Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

Címkék

ady endre (6) ajánló (3) alfred de musset (1) angyal (1) arthur miller (1) arthur schnitzler (1) a véres költő (1) babits mihály (2) balázs béla (1) beköszöntő (1) bicsérdizmus (1) bölöni györgy (1) csáth géza (2) czesław miłosz (1) dénes zsófia (1) denis diderot (1) desire kalandjai (3) életrajz (7) ernst toller (1) ezra pound (1) fehér klára (2) ferenczi sándor (2) florian (1) francisco goya (1) francois villon (1) freud sigmund (2) frida kahlo (1) füst milán (1) gasztronómia (1) georges bataille (1) george gordon byron (2) george sand (1) gerinc (1) giacomo casanova (3) gondolatok (7) göndör ferenc (1) gótika (3) Hasfelmetsző Jack (1) hatvany lajos (2) henry james (2) jászai mari (1) jean starobinski (1) józsef attila (1) juhász gyula (1) kánikula (1) kapcsolódások (1) karinthy frigyes (5) károlyi mihály (1) kávéház (1) könyvajánló (4) kosztolányi (44) kosztolányi dezsőné (13) lányi hedda (1) lovas ildikó (1) mágnás elza (2) makai emil (1) márai sándor (1) marilyn monroe (1) marinetti (1) marquis de sade (1) michelangelo da caravaggio (1) mme chaglon üzletei (2) molnár ferenc (1) morfinizmus (1) nekrológ (1) németh andor (1) nemzeti színház (1) nyikolaj bergyajev (2) őszi reggeli (1) pesti napló (1) pók-románc (1) programajánló (2) rainer maria rilke (1) ralph waldo emerson (1) réz–pál (1) richard wagner (3) robert louis stevenson (2) rózsaketrec (1) scorsese martin (1) somlyó zoltán (1) spiritizmus (1) szabadka (3) szabadkőművesség (1) Szegedy-Maszák Mihály (1) színház (1) Tanácsköztársaság (1) tarján vilmos (1) tevan andor (2) tihanyi lajos (1) victoria francés (1) vígszínház (1) walt whitman (1) william blake (1) zempléni árpád (1) Címkefelhő

CSS

by Dániel Végh

„Őszi reggeli”

2017.10.22. 20:11 An-jou

Ötvenedik születésnapja alkalmából Kosztolányi Dezső egész lírai életművét felölelő reprezentatív gyűjteménnyel jelentkezett. A Révai Testvérek által közreadott összeállításban (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött költeményei) 1907 és 1935 közötti alkotások szerepeltek, az önállóan megjelent kötetek anyagának újragondolásával, illetve válogatott újraközlésével. Szerepelt még a kiadványban Számadás címen egy újabb kötetre való anyag is, mely a munka igazi újdonságát adta a kései versek legkomolyabb darabjaival. „Az ember szerénységet tanul az ilyen kötet összeállításánál, de valami büszkeség is elfogja. Vannak dolgok, amiket egy tizenhét éves fiatalember ugyanúgy mond, mint mondana egy ötvenéves. Az egész mesterség, amit megtanul és megpróbál tökéletességre emelni, az ösztönnel szemben nem sokat ér” – nyilatkozta az író a gyűjtemény megjelenésekor.

A munkálatok közben Kosztolányi egyik legközelebbi barátja, Füst Milán véleményét is kikérte, aki külön megjegyzetelte az egyes verseket. A Régi dajkánk egyetlen öröméhez fűzött megjegyzése például a következő volt: „nem emelkedik addig, ameddig óhajtaná az ember, tehát elégedetlenséget hagy a szívben. Azt hiszem, kihagyható volna. [a „mert látta magát, amint egy este” sorhoz írva:] »talán látta magát«, mert különben honnan tudod, ha csak meglested s nem beszéltél vele utóbb, te kurva! Vagyis elmondta neked!”

Az Összegyűjtött költemények komoly szakmai elismerésben részesült, amihez a kiadvány jublieumi jellege is hozzájárulhatott. 1936-ban ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Kosztolányi munkáját tüntette ki a Weiss Fülöp-jutalommal, amivel az utolsó öt évben napvilágot látott szépirodalmi művek legjobbját díjazták. A kritika ugyancsak tekintetbe vette a kiadvány jubileumi jellegét. A méltatók nem pusztán dicséreteket írtak, hanem Kosztolányi költészetéről összegzőleg is szóltak, a szerzőt mesterként tisztelő József Attila pedig ekkor közölte A Toll hasábjain jelentős tanulmányát, melyben többek között az író szoros szövegelemző módszerét követte.

„És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

»Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.«

grapes_fruit_plate_grades_autumn_leaves_wine_5861_3840x2160.jpg

A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötétsmaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is sajátmagát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy.” (József Attila: Kosztolányi Dezső. A Toll, 1935. júl. 15.)

Kávéházi szabadegyetem

2017.09.30. 15:36 An-jou

Köztudott, hogy a századfordulón a kávéház komoly (kulturális) közéleti fórumnak számított. „Térben a New York-kávéház emelete, vagy az Otthon-Kör, vagy a Bristol, vagy a Nyugat szerkesztősége, vagy az Abbázia – mindegy az: időben mégiscsak az volt az a kor, amikor egyszerre több hires irót láttam először, személyesen egy nap alatt, mint husz esztendeig, azóta” – emlékezett vissza Karinthy Frigyes az időszakra. Nemzedékek nőttek föl a kávéházakban, melyek látogatása a fiatalok felnőtté válási folyamatának is része lett, legalábbis ahogyan azt Rákosi Jenő, a korszak neves konzervatív újságírója állítja: „Minden férfiember nevelése enélkül hiányos és tökéletlen. Az egyetemi kurzus kávéház nélkül olyan, mint egy festmény árnyék nélkül, sőt megesik néha, hogy az egyetem az árnyék és a kávéház a kurzus.” Mindezt az is alátámasztja, hogy szakmai társaságok jelentek meg az asztaloknál, szerkesztőségek tartották itt üléseiket, illetve munkatársi és baráti kapcsolatok köttettek a kávéházak falai között. A tulajdonosok az újonnan kialakult társadalmi funkciókhoz igazodva főként az infrastrukturális központokban – többek között nyomdák és kiadóvállalatok közelében – nyitották meg üzleteiket.

Az újságírók és írók a kávéházakban nemcsak beszélgettek, barátkoztak, üzleteltek, írtak és szerkesztettek, hanem olvastak is, miután a napisajtón túl a hazai és külföldi folyóiratok egyaránt hozzáférhetőek voltak. Kosztolányi Dezső például több olyan tárcát vagy esszét közölt, melyben idegen nyelvű cikkekre hivatkozott. Tájékozottságát nem pusztán az otthonába rendelt lapok tanulmányozásának köszönhette, hanem a kávéházi kínálatnak is, különösen fiatal éveiben, amikor nem sokra futotta keresményéből. Noha az 1900-as évek elejére a lapok már országos terjesztésűek voltak, még mindig alacsony volt példányszámuk, és előfizetői rendszer működött. A Hét című folyóiratnak Budapest közel négyszáz kávéháza volt előfizetője, ami elegendőnek számított a kiadvány fönntartásához. Ezzel egyidejűleg azonban „a magyar lapkiadók némelyike már arról panaszkodott, hogy előfizetőinek száma azért olyan csekély, mert a kávéházak a lapok járatásával vonzzák magukhoz a közönséget, mely a sajtót ott olvassa el ahelyett, hogy egyenként előfizetne rá.” (Buzinkay Géza)

641448490.jpg

Szép Ernő és Juhász Gyula beszámolóiból tudjuk, hogy a külföldi lapok közül például a Harperʼs Weekly Magazine, a LʼIllustration, a Le Rire, a Simplicissimus, a The Studio és a Police Gazette, míg a hazai kiadványokból többek között a Magyar Figaro, a Pesti Hírlap, a Tolnai Világlapja, az Új Idők és a Vasárnapi Újság várta olvasóit a kávéházi asztalokon. A napisajtón és a kulturális szemléken túl a tulajdonosok szaklapokat is járattak – a Gyógyászattól az Egyetemes Philologiai Közlönyön át a Borászati Lapokig –, de hozzáférhető volt A Pallas nagy lexikona, Budapest teljes lak- és címjegyzéke, Magyarország Helységnévtára, a Tiszti Címtár, a Pénzügyi Kompassz, illetve a MÁV-menetrend is. Kosztolányi ugyancsak számba vette az olvasmányok kínálatát, amikor 1917-es nagyváradi látogatásakor megállapította, hogy a városban még a háborús viszonyok ellenére is „olvassák, a kávéházakban és az utcán a Corriere della Sera-t, a Stampa-t, a Le Matin-t, a LʼIllustration-t, az Illustrated London News-t, a Times-t.”

A kollektív emlékezetben rögzült legendák alapján a kávéházakat elsősorban írók, újságírók, szerkesztők és kiadók látogatták, holott a törzsvendégek legszélesebb bázisát a polgári középosztály adta. Nők és férfiak egyaránt betértek a kávéházba, bár azokat a hölgyeket, akik önállóan is beültek (főként a kései órákban), elsősorban prostituáltaknak tekintették, de legalábbis büfédámáknak, táncosnőknek, „macskazenekarok” tagjainak vagy kasszírnőknek kellett lenniük. „Mint három, mindenütt jelenlévő testvér, a kávé, a fény és a sajtó nemcsak a városok képét változtatta meg, hanem az együttlét új formáit, a társadalom új kvalitását teremtette meg.” (Droste, Wilhelm) Noha az asztaloknál szabadon lehetett eszmét cserélni, a világháborús időszaktól kezdve már megjelentek az egymást váltó rezsimek kémei és a följelentői is.

A századfordulós nemzedék számára azonban iskola volt a kávéház: a törzsasztaloknál ülő írókhoz és szerkesztőkhöz bárki odamehetett, s a fiatalok nem csak kézirataikat mutathatták meg, de beszélgetéseket is folytathattak, számos szakmai ismeretre szert téve. Az előbb már idézett Kosztolányi Kávé-ország című tárcájában szintén kiemelte a szabadegyetem jelleget: „A kisasztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. […] a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő hisztorikus feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a czikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki czikóriát?”

A kávéházak látogatásával együttjáró bohém életvitelt és szabadgondolkodást a korszak társadalmának nem minden rétege tolerálta. Ami például a Nyugat folyóirat írói számára norma volt, a hivatalos közízlés előtt elítélendő magatartásnak számított: „Nagyhangu szociális tanulmányok megállapitották, hogy Budapest társadalmi életének, gazdasági helyzetének destruktiv ereje innen indul ki. Gúnyoros s a szellemi nagyképüséget kicsufoló száz és száz apró napisajtócikk ugyanakkor megállapitotta, hogy Budapest társadalmi életének sava-borsa, kulturfejlődésének szükséges és összeforrt eleme a kávéház.” (Iván Ede)

„Tollharcok”, avagy Marinetti kontra Ernst Toller

2017.09.18. 19:54 An-jou

1932-ben Budapesten tartották a Nemzetközi PEN Club kongresszusát. Az ülésszaknak – melyre 22 nemzet 245 írója érkezett – a Magyar Tudományos Akadémia adott otthont. A tárgysorozatban szerepelt „a londoni központ főtitkárának jelentése, a Pen Club világdijának odaitélése, számos neves irónak az előadása, végül eszmecsere arról, hogy milyen módon szolgálhatják a Pen Club tagok a békét politika nélkül.” (A Magyar Országos Tudósító hírei. Budapest, 1932. máj. 13.) Az ülést John Galsworthy nyitotta meg, aki a szervezetet és a kongresszust a politikamentesség és az irodalom melletti elkötelezettségre szólította föl. Egyúttal arról is tudósított, hogy huszonkét amerikai, belga, kanadai és osztrák író részvételével petíciót intéztek a világ összes kormányához, a toll embereinek politikai és/vagy vallási okokból történő üldöztetése ellen.

Magyar részről Berzeviczy Albert tartotta meg az ünnepélyes köszöntőt, melyben az Akadémia megalapításáról, a magyar történelem epizódjairól és a hazai irodalom nagyjairól szólt. A vámhatárok elítélésével és a népek kulturális közeledésének hangsúlyozásával olyan programpontokat tárt a nemzetközi küldöttség elé, amelyek összhangban voltak a korábbi elnök, Kosztolányi Dezső által képviselt irányvonallal. Az esemény politikai súlyát támasztja alá Horthy Miklós megjelenése, aki ugyancsak mondott beszédet.

A magyar írók fölszólalásai közül kiemelkedett Babits Mihályé, aki hosszabb terjedelmű tanulmányt olvasott föl. Az írástudók árulásában rögzített állításaival rokon szellemben vetette föl a gondolkodók felelősségének és szerepének súlyát az európai politikai helyzet alakulásában, valamint a harmincas évek elején újra mutatkozó háborús szellem fölerősödésében. Karinthy Frigyes a Magyar Eszperantó Társaság nevében javasolta a mesterséges nyelvek használatának bevezetését a nemzetek közötti kommunikációban: „Válasszunk ki egy vitathatatlanul nagy irodalmi értékű novellát, s fordíttassuk le tíz nyelvre, köztük eszperantóra. […] Meg fogják látni, hogy az eszperantó nyelvből készült visszafordítás közelíti meg legjobban az eredetit […] a PEN Club csatlakozzon az eszperantóval kapcsolatos törekvésekhez: legyen az eszperantó az üzleti élet, a kereskedelem, a diplomácia, a tudomány és az irodalom nyelve!” (Karinthy Frigyes felszólalása. A Magyar PEN Club Kézirattára. Bárdos László fordítása.)

A Budapestre érkező külföldi vendégek között említhető például Chesterton, Shaw és Wells (Anglia), Maeterlinck (Belgium), Karel Čapek (Csehország), Duhamel, Gide, Valéry és Jules Romains (Franciaország), Rabindranath Tagore (India), Sholem Asch (Varsó, Jiddis PEN), Hauptmann, Ernst Toller és Franz Werfel (Németország), Marinetti és Croce (Olaszország), Avigdor Hameiri (angol mandátumi Palesztína, újhéber Palesztína PEN Club), Octavian Goga (Románia) és Selma Lagerlöf (Svédország), de az ülésszakon részt vett Mussolini életrajzírója, Margherita Sarfatti is. Az egyik közös vacsora alkalmával a baloldali német írók és a fasiszta olasz küldöttség között kisebb szóváltás kerekedett: Marinetti elítélte Thomas Mann és Jules Romains „szociálpesszimista és kommunistabarát” regényeit, míg Proustról és Joyce-ról megállapította, hogy „szózagyvalékká kutyulták össze” az ő dinamikus „szabad szavait”. (Fried Ilona: Őexcellenciája kívánságára. Színház, kultúra és politika a fasizmus Olaszországában. Budapest, 2016, L'Harmattan.) Az olasz szerző egyébként Karinthyval találta meg leginkább a közös hangot, akivel „szinte elválaszthatatlanok voltak a kongresszus alatt”. Marinetti a hivatalos olaszbarát politika kegyeit élvezve, a kongresszuson való részvételéhez pedig hozzájárult, hogy Berzeviczy a Korvin Mátyás Magyar–Olasz Egyesület vezetője is volt.

visconti-jacques-de-molay.jpg

A deklarált politikamentesség ellenére a díszvendégek komoly kultúrpolitikai vitákat folytattak az Akadémia üléstermeiben is. Ernst Toller rámutatott a meghirdetett eszme lehetetlenségére, majd „petíciót nyújtott be a fasizmus és minden a szólásszabadságot csorbító kormánylépés, valamint az értelmiség üldözése ellen, többek között Nagy Britanniában, ahol betiltották James Joyce Ulysessét.” Marinetti válaszként megjegyezte: „amikor békéről szólnak, az a háború előkészítésének egyfajta módja. Uram! Nem kell a békéről beszélni ahhoz, hogy elkerüljük a háborút! Nem beszélni kell a békéről, hanem védeni kell azt!” (F. T. Marinetti beszéde a Pen Kongresszusának II. ülésén. Budapest, 1932. máj. 18.) A kongresszus többsége végül támogatta Toller javaslatát, Marinetti pedig „békítő gesztust tett a többi résztvevő felé, és arról beszélt, hogy az avantgárd művészetben van elég közös alap ahhoz, hogy összehozza a művészeket”. A vitába magyar részről Illyés Gyula szállt be, de Sárközi György és Zsolt Béla ugyancsak elítélte az üldöztetéseket. Kosztolányi Dezső (a jegyzőkönyvek alapján) mindössze egyszer szólalt föl, amikor a „tisztaszívű magyar irodalmár” Szini Gyula emlékének kívánt adózni. (KD fölszólalása az 1932-es nemzetközi PEN Kongresszuson. Közli Zágonyi Ervin: Súlya és dísze. Százhúsz éve született Kosztolányi Dezső. Magyar Nemzet, 2005. ápr. 2.)

Kapcsolódások – Kosztolányi és Ezra Pound

2017.09.08. 17:52 An-jou

Az amerikai születésű Ezra Pound Velencében hunyt el. Először 13 éves korában látogatott az itáliai városba, később 1908-ban – amikor megjelent A Lume Spento (Kialvó fénynél) című verseskötete – járt ott, majd megszakításokkal a húszas és a harmincas években, míg 1962-ben végleg le nem telepedett. Sírja ma is megtalálható a San Michele temetőben, a magas kőfallal körülvett szigeten, ahol kedvese, Olga Rudge síremléke mellett van nyughelye.

A negyvenes években Pound a fasiszta rendszer híve lett: az olasz nemzeti rádióban tartott beszédeiben többek között Amerika-ellenes nézeteit fejtette ki. Mussolini bukása után, árulás vádjával, 13 éven keresztül börtönben raboskodott előbb Pisában, majd Washingtonban. Az Egyesült Államokban azonban nem állították bíróság elé, hanem azonnal elmebetegnek nyilvánították.

sp_a0587.jpg

Már az 1900-as évek elején – Londonban – megismerkedett mások mellett Yeats-szel, James Joyce-szal és T. S. Eliottal, illetve ő lett a Poetry európai szerkesztője. A kiadványt Kosztolányi Dezső is előszeretettel tanulmányozta, aki a Baumgarten Alapítvány könyvtárában jutott hozzá az egyes lapszámokhoz. Illés Endre elbeszélése szerint kis színpadi jeleneteket rögtönzött, amikor a gyűjtemény köteteit nézegette: „a betévedt olvasót játszotta. Költők rajongóját. Csodálkozott, dicsért, ámuldozott. Odalépett a tömött könyvsorokhoz, kihúzott egy zöld vászonba kötött könyvet. »Shelley…« – mondta. És kezdődött a mutatvány.” Miután kellő mennyiségű művet fölhalmozott az asztalra, befejezte magánszámát, s végül – a Poetryn és egy-két, hasonló jellegű lapon kívül – semmit sem vitt magával. Otthoni könyvtárában ugyanis az akkor legfrissebbnek számító kiadványok (ideértve az egyes szerzőkről szóló szakirodalmat is) mind rendelkezésére álltak.

Közismert, hogy a magyar író jeleskedett a szoros szövegolvasásban, műelemző gyakorlatát pedig szövegmagyarázatnak nevezte. A módszerrel kapcsolatba hozható elgondolásokkal például az amerikai transzcendentalisták lapjaként induló, majd a húszas évek egyik legjelentősebb modern irodalmi fórumává váló The Dial című folyóirat hasábjain találkozhatott. A kiadvány a húszas években többek között Ezra Pound költészetét jutalmazta külön díjjal, de a munkatársak sorát gyarapította Ford Madox Ford vagy Edmund Wilson is.

„Shakespeare is evett húst”

2017.08.20. 17:30 An-jou

A 20. század első évtizedeiben nagy népszerűségnek örvendett Bicsérdy Béla egészségtudatos fölfogása, aki a természetes életmódhoz való visszatérés elve alapján a hústól és a főtt ételektől való teljes tartózkodást hirdette. „Bicsérdisták vagyunk. Én kezdtem. Valamit ki kell találni, valami gyógymódot vagy másféle életmódot, valami megváltást, vagy ilyesfélét. […] Az orvos eltilt a hústól gyomoridegességem miatt, én pedig túlzó lendülettel a végletbe csapok […] Persze, akkor még nem sejtem s az uram sem, hogy a nyerskosztevés csupán racionalizálása a csodavárásnak. Dide eleinte haragszik […], de aztán neki is megtetszik, utánoz, vállalja s egy ideig valósággal büszkélkedik vele. Két-három évig élünk így” – emlékezik vissza Kosztolányi Dezsőné, akinek férje 1926 nyarán riportot is közölt az általa csak prófétának nevezett Bicsérdyről.

Kosztolányi a „próféta” rákosszentmihályi villájában olyan ebéden vett részt, ahol a módszernek köszönhetően fölgyógyultakat látták vendégül. A lakomázás közben azonban kisebb vita kerekedett az író és Bicsérdy között. Az egészséges életmódról szóló előadás során ugyanis szóba került, hogy Shakespeare is evett húst, így aztán meg is halt ötvenkét éves korában. Kosztolányi erre föl jegyezte meg: „Nem is halt meg […], mert halhatatlan.” Bicsérdy válaszként Seneca, Newton, Swedenborg, Voltaire, Shelley, Wagner, Tolsztoj és Shaw, valamint Pitagorasz, Arisztotelész és Platón nevét sorolta a növényevő halhatatlanok közül. Mivel Kosztolányi végül nem tudta meggyőzni vendéglátóját, merész ötlettel állt elő: „elbúcsúzkodom házigazdámtól. Több találkát adok neki. Az egyiket 2026-ban, mához pont száz évre ugyanitt. Akkor ő csak 154 éves lesz, én pedig 140. Mind a ketten megígérjük, hogy tőlünk telhetően pontosan megjelenünk ezen az érdekes légyotton.”

tomatoes-cooking-frog-cook-healthy-wallpaper-preview.jpg

Noha Kosztolányi nem állt ki egyértelműen a bicsérdizmus mellett, a sajtó munkatársai megneszelték, hogy ezen az étrenden él. „Tény, hogy én jóindulattal, de bírálattal foglalkoztam a reforméletmóddal és kifejtettem, hogy az mintegy ötezer esztendős és nem valami eredetieskedő ostobaság” – válaszolt például a Hírlap újságírója szenzációéhes fölvetésére, majd elmesélte, hogy már huszonhét éves korában is volt egy évig vegetáriánus. „Nagyobb utazást tettem a feleségemmel és megállapítottam, hogy Olaszországban, de Franciaországban és Görögországban is az emberek igen kevés húst esznek. […] Én rokonszenvezem a hús nélküli táplálkozással, de […] nem elvszerűen csinálom ezt. […] mindent úgy és aszerint, ahogy az ösztöneim diktálják” – fejtette ki később. A család 1928 ősze után aztán újra visszatért a húsevéshez. Kosztolányi kedvenc étele a borjúpörkölt galuskával, a túrós csusza, a desszertek közül pedig a krémes lepény volt.

Rózsaketrec. Meghívó könyvbemutatóra

2017.04.19. 10:16 An-jou

A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében,

2017. április 21-én (péntek) 17 órai kezdettel mutatják be

Lovas Ildikó Rózsaketrec című új kötetét,

mely az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.
A szerzővel a szerkesztő, Brenner János
és az utószó írója, Arany Zsuzsanna beszélget.

Az esemény helyszíne: Budapest, Millenáris, Márai Sándor terem.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Kellett a pénz, mindig kellett a pénz valamire. A családnak, a közösbe. Régebben így éltek az emberek, közösen terveztek, közösen végeztek.
Kidőlt-bedőlt fakerítés, a nyáron poros, télen sáros út, annak közepén masíroztak fellépésükről hazafelé a karénekes lányok. Járda szerencsére nem volt, különben hogyan is tudták volna őket így, együtt, egymás mellett lefényképezni. A város nemlétező polgárságának gyermekei, sötétkék pliszírozott szoknyában, ragyogóan fehér ingben, általános iskolás kislányok a Magyar Végről.
Köztük a legszebb a kezét összekulcsoló lány, ahogyan belenevet a lencsébe, abban a pillanatban a rajtakapott teljesség van. Ahogyan lép, abban a robbanás ereje, a gólok, a győzelem ereje, a legjóképűbb fiú megszerzésének biztos tudása, az élet szépségének a hite.
Mivel kézilabdázott is. Ilyen lány volt. Karénekes, gyönyörű pliszírozott kék szoknyában, kézilabdás fekete rövid nadrágban, eperfalevél-gyűjtő, szorgalmas.
Barna tekinetével vádlón bámul rám. Tudom, mi fog következni. Vádolni fog. El fogja mondani, hogy megváltoztam. Már nem tud velem beszélgetni. Pontosabban ő tudna, de velem nem lehet. Vad vagyok, durva, kiállhatatlan. Ezt is miért mondtam?! Hogy akkor sírhat ő is azon, hogy az anyja megőrizte ezt az oklevelet.
Fel vagyok készülve. Fokozom a durvaságot. A kegyetlenséget. Azt mondom: mert egész életedben azt hitted, hogy nem szeret. Persze, attól még lehet, hogy nem szeretett és nem is szeret. Csak azért őrizte meg ezt a dicsérő oklevelet, mert tőle örökölted a hallásod. Egyébiránt mindig és mindenben lenézett. Mindig és mindenben mások voltak jobbak. Náladnál sokkal jobbak.
Tudom, hogy ezt fogom mondani és a barna szemekből hullani kezdenek a könnyek.
Ez a menetrend.
Beszorultam közéjük, a két nő közé, mint Micimackó a vendégségbe. Már én sem vagyok fiatal. Pakolom le a szekrény tetejét. Pakolom ki a szekrény belsejét. Az élére vasalt ágyneműt. A pontosan egyformára hajtogatott bugyikat, a műszálas kombinékat. A csipkéjüket mindig imádtam. Elbűvöltek ezek az olasz termékek. Most is elbűvölnek. Negyven év alatt semmit sem fakultak, a rózsák virítanak, a finom, indázó virágok sejtelmesen hívogatnak. A nagyapámra gondolok. Vajon félrehúzta-e a finom csipkét, vagy cask bámulta a kombiné virágait. Később majd vissza fogom pakolni a szekrénybe a ruhákat, nem úgy, nem olyan katonás rendben, nem azzal a kíméletlen svábos pontossággal, de visszapakolom.
Beszorultam anyám és nagyanyám közé, két teljes asszonyi életet cipelnék a hátamon, ha nem szorultam volna be. Igy csak toporgok köztük és megfájdul a fejem az emlékeiktől, amiket ők már nem is tartanak számon.

(Lovas Ildikó: Karének. In uő: Rózsaketrec – részlet)

blogra-rozsaketrec.jpg

„A Karének című novella például egy fiatal lány fényképének leírásától jut el egészen a női sors (egyik) tragikumáig, az anyáról lányra szálló áteredő bűnig, s vele együtt a félelmek, frusztrációk, elhallgatások, nem-szeretések és féltékenységek föltárásáig. De Lovas nem analizál, nem elemezget, mert tudja, hogy »a kevesebb több«, így aztán »csak« megmutat. Egy-egy elejtett félmondata azonban szédítő mélységekkel szembesít. Ám mielőtt beleszédülnénk önmagunk, s az önmagunkban hordott múlt szakadékaiba, könnyed, táncos mozdulattal elrepít minket, olvasókat a mindentudó tükör elől. Nem teszi súlytalanná a súlyosat, pusztán elviselhetővé varázsolja a kimondást: kimond, majd visszavon, humorral föloldva a feszültséget, melyet nem tompít, nem érvénytelenít, hanem hagy tovább dolgozni, mélyen, a befogadói lélekben.
»Semmi lélektan, semmi lelkiismeret« – jegyzi meg egy helyütt (Karének). Az első tagmondattal »látszatra« ugyan fölmenti olvasóit a tükörbe nézéstől, ám második tagmondatával tudatosítja, a mi vállunkat is nyomja a kereszt. Keresztünket (létünk terhét) pedig nem is feltétlen mi »érdemeltük ki« jó avagy rossz cselekedeteinkkel, hanem örökségként kaptuk, s erről megfeledkeznünk nem volna üdvös.”

(Arany Zsuzsanna: Utószó – részlet)

 

A Négyesy László vezette stílusgyakorlatok

2017.03.26. 13:35 An-jou

Stílgyakorlatok címen futó szemináriumi félévek sorozata – egyetemi évei és irodalmi indulása szempontjából egyaránt – meghatározó fórumot jelentett Kosztolányi Dezső és pályatársai számára. A Négyesy László professzor által vezetett foglalkozások nem pusztán egyetemi órák voltak, hanem lehetőséget adtak az új tehetségeknek, hogy számot adjanak tudásukról, illetve (részben) bekapcsolódjanak az irodalmi életbe. Életre szóló barátságok köttettek ezen alkalmakkor, s olyan, modernnek számító törekvések jelentkeztek,[1] melyek a korszak irodalomtörténetére is jelentős befolyást gyakoroltak. Kosztolányi – más egyetemi és kávéházi fórumok mellett – itt találkozott először későbbi pályatársaival, köztük számos olyan alkotóval, akik jelentős képviselői lettek a 20. század első évtizedeit jellemző kulturális közéletnek.

9-kep-blog.jpg

A később legendássá vált szemináriumok témái a korszak hű tükrét adják: leképezik, hogy az akkori fiatalság milyen szellemi élmények hatása alatt állt. „Nagy nevek röpködtek a levegőben, különösen Nietzsche, Verlaine, Ibsen[2] és Wilde neve, a magyarok közül pedig Csokonai Vitéz Mihályt és az elfelejtett, nem méltányolt, fiatalon elhalt Komjáthy Jenőt emlegették. Nem is kellett sokat olvasni, a légkör telítve volt velük, elég volt rátekinteni a könyvkereskedések kirakataiban álló könyvekre; hogy közvetlenül kisugározzon az eszméjük villamossága, a művészetük varázsa. Egy új nemzedék érkezett meg, mely más irányba óhajtotta terelni az életet” – összegezte emlékeit Kosztolányi.[3] Az említett szerzőkön túl Baudelaire és Marx olvasása is jelentős befolyást gyakorolt a felnövekvő nemzedékre, valamint a különböző újkeresztény (például tolsztojánus) és újgnosztikus (mint a teozófia) tanok szintén a horizontjukba kerültek.[4]

[1] „lenéztük és megvetettük a multat, melyet az öregeknek engedtünk át, a gyógyithatatlan betegségükkel együtt és arról ábrándoztunk, hogy az életet egyszeriben megváltoztatjuk, mi, gyermekek.” – Kosztolányi Dezső: Apostol. Novella. PHV, 1934. máj. 20. 5. p.

[2] „Rosmersholm-fordításommal én vittem be a pesti Egyetemre a nagy norvég írót; Juhász Gyula és Zalai Béla (ha élne, ő volna ma a magyar filozófia megteremtője!) pompás előadással kísérte bemutatkozásomat. Négyesy bámult és igen megdicsért bennünket.” – Oláh Gábor: Juhász Gyuláról. ItK, 1954/2. 223. p.

[3] Kosztolányi Dezső: Szini Gyula. Ny, 1917. dec. 1. 860. p.

[4] „Estefelé az egyetem gázzal világított, homályos aulájában különös alakok tüntek fel, fiatalemberek, kiket eddig nem ismert a magyar élet, éhes diákok, rongyosan és sápadtan, orthodox marxisták, kik kívülről tudták a »Kapital«-t, haladó szocialisták, kik az emberiség jövőjéről beszéltek, tolsztojánusok, kis angolpipával az agyarukon, kik szakállt növesztettek és télen-nyáron mezítlen lábfejjel jártak, szandálban, esztétikusok és tudósok, kiknek az európai tudomány volt az eszményük és gőgös költők, kik egyetlen írásukat se nyomtatták le, minthogy a nálunk divatozó irodalmat és írókat mélységesen megvetették.” – Kosztolányi: Szini… I. m. 860. p.

(Részlet Kosztolányi Dezső életrajzából. A közlés apropója a közelgő születésnap. A cikk folytatását lásd a Magyar Szó irodalmi mellékletében, a Kilátóban! – 2017. márc. 25. Fotó: Kosztolányi Dezső egyetemi indexének első oldala. MTA Könyvtár Kézirattár.)

Kosztolányi, a színikritikus

2017.03.21. 17:31 An-jou

Bár Kosztolányi mester lefordította Rudolf Lothar A fenevad című színművét, darabjaitól nem volt elragadtatva. Az akkori kritika szerint egyébként A fenevadon is sokat segített, hogy Kosztolányi ültette át magyarra, mert amúgy nézhetetlen volt. A Budapesti Hírlap konzervatív munkatársa például így írt róla:

Kosztolányi nem sokkal később már csak színikritikusként tekinthette meg Lothar újabb remekét, melyet Oskar Ritterrel közösen írtak. A magyar írónak ekkor tehát nem kellett fordítói szerepköre okán „diszkréten” hallgatnia, s megengedhette magának, hogy nyíltabban is megfogalmazza véleményét:

theatre-trip-3.jpg

Három évvel később Lothar újabb opuszának bemutatóját tartották Budapesten, melyről Kosztolányi a következőket állapította meg a Pesti Hírlap hasábjain:

 

 

 

Morfin Őfelsége…

2017.03.08. 11:51 An-jou

„Kis, hegyes tű. Behatol a bőr alá. Belevág az izmok, idegek rostjai közé és ottfelejt pár csepp folyadékot. Azután egy kis halk mámor, idegzsongitó, jólesően kábitó. Megelégedettség. Tettvágy. Csodálatos tervek, pompázva kibontakozó álmok. Rózsaszínű ködfátyolban úszik az egész rohanó világ. Cukrozott íze van mindennek, még a fájdalomnak is.

Olyan jól esik egy kis felhőtlen boldogság!…

Boldogság?… Halál! Lassú sorvadás! Elernyedő életerő, megfakuló kedély! Bűnből, kórból, lázból, megbomlott idegek táncából leskelődik elő egy vigyorgó, fekete bálvány: Morfin Őfelsége…

*

Szép asszonyom! Kegyed ott a tiszaparti virágoskertű kis lakásban éli a meghitt, finom kis családi életét. […] És azután – mikor már a gyermekek lefeküdtek, – Kegyed is kezébe veszi a Pestről érkezett újságokat. És figyelmesen olvasgatja őket. És csodálattal mondogatja néha: Istenkém, milyen nagy művésznő ez a Simonyi Mária, ez a Gombaszögi Frida… Vagy például ilyesfélét: Milyen elragadó ember lehet az a Kosztolányi, Móricz Zsigmond! Élvezi őket. Csodálja őket. Kíváncsi a magánéletükre is. Ugye igazam van?

És úgy télidőtájban az urával felruccan kicsit a fővárosba… Persze színházba mennek. Kegyed áhítattal nézi egy-egy színpadi csillagnak finomult ideges mozgását és azt a rejtelmesen csillogó furcsa lángot, amely némelyikük szeméből előtör. Csak nézi őket, látja őket, de nem lát mögéjük.

Mert van valaki mögöttük. Valaki hajtja, doppingolja őket. Valaki a lelkük peremén ördögök ritmusát dobolja, halálos szenvedélyek riadóját dörömböli…

Valaki. Vigyorgó arccal. Valaki. Morfin Őfelsége…

15306783_1619725344989358_2441398421957902336_n.jpg

És most, bármennyire fáj is, bocsánatot kérek, szép Asszony; kegyetlen leszek. Mert amit most fogok elkövetni, a legsúlyosabb kegyetlenség: az illúziórontás. De meg kell tennem, saját érdekében, meg kell tennem, bár félisteneket taszítok le az illúziók egéből…

Emlékszik-e, Asszonyom, a Király Színház kitűnő szubrettjére, akit legutóbb láttunk? Nem szabad nő többé, nem rendelkezik maga fölött. Rab. A morfin rabja. A Magyar Színház etonfrizurás primadonnája szemében egy idő óta új tűz lobog. A morfin tüze. A Nemzeti Színház daliás alakú szőke szerelmes színészének idegrendszerén a morfin korbácsa csattog. Írók, akiket gerinces, bátor írásaikért kedvelt meg, Asszonyom, lebéklyózott foglyai a méregfecskendőnek.

A világhírű és össze-vissza ünnepelt export-drámaíró, akinek magánéletével az utóbbi időben annyit foglalkoztak, nem mer egyedül hazamenni, ha sötét van az utcán. Mint a megvert, magárahagyott kisgyerek, örökösen rémképektől retteg és éjszaka csak akkor tud nyugodtan aludni, ha ágya mellett állandóan ég a villany.

A kissé hisztérikus és elefántcsonttoronyba zárkózott, de igen kiváló és tartalmas regényírónk lelki önkínzásainak és gyakori terméketlenségének is itt a gyökere. A pravaz-fecskendő: nagyhatalom, gőgös, duhaj kényúr, királlyá varázsol – egy pillanatra és vergődő rabszolgává – örökre…

És így tovább! Képek a kulisszák mögül. Ne nézzen oda, szép Asszonyom. Ne keresse minden művész magánéletének titkait! Ne higgyen az intimpista-irodalom kiteregetett szenzációinak, melyek emberfelettivé magasztalnak bizonyos színészeket, írókat. Emberek ők, apró, keserű halálos szenvedélyek emberei…

… És pereg tovább a bábjáték irgalmatlanul és kiszámíthatatlanul és a drótokat gonosz, végzetes vigyorgásával csak egyre rángatja-cibálja a titokzatos Valaki…

Morfin Őfelsége…”

(Kálmán László: Pillanatfelvétel. Morfin őfelsége birodalmából. Pesti színésznőkről, színészekről, írókról és egyéb idegbajnokokról. Mindnyájunk Lapja, 1928. A poszt elkészítésében közreműködött: Eőry Áron.)

Antik és modern…

2016.11.29. 11:04 An-jou

A Koszolányi és Karinthy által szerkesztett Esztendő című havilap 1918. áprilisi számában interjút olvashatunk Ferenczi Sándorral. A világháborús időszakban Kosztolányit erőteljesebben foglalkoztatta a freudizmus, amit többek között az is igazol, hogy 1918. szeptember 28–29-én részt vett az MTA dísztermében megrendezett V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson. A tudományos összejövetelen „a főváros szellemi és politikai életének számos notabilitása megjelent, köztük Bárczy István főpolgármester. Jelen volt, sőt előadást tartott maga Freud is.” (Bihari) Ferenczi volt a főreferens, aki A háborús neurózis némely típusáról címmel tartott előadást. Kosztolányi jelenlétét és érdeklődését igazolja az a Pesti Naplóban olvasható cikk, amelyet saját rovatában (Őszintén szólva) közölt. Míg Freudot „merész és eredeti” gondolkodóként írja le, addig az Akadémiát és a hazai tudósokat erős iróniával illeti: „Érzem, hogy ezek igazán tisztult, »kianalizált« emberek. […] Az első padban ül Freud Zsigmond, ennek az elbutult kornak merész és eredeti gondolkozója, […] Az akadémiának van azonban egy elszáradt, becsületes szolgája, aki bejön egyenruhájában – az akadémia hivatalos szinében, a szürkében – és látja, hogy az urak szivaroznak abban a fennkölt teremben, melyben talán még sohasem füstöltek. […] Bizony, a mi tudósaink sohasem szivaroznak az ünnepélyes tárgyalások közepette, mig a ballada és a románc közötti egetverő különbséget fejtegetik, ők nyugodtan és illedelmesen ülnek, akárcsak a kis angyalkák.” (Kosztolányi)

Az Esztendőben napvilágot látott, Freud professzor legközelebbi munkatársával és barátjával folytatott beszélgetésben az ösztön-én felszínre törésének kérdésköre kerül elő. Az interjút készítő Kosztolányi a fölvezetésben a lakosságot uraló általános kiábrándultságról beszél. Pár hónappal az őszirózsás forradalom előtt az alábbi kijelentést teszi: „Negyedféléves háború után az emberiség egyik fele kicsit kiábrándult a háborúból és a másik fele kicsit nem hisz a forradalomban, mely a háborúnak gonoszabb fajtája. Senkinek sincs többé véleménye, semmiről. Mindenütt tájékozatlanság, vagy politikai hühó.” (Kosztolányi) Megállapítja, hogy a világháború időszakában lényegében minden egyes ember pszichológusok kezelésére szorulna. Ferenczi szintén az emberi természet mélyén rejtőző állati kegyetlenségről ejt szót válaszában: „Magam is azon a nézeten vagyok, hogy a háború mindenekelőtt lélektani probléma. Ki okozta a háborút? Habozás nélkül felelhetünk: az emberi természet. Az is tartja fönn, minthogy még mindig szüksége van rá és nagyon szívósan akarja. Különben már régen megszünt volna. […] Maga a háború ma újra a régi, az antik, az őszintén kegyetlen. […] A kemény és kegyetlen hadviselést tartom egyedül őszintének.” (Ferenczi)

hawaiian-warriors-3.jpg

Az interjú végkifejlete az álhumanizmus leleplezése lesz. Kosztolányi merészen nekiszegezi a kérdést Ferenczinek: ha az ember ennyire kegyetlen és önző tud lenni, mint amilyennek a világháborúban mutatkozik, akkor mit jelentsen a „béke őszinte barátainak jajveszékelése”? A pszichoanalízis hazai mestere sem szépít az emberi természettel kapcsolatos meglátásain, hanem a következő gondolatokat fogalmazza meg: „Ezek egyszerűen túlbecsülték, helytelenül értékelték az emberiség »kulturá«-ját. Freud megírta, hogy mi a mai háború tragikuma. A világot már-már nagyobb hazánknak képzeltük, ma pedig egyszerűen a valóságra ocsúdtunk, megtudtuk, hogy a mi hazánk nem az egész világ és a mai emberi »kultura« csak ingatag álhumanizmusra épül. Ösztöneinket eltakartuk, de nem szelidítettük meg […] A legkülönfélébb eszményi áramlatok, nemzetiségi, imperialisztikus, szociálisztikus, anarchisztikus egyoldalúságok, melyek szembekerülnek egymással és háborúkat, vagy – ami mindegy – forradalmakat hoznak létre. […] Az idealizálás csak eltakarja a bennünk lakozó kezdetleges ösztönöket. Jegyezzük meg, hogy az idealizmus és az emberi komiszság nagyon jól megfér egy gyékényen. Azt tapasztalhatjuk, hogy őszintén rajongó idealisták a magánéletükben komisz és aljas emberek is lehetnek. […] Mert ha valaki letagadja az ösztöneit, akkor két egymással ellentétes ember fejlődik ki az egyénben. A hazug jóság alatt tombol az ösztönök vulkánja.” (Ferenczi) A cikk konklúziója, hogy a veszedelmes ösztönöket tudatosítani kell, és akarattal „helyes és okos” dolgok szolgálatába terelni…

Bővebben lásd az Alföld 2016/novemberi számában! :)

Desiré kalandjai Szabadkán…

2016.11.17. 15:43 An-jou

Desiré kalandjai

Könyvbemutató

A Szabadkai Városi Könyvtár és a Kossa János Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub tisztelettel és szeretettel meghívja

Arany Zsuzsanna

Desiré kalandjai. Nicolas Sztavrogin életrajza

című kötetének bemutatójára,

2016. november 24-én (csütörtök) 18 órára, a Szabadkai Városi Könyvtárba.

(Szabadka, Dusan cár u. 2.)

Arany Zsuzsannával Kilián László beszélget.

A kötetek kedvezménnyel megvásárolhatóak a könyv bemutatóján!

Mindenkit szeretettel várunk!

szabadka-face-vegso.jpg

Egy író halálára

2016.11.01. 09:25 An-jou

„Valami mélyen tragikus van egy igazi író halálában. Nemcsak egy ember hal meg, hanem még valami. Egy kedély alszik ki, egy sajátosan egyéni látás veszik el, egy világ szűnik meg mindörökre. Nincs mód pótolni. Az író univerzum és Jules Renard is az. A vére lüktetése, az idegei bizsergése, az agysejtjeinek játéka valami roppant egyedülálló művészetet jelentett, amely csak belőle jöhetett, egy egyéniség legmélyebb mélyeiről, és ha ez az ember egyszer elnémul, vége a művészetének is, és az idők határtalan messzeségében, soha-sohase születik hozzá hasonló. A szavainak szeszélyes permutációját, az ötleteit, a humorát utánozhatják és ronthatják, de ugyanazt már nem lehet előbűvölni többet. Az író halála majdnem kozmikus gyász. A természet másról álmodik és az az álom, aki ő volt, elfoszlott, az a színes felhő betorkollott a színtelenségbe és a halálba. Hamarább elő tudnak állítani retortában villamos lánggal, kémiai szerekkel egy búzamagot, mint egy mondatot, amit egy művész írt, mert az ő írása végzet, minden szava szükségesség, mert az író nem játszik a szavakkal, de éli őket, mert az igaz ember minden tette harmóniába olvad és összhang, harmónia, szerves élet lüktet az írásaiban is.

Ezt éreztük, amikor Jules Renard meghalt.”

(Kosztolányi Dezső)

tumblr_lwvmoqm2tq1qb6kizo1_500.jpg

(A Győzelmes Halál Angyala, a Haserot-síremléken. Cleveland, Lake View Cemetery.)

„Nincs az a billikomos agár”… Kosztolányi és az őszirózsás forradalom

2016.10.29. 14:29 An-jou

„Kosztolányi Dezső nem vállalt ugyan politikai szerepet az őszirózsás forradalomban – sőt, nem igazán ragadta magával az euforikus hangulat sem –, újságírói minőségében azonban jelen volt, és cikkeivel a haladó szellemű és a változásokat üdvözlő orgánumokban szerepelt. A diadalmas forradalom könyvében közölt tárcájában például így vall a Károlyi-féle forradalom napjairól: »Sohase felejtem el, milyen komor, biztos és nagyszerü hatást gyakoroltak reánk, szegény szárazföldi patkányokra a matrózok, az első bátor lázadók, akik sötétkék bluzukban, arcukon ezer viszontagság fanyar emlékével, kezükben egy zord forgópisztolylyal, ültek az Astoria egyik szobájában. A szálloda hallja és étterme ezen az éjszakán egy óceánjáróhoz hasonlitott. […] Azt lehetne mondani, hogy ebben a forradalmi hullámjárásban többé-kevésbbé mindenki tengeri betegséget kapott, csak ők nem. Edzetten, sötéten nézték az eseményeket. Más viharokat is láttak.«

Az események sodrában Kosztolányi szerepköre elsősorban a megfigyelőé volt, semmint az aktív résztvevőé. Molnár Ferenc azonban leír olyan esetet is, amikor (október 31-én, hajnalban) Gellért Oszkár, Lakatos László, Jákó János és Kosztolányi társaságában vonultak át Budára a Margit hídon, s maguk is valamennyire részeseivé váltak a forradalmi eseményeknek. Beszámolóját hosszabban idézzük: »A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csapata szokott a hidon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a hid tele volt. […] Minden második ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás és már megjelent a fehér őszi rózsa a katonasapkákon. Harsogott a hid a kiáltásoktól, az éljenzéstől […] csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba magunk se a kiáltozást; szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az orditó, rövidmondatos társalgásban, amit ott akkor az egymással szembejövő emberek folytattak. A budai hidfőnél körülbelül egy félszázadnyi gyalogság állt a hidfő két oldalán. Mindnyáján sapkarózsa. Lábhoz tett fegyver. Egy főhadnagy az ut közepén. Ezek még császári és királyi osztrák-magyar katonák voltak. Tegnapi katonák. Megkérdeztük tőlük:

– Tudjátok, mi történt az éjszaka?

Kórusban feleltek:

– Nem tudjuk.

A főhadnagyuk idegesen mordult felénk, aztán mégis a helyén maradt. Ebben a pillanatban megláttuk azokat a jól ismert szegény asszonyokat, akik a hajnali órán ujságcsomagokat tolnak a gyerekkocsiban. Futva mentünk feléjük és nyalábszámra vettünk tőlük ujságot. […] Egyikünk a főhadnagyhoz lépett, köszönt neki. Emelt hangon mondta:

– Főhadnagy ur, ha nem akarja látni, hogy ujságot adunk a katonáinak, forduljon el.

Kedves, fekete fiu volt, kissé izgatottan nézett szét, aztán megfordult. Egy perc mulva hangosan olvasták fel egymásnak a katonák az éjszaka történetét. Köszöntünk s beültünk a Margit-park kávéházba, amelynek ablaka előtt ezek a katonák álltak. Dideregtünk; sáppadt, átfázott arcok hajoltak a forró tea fölé. Mire a teát megittuk, egyetlen egy katona nem volt látható a hidfőnél, az ablak előtt. És akkor már zugott és zengett az egész teli nagy hid, a munkások és katonák csizmakopogós reggeli korzója.« Molnár visszaemlékezésének hitelességét Gellért Oszkár is alátámasztja: »Ez pontosan így történt. Aki a főhadnagyhoz lépett, az én voltam.«

daisy-6.jpg

A Színházi Életben megjelent humoros összefoglaló szintén arról tanúskodik, hogy Kosztolányi az Astoriánál tartózkodott az őszirózsás forradalom napjaiban, és az éjszakákat is ott töltötte. A színházi lap éppen az első éjjel eseményeiről tudósítván részletezi az epizódot, amikor a »magyar irodalom és sajtó jelesei« megijedtek egy kisebb lövöldözéstől, és futásnak eredtek. Ezt a cikket is hosszabban idézzük nem pusztán annak forrásértéke, hanem humora miatt is: »Negyed kettőkor aztán történt valami. […] Egy köztársasági katonákkal zsufolásig megrakott teherautó felvirágozva fordult be az Astoria elől a Károly-körutra. Szembe jött egy másik autó szuronyos csendőrökkel. […] Van, aki azt mondja, hogy a katonák egymás üdvözlésére a levegőbe lőttek és a tömeg ettől megijedt egy kicsit. Viszont van, aki azt mondja, hogy komoly utcai harc volt, gépfegyver söpörte a Kossuth Lajos-utcát, a golyók hallhatóan süvitettek. […] ennél az eszeveszett lövöldözésnél példátlan pánik tört ki. Ekkor volt a nagy szaladás. […] Kosztolányi Dezső a Károly-körútnak vette irányát a kis Balla társaságában. Nincs az a billikomos agár, aki utolérte volna őket.«”

Bővebben lásd az Alföld 2016/októberi számában! :)

Temetőben

2016.08.29. 21:09 An-jou

Az én keresztjeimet
nem lehet visszaadni
senkinek.
Tán csak Istennek,
ám Neki meg minek…

Az én keresztjeim
gyökerükkel a földbe nyúlnak.
Alattuk halottak alszanak,
kik folyton arra hívnak:
írjak, írjak, írjak.

S eközben a varjak
fülembe kárognak,
és csőrükkel
hátamba szúrnak.
Ám célba nem találnak:
megvédenek az angyalszárnyak…

755a0dbccef2dee5830646ee56dba9be.jpg

 

 

Esti és a spanyol

2016.08.12. 18:35 An-jou

Az őszirózsás forradalom időszakában Károlyi Mihály a spanyolnátha-járvány miatt elővigyázatosságból bezárt kávéházakat és egyéb más közösségi/kulturális tereket újból kinyittatta. „Nagymértékben akadályozták a járvány elfojtására irányuló intézkedések végrehajtását, a betegek ellátását az október végén lezajlott fővárosi események. A várost közel egy hétig járó tüntetők a még mozgósítható teljes rendőri állományt lefoglalták, így a járvány elleni védekezésben nem számolhattak velük. […] A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok bezáratásáról, illetve a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozásáról kiadott rendelkezést. Döntését a politikai és társadalmi változásokkal, valamint a járvány alábbhagyásával indokolta. […] a megbetegedések átmeneti csökkenése elsősorban az átmeneti zűrzavarral magyarázható.” (Géra Elenonóra) Ám Károlyi intézkedéseinek eredményeképpen csak tovább növekedett a megbetegedettek, illetve a kórban elhunytak száma.

A betegség már nyáron fölütötte fejét, és gyors terjedése miatt szeptember végétől meg kellett hozni a megfékezést célzó rendeleteket: bezárták az oktatási intézményeket, megtiltották a kórházakban a látogatást, korlátozott nyitvatartást rendeltek el a kávéházakban, alaposabb takarítási kötelezettség mellett.

A sors fintora, hogy maga Károlyi is megkapta a spanyolt, ám – mivel erősebb volt szervezete – hamar fölgyógyult belőle. A járvány 1919 elején hirtelen abbamaradt, s az 1920. január–februári hullámot követően végleg megszűnt.

Kosztolányi Dezsőnétől tudjuk, hogy ezekben a hónapokban az egész Kosztolányi-család rettegett. Nagy félelmüknek meg is lett az „eredménye”, hisz mindannyian megkapták a spanyolt: „literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk. […] Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt s a másik cselédlány is. Négy ágybanfekvő beteg van a házunkban. Ádámot egy barátnőnk viszi magával. […] Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára. Azután lassan lábadozni kezdünk. […] Ádám is hazakerül […] Távol tőlünk átesett a betegségen […] Az uram hónapokig nem bír aludni a súlyos fertőzés után. […] szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártyagyulladás nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”

Kosztolányit művészi értelemben is foglalkoztatta a járvány. Későbbi tárcáinak és novelláinak, illetve 1933-as regényének (novellafüzérének) címszereplője, Esti Kornél ugyancsak találkozott volna a spanyollal, méghozzá az őszirózsás forradalom mint háttér megjelenítésével. Esti és a forradalom cím alatt az alábbi bejegyzés olvasható Kosztolányi gyorsírásos naplójában: „A spanyolban egymásra állították a koporsókat. Döghalál. Azt hittük, hogy mindennek vége. Nagy okosok a keresztségben.”

plague-doctors.jpg

Megjelent írásaiban szintén szép számmal találunk utalásokat a járványra, így például a Drótsövény-betegség, a Hja, béke van, a Járvány, a Kedves cenzor, A szutykos város és az Orfeum című szövegekben. „Soha ennyi halottaskocsit nem láttunk a pesti utcákon, a szomorú fekete-ezüst fogatok a gyászhuszárokkal sietve vágtatnak végig, mert sok a dolguk. Istenuccse, nem így képzeltük a béke közeledését. […] A béke felé közeledő emberiség optimizmusa egyelőre csak abban nyilatkozik meg, hogy náthának keresztelte azt a nyavalyát, melyben naponta hatvanan halnak meg, […]” – olvasható például a Hja, béke van című cikkben.

Kosztolányi a Járványban a középkori pestissel von párhuzamot, hasonlóan érzékletes leírás kíséretében: „Járok ebben az olvatag és forró őszben, s hallgatom, mit beszélnek embertársaim. […] ilyesmiket hallok: »Reggel már harminckilenc fok láza volt… az orvos már akkor megmondta… hajnalban pedig…« Látok idegeseket, kik halványlila toroköblítővel gargalizálnak a hídon, mellényzsebükben tartják a jódos orrkenőcsöt, és semmiért sem fognának kezet, még egy miniszterrel sem, mert attól tartanak, hogy a miniszter is spanyol. Budapest egy középkori város képét mutatja… Délután kis talyigán vagy negyven koporsófödelet húz fütyürészve egy suhanc, estefelé pedig a budai körúton üres halottaskocsi robog, melyen hosszan elnyúlva alszik egy gyászhuszár, aztán felébred, és unottan beleásít ebbe a halálos világba. […] A XIV. századbeli pestisjárvány idején, melyben az akkori emberiség egyharmada elpusztult, minden családi kötelék felbomlott, az emberek nyílt utcán szeretkeztek, az orvosok otthagyták a betegeket, a sírásók pedig a kihalt városokban fosztogatták az üres lakásokat.”

Ugyancsak a középkori döghalál képe jelenik meg az Esti megtudja a halálhírt című novellában. E ponton Kosztolányi azon eljárására is utalnék, miszerint korábbi publicisztikai szövegeit (azokban megfogalmazott gondolatait) is fölhasználta későbbi szépirodalmi munkáiban: „csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. »178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva –, tetőfokon a spanyoljárvány
– Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.” 

Bővebben lásd az Alföld 2016/augusztusi számában!

„Nézd a császárok képmását”. A Költő és a Politikus párbeszéde

2016.08.03. 12:48 An-jou

„Kortársunk, Kosztolányi" – ezzel a címmel közölt nemrég cikket Sándor Zsuzsanna a 168 Óra könyvheti számában. A címet mottóként veszem kölcsön. Ezúttal a Nero, a véres költő (első kiadásban: A véres költő) című regény egyik párbeszédét idézem, Kosztolányi Dezső meglátásainak „örökérvényűségét” igazolandó. A jelenetben Seneca, a bölcs, tanácsokat ad Nerónak, a zsarnok politikusnak, aki azt szeretné hinni magáról, hogy ő „költő”… Ám valójában tehetségtelen, hataloméhes pojáca. Seneca az idézett szövegrészben vall (többek között) arról (is), hogy mi a különbség a Művészet/Bölcselet és a Politika világa között. Mindennek fényében nem csoda, ha Kosztolányit sokan elítélték azok közül, akik szerint a művészetet (és az arról való beszédet – ideértve az egyes alkotókról és munkásságukról való beszédet is –) aktuális társadalmi/politikai (ön)célok szolgálatába kell állítani. A párbeszéd ezenkívül (illetve ezzel összefüggésben) a mindenkori ember képmutatást szintén „leleplezi”, valamint az Édes Annából s más művekből ismert etikát ugyancsak megfogalmazza (lásd például a bűnbakról írottakat). De ez csak pár morzsa abból a sok-sok gondolatból, amelyeket a szövegrész (s egyáltalán a regény) ébreszthet olvasóiban.

„Odahajolt hozzá és majdnem fülébe suttogta:

– Nem tartod különösnek, hogy mióta a világ áll, senki se merte kimondani egész határozottan, hogy ölni nem szabad? Egyes bölcselők, helyesen fékezni igyekeznek indulatainkat. De ők se állítják, hogy a rablónak nyújtsd oda szívedet és halj meg. Védheted magad, megölheted a rablót, azt jogos önvédekezésnek tartják. Egyáltalán, mindig hagynak valami rést, melyen át a gyilkosság régi szent jogait nyeri el. Ezek a közérdekre hivatkoznak, azok a császárság jóvoltára, emezek a bűnök megtorlására. Mindegy, ezzel szükségességül ismerik el. Hiszen látjuk mi gyarló emberek, bölcsek, minden iskolához tartozók, hogy jó lenne vér nélkül élni, de nem lehet, mert az emberben olyan ellentmondások lakoznak, hogy azokat csak karddal lehet áthidalni.

– És a szelídek?

– Azok az igazi gyilkosok, mert képmutatók és gyávák. Nem merik bevallani, hogy emberek, és levonni belőle a szomorú, gyászos, végső következtetést. Egy bogárkát se tipornának el és picsognak egy madárfióka elpusztultán. De bezzeg elfogadják a jótéteményt, mely a folytonos gyilkosságból származik, a rendet. Ők csak kényelmesek. Másra bízzák a sötét munkát és hátat fordítanak, mintha nem értük történne. Mert a hóhért, aki a rablógyilkost ártalmatlanná teszi, azért ők se küldenék el. Mindig tele voltak a börtönök és jajgattak az ártatlanok. Ami engem illet, minden embert ártatlannak tartok, a legnagyobb gonosztevőt is, mert megértem őt életkörülményeiből, helyzetéből és szükségesnek ítélem, amit tesz, mert különben nem tenné. Magas bölcseleti szempontból pedig úgy vélekedem, hogy nincsen bűnös, ítélni nem szabad, magam nem is tudnék, talán még életem árán se vállalkoznék rá. De egy még magasabb bölcseleti szempont azt mondja, hogy igenis vannak bűnösök, gondoskodni kell, hogy legyenek, ítélni kell, és sajnos, mindig szenvedni kell azoknak, kiket az emberek egészen esetleges megállapodása alapján, mely korok szerint váltakozik, bűnösöknek nyilvánítanak. Ők a bűnbakok, akik lehetővé teszik, hogy a többiek zavartalanul élhessenek.

nero.jpg

– Borzasztó – mondta Nero, aki maga is megriadt ettől a világosságtól.

– Nem borzasztó – csapott rá Seneca határozottan –, csak emberi. Vagy nevezzük az emberit borzasztónak. A történelemben nincs kegyetlenség. Azt látom, hogy a puhák, kik féltek cselekedni és nem tudták megfékezni a lázadókat, mindig több kárt okoztak, mint azok, akik helyes időben, gyorsan, céltudatosan vért eresztettek az emberek testéből, akár az orvosok. Mindig az álmodozók a bűnösek, a szelídség és szétfolyó jóság hirdetői, mert azok fellegekre építenek, olyanban hisznek, ami elképzelve talán szép, de a valóságba áttéve romboló erejű. A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember se jobb, ha istennek hívom.

– Ez igaz – szólt Nero.

– Egyelőre bizony – sóhajtott Seneca – öljük egymást. Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sesterciusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.

– Mi az igazság? – kérdezte Nero mohón.

– Az igazság? Jaj, nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek és ennek megalkotása a te feladatod. Érts meg, mi bölcselők nem tudjuk határozottan, hogy mi a jó és mi a rossz. Firkálunk róla, oktatjuk olvasóinkat, hogy megszelídítsük őket, de magunk is kétkedünk. Keresünk valakit, aki gondolkozás nélkül cselekedjen, a politikust, aki bátran vállalja a gyilkos tettet, mely nélkül egyik ember megölné a másikat. Tedd meg a szükséges rosszat, és legnagyobb jótevője vagy mindenkinek. Minden szabadság a tiéd. Nincs törvény. Te légy a törvény. És nincs erkölcs. Te vagy az erkölcs. A lélegzésed szabja meg, hogy éljenek milliók. Ne riadj vissza csip-csup kétségektől. Az nem méltó hozzád, aki uralkodni vagy hivatva. Főképp pedig ne téveszd össze a művészetet a politikával, mely az érdektelenséget nem erénynek, hanem becstelenségnek tartja. Ha azt kiabálom, hogy éhes vagyok és tele a bendőm, akkor jó költő lehetek, de rossz politikus. Aki ilyen önzetlenül politizál, az buta színlelő, nincs joga szólani. Te is csak saját érdekednek és akaratodnak engedelmeskedj, így jársz helyes úton és tartsd helyesnek mindazt, amit tenni akarsz.

Senecát elragadta a heve. Megsimogatta homlokát, futó láng cikázott rajta.

– Császár – mondta –, császár, ne tépelődj tovább, nem ismerek reád. Amit itt mondtam, azt minden politikus tudta az ösztönével, világ kezdete óta. Nézd a császárok képmását, az államférfiak szobrát a fórumon. Horpadt, gödrös arcuk a mély redőkkel, álmatlan homlokuk, mely megdicsőült ércben és márványban, mind arról regél, hogy ebben a hitben nevelkedtek s ismerték az emberek mérhetetlen aljasságát, kapzsiságát, megvásárolhatóságát, pipogyaságát és határozatlanságát, amiből mégis halhatatlant, istenit alkottak. A költők ismerik az eget. De ők ismerik ezt a földet, minden sarával és mocskával.”

„de nem felelnek, úgy felelnek…” Emlékezés Szegedy-Maszák Mihályra

2016.07.27. 13:28 An-jou

Nem tudok és nem is akarok „nagy szavakat” írni. Sosem tudtam tirádákat zengeni, mert azt nem érzem őszintének.

Amikor doktori hallgatóként „berobbantam” Szegedy-Maszák Mihály irodájába, a következőkkel fogadott:
– Magának nem kell tanácsokat adni, mert megy a saját feje után. Nem igaz?
– Ez igaz, de ez még nem jelenti, hogy ne hallgatnám meg azokat a tanácsokat… – feleltem.

Aztán elkezdődött a történetem. 2003-ban Tanár úr kiküldött Firenzébe, ahol az ő sürgetésére írtam meg a Gonoszról szóló doktori dolgozatomat. 2004-től az ő inspirációjára gyűjtöttem szorgalmasan Kosztolányi-cikkeket. Pár évvel később – amikor már zajlottak a Kritikai Kiadás munkálatai – szintén ő segítette, hogy könyvben is kiadjuk a beszélgetőlapokat. Végül ő javasolta azt is, hogy írjak Kosztolányiról életrajzot. Ennek elkészültét azonban már sem ő, sem Réz Pál, sem Esterházy nem várta meg…

És most hadd idézzem föl közös szabadkai emlékeinket! Mert Szegedy-Maszák tanár úr nagyon szeretett Szabadkán lenni. Én magam 2006 nyarán jártam először a városban. Még élt Dévavári Zoltán, akihez Hózsa Éva vitt el.

– Kritikai kiadás, igen. Ahhoz gyűjtenék anyagokat, ha lenne kézirat, vagy ilyesmi… – válaszoltam neki és feleségének, Beszédes Valériának.
– És mondja, kik csinálják? – kérdezte Dévavári.
Soroltam a neveket.
– Szegedy-Maszák. Igen, őt ismerem! – csillant föl a szeme.

Karácsonykor már kéziratokat fényképeztem.
– Hozza el magával legközelebb a főnökét is, a Szegedy-Maszákot! Mondja meg, hogy mi itt a Bácskában nagy szeretettel várjuk! – engedett utamra akkor Vali.

A Kosztolányi Kritikai Kiadás hivatalosan 2007 januárjában indult el. Neki több évtizedes vágya teljesült ezzel, nekem pedig lett munkám, nem is akármilyen. Teljes erőbedobással ugrottam neki a feladatoknak, időnként pedzegetve a szabadkai kirándulás ötletét is. Pár hét múlva már szerveztük.

– Júniusban – mondta Tanár úr.
– Akkor ugye egy nap oda a vonat, egy nap vissza…
– Jó, hát akkor négy napra megyünk.

A Könyvhét után nem sokkal indultunk. Velünk jött Bengi László, aki akkor az Aranysárkányon dolgozott. Amikor beért a vonat az állomásra, a vámvizsgálat miatt nem szállhattunk még le. Tanár úr azzal ugratott, biztos el akarom téríteni Belgrádig, azért mondom, hogy várjunk.

Az állomáson most is Hózsa Éva fogadott. Lepakoltunk a szállodában, majd színházba mentünk. Csáthról szólt a darab. Utána „cseresznye-partit” rendeztek, s valóban, volt is ott cseresznye rogyásig, meg pezsgő (Réz Pált is idézve) bokáig… Tanár úr nagyon sokat nevetett, s persze ugratott bennünket.

– De azért az a Radákovich, hát az milyen nő volt már – ismételgette Beszédes Vali.
– Jaj, de hát a Harmos Ilona… a Manyika…

Mert Kosztolányinét csak Manyikának hívtuk. Manyika így, Manyika úgy… Manyika kicsit füllent itt-ott, Manyika ilyen-olyan természet volt. Réz Pállal ellentétben Szegedy-Maszák Radákovich pártján állt, Kosztolányi női közül.

Másnap jött a sajtó – épp a Magyar Szó –, aztán estefelé egy rádióbeszélgetés. Dőltem a nevetéstől, még a számat is be kellett fognom, nehogy behallatszódjon a mikrofonba. Tanár úr és a riporter folyamatosan tréfálkoztak. Életem egyik (ahogy ő mondaná) „legmurisabb” beszélgetését hallgattam végig.

Abban a pár napban nagyon sok szabadkaival megismerkedtünk. Folyt az anekdotázás Kosztolányiról, miközben fájt, hogy Szegedy-Maszák már nem tudott újra találkozni a nemrég meghalt Dévavárival.

Az egyik ebéd közben azt is megtudtam, Tanár úr szerkesztette egykor azt a rádióműsort, amelyben Vörösmarty A vén cigány című versét szavalják páran, némi Liszt-rapszódiával fűszerezve. Kamaszkoromban állandóan hallgattam, mert Latinovits modorában szerettem előadni kedvenc költeményem.

– És Latinovits? – kérdeztem egy későbbi alkalommal.
– Mindig arrafelé járkált. A Völgy utcában. Olyan ruhában volt… – válaszolta.

Szabadkán persze dolgoztunk is. Kéziratokat fényképeztem, s a Városi Könyvtárban búvárkodtunk.

Legközelebb 2010-ben utaztunk közösen Szabadkára, a Kosztolányi Napok vendégeiként. Első este Tanár úr adott elő, aztán vacsora Pomogátsékkal. Másnap újra előadások. Akkor tette föl nekem először a költői kérdést:

– Vajon hogyan fog megtörténni? Egyszer csak összeesem, és annyi?

Előtte vidám volt és felszabadult, aztán hirtelen jött ez. És máskor is. Egyre többször.

– Nincs sok időm hátra… – mondta.

És én úgy tettem, mintha süket lennék. Hülyén mosolyogtam csak rá. Biztos viccel. De nem, ő ezt már akkor egészen komolyan gondolta…

szegedymaszakmihalybrighter_copy.jpg

A nekrológ a Magyar Szó hasábjain jelent meg, 2016. július 27-én.

A szörny, avagy Kosztolányi háborús filozófiája

2016.07.11. 22:41 An-jou

Kosztolányi Dezsőnek A szörny című bábjátéka elsőként a Pesti Napló hasábjain jelent meg. A meglehetősen összetett, több szinten értelmezhető színpadi jelenetnek négy szereplője van. A Baka és a Huszár találnak egy Bábot, melyet szörnynek neveznek és a világháború okozójaként azonosítanak. Kivallatják, majd megölik. Ekkor tűnik föl a színen – három poroszló kíséretében – a Szigorú úr, aki megtiltja, hogy fölfedjék a sátorponyvába tekert holttest kilétét. […]

A szörnyben az álarcok letépése tabuvá válik. Az elfogott és megölt Báb, aki a két katona szerint a háború okozója, nem lepleződik le, nem derül fény a kilétére. Annyit tudunk meg róla, hogy úriember – elegáns az öltözéke („lakkcipellőt” hord, „nem kérges ám” a tenyere), ami a rátakart ponyva alól kilátszik –, illetve monológjából következtethetünk arra, hogy politikusról van szó (méghozzá háborúpárti politikával), aki a halála előtti pillanatokban is leendő gyilkosai megvesztegetésén fáradozik:

„Hagyjatok,
Csak egy piciny levegőt adjatok,
Ha mostan a bajból kirántotok,
Nagyon hálás leszek irántatok. […]
A politika az mély, mint a bánya,
»Az exigenciák nagy tudománya«.
Nem is való mindenféle parasztnak,
Ki távlatokat lát kicsiny arasztnak. […]
A háború a nép zablája-féke
És rothadás, züllés a puha béke.”

Velencei karneváli figurákat szintén fölidézhet olvasóiban/nézőiben a darab – eleve „karneváli” a háborús élethelyzet is –, hiszen például a Batua nevű maszkot csak arisztokraták vehették magukra (lásd Kosztolányinál az elegáns öltözéket), és viselése kötelező volt bizonyos politikai döntéshozatalakkor. Jelképes továbbá az is, hogy „degeszre tömött erszény” lóg ki a Báb zsebéből, ami megvesztegethetőségének és (!) esendőségének jele. A darab végén megjelenő Szigorú úr monológja arra figyelmeztet, hogy a Báb bárki lehet, s bárki bármikor kicserélhető – eleve a báb-státusz is ezt mutatja –, illetve arctalannak kell maradnia:

„Azt, akit a ponyva elfed,
Hagyjátok és ne bántsátok a leplet,
Maradjon úgy s szálljon reája mély,
Bús hallgatás, takarja az éj.
Megtiltom nézni, megtiltom kitárni,
Hogy ki hever itt? Mondjuk, hogy akárki,
Én csak csukok és sohase nyitok,
Mert ez az arc a végtelen titok,
A szörnyűség, a jaj, a bús vicsorgó,
Merev sötétség, az újfajta Gorgó.”

9f300a3bc3c225c93e0e177f518576e1.jpg

A Szigorú úr alakja ugyanakkor – mint a Báb mozgatója és leleplezésének megakadályozója – olyan férfit is szimbolizálhat, kinek kezében komoly politikai hatalom összpontosul, és aki titokban irányítja a világot. Ekként pedig a különböző nagyhatalmi játszmák allegóriájaként szintén értelmezhetjük a bábjátékot. […]

Az arctalanság/álarcviselés összetett kérdés: nem pusztán a politikusok hétköznapi korruptsága, állandó lecserélhetősége (lásd a „mindig van ember, aki megvehető”, illetve a „minden ember megvehető” szlogeneket) jelenik meg ebben a voltaképpeni metaforában, hanem a háborút létrehozó, kitaláló, azt művelő ember álarcviselése is. Freud és Nietzsche hatása ugyancsak fölfedezhető ebben, hiszen a háborút művelő (gyilkos) ember – akár harcoljon a fronton mint kisember, akár irányítsa azt bőrfoteljéből politikusként – valójában a pusztulást hordozza magában, így álarca mögött vagy valóban egy szörnyeteg („vadállat”) rejtőzik, vagy maga a halál, azaz a koponya szemüregeiből visszavicsorgó Semmi. […] A létezés rettenetének elviselésére a görögök válasza az volt, hogy „az olümposziak ragyogó álomszülötteit” állították a borzalmak elé. A Szigorú úr intelme tehát az ember szörnyeteg-voltára figyelmeztet, melyet több szinten is értelmezhetünk, s melynek nem-tudni-vágyása ugyancsak jelentőséggel bír. […]

Kosztolányi tehát rámutat a politikusok felelősségére, rámutat a kisemberek (a kiskatonák és a hátországban nyomorgó civilek) kiszolgáltatottságára, ám mindezt sokkal filozofikusabb szinten teszi, semmint hogy konkrét személyekkel azonosíthatóvá válnának misztériumjátékának szereplői. Kosztolányi tehát a politikumot nemcsak a napi politika és újságírás szintjén éli meg és értelmezi, hanem erős gondolati jelleggel bíró művészetté emeli. Háborús tapasztalata (már 1917-re) rendkívül összetetté válik, mivel folyamatosan az Embert kutatja: az emberi viselkedést, az emberben rejlő pusztító erőket; a hatalmi mámort hajszolókat; és a kiszolgáltatottságba sodródottakból (főleg a fronton lévőkből) is előtörő vadállatiasságot. Valamiféle kozmikus Gonoszt kutat, amit igazol például az a sok metafora is, amelyekkel a Báb – aki bárki lehet, tehát az egyes ember „árnyék-énjére” is utalás történik – diabolikusságát kívánja érzékeltetni: „ez maga a sátán […] csúnyábban, mint Belzebub […] Valami szörny lehet, kénkőbe cserzett […] Nem is tudom, hogy sárkány-e vagy ördög”. A háborús élethelyzetbe került ember elveszti hitét – korábbi értékrendje relativizálódik –, elveszti identitását, szembesül saját szörny-mivoltával, ami énje integritását is veszélyezteti. A háborút követő forradalmak pedig a kollektívum szintjén csak megismétlik azt a szétesési/bomlási folyamatot, amit egyéni szemléletükben többen is érzékeltek már ekkoriban.

Bővebben lásd az Alföld 2016/júliusi számában!

„Európa most egy hatalmas káosz!”

2016.07.01. 11:20 An-jou

A címbeli idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, egy 1926-os interjújából, melyet a Prágai Magyar Hírlap munkatársának, Szombathy Viktornak adott. A szövegből (többek között!) kiderül, hogy Kosztolányinál a l'art pour l'art irányzat követése nem holmi veleszületett amoralitásból táplálkozott – mint azt sokan állították, főként a rendszerváltás előtti évtizedekben –, hanem a történelmi és a mindennapi tapasztalatok juttatták ehhez, az egyfajta „zen-buddhizmusra” hajazó filozófiához. Persze, Kosztolányi állításával (részben) ellentétben, az ekkor megjelent Édes Anna sem vádolható azzal, hogy az erkölcsi kérdések sutba dobására sarkallna, és csak a szépség vadászatát eszményítené. Ám nézzük meg pontosabban is, mi mindenről gondolkodott akkoriban Desiré mester!

„– Nem politizálok, mert nem tudok irányt adni. A »Véres költő« című regényem fűződik talán szervesen a mai korhoz: a római császárság akkori ideje is egy műveltség végén álló, elernyedt, célnélküli kor volt. Mi is a műveltség végén állunk, tán eltart még ez a korhadás 100–200 évig, de aztán romba hull minden!

– Spenglerrel tart?

– Feltétlenül. És nincs kiút, kérem, nincs kivezető út. Európa most egy hatalmas káosz!

– Talán Amerika. Majd ők…

Hirtelen lobban fel.

– Nem! Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt. Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől: háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század s vele jár a roncsolás. A középkor jobb volt: legalább volt egy könyve, a Biblia, ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk a magunkénak. Csak a fölszámolást látom.

Nagy csőd előtt állunk. Semmiben sem hisznek az emberek. Nem lehet hit nélkül élni s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.

– De ha ilyennek tudja az embereket s nem tud kivezető irányt adni, hogy képzeli el az irodalmat. Nem marad más hátra…

– … Csak a l'art pour l'art irodalom. Erre rájöttem. Ez legalább szépséget adhat. Higgye el, ennél jobbat nem tudtam találni, ezért állt be a dráma kudarca is és ezért nem foglakozom én színműírással. […] Egy Aischylos kellene most ide!”

pic_mid.jpg

Desiré kalandjai. Nicolas Sztavrogin életrajza

2016.06.09. 14:21 An-jou

Az idei Könyvhétre lát napvilágot többek között a Desiré kalandjai című regény is (Arany Zsuzsanna tollából), mely nem utolsó sorban Kosztolányi Dezső életeseményeit dolgozza föl.

Desiré „kalandjait” egykori cimborája, az elbeszélő Nicolas Sztavrogin eleveníti föl. A történet két szálon fut: Desiré múltbeli budapesti életének és a visszaemlékező Nicolas itáliai jelenének eseményei futnak egymással párhuzamosan. Az egyes szám első személyű narrátor nevét a könyv írója Dosztojevszkij Ördögök című regényének démoni alakjától kölcsönzi. Ugyan a Desiré kalandjaiban szereplő Nicolas Sztavrogin sem mentes az ördögi vonásoktól, ám Kosztolányit kísérve mégis sikerül megmenekülnie (saját) poklától, s purgatóriumi utat bejárnia.

A munka további érdekességét adja az olasz helyszínek – Firenze és Velence – leírása, mely epizódok bővelkednek a különböző műalkotásokra tett utalásokban. Desiré életeseményeinek olvastán pedig fölelevenedik a századfordulós Budapest világa, a korszak néhány meghatározó szereplőjével, valamint számos történelmi vonatkozással.

A következőkben vid részletet közlünk a regény ötödik, kávéházi legendákat fölelevenítő fejezetéből:

„Előfordult, hogy professzorok tévedtek a kávéházba. Az öreg Schmitt Jenő például hétről-hétre az Akadémia Kávéházban tartotta szék- és asztalfoglaló előadásait. Persze, ő nem volt az a klasszikus katedrafilozófus. Lemondott hivataláról, és kormányok üldözték tanai miatt. Anarchista volt testestől-lelkestől. Mindent megtett hát azért, hogy még a mi kiégett szemünkben is szikrát gyújtson.

Volt valami delejes ebben a Schmittben. Nagyon sovány, szakállas, aszketikus ember volt, kiálló pofacsontokkal. Egész lénye gótikus szobrokra emlékeztetett. Hanghordozása szinte már profetikus. Tekintete pedig szúrós, szuggesztív, vonzó és taszító egyszerre. Desiré figyelt föl rá, s szólt nekem. Unokaöccsét, Józsit is ő hívta, aki addigra már Szabadkáról Pestre került, és az orvosi egyetemre járt. A Brenner-fiú aztán, esténként, a kávéházakban, előadásokat tartott aznapi boncolási gyakorlatáról. Szándékosan nem mosott kezet, hogy a hullaszagot megmutathassa. Illett a borhoz. Különösen a régibb évjárathoz.

De jött velünk az Akadémiába Mohácsi, Babits, Zalai és Juhász is. Desiré egyetemi társasága. Mindenki kíváncsi volt erre a Schmitt nevű csodabogárra. Szinte hipnotizált bennünket a beszédével. Ezoterikus – vagy ahogy ő maga mondta, »újgnosztikus« – dolgokról beszélt, Istenről és a Sátánról. Azt állította, az ember isten, ezáltal szabad, és sosem lehet rab… Nem vagyunk tehát múlandóak, így mentesülünk minden fogságtól és létfélelemtől. Gyakran hivatkozott Ibsenre, Nietzschére és Tolsztojra. Desirének is, nekem is kedvenc szerzőink voltak akkoriban.

Sokat vitatkoztunk mindezekről a fekete fellegváraiban. Visszatérő témánk volt még a teozófia, a másik divatos filozófia. Nem sokkal előtte hozták létre magyarországi társaságukat, s minden fórumon igyekezték meggyőzni a még befolyásolható fiatalokat.

– Megmondjam nektek, mi a teozófia? Nyugati és keleti vallásokból összetákolt katyvasz! – adta elő magabiztosan Mohácsi, aki abban az évben még egyetemi lapjuknak, a Tűznek szerkesztője volt.

Moderneknek és magyaroknak tartották magukat, kik újra fölfedeztetni kívánták Komjáthy Jenőt, a nagy misztikus költőt.

– De hisz Lukács is elismeri! – szólalt meg egy szemüveges alak, ki megszólalásig hasonlított Trockijra.
– Áh, Lukács! Misztikus spiritiszta! Ráadásul folyton Dosztojevszkijt olvassa!
– Nono! – vetettem közbe. – Azt nagyon is helyesen teszi! Persze, nem azért mondom mindezt, mert Dosztojevszkij orosz… Nem, Jenő, nem! Hanem mert egyszerűen zseni! És ezt el kell ismerni! – dőltem hátra székemen.

Mohácsi erőltetettem nevetett fel.

– Édes öregem, a teozófusok még a lélekvándorlásban is hisznek! – csapta tenyerét az asztalra.
– Én még buddhista sem vagyok, nemhogy teozófus – szólt közbe Desiré is. – De „szeretném Buddha életének legendáit egyszerűen, menten minden irányzatos filozófiai eszmétől, egy könyvben megírni.”
– Most már tudom,
hogy nincs lélekvándorlás.
Csak itt és most van.
Egy élet.
És egy halál.
Egy esély.
Mindenre – búgtam magam elé.
– Ezt kitől idézed? – kérdezősködött a szemüveges alak.
– Magamtól. Korai zsenge, említésre sem érdemes – legyintettem.
– Mégis elszavaltad! – vágott közbe Mohácsi röhögve.
– El, persze. Miért ne? Magamnak szavaltam. Magamnak csak lehet, vagy nem? – bosszankodtam. – Igyunk inkább uraim, ne vitatkozzunk! Az édes delíriumban kiderülhet minden. Még az is, hogy van lélekvándorlás… – szegtem föl büszkén fejem.
– Emelem poharam a lélekvándorlásra! – harsogott Mohácsi, majd követték a többiek is.”

Meghívó könyvbemutatóra

2016.06.08. 20:59 An-jou

2016. június 15-én, 18:00 órai kezdettel

Harmos Ilona (Kosztolányi Dezsőné) Mme Chaglon üzletei – Egy divatszalon rejtelmei

című korai kisregényének újrakiadása apropóján beszélgetünk Bollobás Enikő irodalomtörténésszel,
a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében.

Mindenkit szeretettel várunk!

chaglon-meghivo.jpg

 Facebook-esemény ide kattintva érhető el!

 

Károlyi politikájának „szolgálatában”, avagy Kosztolányi és a Pesti Napló

2016.06.03. 12:47 An-jou

„Kosztolányi Dezső 1917 áprilisában kezdett el belső munkatársként dolgozni a Pesti Napló szerkesztőségében, ám már korábban is (1916 nyarától) jelentek meg írásai a lapban. Eleinte a Világban végzett munkával párhuzamosan tevékenykedett itt, majd később – 1917 októberétől – már csak a Pesti Napló újságírója lett. A levelezésből arra is fény derül, hogy a család örömmel fogadta a váltást. Az édesapának, id. Kosztolányi Árpádnak a polgári radikálisoktól kissé ódzkodó értékrendjét tükrözi, ahogyan üdvözli, hogy fia báró Kemény Zsigmond egykori lapjának utódjánál kapott állást: »igen örvendünk, hogy a Pesti Naplóhoz sikerült bejutnod rendes munkatársnak, ami anyagi tekintetben is igen lényeges, de a lap hírneve is nagyobb, mint a Világé és iránya is jobban megfelel az én gondolkodásomnak, mint amazé.«

Milyen fórum volt a Pesti Napló és hogyan került oda Kosztolányi? Miután nemcsak belső munkatársként és (részben politikai) vezércikkíróként tevékenykedett Hatvany Lajos lapjánál, hanem a Pesti Napló irodalmi különkiadványában, az Esztendőben szerkesztőként ugyancsak aktív szerepet vállalt, így részletesebben is bemutatom a lap profilját. A Pesti Napló szerkesztősége ugyanis az őszirózsás forradalom egyik zászlóvivője lett – politikai és történelmi szerepe tehát vitathatatlan. […]

Az általánosabb politikai megnyilvánulásokon túl – melyek közel álltak a Függetlenségi és 48-as Párt törekvéseihez – konkrétan Károlyi Mihály megszólalásairól és szerepléseiről is folyamatosan tudósítottak, valamint nem egy interjút közöltek vele. Az egyik legjelentősebb ebben a műfajban a Gróf Károlyi Mihály és az uj irodalom című szöveg, amelyet azért is emelek ki, mert Károlyi irodalmi érdeklődéséről esik szó benne. Az interjút – bár név nélkül közölték, de tudjuk – Hatvany Lajos készítette, s még 1917 nyarán látott napvilágot. Az őszirózsás forradalom későbbi miniszterelnökének asztalán olyan szerzők művei sorakoznak, mint például Ady, Babits, Kaffka Margit, Karinthy, Szép Ernő, Kosztolányi, Móricz, Szomory, Tóth Árpád. Összességében tehát a nyugatos írók, a »modern« irodalom képviselői. Károlyi párhuzamot von az irodalmi és a politikai forradalom között, mikor így nyilatkozik: »Beláttam, hogy az ujitás irodalma megelőzte nálunk az ujitó politikát. Nem eléggé sajnálható visszássága a magyar társadalomnak, hogy irók és politikusok, a gondolat és tett különjárnak.” Károlyi tehát a nyugatosokat – köztük Kosztolányit is – forradalmároknak tekintette, megjegyezvén, hogy az elmúlt években kiadott könyveik „annak idején egyedül jelentették ebben a megtört országban a demokrácia és radikálizmus, szóval a haladás elveit. Még pedig meglepő pregnanciával és bátorsággal.«

Ezt követően Károlyi és Hatvany afféle lajstromot készítenek, kiemelve pár szerzőt és művet. Kosztolányi exponáltságára világít rá, hogy a beszélgetést épp az ő könyvének tárgyalásával zárják. Föltehetően az 1916-os Mák kötetről esik szó, annak is egyik emblematikus verséről, az Alázatos, fiúi fohász az aggokhoz címűről: »Kezem tétován Kosztolányi verses könyvéhez ért, melyet történetesen épp az öregekhez intézett hires könyörgés lapján csaptam föl. Ebben a versben a költő, tudvalevőleg, a világ sorsát intéző gonosz öregektől az ártatlan fiatalok kegyelmét kéri. Felolvastam a grófnak a verset.
– Azóta változott a világ, mely ma már a fiataloké – szólt Károlyi Mihály elgondolkozva.
– Csak az a kérdés, hogy vajjon ezek a fiatalok jobban fogják-e csinálni?«”

pesti_naplo_19181101_p1.jpg

Kosztolányi Dezső Pesti Napló-beli működéséről lásd bővebben az Alföld 2016/júniusi számát!

Harmos Ilona (Kosztolányiné) fiatalkori „csínytevése”

2016.05.31. 11:35 An-jou

Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona már házassága előtt is foglalkozott írással. 1909-ben látott napvilágot – a Kereskedelmi Reklámvállalat jóvoltából – Mme Chaglon üzletei. Egy divatszalon rejtelmei című kisregénye. A mű hosszú időn keresztül nem jelent meg, s az irodalomtörténet-írás is mostohán bánt vele. Ám nem is annyira szépirodalmi értéke miatt tarthat számot érdeklődésre a munka, mint inkább a 20. század eleji korszaktörténetről, a hazai női irodalmi hagyományról, valamint Kosztolányi Dezső életrajzáról való eddigi tudásunk kiegészíthetősége okán.

Harmos Ilona elfeledett írása műfaját tekintve erotikus ponyva, mely Erdős Renée „tabudöntögető” költészetével egyidőben született, sőt, Erdősnek a korban nagy fölháborodást kiváltó regényeit (Santerra bíboros, A nagy sikoly) meg is előzte. Harmos könyve egyike volt azon gesztusoknak, amikor a századforduló női – félretéve a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszert – tudtak és mertek erotikus témákról írni, nyíltan vállalva a női testi lét örömeit és keserveit.

A Mme Chaglon üzletei. Egy divatszalon rejtelmei című mű főhőse a nem túl makulátlan múltú Emma, aki Cseley gróf megbízására – egy ruhaszalon „fedővállalkozása” nyújtotta biztonságban – szerelmi légyottok lebonyolítását szervezi. Egymás karjaiba tereli többek között a nagy étvágyú Grellernét és a fiatal huszárfőhadnagyot, a gyereklány Vilmácskát és a kövér Wippler bárót, valamint barátnőjével közösen nyújt élvezetet egy extrém ízlésvilágú öreg milliomosnak, aki szűzies apácákról ábrándozik.

Az utoljára 1909-ben kiadott mű az idei Könyvhétre lát napvilágot, a Művészeti és Irodalmi Jelen kiadó jóvoltából. Harmos Ilona munkáját követően rövid pályaképet olvashatunk az írónőről, melyben házassága előtti éveit eleveníti föl a kötet szerkesztője, Arany Zsuzsanna. Olyan adatokat tár a nyilvánosság elé, melyek korábban kevésbé vagy egyáltalán nem voltak ismertek. A színészlexikonokban található tudnivalókon túl részletesen ismerteti Harmos színházi (illetve kísérleti színházi) föllépéseinek krónikáját, valamint korai fordítói munkásságáról is szót ejt.

kosztolvegso-kicsi.jpg

És most következzék egy rövidebb részlet Harmos regényéből:

„Alig hangzott el az ügyvédné kocsijának zaja az út burkolatán, mikor megérkezett gróf Cseley és barátkozón, szívélyesen ölelte át Emmát.
– Miért hívatott kis barátnőm?
– Grellerné daliás huszárja letörten jött haza!
– Letörten? Nem értem.
– A szó legszorosabb értelmében letörten. Minden gondolat nélkül. Letörten, mint egy agyonhajszolt versenyló.
– Nagyszerű! Egy hét alatt! Micsoda asszony, Emma mondtam ugye, hogy meseasszony!
– Az.
– De mért volt olyan sürgős ennek a közlése?
– Mert Grellerné felváltót akar.
– Hihetetlen! Meseasszony! Modern asszonyi minotaurus! Ne is mondja tovább, ma este utazom.
És az esti fiumei gyorsvonat tényleg röpítette dél felé a grófot.

Abbaziában találkozott két üdülő barátjával, akiktől kérdezősködött Grellernére. Azt az értesítést kapta, hogy a gyönyörű szenvedélyes vérű asszony egy különálló villában lakik, melyet a férje két év előtt vásárolt neki nevenapjára és hogy nagyon visszavonultan él, csak naponta kikocsizik Porto Ré felé.

Az utóbbi körülmény meglepő volt, de Cseley ezt a visszavonultságot a főhadnaggyal hozta összefüggésbe. A gróf megkérte barátait, hogy mutassák meg neki az asszonyt, amit azok készséggel megígértek. Tizenegy óra felé lassan ment együtt a három barát az országúton, honnan csodaszép kilátást nyújtott a tenger. Még alig mentek egy negyedórát, amikor mögöttük lovak patáinak dübörgése hangzott fel, a gróf egyik barátja megfordult:

– Ő az!

Félre kellett lépniök az útból, hogy a kocsit elengedjék menni előttük, a két barát az út bal oldalán állt meg, a gróf pedig a jobb oldalon, és így nézett szembe a kocsival közeledő nővel. A kocsi nagyon lassan haladt. Egy hölgy ült benne. Egyszerű fehér ruha volt rajta és egyenesen, korrektül ült a kocsiban, csak abban volt valami kedves hanyagság, ahogyan az ernyőjét tartotta. A gróf nagyon szépnek találta. Nagy és arányos testűnek látta. A napernyőjén megtört, gyenge napfény és finom sugarak átszűrődtek szabályszerű arcára. Szája kicsit nagy volt, szürke szemei fáradt tekintetűek voltak. Grellerné festette a haját, arra a gróf meg mert volna esküdni, de ilyen csekélység nem gátolhatta őt elragadtatásában, hiszen sokkal fiatalabb volt, sem hogy ősz voltát akarta volna ezzel elrejteni.

A kocsi elvonult a gróf előtt és Grellerné szeme megakadt a csinos férfin. Elegáns ruháiban a gróf tényleg nagyon előkelőnek látszott. Széles vállai, karcsú alakja és tiszta, határozott nézésű szemei rögtön elárulták az élni tudó, de valószínűleg jónevelésű és a jobb körökhöz tartozó embert. Grellerné mindenesetre észrevette ezt. Fáradt szemei megélénkültek, ajkai megnyíltak egy percre, mikor a kocsi a gróf előtt elgördült, tekintetük találkozott és egymásba akadt, mintha sohase akarnák egymást elengedni…”

Facebook: https://www.facebook.com/mmechaglon/ 

 

A sárga kabát

2016.05.15. 21:47 An-jou

Az első világháború kitörése előtti hónapokban Kosztolányi Dezső fordításában jelent meg Harry J. Benrimo és George Hazelton A sárga kabát (The Yellow Jacket) című egzotikus – távol-keleti kultúrával foglalkozó – színdarabja, a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. gondozásában.

A kötetbeli megjelenésről az 1914. április 30-i Corvina ad először hírt, míg a három felvonásos darabról tudjuk, hogy április 18-án mutatta be a Vígszínház. A főbb szerepekben Góth Sándort, Tanay Frigyest, Ditrói Mórt és Gombaszögi Ellát láthatta a közönség.

A rendező a darab egyik szerzője, Harry J. Benrimo volt, ahogy arról Lengyel Menyhért is tudósít: „Harry J. Benrimo, egy hallatlan kedves angol – nem is angol, kaliforniai, olyan temperamentummal, viccel és vidámsággal, mint egy francia, olasz vagy magyar – öt hétig ült Budapesten, hogy a »Sárga kabát« című darabja vígszínházi előadását rendezze. Öt héten keresztül dolgozott, mint egy vadállat, a próbákon. Nekivetkőzve előjátszott, magyarázott, kosztümöt tervezett, díszletet rajzolt, zenélt, tépte magát – annyit vesződött és bajlódott, annyi fáradtságot vett magának, amivel kisebb tartományokat el lehetett volna igazgatni. […] Kétségkívül azt akarja […], hogy különös darabja, melyet félt és szeret, a legprecízebben adassék, ne legyen benne hiba, biztos legyen az egész, olyan lassan és pontosan elkészítve, mint egy kínai hímzés, aranyszálakkal átszőve.”

A darab „színház a színházban”: a Karvezető és a Kellékes a kerettörténet szereplői, akik elbeszélik és megrendezik az eseményeket. Góth Sándor mint Karvezető, a játék megkezdése előtt, bevezető „konferánszot” is mondott. Ezt követően egy asztal mögé állt, s kinyitotta a rajta heverő könyvet, mintha a szereplők által előadottak ekkor „olvasódnának föl”. A színdarab – alcímének megfelelően – „kínai színmű” volt, „nyugati színházak számára”. A helyszín Kína, Vu mandarin udvara, és a szereplők is kínaiak, ám a történet inkább köznapi: próbatételek és szerelmek elegye. A jelmezek és a díszlet is igyekezett visszaadni a Távol-Kelet hangulatát: sárga sárkányokkal tarkított selyemfüggöny látványa fogadta például a helyet foglaló nézőket, mielőtt a színpadkép föltárult volna.

A bemutatóról többen is írtak a lapokban. A Nyugatban napvilágott látott, már említett Lengyel Menyhért-féle kritikából azonban arra is fény derül, hogy a kezdeti érdeklődés csakhamar elapadt, s bár a „darab finom és különös” volt, „színpadra állítása, egész felszerelése [pedig] kitűnő”, mégis – Lengyel szavaival élve – „rettenetesen megbukott”.

Az Élet szerzője, Halasi Andor ugyancsak méltatta az előadást: „[Kipling] hatására vezethető vissza az az irodalmi jelenség, hogy európai írók exotikus miliőket keresnek a témáik számára, sőt exotikus témák után kutatnak, ezzel akarván fölfrissíteni a kimerült európai fantázia érdeklődését. Ebbe az irodalmi jelenségkörbe tartozik a »Sárga kabát« fölbukkanása. A két amerikai szerző Kínában él – mint Kipling Indiában – s ahogy jelzik: »az európai közönség számára« akartak egy kínai mythikus drámát bemutatni.”

Magától értetődő, hogy színházi lapok is foglalkoztak a darabbal. Az Incze Sándor felelős szerkesztésében megjelent Színházi Élet – ahol Kosztolányi később gyakran foglalkoztatott szerző lett – például hatalmas sikerről számolt be. Külön kiemelték, hogy „Benrimo el van ragadtatva a Vigszinház szinészeinek játékától” és ezt „nem győzte eléggé hangsulyozni”. Végül pedig a kritikus azt is megjegyezte, hogy a „mesteri forditás Kosztolányi Dezső munkája”.

sargakabat.jpg

Kosztolányi Dezső világháborús években készített műfordításairól – köztük a Modern költők antológiáról – lásd bővebben az Alföld 2016/májusi számát!

Fehér Klára Irodalmi Díj 2016

2016.05.15. 20:10 An-jou

Mindenkit szeretettel várunk az ünnepélyes díjátadásra!

 Program

A rendezvényt megnyitja: E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója
A díjazottat köszönti: Tarján Tamás irodalomtörténész
Laudációt mond: Arany Zsuzsanna irodalomtörténész
A rendezvény házigazdája: Havas Judit irodalomtörténész, előadóművész 

Bónusz: Fehér Klára a PIM tulajdonában lévő archív felvételeken!

 Időpont

2016. május 18., 15:00 

Helyszín

Petőfi Irodalmi Múzeum, Vörös terem
1053 Budapest, Károlyi utca 16.

feherklara-plakat-2016.jpg