem valami különleges egyéniség. Legyek nöies, hü, jó, őszinte. Őszinte Magához és a szüleimhez, mert maguk szeretnek engem egyedül. Legyek okos. S az én akkori, forrongó, még ki nem formálódott lelkem, szépen belehajlott e kijelölt keretekbe. És lassan, ez a gyenge, tehetetlen erökböl összetevödött egyéniség, – megerösödött, megszilárdúlt. Akkor a tizenhatodik évemben jártam, és egy rossz, beteges gondolkozású és idegrendszerü gyerek voltam. Akkor végbemehetett és végbement is a nagy, egészséges változás. Most? Most sem mondom, hogy egy teljesen kiforrott és kiformálodott egyéniség vagyok, – de az alap – amit Maga vetett el édes édes Didém, az most már izmos gyökér. Hagyjuk hát, ahoz hiába is nyúlnánk. Az erősebb már nálunk, szegény gyönge embereknél, az erös és egészséges mint a szerelem, az én erös, egészséges nagy szerelmem, mely a maga távoli kezei alatt nött fel, emberesedett meg. Tulajdonképpen a kettöt el sem kéne választani, mert egyek ök, egy vagyok én a szerelmemmel.

Most mondok magának valamit. Én egészen értem a levelét: Magát. Maga olyasfélét akar, »vágjad le az egyik karodat és küldd el nekem«. Értsen meg Maga is. Én egy egyszerü nö vagyok. S csak anyit tehete[k] amennyire egy nő képes. Kevesett tehetek – keveset adhatok. Én szeretem azt a kevés inteligenciát, ami bennem van, s amit az Apámtól örököltem. És féltem. De szeretem a szememet is, mert azzal látok, és abban látnak engem. Féltem azt is. Az egyiket odaadjam Magának – az inteligenciámat – a lelkemet – a másik meg, szegény szemem itthon sírjon és ahítozzék azután, hogy Maga belenézzen. A kettöt igen. Most ismét értsen meg. Nem az érzékiséget és a lelket akarom én összekapcsolni, nekem nincs lelkem, és nincsenek érzékeim. Legalábbis nem választhatók külön. Én egy vagyok és szeretem Magát. Szeretem a kezeírását, és szeretem a kisújját.

Nézze, most még mondok valamit. Én abszolúte nem igénylem, hogy Maga engem, így egyszerüen, odadó szeretettel – ahogy egykor óhajtott magának – akceptáljon. Belátom, hogy ez így lehetetlen. Valamelyikünknek engedni kell. Én nem tehetem, mert elöször is nem cselekednék okosan. Maga azt mondja, hogy már nem fiatal. Nem szeretek ellentmondani, de tudja édes drágám, hogy leveléböl, gondolkozásából – boldogan – az ellenkezöjéröl gyözödtem meg. Higyje el, pár év múlva egészen máskép fog gondolkozni. Keresni fogja az egyszerüt, a magátólértetödöt, az emberit, mert csak is ez igaz és szép. És csak is ez örök. És akkor igazat fog nekem adni. Én várhatok ameddig akarja. Ha elfordul tölem, sem változik meg szerelmem, egyéniségem. Most mondok még egy okot, miért nem mehetek bele ebbe a fél-közösségbe magával, mert ezt titokban kivánja. Én nem tudok nem őszinte lenni a szüleimhez, épp' úgy, mint Magához nem, mert szeretnek engem, és nehéz idökben mellettem voltak. Sajnálom Magát édes szerelmem, hogy hasonlót nem mondhat magáról, mert a maga szülei erre nem képesek. – Hogy szeretném én ezt a hiányt is betölteni a Maga életében! Érzi-e, milyen önzetlenül és tisztán szeretem?

Nézze még egyet. Tudom hogy Maga nem ért félre engem, de hátha – –

Ismétlem hát. Én semmi féle áldozatot nem kivánok Magától. (Tehát én már meghoztam az áldozatot ezzel!) Nem kívánom, hogy a szülei ellenére tegyen, – ha a boldogsága is kívánja, – hogy aktiv módon közeledjék hozzám. Nem kérem, hogy szeressen; – semmit. Csak annyit, hogy ne zavarja meg az én szép, tiszta képeimet, amit Magáról alkottam – én elhiszem Magának, hogy én nem vagyok olyan inteligens lány, aki Magát most – ilyen fiatalon – kielégíthetné. Tudom, hogy a Maga kedéllye arra nem képes – hogyha mégis, megelégednék csak a szeretetemmel, – eljönne – és tüzön-vizen: gyülöleten és aljas rágalmakon keresztül – elvinne magával. Én ezzel régen-régen számoltam. Tehát nem mondott újjat vele.

Nézze, néha nagyon szégyenlem magam, hogy idegenek, akikhez semmi közöm, az én legszentebb dolgaimról, szabadon fecsegnek, kérdezösködnek, tanácsolnak, árulkodnak, – mert ök a Maga megbízottjai. Nézze drágám, hallgattassa el öket és legfejjebb eggyel – akiben legjobban megbízik – játszassa e szerepet. Katona azthiszem nem rossz fiú, – bár én igazán olyan bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, – de akkor mondja meg neki, hogy legyen kissé ovatos és ne mondjon nekem kellemetlenségeket. […]

Ha akarja tegye el ezt a levelet, ha akarja, küldje el a Mamájának. Had örüljenek. Nekem már úgyis mindegy.

Arról az arckép dologról csak annyit, hogy Kuthy (vagy Kuty) Sándor temesvári újságírónál (akinek egyidöbe jöttek a Hétben versei) nekem van egy egész kis gyerek kori fényképem. Minthogy ílyen csak egy van az a kis »labdás« kép – amit Magának adtam, s nem emlékszem, hogy vissza kaptam-e, támadt az a helytelen gondolatom, hogy hátha Maga adta neki. Csacsiság, bocsásson meg! Az az úr álmodik. A kép nem engem ábrázol. – Sokat írtam és mégis mílyen keveset! Isten áldja –

Leveléről senki sem tud!

Hedvig"

(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára)

 

Asszonyéletrajzok. Mágnás Elza

2014.04.25. 16:30 An-jou

Nemrég múlt éppen 100 esztendeje, hogy Mágnás Elza holttestét megtalálták a Dunában. A fiatalon meghalt nő eredeti neve Turcsányi Emília volt. Éveken át a perverzióiról híres osztrák bútorgyáros, Schmidt Miksa szeretőjeként ünnepelték a pesti éjszakák feltűnő szépségét. Karrierjét pincérlányként, illetve büfédámaként kezdte: először az Olimpia Mulatóban, majd a Casino de Paris-ban árulta bájait, végül pedig a Fővárosi Orfeumban kapott munkalehetőséget. Miután Schmidt szeretője lett, pazarul berendezett lakásban élt, saját fogaton járt, ruháit Párizsból hozatta, és különleges ritka ékszereket viselt. A bútorgyáros kérésére mindig hófehér kreációkban járt. Krúdy Gyula még azt is tudni véli a férfiról, hogy “azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza »sokkal butább« volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek…”

Elza holttestét 1914. január 12-én este, a budai rakodóparton, a Kacsa utcánál két kocsis találta meg, egy utazókosárban. Majdnem meztelen teste össze volt fagyva, térdeplő pózban a kosárban. A személyazonosságot csak napok múlva sikerült kideríteni. Rövid részlet a jegyzőkönyvi leírásból:

„Körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, füle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel.”

A gyilkosságot Elza szobalánya (Kóbori Róza) és annak szeretője, egy Nick Gusztáv nevű péksegéd követte el. A temetésen Kosztolányi mester is járt. A Hét című lapban közölte is ezzel kapcsolatos írását (1914. jan. 18.), A tót maîtresse címen:

A tót maîtresse

“Az ördög – az igazi, középkori ördög – kísért ebben a városban, ezen a héten, az, aki a hivőt valaha szédülő meredélyre hurcolta, és innen megmutatta neki a föld összes kincseit. Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra. Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet (ötezer korona), a briliánsokkal kirakott aranycikláment (ezer korona), a gyémánt fülbevalót (harmincezer korona), az orosz boát és a karmantyút (húszezer korona), a cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek. Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között. Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal.



barbie.jpg

A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája. Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere. A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, harmonikás díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan – próbául – belemosolyog a zöld kézitükrébe. Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út. Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre. Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.



Másként semmi sem érdekes, és említésre érdemes se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a szíve érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet. A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig. Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni. Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt. Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy – ez a kettő egy a romantika előtt – csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi. Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel. Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.



Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes. Nézzétek: ilyen a tót mennyország.”

 

"mily szűk, mily gyarló"

2014.04.25. 15:12 An-jou

Kosztolányi mester a 20. század legelső éveiben a Baross Kávéház Balszélfogó asztaltársaságának volt tagja. Ebből az időszakból származik Halasi Andor anekdotája, mely Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájáról tudósítja az olvasót. Kosztolányi is hallotta a Nemzeti Színház igazgatója és színésze közti disputát. Mielőtt azonban lelőném a poént, gyorsan átadom a szót Halasinak:

“A Barossban sokáig fenn voltunk. Komolynak látszó művészeti kérdések körében kergetőztünk, hancúroztunk. Kosztolányi mindent szétszedett. Eleme volt: a végletesség. Egyik végletből a másikba csapott. Szenvedélyéhez tartozott az intenzív hangulatkeltés. Vagy izgalmasam mulattatott, vagy izgalmasan rémített. Most vitákat és ellentmondásokat illusztrált mulatságos esetekkel. Elmondta: nemrég tanúja volt az asztalnál Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájának. Hevesi raccsolva mérgeskedett, hogy a színészek nem fordítanak elég gondot a pontos szövegmondásra. Ódry vitatkozó kedvében volt, de vigyázott Hevesi érzékenységére, szerényen megjegyezte: a nézőtéren mégis inkább nézőközönség ül, mint hallgatóság. Ők azt akarják látni, mi történik, a játék a fontos, a fülük mellett elmegy minden szó, ami maga is nem cselekvés. Persze, a szöveget tudni kell. Hevesi bedőlt, szokása szerint hosszú előadást tartott a kérdésről. Ódry ezt akarta, szerette hallgatni Hevesit. Egyszerre csak közbevágott: fogadjunk, hogy még ön sem fogja észrevenni, ha egy cselekménytelen monológ-részben meghamisítom a szöveget, senki sem fogja észrevenni a nézőtéren. Hevesi hitetlenül nézett rá, meg is fenyegette: csak ezt merje!

– Ott voltam Ódry legközelebbi fellépésén – mesélte Kosztolányi. – Ádámot játszotta a Tragédiában. Remek volt, beszédtechnikája óriási, úgy hallgatja az ember, mint a zenét. Én kívülről tudom a szöveget. Igen éles a hallásom. De nem hittem a fülemnek, amikor Ádám a nőről álmodozik és azt kell mondania: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló látköröd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Így hallottam: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló lábközöd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Körülnéztem a nézőtéren. Senki nem vett észre semmit. Magam sem hittem, hogy jól hallottam. Pedig így volt. Ódrynak volt igaza.

Ha Kosztolányival töltöttem az éjszakai órákat, sohasem vettem észre, hogy múlik az idő. Vagy így, vagy úgy, mindig fogva tartotta a figyelmet. Felragadta az embert a földről a szellemi gőzök felhői közé.”

színház.jpg

(Forrás: Halasi Andor: Évek Kosztolányival, Látóhatár, 1969/márc. – ápr., 180.)

 

Wagner Velencéje

2012.10.11. 14:42 An-jou

A híres német zeneszerző-zeneköltő-esztéta, az összművészeti törekvések apostola Parsifal című operájának írása közben már egészségi problémákkal küzdött. A mielőbbi fölépülés reményében, 1880 januárjában Dél-Olaszországba utazott. Ravellót is meglátogatta, ahol a Villa Rufolo kertjének látványa olyannyira megihlette, hogy alkotói képzeletében Klingsor varázskertjévé vált. Augusztusban Sienában időzött, ahol a helyi dóm bűvölte el. Meg is kérte Pável Zsukovszkijt, a Parsifal díszlettervezésével megbízott orosz festőt, hogy az első és a harmadik felvonás Szent Grál-templomát e remekműről mintázza.

1880 novemberében a müncheni Hoftheater zenekara élén vezényelte operája előjátékát. 1881 végén azonban újra Itáliában találjuk, ám ezúttal Palermóban. A Parsifal első tizenhat előadása után Velencébe utazott, ahol a Bardi gróf tulajdonában lévő, huszonnyolc szobás Palazzo Vendramin-Calergi egy szintjét bérelte. Rövid bayreuthi kitérő után ismét a lagúnák fővárosában pihente ki fáradalmait.

3507117447_30919b2657.jpg

(Fotó: Casinó di Venezia)

Wagner 1858-ban járt először Velencében. Már akkor megjegyezte egy Liszt Ferenchez írott levelében, hogy ez a város a világ legcsendesebb helye. A Palazzo Giustiniani-ban lakott, nem messze a Ca' Rezzonicótól. A Szent Márk térre járt ebédelni, ahol a színes városi forgataggal találkozott. A gondolások dala azonban rabul ejtette. Visszaemlékezésében (Mein Leben) arról vall, hogy ez a dallam volt számára a leginkább „velencei”, és még a Trisztán és Izolda komponálásánál is visszacsengett fülébe.

Összesen hatszor zarándokolt Velencébe. Ott is halt meg, 1883. február 13-án. Dolgozóasztalánál ült, mikor szívrohamot kapott. Éppen A férfi és a nő című esszéjén dolgozott, Zsukovszkij visszaemlékezése szerint. Hans Richter az utolsó szavakat – egy befejezetlen mondatot – is idézi: „A fiamnak kellene…” A későbbi életrajzírók azonban több változatot is fölsorakoztatnak, az utolsó órák krónikájának fölelevenítésekor.

Wagner halotti maszkját Augusto Benvenuti készítette. Bár a Mester Velencében adta vissza lelkét teremtőjének, mégsem a híres San Michele szigeten temették el, hanem Bayreuthban, villájának, a Wahnfried-nek közelében.

A Palazzo Vendramin-Calergi épületében jelenleg a velencei Casinó működik (Casinó di Venezia), valamint a Wagner Múzeum. Mikor D'Annunzio meglátogatta a szobákat, a következő szavakkal távozott: „Ebben a palotában a lelkek hallják Richard Wagner utolsó leheletét, mely megörökítette önmagát, mint a dagály, amely a márványt mossa”.

3507117639_ec238239e6.jpg

(Fotó: Casinó di Venezia)

A helyi Wagner Társaság – más kulturális szervezetekkel együttműködve – számos kiállítást, előadást, kerekasztal-beszélgetést szervez az épületben, biztosítva a hely szellemének megőrzését. Bővebb információ: http://www.casinovenezia.it/en/museo_wagner.jsp

100_4093 copy.JPG

(Fotó: AnJou)