Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

Címkék

ady endre (6) ajánló (9) alfred de musset (1) angyal (1) arthur miller (1) arthur schnitzler (1) a véres költő (1) babits mihály (2) balázs béla (1) beköszöntő (1) bicsérdizmus (1) bölöni györgy (1) csáth géza (2) czesław miłosz (1) dénes zsófia (1) denis diderot (1) desire kalandjai (3) életrajz (11) előadás (1) ernst toller (1) ezra pound (1) fehér klára (2) ferenczi sándor (2) florian (1) francisco goya (1) francois villon (1) freud sigmund (2) frida kahlo (1) füst milán (1) gasztronómia (1) georges bataille (1) george gordon byron (2) george sand (1) gerinc (1) giacomo casanova (3) gondolatok (8) göndör ferenc (1) gótika (3) Hasfelmetsző Jack (1) hatvany lajos (2) henry james (2) jászai mari (1) jean starobinski (1) józsef attila (1) juhász gyula (1) kánikula (1) kapcsolódások (1) karinthy frigyes (5) károlyi mihály (1) kávéház (1) könyvajánló (4) könyvtár (1) kosztolányi (52) kosztolányi dezsőné (13) lányi hedda (1) lovas ildikó (1) mágnás elza (2) makai emil (1) márai sándor (1) marilyn monroe (1) marinetti (1) marquis de sade (1) michelangelo da caravaggio (1) mindenszentek (1) mme chaglon üzletei (2) molnár ferenc (1) morfinizmus (1) nekrológ (1) németh andor (1) nemzeti színház (1) nyikolaj bergyajev (2) osiris (1) őszi reggeli (1) pesti napló (1) pók-románc (1) programajánló (2) rainer maria rilke (1) ralph waldo emerson (1) réz–pál (1) richard wagner (3) robert louis stevenson (2) rózsaketrec (1) scorsese martin (1) somlyó zoltán (1) spiritizmus (1) szabadka (3) szabadkőművesség (2) Szegedy-Maszák Mihály (1) szeretet (1) színház (1) Tanácsköztársaság (1) tarján vilmos (1) tevan andor (2) thornton wilder (1) tihanyi lajos (1) victoria francés (1) vígszínház (1) walt whitman (1) william blake (1) zempléni árpád (1) Címkefelhő

CSS

by Dániel Végh

„de nem felelnek, úgy felelnek…” Emlékezés Szegedy-Maszák Mihályra

2016.07.27. 13:28 An-jou

Nem tudok és nem is akarok „nagy szavakat” írni. Sosem tudtam tirádákat zengeni, mert azt nem érzem őszintének.

Amikor doktori hallgatóként „berobbantam” Szegedy-Maszák Mihály irodájába, a következőkkel fogadott:
– Magának nem kell tanácsokat adni, mert megy a saját feje után. Nem igaz?
– Ez igaz, de ez még nem jelenti, hogy ne hallgatnám meg azokat a tanácsokat… – feleltem.

Aztán elkezdődött a történetem. 2003-ban Tanár úr kiküldött Firenzébe, ahol az ő sürgetésére írtam meg a Gonoszról szóló doktori dolgozatomat. 2004-től az ő inspirációjára gyűjtöttem szorgalmasan Kosztolányi-cikkeket. Pár évvel később – amikor már zajlottak a Kritikai Kiadás munkálatai – szintén ő segítette, hogy könyvben is kiadjuk a beszélgetőlapokat. Végül ő javasolta azt is, hogy írjak Kosztolányiról életrajzot. Ennek elkészültét azonban már sem ő, sem Réz Pál, sem Esterházy nem várta meg…

És most hadd idézzem föl közös szabadkai emlékeinket! Mert Szegedy-Maszák tanár úr nagyon szeretett Szabadkán lenni. Én magam 2006 nyarán jártam először a városban. Még élt Dévavári Zoltán, akihez Hózsa Éva vitt el.

– Kritikai kiadás, igen. Ahhoz gyűjtenék anyagokat, ha lenne kézirat, vagy ilyesmi… – válaszoltam neki és feleségének, Beszédes Valériának.
– És mondja, kik csinálják? – kérdezte Dévavári.
Soroltam a neveket.
– Szegedy-Maszák. Igen, őt ismerem! – csillant föl a szeme.

Karácsonykor már kéziratokat fényképeztem.
– Hozza el magával legközelebb a főnökét is, a Szegedy-Maszákot! Mondja meg, hogy mi itt a Bácskában nagy szeretettel várjuk! – engedett utamra akkor Vali.

A Kosztolányi Kritikai Kiadás hivatalosan 2007 januárjában indult el. Neki több évtizedes vágya teljesült ezzel, nekem pedig lett munkám, nem is akármilyen. Teljes erőbedobással ugrottam neki a feladatoknak, időnként pedzegetve a szabadkai kirándulás ötletét is. Pár hét múlva már szerveztük.

– Júniusban – mondta Tanár úr.
– Akkor ugye egy nap oda a vonat, egy nap vissza…
– Jó, hát akkor négy napra megyünk.

A Könyvhét után nem sokkal indultunk. Velünk jött Bengi László, aki akkor az Aranysárkányon dolgozott. Amikor beért a vonat az állomásra, a vámvizsgálat miatt nem szállhattunk még le. Tanár úr azzal ugratott, biztos el akarom téríteni Belgrádig, azért mondom, hogy várjunk.

Az állomáson most is Hózsa Éva fogadott. Lepakoltunk a szállodában, majd színházba mentünk. Csáthról szólt a darab. Utána „cseresznye-partit” rendeztek, s valóban, volt is ott cseresznye rogyásig, meg pezsgő (Réz Pált is idézve) bokáig… Tanár úr nagyon sokat nevetett, s persze ugratott bennünket.

– De azért az a Radákovich, hát az milyen nő volt már – ismételgette Beszédes Vali.
– Jaj, de hát a Harmos Ilona… a Manyika…

Mert Kosztolányinét csak Manyikának hívtuk. Manyika így, Manyika úgy… Manyika kicsit füllent itt-ott, Manyika ilyen-olyan természet volt. Réz Pállal ellentétben Szegedy-Maszák Radákovich pártján állt, Kosztolányi női közül.

Másnap jött a sajtó – épp a Magyar Szó –, aztán estefelé egy rádióbeszélgetés. Dőltem a nevetéstől, még a számat is be kellett fognom, nehogy behallatszódjon a mikrofonba. Tanár úr és a riporter folyamatosan tréfálkoztak. Életem egyik (ahogy ő mondaná) „legmurisabb” beszélgetését hallgattam végig.

Abban a pár napban nagyon sok szabadkaival megismerkedtünk. Folyt az anekdotázás Kosztolányiról, miközben fájt, hogy Szegedy-Maszák már nem tudott újra találkozni a nemrég meghalt Dévavárival.

Az egyik ebéd közben azt is megtudtam, Tanár úr szerkesztette egykor azt a rádióműsort, amelyben Vörösmarty A vén cigány című versét szavalják páran, némi Liszt-rapszódiával fűszerezve. Kamaszkoromban állandóan hallgattam, mert Latinovits modorában szerettem előadni kedvenc költeményem.

– És Latinovits? – kérdeztem egy későbbi alkalommal.
– Mindig arrafelé járkált. A Völgy utcában. Olyan ruhában volt… – válaszolta.

Szabadkán persze dolgoztunk is. Kéziratokat fényképeztem, s a Városi Könyvtárban búvárkodtunk.

Legközelebb 2010-ben utaztunk közösen Szabadkára, a Kosztolányi Napok vendégeiként. Első este Tanár úr adott elő, aztán vacsora Pomogátsékkal. Másnap újra előadások. Akkor tette föl nekem először a költői kérdést:

– Vajon hogyan fog megtörténni? Egyszer csak összeesem, és annyi?

Előtte vidám volt és felszabadult, aztán hirtelen jött ez. És máskor is. Egyre többször.

– Nincs sok időm hátra… – mondta.

És én úgy tettem, mintha süket lennék. Hülyén mosolyogtam csak rá. Biztos viccel. De nem, ő ezt már akkor egészen komolyan gondolta…

szegedymaszakmihalybrighter_copy.jpg

A nekrológ a Magyar Szó hasábjain jelent meg, 2016. július 27-én.

A szörny, avagy Kosztolányi háborús filozófiája

2016.07.11. 22:41 An-jou

Kosztolányi Dezsőnek A szörny című bábjátéka elsőként a Pesti Napló hasábjain jelent meg. A meglehetősen összetett, több szinten értelmezhető színpadi jelenetnek négy szereplője van. A Baka és a Huszár találnak egy Bábot, melyet szörnynek neveznek és a világháború okozójaként azonosítanak. Kivallatják, majd megölik. Ekkor tűnik föl a színen – három poroszló kíséretében – a Szigorú úr, aki megtiltja, hogy fölfedjék a sátorponyvába tekert holttest kilétét. […]

A szörnyben az álarcok letépése tabuvá válik. Az elfogott és megölt Báb, aki a két katona szerint a háború okozója, nem lepleződik le, nem derül fény a kilétére. Annyit tudunk meg róla, hogy úriember – elegáns az öltözéke („lakkcipellőt” hord, „nem kérges ám” a tenyere), ami a rátakart ponyva alól kilátszik –, illetve monológjából következtethetünk arra, hogy politikusról van szó (méghozzá háborúpárti politikával), aki a halála előtti pillanatokban is leendő gyilkosai megvesztegetésén fáradozik:

„Hagyjatok,
Csak egy piciny levegőt adjatok,
Ha mostan a bajból kirántotok,
Nagyon hálás leszek irántatok. […]
A politika az mély, mint a bánya,
»Az exigenciák nagy tudománya«.
Nem is való mindenféle parasztnak,
Ki távlatokat lát kicsiny arasztnak. […]
A háború a nép zablája-féke
És rothadás, züllés a puha béke.”

Velencei karneváli figurákat szintén fölidézhet olvasóiban/nézőiben a darab – eleve „karneváli” a háborús élethelyzet is –, hiszen például a Batua nevű maszkot csak arisztokraták vehették magukra (lásd Kosztolányinál az elegáns öltözéket), és viselése kötelező volt bizonyos politikai döntéshozatalakkor. Jelképes továbbá az is, hogy „degeszre tömött erszény” lóg ki a Báb zsebéből, ami megvesztegethetőségének és (!) esendőségének jele. A darab végén megjelenő Szigorú úr monológja arra figyelmeztet, hogy a Báb bárki lehet, s bárki bármikor kicserélhető – eleve a báb-státusz is ezt mutatja –, illetve arctalannak kell maradnia:

„Azt, akit a ponyva elfed,
Hagyjátok és ne bántsátok a leplet,
Maradjon úgy s szálljon reája mély,
Bús hallgatás, takarja az éj.
Megtiltom nézni, megtiltom kitárni,
Hogy ki hever itt? Mondjuk, hogy akárki,
Én csak csukok és sohase nyitok,
Mert ez az arc a végtelen titok,
A szörnyűség, a jaj, a bús vicsorgó,
Merev sötétség, az újfajta Gorgó.”

9f300a3bc3c225c93e0e177f518576e1.jpg

A Szigorú úr alakja ugyanakkor – mint a Báb mozgatója és leleplezésének megakadályozója – olyan férfit is szimbolizálhat, kinek kezében komoly politikai hatalom összpontosul, és aki titokban irányítja a világot. Ekként pedig a különböző nagyhatalmi játszmák allegóriájaként szintén értelmezhetjük a bábjátékot. […]

Az arctalanság/álarcviselés összetett kérdés: nem pusztán a politikusok hétköznapi korruptsága, állandó lecserélhetősége (lásd a „mindig van ember, aki megvehető”, illetve a „minden ember megvehető” szlogeneket) jelenik meg ebben a voltaképpeni metaforában, hanem a háborút létrehozó, kitaláló, azt művelő ember álarcviselése is. Freud és Nietzsche hatása ugyancsak fölfedezhető ebben, hiszen a háborút művelő (gyilkos) ember – akár harcoljon a fronton mint kisember, akár irányítsa azt bőrfoteljéből politikusként – valójában a pusztulást hordozza magában, így álarca mögött vagy valóban egy szörnyeteg („vadállat”) rejtőzik, vagy maga a halál, azaz a koponya szemüregeiből visszavicsorgó Semmi. […] A létezés rettenetének elviselésére a görögök válasza az volt, hogy „az olümposziak ragyogó álomszülötteit” állították a borzalmak elé. A Szigorú úr intelme tehát az ember szörnyeteg-voltára figyelmeztet, melyet több szinten is értelmezhetünk, s melynek nem-tudni-vágyása ugyancsak jelentőséggel bír. […]

Kosztolányi tehát rámutat a politikusok felelősségére, rámutat a kisemberek (a kiskatonák és a hátországban nyomorgó civilek) kiszolgáltatottságára, ám mindezt sokkal filozofikusabb szinten teszi, semmint hogy konkrét személyekkel azonosíthatóvá válnának misztériumjátékának szereplői. Kosztolányi tehát a politikumot nemcsak a napi politika és újságírás szintjén éli meg és értelmezi, hanem erős gondolati jelleggel bíró művészetté emeli. Háborús tapasztalata (már 1917-re) rendkívül összetetté válik, mivel folyamatosan az Embert kutatja: az emberi viselkedést, az emberben rejlő pusztító erőket; a hatalmi mámort hajszolókat; és a kiszolgáltatottságba sodródottakból (főleg a fronton lévőkből) is előtörő vadállatiasságot. Valamiféle kozmikus Gonoszt kutat, amit igazol például az a sok metafora is, amelyekkel a Báb – aki bárki lehet, tehát az egyes ember „árnyék-énjére” is utalás történik – diabolikusságát kívánja érzékeltetni: „ez maga a sátán […] csúnyábban, mint Belzebub […] Valami szörny lehet, kénkőbe cserzett […] Nem is tudom, hogy sárkány-e vagy ördög”. A háborús élethelyzetbe került ember elveszti hitét – korábbi értékrendje relativizálódik –, elveszti identitását, szembesül saját szörny-mivoltával, ami énje integritását is veszélyezteti. A háborút követő forradalmak pedig a kollektívum szintjén csak megismétlik azt a szétesési/bomlási folyamatot, amit egyéni szemléletükben többen is érzékeltek már ekkoriban.

Bővebben lásd az Alföld 2016/júliusi számában!

„Európa most egy hatalmas káosz!”

2016.07.01. 11:20 An-jou

A címbeli idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, egy 1926-os interjújából, melyet a Prágai Magyar Hírlap munkatársának, Szombathy Viktornak adott. A szövegből (többek között!) kiderül, hogy Kosztolányinál a l'art pour l'art irányzat követése nem holmi veleszületett amoralitásból táplálkozott – mint azt sokan állították, főként a rendszerváltás előtti évtizedekben –, hanem a történelmi és a mindennapi tapasztalatok juttatták ehhez, az egyfajta „zen-buddhizmusra” hajazó filozófiához. Persze, Kosztolányi állításával (részben) ellentétben, az ekkor megjelent Édes Anna sem vádolható azzal, hogy az erkölcsi kérdések sutba dobására sarkallna, és csak a szépség vadászatát eszményítené. Ám nézzük meg pontosabban is, mi mindenről gondolkodott akkoriban Desiré mester!

„– Nem politizálok, mert nem tudok irányt adni. A »Véres költő« című regényem fűződik talán szervesen a mai korhoz: a római császárság akkori ideje is egy műveltség végén álló, elernyedt, célnélküli kor volt. Mi is a műveltség végén állunk, tán eltart még ez a korhadás 100–200 évig, de aztán romba hull minden!

– Spenglerrel tart?

– Feltétlenül. És nincs kiút, kérem, nincs kivezető út. Európa most egy hatalmas káosz!

– Talán Amerika. Majd ők…

Hirtelen lobban fel.

– Nem! Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt. Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől: háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század s vele jár a roncsolás. A középkor jobb volt: legalább volt egy könyve, a Biblia, ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk a magunkénak. Csak a fölszámolást látom.

Nagy csőd előtt állunk. Semmiben sem hisznek az emberek. Nem lehet hit nélkül élni s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.

– De ha ilyennek tudja az embereket s nem tud kivezető irányt adni, hogy képzeli el az irodalmat. Nem marad más hátra…

– … Csak a l'art pour l'art irodalom. Erre rájöttem. Ez legalább szépséget adhat. Higgye el, ennél jobbat nem tudtam találni, ezért állt be a dráma kudarca is és ezért nem foglakozom én színműírással. […] Egy Aischylos kellene most ide!”

pic_mid.jpg

Desiré kalandjai. Nicolas Sztavrogin életrajza

2016.06.09. 14:21 An-jou

Az idei Könyvhétre lát napvilágot többek között a Desiré kalandjai című regény is (Arany Zsuzsanna tollából), mely nem utolsó sorban Kosztolányi Dezső életeseményeit dolgozza föl.

Desiré „kalandjait” egykori cimborája, az elbeszélő Nicolas Sztavrogin eleveníti föl. A történet két szálon fut: Desiré múltbeli budapesti életének és a visszaemlékező Nicolas itáliai jelenének eseményei futnak egymással párhuzamosan. Az egyes szám első személyű narrátor nevét a könyv írója Dosztojevszkij Ördögök című regényének démoni alakjától kölcsönzi. Ugyan a Desiré kalandjaiban szereplő Nicolas Sztavrogin sem mentes az ördögi vonásoktól, ám Kosztolányit kísérve mégis sikerül megmenekülnie (saját) poklától, s purgatóriumi utat bejárnia.

A munka további érdekességét adja az olasz helyszínek – Firenze és Velence – leírása, mely epizódok bővelkednek a különböző műalkotásokra tett utalásokban. Desiré életeseményeinek olvastán pedig fölelevenedik a századfordulós Budapest világa, a korszak néhány meghatározó szereplőjével, valamint számos történelmi vonatkozással.

A következőkben vid részletet közlünk a regény ötödik, kávéházi legendákat fölelevenítő fejezetéből:

„Előfordult, hogy professzorok tévedtek a kávéházba. Az öreg Schmitt Jenő például hétről-hétre az Akadémia Kávéházban tartotta szék- és asztalfoglaló előadásait. Persze, ő nem volt az a klasszikus katedrafilozófus. Lemondott hivataláról, és kormányok üldözték tanai miatt. Anarchista volt testestől-lelkestől. Mindent megtett hát azért, hogy még a mi kiégett szemünkben is szikrát gyújtson.

Volt valami delejes ebben a Schmittben. Nagyon sovány, szakállas, aszketikus ember volt, kiálló pofacsontokkal. Egész lénye gótikus szobrokra emlékeztetett. Hanghordozása szinte már profetikus. Tekintete pedig szúrós, szuggesztív, vonzó és taszító egyszerre. Desiré figyelt föl rá, s szólt nekem. Unokaöccsét, Józsit is ő hívta, aki addigra már Szabadkáról Pestre került, és az orvosi egyetemre járt. A Brenner-fiú aztán, esténként, a kávéházakban, előadásokat tartott aznapi boncolási gyakorlatáról. Szándékosan nem mosott kezet, hogy a hullaszagot megmutathassa. Illett a borhoz. Különösen a régibb évjárathoz.

De jött velünk az Akadémiába Mohácsi, Babits, Zalai és Juhász is. Desiré egyetemi társasága. Mindenki kíváncsi volt erre a Schmitt nevű csodabogárra. Szinte hipnotizált bennünket a beszédével. Ezoterikus – vagy ahogy ő maga mondta, »újgnosztikus« – dolgokról beszélt, Istenről és a Sátánról. Azt állította, az ember isten, ezáltal szabad, és sosem lehet rab… Nem vagyunk tehát múlandóak, így mentesülünk minden fogságtól és létfélelemtől. Gyakran hivatkozott Ibsenre, Nietzschére és Tolsztojra. Desirének is, nekem is kedvenc szerzőink voltak akkoriban.

Sokat vitatkoztunk mindezekről a fekete fellegváraiban. Visszatérő témánk volt még a teozófia, a másik divatos filozófia. Nem sokkal előtte hozták létre magyarországi társaságukat, s minden fórumon igyekezték meggyőzni a még befolyásolható fiatalokat.

– Megmondjam nektek, mi a teozófia? Nyugati és keleti vallásokból összetákolt katyvasz! – adta elő magabiztosan Mohácsi, aki abban az évben még egyetemi lapjuknak, a Tűznek szerkesztője volt.

Moderneknek és magyaroknak tartották magukat, kik újra fölfedeztetni kívánták Komjáthy Jenőt, a nagy misztikus költőt.

– De hisz Lukács is elismeri! – szólalt meg egy szemüveges alak, ki megszólalásig hasonlított Trockijra.
– Áh, Lukács! Misztikus spiritiszta! Ráadásul folyton Dosztojevszkijt olvassa!
– Nono! – vetettem közbe. – Azt nagyon is helyesen teszi! Persze, nem azért mondom mindezt, mert Dosztojevszkij orosz… Nem, Jenő, nem! Hanem mert egyszerűen zseni! És ezt el kell ismerni! – dőltem hátra székemen.

Mohácsi erőltetettem nevetett fel.

– Édes öregem, a teozófusok még a lélekvándorlásban is hisznek! – csapta tenyerét az asztalra.
– Én még buddhista sem vagyok, nemhogy teozófus – szólt közbe Desiré is. – De „szeretném Buddha életének legendáit egyszerűen, menten minden irányzatos filozófiai eszmétől, egy könyvben megírni.”
– Most már tudom,
hogy nincs lélekvándorlás.
Csak itt és most van.
Egy élet.
És egy halál.
Egy esély.
Mindenre – búgtam magam elé.
– Ezt kitől idézed? – kérdezősködött a szemüveges alak.
– Magamtól. Korai zsenge, említésre sem érdemes – legyintettem.
– Mégis elszavaltad! – vágott közbe Mohácsi röhögve.
– El, persze. Miért ne? Magamnak szavaltam. Magamnak csak lehet, vagy nem? – bosszankodtam. – Igyunk inkább uraim, ne vitatkozzunk! Az édes delíriumban kiderülhet minden. Még az is, hogy van lélekvándorlás… – szegtem föl büszkén fejem.
– Emelem poharam a lélekvándorlásra! – harsogott Mohácsi, majd követték a többiek is.”

Meghívó könyvbemutatóra

2016.06.08. 20:59 An-jou

2016. június 15-én, 18:00 órai kezdettel

Harmos Ilona (Kosztolányi Dezsőné) Mme Chaglon üzletei – Egy divatszalon rejtelmei

című korai kisregényének újrakiadása apropóján beszélgetünk Bollobás Enikő irodalomtörténésszel,
a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében.

Mindenkit szeretettel várunk!

chaglon-meghivo.jpg

 Facebook-esemény ide kattintva érhető el!

 

Károlyi politikájának „szolgálatában”, avagy Kosztolányi és a Pesti Napló

2016.06.03. 12:47 An-jou

„Kosztolányi Dezső 1917 áprilisában kezdett el belső munkatársként dolgozni a Pesti Napló szerkesztőségében, ám már korábban is (1916 nyarától) jelentek meg írásai a lapban. Eleinte a Világban végzett munkával párhuzamosan tevékenykedett itt, majd később – 1917 októberétől – már csak a Pesti Napló újságírója lett. A levelezésből arra is fény derül, hogy a család örömmel fogadta a váltást. Az édesapának, id. Kosztolányi Árpádnak a polgári radikálisoktól kissé ódzkodó értékrendjét tükrözi, ahogyan üdvözli, hogy fia báró Kemény Zsigmond egykori lapjának utódjánál kapott állást: »igen örvendünk, hogy a Pesti Naplóhoz sikerült bejutnod rendes munkatársnak, ami anyagi tekintetben is igen lényeges, de a lap hírneve is nagyobb, mint a Világé és iránya is jobban megfelel az én gondolkodásomnak, mint amazé.«

Milyen fórum volt a Pesti Napló és hogyan került oda Kosztolányi? Miután nemcsak belső munkatársként és (részben politikai) vezércikkíróként tevékenykedett Hatvany Lajos lapjánál, hanem a Pesti Napló irodalmi különkiadványában, az Esztendőben szerkesztőként ugyancsak aktív szerepet vállalt, így részletesebben is bemutatom a lap profilját. A Pesti Napló szerkesztősége ugyanis az őszirózsás forradalom egyik zászlóvivője lett – politikai és történelmi szerepe tehát vitathatatlan. […]

Az általánosabb politikai megnyilvánulásokon túl – melyek közel álltak a Függetlenségi és 48-as Párt törekvéseihez – konkrétan Károlyi Mihály megszólalásairól és szerepléseiről is folyamatosan tudósítottak, valamint nem egy interjút közöltek vele. Az egyik legjelentősebb ebben a műfajban a Gróf Károlyi Mihály és az uj irodalom című szöveg, amelyet azért is emelek ki, mert Károlyi irodalmi érdeklődéséről esik szó benne. Az interjút – bár név nélkül közölték, de tudjuk – Hatvany Lajos készítette, s még 1917 nyarán látott napvilágot. Az őszirózsás forradalom későbbi miniszterelnökének asztalán olyan szerzők művei sorakoznak, mint például Ady, Babits, Kaffka Margit, Karinthy, Szép Ernő, Kosztolányi, Móricz, Szomory, Tóth Árpád. Összességében tehát a nyugatos írók, a »modern« irodalom képviselői. Károlyi párhuzamot von az irodalmi és a politikai forradalom között, mikor így nyilatkozik: »Beláttam, hogy az ujitás irodalma megelőzte nálunk az ujitó politikát. Nem eléggé sajnálható visszássága a magyar társadalomnak, hogy irók és politikusok, a gondolat és tett különjárnak.” Károlyi tehát a nyugatosokat – köztük Kosztolányit is – forradalmároknak tekintette, megjegyezvén, hogy az elmúlt években kiadott könyveik „annak idején egyedül jelentették ebben a megtört országban a demokrácia és radikálizmus, szóval a haladás elveit. Még pedig meglepő pregnanciával és bátorsággal.«

Ezt követően Károlyi és Hatvany afféle lajstromot készítenek, kiemelve pár szerzőt és művet. Kosztolányi exponáltságára világít rá, hogy a beszélgetést épp az ő könyvének tárgyalásával zárják. Föltehetően az 1916-os Mák kötetről esik szó, annak is egyik emblematikus verséről, az Alázatos, fiúi fohász az aggokhoz címűről: »Kezem tétován Kosztolányi verses könyvéhez ért, melyet történetesen épp az öregekhez intézett hires könyörgés lapján csaptam föl. Ebben a versben a költő, tudvalevőleg, a világ sorsát intéző gonosz öregektől az ártatlan fiatalok kegyelmét kéri. Felolvastam a grófnak a verset.
– Azóta változott a világ, mely ma már a fiataloké – szólt Károlyi Mihály elgondolkozva.
– Csak az a kérdés, hogy vajjon ezek a fiatalok jobban fogják-e csinálni?«”

pesti_naplo_19181101_p1.jpg

Kosztolányi Dezső Pesti Napló-beli működéséről lásd bővebben az Alföld 2016/júniusi számát!

Harmos Ilona (Kosztolányiné) fiatalkori „csínytevése”

2016.05.31. 11:35 An-jou

Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona már házassága előtt is foglalkozott írással. 1909-ben látott napvilágot – a Kereskedelmi Reklámvállalat jóvoltából – Mme Chaglon üzletei. Egy divatszalon rejtelmei című kisregénye. A mű hosszú időn keresztül nem jelent meg, s az irodalomtörténet-írás is mostohán bánt vele. Ám nem is annyira szépirodalmi értéke miatt tarthat számot érdeklődésre a munka, mint inkább a 20. század eleji korszaktörténetről, a hazai női irodalmi hagyományról, valamint Kosztolányi Dezső életrajzáról való eddigi tudásunk kiegészíthetősége okán.

Harmos Ilona elfeledett írása műfaját tekintve erotikus ponyva, mely Erdős Renée „tabudöntögető” költészetével egyidőben született, sőt, Erdősnek a korban nagy fölháborodást kiváltó regényeit (Santerra bíboros, A nagy sikoly) meg is előzte. Harmos könyve egyike volt azon gesztusoknak, amikor a századforduló női – félretéve a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszert – tudtak és mertek erotikus témákról írni, nyíltan vállalva a női testi lét örömeit és keserveit.

A Mme Chaglon üzletei. Egy divatszalon rejtelmei című mű főhőse a nem túl makulátlan múltú Emma, aki Cseley gróf megbízására – egy ruhaszalon „fedővállalkozása” nyújtotta biztonságban – szerelmi légyottok lebonyolítását szervezi. Egymás karjaiba tereli többek között a nagy étvágyú Grellernét és a fiatal huszárfőhadnagyot, a gyereklány Vilmácskát és a kövér Wippler bárót, valamint barátnőjével közösen nyújt élvezetet egy extrém ízlésvilágú öreg milliomosnak, aki szűzies apácákról ábrándozik.

Az utoljára 1909-ben kiadott mű az idei Könyvhétre lát napvilágot, a Művészeti és Irodalmi Jelen kiadó jóvoltából. Harmos Ilona munkáját követően rövid pályaképet olvashatunk az írónőről, melyben házassága előtti éveit eleveníti föl a kötet szerkesztője, Arany Zsuzsanna. Olyan adatokat tár a nyilvánosság elé, melyek korábban kevésbé vagy egyáltalán nem voltak ismertek. A színészlexikonokban található tudnivalókon túl részletesen ismerteti Harmos színházi (illetve kísérleti színházi) föllépéseinek krónikáját, valamint korai fordítói munkásságáról is szót ejt.

kosztolvegso-kicsi.jpg

És most következzék egy rövidebb részlet Harmos regényéből:

„Alig hangzott el az ügyvédné kocsijának zaja az út burkolatán, mikor megérkezett gróf Cseley és barátkozón, szívélyesen ölelte át Emmát.
– Miért hívatott kis barátnőm?
– Grellerné daliás huszárja letörten jött haza!
– Letörten? Nem értem.
– A szó legszorosabb értelmében letörten. Minden gondolat nélkül. Letörten, mint egy agyonhajszolt versenyló.
– Nagyszerű! Egy hét alatt! Micsoda asszony, Emma mondtam ugye, hogy meseasszony!
– Az.
– De mért volt olyan sürgős ennek a közlése?
– Mert Grellerné felváltót akar.
– Hihetetlen! Meseasszony! Modern asszonyi minotaurus! Ne is mondja tovább, ma este utazom.
És az esti fiumei gyorsvonat tényleg röpítette dél felé a grófot.

Abbaziában találkozott két üdülő barátjával, akiktől kérdezősködött Grellernére. Azt az értesítést kapta, hogy a gyönyörű szenvedélyes vérű asszony egy különálló villában lakik, melyet a férje két év előtt vásárolt neki nevenapjára és hogy nagyon visszavonultan él, csak naponta kikocsizik Porto Ré felé.

Az utóbbi körülmény meglepő volt, de Cseley ezt a visszavonultságot a főhadnaggyal hozta összefüggésbe. A gróf megkérte barátait, hogy mutassák meg neki az asszonyt, amit azok készséggel megígértek. Tizenegy óra felé lassan ment együtt a három barát az országúton, honnan csodaszép kilátást nyújtott a tenger. Még alig mentek egy negyedórát, amikor mögöttük lovak patáinak dübörgése hangzott fel, a gróf egyik barátja megfordult:

– Ő az!

Félre kellett lépniök az útból, hogy a kocsit elengedjék menni előttük, a két barát az út bal oldalán állt meg, a gróf pedig a jobb oldalon, és így nézett szembe a kocsival közeledő nővel. A kocsi nagyon lassan haladt. Egy hölgy ült benne. Egyszerű fehér ruha volt rajta és egyenesen, korrektül ült a kocsiban, csak abban volt valami kedves hanyagság, ahogyan az ernyőjét tartotta. A gróf nagyon szépnek találta. Nagy és arányos testűnek látta. A napernyőjén megtört, gyenge napfény és finom sugarak átszűrődtek szabályszerű arcára. Szája kicsit nagy volt, szürke szemei fáradt tekintetűek voltak. Grellerné festette a haját, arra a gróf meg mert volna esküdni, de ilyen csekélység nem gátolhatta őt elragadtatásában, hiszen sokkal fiatalabb volt, sem hogy ősz voltát akarta volna ezzel elrejteni.

A kocsi elvonult a gróf előtt és Grellerné szeme megakadt a csinos férfin. Elegáns ruháiban a gróf tényleg nagyon előkelőnek látszott. Széles vállai, karcsú alakja és tiszta, határozott nézésű szemei rögtön elárulták az élni tudó, de valószínűleg jónevelésű és a jobb körökhöz tartozó embert. Grellerné mindenesetre észrevette ezt. Fáradt szemei megélénkültek, ajkai megnyíltak egy percre, mikor a kocsi a gróf előtt elgördült, tekintetük találkozott és egymásba akadt, mintha sohase akarnák egymást elengedni…”

Facebook: https://www.facebook.com/mmechaglon/ 

 

A sárga kabát

2016.05.15. 21:47 An-jou

Az első világháború kitörése előtti hónapokban Kosztolányi Dezső fordításában jelent meg Harry J. Benrimo és George Hazelton A sárga kabát (The Yellow Jacket) című egzotikus – távol-keleti kultúrával foglalkozó – színdarabja, a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. gondozásában.

A kötetbeli megjelenésről az 1914. április 30-i Corvina ad először hírt, míg a három felvonásos darabról tudjuk, hogy április 18-án mutatta be a Vígszínház. A főbb szerepekben Góth Sándort, Tanay Frigyest, Ditrói Mórt és Gombaszögi Ellát láthatta a közönség.

A rendező a darab egyik szerzője, Harry J. Benrimo volt, ahogy arról Lengyel Menyhért is tudósít: „Harry J. Benrimo, egy hallatlan kedves angol – nem is angol, kaliforniai, olyan temperamentummal, viccel és vidámsággal, mint egy francia, olasz vagy magyar – öt hétig ült Budapesten, hogy a »Sárga kabát« című darabja vígszínházi előadását rendezze. Öt héten keresztül dolgozott, mint egy vadállat, a próbákon. Nekivetkőzve előjátszott, magyarázott, kosztümöt tervezett, díszletet rajzolt, zenélt, tépte magát – annyit vesződött és bajlódott, annyi fáradtságot vett magának, amivel kisebb tartományokat el lehetett volna igazgatni. […] Kétségkívül azt akarja […], hogy különös darabja, melyet félt és szeret, a legprecízebben adassék, ne legyen benne hiba, biztos legyen az egész, olyan lassan és pontosan elkészítve, mint egy kínai hímzés, aranyszálakkal átszőve.”

A darab „színház a színházban”: a Karvezető és a Kellékes a kerettörténet szereplői, akik elbeszélik és megrendezik az eseményeket. Góth Sándor mint Karvezető, a játék megkezdése előtt, bevezető „konferánszot” is mondott. Ezt követően egy asztal mögé állt, s kinyitotta a rajta heverő könyvet, mintha a szereplők által előadottak ekkor „olvasódnának föl”. A színdarab – alcímének megfelelően – „kínai színmű” volt, „nyugati színházak számára”. A helyszín Kína, Vu mandarin udvara, és a szereplők is kínaiak, ám a történet inkább köznapi: próbatételek és szerelmek elegye. A jelmezek és a díszlet is igyekezett visszaadni a Távol-Kelet hangulatát: sárga sárkányokkal tarkított selyemfüggöny látványa fogadta például a helyet foglaló nézőket, mielőtt a színpadkép föltárult volna.

A bemutatóról többen is írtak a lapokban. A Nyugatban napvilágott látott, már említett Lengyel Menyhért-féle kritikából azonban arra is fény derül, hogy a kezdeti érdeklődés csakhamar elapadt, s bár a „darab finom és különös” volt, „színpadra állítása, egész felszerelése [pedig] kitűnő”, mégis – Lengyel szavaival élve – „rettenetesen megbukott”.

Az Élet szerzője, Halasi Andor ugyancsak méltatta az előadást: „[Kipling] hatására vezethető vissza az az irodalmi jelenség, hogy európai írók exotikus miliőket keresnek a témáik számára, sőt exotikus témák után kutatnak, ezzel akarván fölfrissíteni a kimerült európai fantázia érdeklődését. Ebbe az irodalmi jelenségkörbe tartozik a »Sárga kabát« fölbukkanása. A két amerikai szerző Kínában él – mint Kipling Indiában – s ahogy jelzik: »az európai közönség számára« akartak egy kínai mythikus drámát bemutatni.”

Magától értetődő, hogy színházi lapok is foglalkoztak a darabbal. Az Incze Sándor felelős szerkesztésében megjelent Színházi Élet – ahol Kosztolányi később gyakran foglalkoztatott szerző lett – például hatalmas sikerről számolt be. Külön kiemelték, hogy „Benrimo el van ragadtatva a Vigszinház szinészeinek játékától” és ezt „nem győzte eléggé hangsulyozni”. Végül pedig a kritikus azt is megjegyezte, hogy a „mesteri forditás Kosztolányi Dezső munkája”.

sargakabat.jpg

Kosztolányi Dezső világháborús években készített műfordításairól – köztük a Modern költők antológiáról – lásd bővebben az Alföld 2016/májusi számát!

Fehér Klára Irodalmi Díj 2016

2016.05.15. 20:10 An-jou

Mindenkit szeretettel várunk az ünnepélyes díjátadásra!

 Program

A rendezvényt megnyitja: E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója
A díjazottat köszönti: Tarján Tamás irodalomtörténész
Laudációt mond: Arany Zsuzsanna irodalomtörténész
A rendezvény házigazdája: Havas Judit irodalomtörténész, előadóművész 

Bónusz: Fehér Klára a PIM tulajdonában lévő archív felvételeken!

 Időpont

2016. május 18., 15:00 

Helyszín

Petőfi Irodalmi Múzeum, Vörös terem
1053 Budapest, Károlyi utca 16.

feherklara-plakat-2016.jpg

Emlékeim Réz Pálról

2016.05.11. 16:46 An-jou

2000 végén. Egy doktoris évfolyamtársam vitt el hozzá először. Akkor még a vámpírokat kutattam. Úgy két órát voltunk nála – a lány, a férje meg én. A házaspár egyfolytában beszélt, elég rendesen „menedzselvén” magukat. Bizonygatták, hogy ki mindenkit ismernek, milyen remek karrier előtt állnak stb. (A férj nem sokkal később ugyanis politikai pályára került.)
Én egy árva szót sem szóltam. „Nyilván tiszta hülyének néz” – gondoltam. Aztán otthagytunk mindannyian egy-egy dolgozatot, amit a Holmiba szántunk publikálásra. Réz Pál elkérte a telefonszámunkat.
– Két héten belül jelentkezem – mondta, mikor elköszöntünk.
Legnagyobb meglepetésemre valóban jelentkezett, s közölte, hogy az én írásomat elfogadták, a többit nem, és menjek beszélgetni. Elmentem, és kb. 4 órát végigbeszélgettünk. (Nála ez volt a szokásos penzum.) A cikkem közös olvasása közben azt mondta:
– Magának sok Kosztolányit kéne olvasnia…

2005 körül. Már dolgoztam a Kosztolányi kritikai kiadás előkészítő munkálatain. Akkor épp két éve múlt, hogy nem hívtam. Tudtam, hogy nincs túl jó viszonyban a főnökömmel, Szegedy-Maszákkal. Nagy nehezen rászántam magam, hogy újra jelentkezzem.
– És most mit csinál?
– Dolgozom… Itt, a tanszéken… Kosztolányi kritikai kiadás… – mondom félénken.
– És mondja, talál olyanokat, amiket én nem közöltem?
– Hááát… igen, néhányat…
– Na és? Jók?!
És akkor már mosolyogva, felbátorodva mondtam.
– Csak néhány színikritika, ilyesmi. De jók.

Szegedy-Maszák megkért, mondjam már meg Réz Pálnak, „nagyon udvariasan”, hogy meglátogatná. Felhívtam, és előadtam a dolgot.
– És amikor nagy flegmán megírta, hogy az őnála lévő KETTŐ levelet nem közöltem?
Finoman jelzem a dolgot Maszáknak.
– Igen, volt egy levél, de azt elviszem megmutatni.
Legközelebb Réz Pálnál.
– Egy levelet mondott…
– Kettő! – és mutatta az ujjaival is, hogy kettő.
Végül sikerült újra beszélőviszonyba kerülniük.

Személyesen, pár éve valamikor. Mond egy címet – sajnos nem emlékszem, melyiket –, hogy az lesz ennek meg annak a munkájának a címe.
– Ugye milyen jó? Igazi kosztolányis, igaz?

Ugyanúgy pár éve. Beszélgetünk Kosztolányinéról.
– Ilona, hát Ilona igazi párduc-asszony volt! Hát nem is értem, hát ez a Radákovich…

71815.jpg

Megmutatom a beszélgetőlapok kéziratát. Ad néhány tanácsot, amiket megfogadok, mert jók.
– Odaírhatom, hogy Magának is köszönöm?
– Az én nevemet ne írja oda! Én ebben az akadémikus társaságban nem akarok szerepelni.

2–3 évvel ezelőtt. Telefon. Kosztolányival kapcsolatos anekdoták, meg minden más.
– Írja, amit mondok?
– Igen, írom.
– Hát írja, írja, mert ha meghalok, akkor ezek elvesznek.

Nagyjából ugyanakkor. Telefon.
– Mielőtt jön, csörögjön már ide még egyszer. Nem akarom, hogy egy hullát találjon itt a lakásban, mikor ideér. Kellemetlen lenne.

2016. május 11.

„Sohasem tartoztam egyetlen iskolához sem”. Bergyajev gondolatai

2016.04.24. 17:50 An-jou

Ezúttal az orosz vallásbölcselő, Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) gondolatait idézem. A neves filozófus fiatalon még a marxizmussal rokonszenvezett, később aztán – nem utolsó sorban Dosztojevszkij hatására – a vallás és az ortodox kereszténység felé fordult érdeklődése. 1919-ben szellemtudományi akadémiát is alapított, majd nem sokkal később „ideológiailag nemkívánatos személlyé” vált a hatalom szemében. Emigránsként, Párizsban, már vallásfilozófiai akadémáit alapított, s saját folyóiratot is indított. Az alábbiakban Önmegismerés című kötetéből – 1940-ben írt önéletrajzából – közlök néhány rövid részletet:

„Szülőhazám és az egész világ szempontjából is katasztrofális korban kellett élnem. Szemem láttára egész világok omlottak össze, és támadtak újak. Emberi sorsok rendkívüli viszontagságait figyelhettem meg. Láttam emberek átalakulását, alkalmazkodását, árulását, és talán ez volt az életben a legnehezebb. Azokból a megpróbáltatásokból, amelyeket át kellett élnem, azt a hitet nyertem, hogy egy Fensőbb Erő őrzött meg, és nem engedett elpusztulni. Azokat a korszakokat, amelyek tele vannak eseményekkel és változásokkal, érdekesnek és fontosnak szokták tekinteni, holott szerencsétlenek és szenvedésekkel terhesek az egyes emberek vagy akár egy egész nemzedék számára. A történelem nem kíméli az emberi személyiséget, sőt tudomást sem vesz róla. Átéltem három háborút, amelyek közül kettőt világháborúnak lehet nevezni, két forradalmat Oroszországban, egy kicsit és egy nagyot, átéltem a XX. század elejének szellemi reneszánszát, aztán az orosz kommunizmust, a világkultúra válságát, a németországi fordulatot, Franciaország összeomlását s a győztesek által való megszállását, átéltem a száműzetést, és száműzöttségem még nem ért véget. Fájdalmasan érintett a rettenetes háború Oroszország ellen, és még mindig nem tudom, mivel érnek véget a világméretű földindulások. Filozófus létemre túlságosan sok eseményt kellett átélnem: négyszer ültem börtönben, kétszer a régi, kétszer pedig az új rendszer alatt; három évre északra száműztek, örökös szibériai száműzetéssel fenyegető eljárás folyt ellenem; elűztek a hazámból, és hátralévő életemet valószínűleg száműzetésben élem le. Mindazonáltal sohasem voltam politikus alkat. Sok dologhoz volt közöm, de lényegében semmihez sem tartoztam, semminek sem adtam át magam egészen, kivéve munkásságomat. Eredendő lényem mindig valami máshoz kötődött. Nemcsak hogy nem voltam közömbös a társadalmi kérdések iránt, hanem nagyon is szenvedtem tőlük, voltak állampolgári érzéseim, de lényegében, mélyebb értelemben inkább aszociális beállítottságú voltam, és sohasem számítottam »közéleti« embernek; a társadalmi mozgalmak sohasem tekintettek teljesen a magukénak. Mindig szellemi alapon álló »anarchista« és »individualista« voltam.”

berdaev.jpg

„aktívan s nem passzívan olvasok, szüntelenül alkotói módon reagálok a könyvre, s nem is annyira a tartalmát tudom igen jól felidézni, sokkal inkább az olvasás során felötlő saját gondolataimat. Ez felettébb jellemző rám. Ugyanakkor soha nem voltam képes elismerni egyetlen tanárt vagy foglalkozásvezetőt sem. E tekintetben autodidakta vagyok. Nem voltam jó alany a pedagógia számára. Az életet nem mint nevelést, hanem mint a szabadságért folytatott küzdelmet értelmeztem. Én magam állítottam össze a foglalkozások tervét. Soha senki nem késztetett arra, hogy a filozófiával foglalkozzam, ez nálam belülről fakadt. Sohasem tartoztam egyetlen iskolához sem. Egész életemen át tanultam, és tanulok ma is. De ez a világ megismeréséhez való szabad viszonyulás, amelyhez magam szabom meg a körülményeket.”

„a vallás nem az ember függőségének, hanem éppen függetlenségének érzete. Az ember olyan lény, amely Isten léte nélkül teljesen kiszolgáltatott a természetnek és a társadalomnak, a világnak és az államnak. Ha azonban van Isten, akkor az ember szellemileg független lény. Az Istenhez való viszony nem mint az ember függősége, hanem mint szabadsága jelenik meg. Isten a szabadságom, a szellemi lényem méltósága.”

„Számomra mindig óriási jelentősége volt a Nagy Inkvizítor legendájának, Dosztojevszkij alkotói munkásságának csúcsát láttam benne. […] Láttam a kereszténység és a keresztény egyházak történelmében az állandó lemondást a szellem szabadságáról, s a Nagy Inkvizítor csábításainak a világi javak és a világuralom nevében történő elfogadását. […] Az igazság tiszteletben tartása, s nem az áldozatvállalás kedves Isten számára.”

Forrás: Bergyajev: Önmegismerés, ford. Gasparics Gyula – Kovács Erzsébet, Bp., Európa, 2002.

„És van világnézete”. Kortárs vélemények Kosztolányi Tinta című kötetéről

2016.04.12. 11:45 An-jou

Az 1916-ban napvilágot látott Tinta című kötet vegyesen tartalmaz prózát és lírát, illetve fontos szerepet kap benne a háborúellenes politika. […] A munka megjelenését követően Kosztolányi lelkesen számol be kiadójának az egyre szaporodó híradásokról: „A Tintá-ról még a múlt héten írt A Nap, a hírrovatban, egy ismertetést, A Hét és a Világ hosszú cikkben foglalkozik vele. Mind a két lap – A Hét is – hirdetést is közöl.” Kiss József lapjában Lakatos László például azt írta Kosztolányi könyvéről: „egy egyéniség szól az egyéniségekhez”. A júniusi levelekben Kosztolányi említi még a Borsszem Jankó, a Nagyvárad, az Aradi Közlöny, valamint a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap és a Népszava kritikáit és/vagy híradásait; két júliusi levelében szól a Pécsi Napló (?), a Nyugat, a Magyarország, az Új Idők és a Pesti Napló méltatásairól; augusztusi leveléből pedig az is kiderül, hogy még a fronton lévők lapjában, a Tábori Újságban is írtak a Tintáról.

A Kosztolányi által említett cikkek lajstromba vétele helyett mindössze néhány emblematikus szöveget emelek ki, köztük olyat is, melyről nem olvashatunk a levelekben. Választásomat a szerzők személye és az a fórum határozta meg, ahol az adott kritika napvilágot látott. Főként azokra a szerzőkre és lapokra összpontosítok, akik és amelyek a későbbiekben is szereppel bírnak majd Kosztolányi életútján. Elsőként az Új Nemzedék recenziójáról szólok, melyet – akárcsak a Négy fal között második kiadásáról és az Öcsémről szóló kritikákat – a későbbi „pardonozó”, Lendvai István írt. Megállapítja, hogy Kosztolányi ezúttal sem mond semmi újat, bár bravúrosak a cikkei, de „nála ugynevezett »belső fejlődés« nincs”. A rövid ismertetés azonban politikai kitétellel zárul – Lendvai élesen bírálja Kosztolányinak ekkortájt a Szabolcsi Lajos által szerkesztett, zsidó felekezeti, politikai és társadalmi hetilap, azaz az Egyenlőség hasábjain kifejtett működését: „[Kosztolányi] mindig a maga nivóján marad, a régi forróság reszket betüiben, irásai mindig költői dokumentumok, távol attól, amit az Egyenlőség papirján véghezvisz és amivel őt mérni nem szabad.” Nemcsak antiszemitizmusról árulkodnak Lendvai sorai, hanem arról is, hogy Kosztolányi szereplését a lapban afféle „eltévelyedésnek” fogta föl.

bottle-of-black-ink.jpg

Bölöni György szintén méltatást közölt a kötetről. A szerző, aki később Kosztolányi iránti ellenszenvéről nyilatkozott, kifejezetten dicséri a Tintában olvasható szövegeket, s vele alkotójuk írásművészetét. Éles szemmel veszi észre, hogy Kosztolányi a Tintában is – csakúgy, mint az Öcsém némely darabjánál tapasztalható – publicisztikai írásait emeli szépirodalmi rangra: „A költő verse, az író novellája és regény[e] valamiképp az örökkévalóság számára készül. Elejtett, sebtiben rótt és igénytelenebb írásait, melyek a rotációs papirosára és hetilapok gyors körülfutására szántak, nem tartja hosszú életűeknek. Kosztolányi kis könyve pedig az ilyen irkafirkákat gyűjti össze, és tehetségének fényét mutatja, hogy legjobb és reprezentatív könyvei közé teheti büszkén és írói önérzetének teljességével ezt a kötetét.”

Sőt, Bölöni még ennél is tovább megy. Kosztolányi korai bírálóival ellentétben – akik az „esztéta magatartás” képviselőjét látták benne – elismeri a szövegek politikumát (kvázi világnézetét), amikor így ír: „Nincs egy hamis mondata, el nem fogadható érzése, nincs élvezhetetlen gondolata. És van világnézete. Világszemlélete a költőé, aki bármely kicsiny pont is a földön, azt a kicsiny pontot és a maga világát nagynak és egyedül értékesnek tekinti. Kicsi és nagy dolgok, politika és tudomány, problémák, melyeket gondolkozó fők adnak föl maguknak, mind megtalálják nála a kulcsot, s szempontot kapnak erős líraiságával. […] Környezete a polgáré, de nem a burzsoáé. […] És minden sorban ott érezzük a magyar nyelv csodálatos zamatját és erejét, a gondolatok értékét és az írás becsületét.”

A Nyugat hasábjain Lengyel Menyhért méltatta a kötetet. Ő a Nyomdafesték című szöveget emelte ki – mely éppen a Nyugatban jelent meg –, hangsúlyozva, hogy Kosztolányi e vallomásban lényegében írói ars poeticáját adja, illetve az írói mesterséghez szükséges alázatról is beszél. Lengyel rátér a Kis történelem című szakaszra, valamint az útirajzokra is. Nem felejti el hangsúlyozni, hogy ezekben a fejezetekben a háborúellenesség nyilatkozik meg: „Amit ebből elmond és ahogy elmondja, az megint becsületére válik az igazi írónak, akinek a véres gőz nem homályosíthatja el a szemét, csak a részvét és szánalom könnyei futhatják be, amint úgy bámul az előtte érthetetlen szörnyűségekre, mint egy más világ riadt lakója.”

Kosztolányi föntebb hivatkozott leveleiben említi még a Népszavát is, kiemelvén, hogy a lapban hosszabb cikket közölnek a Tintáról. Ezt a recenziót a régi barát, Halasi Andor írta, akinek kötetét nem sokkal korábban éppen Kosztolányi ajánlotta a gyomai könyvkiadó figyelmébe: a kölcsönös szívességek tehát ezúttal sem maradtak el. Halasi „mesterien összeválogatott cikk-gyűjtemény”-nek tartja a munkát, mely hű tükre lesz a kornak, s az „élet gyönyörűségét” ábrázolja a „halál torkában”. Külön említi a világháborús kontextust, valamint a katona-tematikát, mely több novellát jellemez: „[Kosztolányi látja] a fiatal katonát, aki üdén, frissen megy a halálba, liliommal a kezében: a szenvedő anyát, aki a kocsi ringó bölcsőjének mélyén, ölében viszi erős, nagy katonafiát, ártatlanságából szakadott gyümölcsét, hogy átadja a háboru vak végzetének; a fecskét, aki eltéved a csuf tengeren, gonosz hadihajók között és nem mer hazatalálni.”

A szöveget teljes terjedelmében közli az Alföld 2016/április száma!

Programajánló

2016.03.23. 13:51 An-jou

Kosztolányi Dezső Irodalmi Napok 2016

,,Hagyjatok szaladni még,
tündérekben hinni
fehér csészéből szelíden 
fehér tejet inni.”
(Kosztolányi Dezső)

PROGRAM

9:00 – 9:30 Gyülekező és a vendégek fogadása a Szabadkai Városi Könyvtárban

9:30 Köszöntők: Dragan Rokvić, a Szabadkai Városi Könyvtár igazgatója és Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke

10:00 – 14:00 Kosztolányi-talány (vetélkedő)
Szerkesztő–programvezető: Hicsik Dóra
Zsűritagok: Pomogáts Béla, Virág Gábor, Mihályi Katalin, Csík Mónika, Hicsik Dóra

13:00 Koszorúzás
14:00 Ebéd

15:00 A „Kosztolányi csodái” című kiállítás megnyitója a Szabadkai Városi Könyvtárban
Ünnepi beszéd: Arany Zsuzsanna

16:00 „Én is néző vagyok” című előadás, Kosztolányi Dezső Színház

17:00 Kosztolányi-talány – eredményhirdetés és díjkiosztó
Ünnepi záróbeszéd: Pomogáts Béla

Helyszín: Szabadkai Városi Könyvtár

Időpont: 2016. március 31.

(A Kosztolányi Dezső Irodalmi Napok a Magyar Nemzeti Tanács kiemelt jelentőségű rendezvénye.)

Mindenkit szeretettel várunk! :)

honlap-prosi_kicsi.jpg

Szoprán vagy basszus? Kosztolányi háborús kötetei

2016.03.02. 13:45 An-jou

Milyen kötetei jelentek meg Kosztolányi Dezsőnek a háborús években? […] A tárgyalt időszak novellásköteteinek talán legfontosabb darabja az Öcsém című munka, mely tematikai és műfaji szempontból egyaránt „kakukktojásnak” tekinthető. A háborús évek talán legemblematikusabb Kosztolányi-kötete összesen tizenöt írást tartalmaz, melyek között négy verset is találunk. Műfajilag tehát vegyes kötetről beszélhetünk, ám tematikailag meglehetősen szoros a szövegek összetartozása. Kosztolányi ugyanis e könyvét egy az egyben fronton harcoló öccsének ajánlotta. Ennek megfelelően főként olyan szövegeket szerkesztett egybe, melyekben kiemelt szerephez jut a testvér alakja. […]

Föltehetően a háborús tematika – és az azzal kapcsolatos politikai állásfoglalás – az oka, hogy a kötet komolyabb kritikai visszhangot váltott ki. A recenziók elsősorban a Kosztolányi „munkahelyeit” jelentő lapoknál láttak napvilágot, melynek okát nem nehéz kitalálnunk: minden bizonnyal maga a szerző ajánlotta újságíró kollégái és a szerkesztők figyelmébe az Öcsémet. Az Élet Kultura rovatában a lap felelős szerkesztője, Andor József írt Kosztolányi könyvéről. Cikke irodalompolitikai ellentétekről szól, hiszen Ady táborát szembeállítja a Kosztolányi által képviselt stílussal: „Valami különös egyéni bája van stílusának. Ez a stílus gyöngéd, puhán hárfaszerű. […] Ezért vált ki egyénisége az Ady Endre féktelen és sokszor ízléstelen iskolájának követői közül. Veleszületett esztétikus kényessége visszariadt a brutalitástól és bár híve volt az irodalmi forradalomnak és harcolt érte; Camille Desmoulin szerepét vállalta inkább Marat vagy Dantoné helyett. Jól esett mindenkinek az eredetileg érces, később berekedt torkok riongása közt finom, gyöngéd, mindig stílusos és harmonikus szopránja, de éppen az a hiba, hogy ez a szoprán komoly, férfias hanggá még mindig nem tud erősbülni.” Andor kijelentései egyfelől az Ady kontra Kosztolányi ellentét fennállását mutatják (forradalmár író kontra „irodalmi író”), másfelől a Nyugat és az Élet szembenállását is illusztrálják. Kosztolányi ebben a felállásban (Andor „víziójában”) középre kerül: rokonszenvez a nyugatosokkal (ő maga is „modern”), ám mégse illeszkedik közéjük (nem olyan „harsány”). Ellenben az Élet táborához sem sorolható, hiszen ahhoz nem elég „férfias”. Sőt, ebben az időszakban már belső munkatárs a Világnál, mely lap köztudottan harcot vívott az ún. klerikális lapok – köztük az Andor vezette Élet – ellen.

ocsem.jpeg

Mindez ugyan nem válik explicitté a szövegben, ám az ellenszenv (legalábbis Kosztolányi mint a nyugatosokéval – ha nem is egyező, de – rokon irodalmi modernség képviselője iránt) nemcsak az idézett megjegyzésből válik nyilvánvalóvá, hanem a cikk végén olvasható sorokból is: „Kosztolányi Dezső komoly, objektív kritikát tudtunkkal eddig nem kapott, holott rég megérdemelt volna. […] Még elég fiatal ahhoz, hogy megtalálhassa lelke legmélyének legbensőbb, legrejtettebb igazságait, s mi elég öregek vagyunk ahhoz, hogy bízhassunk ízlésének és elveinek megtisztulásában. Kosztolányi akkor válik való értékké, ha önmaga ismeri fel sajátos értékét és megundorodik az efemer tömjéntől.” Nemcsak azt kritizálja tehát Andor, hogy Kosztolányi főleg barátaival írat kritikákat magáról, hanem elveinek tisztaságát is megkérdőjelezi. Írása ennek következtében a hőn áhított objektív bírálat helyett már-már személyeskedő, de mindenképp morális alapon ítélkező szöveggé válik.

Kosztolányi Dezső világháborús köteteiről, illetve azok kritikai visszhangjáról lásd bővebben az Alföld folyóirat 2016/márciusi számát!

Írók karneválja

2016.02.23. 18:45 An-jou

Nemrég ért véget a híres velencei karnevál. Eltemettük a telet, s várjuk a tavaszt. Addig is Velence irodalmi–társasági életéről gondolkodtunk.

„Ha Velence és az irodalom kapcsolatáról kívánunk szólni, elsőként mindjárt a híres-hírhedt kalandor, Giacomo Casanova juthat eszünkbe. Az 1725-ben született irodalmár – aminek vallotta magát – Padova egyetemén tanult jogot, s Velencében szentelték pappá. Doktori fokozatot szerzett, majd rövid ideig a muranói San Cipriano kolostorban lakott. Kalandjai ezt követően kezdődtek el igazán, hiszen körbeutazta a korabeli Európát. Velencét azonban annyira imádta, hogy amikor csak tehette – és épp nem volt száműzve – hazalátogatott. Az 1746-os velencei karneválkor például hegedűsként lépett föl a San Samuele Színházban – abban a negyedben, ahol egyébként gyerekkorát is töltötte.
[…]

100_3618.jpg(Fotó: AnJou)

Ám nemcsak Casanova irodalmi (és csábítói) tevékenységéről híres a vízre épült város, hanem számos más „tollmunkás” is megfordult errefelé. A legendás velencei kávéház, a Florian – ahol a legtöbb íróember megtalálható volt – 1720. december 29-én nyílt a Szent Márk téren. […] Politikusok, nagykövetek, kereskedők adtak itt egymásnak randevút, valamint a művészeti élet jeles képviselői is megjelentek.
[…]
Lord Byron e kávéház asztalai mellől hirdette a függetlenségről és a szabadságról szóló tanait. De megfordult itt Goethe, Madame de Staël, Chateaubriand és Dickens is, valamint gyakran ellátogatott a Florianba az olasz költő és politikus D’Annunzio, legendás színésznő-szerelmével, Eleonora Duse-vel.

100_4045.JPG(Fotó: AnJou)

Rousseau, Rubinstein, Modigliani és Antonio Canova szintén megittak egy-egy kávét a teraszon. Igor Sztravinszkij és a szélsőséges nézetei miatt kárhoztatott amerikai költő, Ezra Pound sem maradtak ki a vendégek közül. […]
Richard Wagner, a velenceimádó zeneköltő szintén ücsörgött itt, […]. Marcel Proust ugyancsak betévedt ide, s ha nem is Az eltűnt idő nyomában oldalait rótta – mert azt például a londoni Ritz-ben tette –, de Ruskin-fordításait a Florianban javítgatta. S hogy magyar vonatkozást is említsünk: Kosztolányi Dezső, aki minél többször igyekezett ellátogatni Velencébe, szintén nem hagyta ki a Floriant.”

A cikk teljes terjedelmében az angliai magyarok lapjának, a We! Magazine-nak 2016/februári lapszámában olvasható. Bővebb információ: http://wemagazin.com 

we_borito.jpg

Kosztolányi Dezső találkozása a szabadkőművességgel

2016.02.21. 20:40 An-jou

Hogyan találkozott Kosztolányi Dezső a szabadkőművességgel? A tízes évek elején a Világ című szabadkőműves napilap szerkesztőségében dolgozott. Az itteni, illetve ezenkívül még a Budapesti Naplónál végzett újságíró tevékenysége révén is kapcsolatba kerülhetett a mozgalommal. Sőt, a Nyugat szerzői között (a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy három egymást követő nagymestere, Balassa József, Supka Géza és Benedek Marcell ugyancsak „nyugatos” volt, de páholytag volt Ignotus, Fenyő Miksa, Hatvany báró és köztudottan Ady is); A Hét szerkesztőségében (Kiss József például előadott a zombori szabad líceumban is) és más fórumokon – például Nagy Endre kabaréjában vagy épp a Baross Kávéház Balszélfogó asztalánál – bőven találkozott szabadkőművesekkel. Nemcsak ő került kapcsolatba a szervezettel, hanem unokatestvére, Csáth Géza is. Kosztolányi és Csáth azonban már budapesti társaságuknak/munkahelyüknek látogatását megelőzően szülővárosukban, Szabadkán kapcsolatba léphettek/léptek a szabadkőművességgel.

„Az 1899-től ott működő Kossuth Lajos szabadkőműves kör, később az Alkotás páholy körül pezsgett a szabadkőművesi élet. Kosztolányi Dezső közeli ismerősei, sőt családtagjai tevékenyen részt vettek ebben. Közéjük tartozott dr. Brenner József, unokatestvére édesapja. Csáth Géza is előbb lépett a szabadkőművesek közé. Már 1912-ben a budapesti Martinovics páholy tagja lett” – írja Berényi Zsuzsanna Ágnes. Utóbbi páholy tagjai között találjuk még Adyt – akivel föltehetően egy napon (1914. február 13.) avatták mesterré Csáthot –, Bölönit, Jászi Oszkárt, Nagy Endrét, Reinitz Bélát és Schöpflin Aladárt. Visszatérve Szabadkához: az első ottani szabadkőműves kör ugyan 1902-ben már meg is szűnt, azonban 1900-ban még elhatározták – és sikeresen meg is valósították –, hogy létrehozzák a városi Szabad Lyceumot. Már korábban is tartottak előadásokat, ám a több városban jelenlévő szabad lyceumok működését semmiképpen sem választhatjuk el a magyarországi szabadkőműves tevékenységtől. „Szabadkőművesek kezdeményezték a Szabad Lyceum, a Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolája, a Széchenyi Társaság alapítását, fenntartásukban pedig kiemelkedő szerepet játszottak” – mutat rá L. Nagy Zsuzsa.

Szabadkán olyan személyiségek adtak elő a Lyceumban, mint például Milkó Izidor – akit Kosztolányi is ismert, előadásaira szintén eljárt, valamint (többek között) portrét írt róla a Nyugatban –, Toncs Gusztáv – aki gimnáziumi tanára volt – vagy később Jászi Oszkár, aki szintén egy ideig a Világnál dolgozott. Kosztolányi Dezső édesapja ugyancsak tartott előadást a Szabad Lyceumban, többek között még a Kossuth Lajos Szabadkai Szabadkőműves Kör megszűnése előtt, 1900. március 18-án, A hangok világából címmel. Ezenkívül tanácskozásokat is vezetett, küzdött a líceumi ügyekért, valamint igazgatósági választmányi tag volt. „A szabadkai Alkotás páholy végleges megalakulására 1911. január 5-én került sor, amelynek jelszava a szabadság, egyenlőség és testvériség lett. Ennek szellemében, a művelődés és a jótékonykodás mellett politikai kérdések megoldására is vállalkoztak” – jelzi Kiss Gusztáv. A páholy 1924-től a Jugoszláv Nagypáholy égisze alatt működött.

masonic-steps_1.jpg

Kosztolányi Dezsőnek a budapesti Március páholyba szóló felvételi kérelmét 1915. december 20-án olvasták föl, amit a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy felé dr. Gonda Jenő titkár jelentett. A jelentésben Kosztolányi íróként, illetve „a »Világ« belmunkatársa”-ként szerepel. Azt, hogy Kosztolányi megfelel-e a szabadkőművesi követelményeknek, két „kutató” vizsgálta meg, személy szerint Bakonyi Miksa – a Dél című radikális, belső terjesztésű szabadkőműves lap szerkesztője – és Bálint Lajos. A két jelentés közül Bakonyiéról van tudomásunk, aki „karakteres, korrekt, igen talentumos és tartalmas ember”-ként aposztrofálta Kosztolányit. A főmester – aki a vizsgálatot kezdeményezhette – ekkor Ranschburg Viktor volt, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. igazgatója. „A szokásoktól eltérően nem ő, hanem dr. Bakonyi Kálmán, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy helyettes nagymestere írta alá a kutatói megbízást”, 1915. december 30-án.

Berényi Zsuzsanna Ágnes kutatásai alapján tudjuk, hogy a Március páholyt 1909-ben létesítették a Petőfi páholy azon tagjai, akik számára utóbbi túlzottan radikális irányúnak mutatkozott. „Az új páholy névválasztása mutatja, hogy ennek a tagjai sem voltak éppen maradiak, hiszen Március azonnal a 1848-as forradalom kitörésének napját, március 15-ét juttatja eszünkbe. Egyes korai iratokon a páholy nevét csakugyan Március 15-eként jelölték. Az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra történő emlékezést jelzi – tehát feltevésünket megerősíti – a páholy jelszava is: Gondolatszabadság, Sajtószabadság, Világszabadság!” Tudjuk, hogy Kosztolányi nem állt messze a 48-as hagyomány szellemiségétől, hiszen nagyapjának, az egykori honvéd Kosztolányi Ágostonnak köszönhetően nagy kultusza volt a családban. Kosztolányinak iskoláskorában amiatt is adódtak magatartásbeli problémái, mert – nagyapja tanításait szem előtt tartva („ez a nap a legnagyobb ünnepek egyike”) – 1900. március 15-én nem ment iskolába. Ezenkívül a világháború kitörésekor tanúsított „harciasabb” magatartása (ekkori cikkeinek kijelentései stb.) – többek között az akkori Oroszország ellenségként való aposztrofálása – is összefüggésbe hozható a 48-as örökséggel. A későbbiek folyamán – a Monarchia összeomlásakor, illetve az őszirózsás forradalom idején – ugyancsak az 1848-as múltból táplálkozó, „függetlenségi” nézeteket vall. A Tanácsköztársaság alatt pedig többek között „nacionalizmusa” miatt kerül Lukácsék célkeresztjébe.

Kosztolányi Dezső páholymunkájáról, illetve a Világ páholyhoz való csatlakozásáról lásd bővebben az Alföld folyóirat 2016/februári számát!

Irodalmi gerillaharcok

2016.01.28. 17:03 An-jou

1904-ben, Molnár Géza sajtó alá rendezésében a Singer és Wolfner újra kiadta Makai Emil, fiatalon (1901-ben) elhunyt költő–drámaíró–műfordító műveit. A Budapesti Szemle ebből az alkalomból bírálta Makai munkásságát, fölöslegesnek ítélvén a kiadást. Kosztolányi Desiré azonban másként gondolta. A következőkben harcias vitacikkéből idézünk, melyben egyúttal a „kritikusok nemzedékéről” is megfogalmazza véleményét:

A Budapesti Szemle olykor-olykor megmozdul, hogy életjelt adjon magáról. Két-három hónapig pihennek, aztán összejönnek az irodalomtörténeti vaskalap hordozói, szenilitásban szenvedő, pályájukba visszanőtt aggok, fehér mellényes osztálytanácsosok, kritikai zugírók és kövér, jórészt államköltségen gömbölyű arcúra hízott s bölcs irodalmi házasságot kötött költők, hogy otromba fenekedéssel törjenek azokra, akik a maguk útján tudnak és akarnak haladni. Az új irodalom jelesei ellen viselt gerillaharc második természetükké vált, s akkor se tudnának letenni róla, ha akarnának. […] Ezúttal […] nem az élők közül választották ki áldozatukat, hanem egy fiatalon elhunyt költő koporsóját rugdosták meg. […]

Eredetinek lenni ugyanis hiba; többet tudni, mint más, bűn; de lángésznek lenni: lázadás. Rövid úton el is ítélték ezt a lázadó zsidó fiút, ki a magyar irodalomba új hangokat hozott be, s a magyar technikát legalábbis annyira előrevitte, mint a német Fulda, a rímezermester. […]

kritikus.jpg

[Makainak] volt egy óriási vétke: nem írt hazafias költeményeket, amit minden nagy költő ír. Így beszél a szakavatott bíráló. […] Az bizonyos, hogy az illető sohasem hallott Goethéről, a parnassienekről meg a dekadensekről, akik között sok igen nagy költő van, és akik sohasem írtak hazafias dolgokat. Ezek, kérem, kozmopoliták voltak. Szerethették a hazájukat, nem szerethették, ők írtak, jól írtak, költők voltak, s máig senkinek sem jutott eszébe ezért detronizálni őket. […] A bírálónak azonban még akkor sincs igaza, ha a patriotizmus álláspontjára helyezkedünk. [Makai] Elsősorban megírta a debreceni csodaprofesszornak, Hatvaninak történetét, amely annyira magyar, mint amennyire német Faust. […] Valószínűleg ezt sem volt alkalma olvasni a bírálónak. A műfordításokat sem nézhette át. […] Gondolkozni sem volt alkalma; az esztétika tanulására sem volt alkalma – mégis ír, kakaskodik és erőlködik! […] ez a fiatalon elhalt költő sokat dolgozott, és többet tett, mint az a renyhe nemzedék, mely nagyjaink verseit variálja. […] Szerencsére azonban az irodalomtörténetet nem a szemlék írják, hanem az irodalom nyomán keletkezik. A Rustok írhatnak, amit akarnak, senki sem olvassa őket.” 

Forrás: [Kosztolányi Dezső]: Heti levél, Bácskai Hírlap, 1905. ápr. 9., 6. Illusztráció: revizoronline

Mindannyian írók vagyunk…

2015.11.28. 18:43 An-jou

A Tanácsköztársaság idején (1919) történt, hogy az írókat ún. kataszterbe sorolták. Aki ennek tagja lett, az havi pár ezer koronát kapott – legalábbis ez volt a terv, és valóban sokan kaptak is „előleget” megírandó műveikre. A nagy „reformálás” fő célja az volt, hogy az írók ne függjenek többé a „burzsuj” könyvkiadóktól, folyóiratoktól stb. A pikszisbe – akarom írni –, kataszterbe kerüléshez azonban arra volt szükség, hogy bebizonyosodjon a jelentkezőről: ő bizony író. Mindezt néhány főből álló bizottság döntötte el. Természetesen sok vitát váltott ki, hogy mi a döntés alapja, ki és miért került be, és egyáltalán mik a kritériumai az „íróság”-nak. Mindenesetre nem egy író(jelölt) kapott az alkalmon, s jelentkezett a kataszterbe. A nem egyszer paródiába illő jelenetekről pár újságcikk is született – ám csak annyi, amennyit a cenzúra megengedett… Olvasóinknak ezúttal az egyik kis gyöngyszemmel kedveskedünk! :)

(sz.): Tegnap, a kupolateremben

A lapokban egy kis kommüniké jelent meg, mely a magyar írókat „saját érdekükben” szervezkedő ülésre hívta össze az egyetem kupolatermébe. A szervezkedő ülést nem tartották meg, mert kiderült, hogy a gyűlés összehívása tévedésen alapul.

Mindjárt sejtettem, baj lesz abból, hogy az egyetem kupolatermébe hívták össze a magyar írókat, helyesebben: azokat, akik magyar íróknak gondolják magukat. A rendezőség tájékozatlanságára vall, hogy nem a Rákoson vagy – amennyiben ott mások szervezkedtek tegnap – az Országház téren, vagy a Vérmezőn tervezték az írók szervező gyűlését. Öt órára már zsúfolásig megteltek az egyetem termei, folyosói, tanári szobái, irodahelyiségei – magyar „írókkal”. És még mindig jöttek, jöttek – jöttek vég nélküli hosszú sorban, jöttek tizenhét éves kis öregek és száznyolc éves ifjú titánok, örökre meghalt hetilapok föltámadt szerkesztői, rövidszoknyás kislányok (– nem autogrammért! szintén írók!) –, eljöttek a fehérhajú „fekete reakciósok” és jöttek a vörösek, a sárgák, a zöldek, ott volt az unokaöcsém és ott volt a háziúr felesége és ott volt a közismert álhírlapíró –, mintha csak egy régi vígszínházi főpróbán lettem volna.

writer-1.jpeg

És még mindig jöttek, jöttek. A tömeg egy sarokba szorított, ott álltam a falnál, és meghatva néztem a magyar irodalmat és arra gondoltam: ha valaha ennyi olvasóm volna… Írók, írók, még mindig nincs vége a sornak, és ordítozás, lárma, sivalkodás. Milyen boldogság, hogy ez a sok úr, aki itt rí, mind ír. Egy kócos fiatalember (most ért föl a kupolaterem elé), idegesen néz körül, pirul, csetlik-botlik, zavarban van: látom: nem tudja biztosan, joga van-e itt lenni? A tömeg a Petőfi Társaság egy ismert írótagját szorítja a közelünkbe. Szomszédom arca hirtelen fölragyog:

– Ha ez író, akkor én is az vagyok – mondja hangosan és most már nyugodtan áll a sorba.

writer-2.jpeg

Egy idősebb hölgy-író megkérdez:

– Kérem, kell itt valami vizsgát tenni?
– Nem gondolnám…
– Hát akkor hogyan állapítják meg, hogy ki az író?

Tényleg. Erre még nem is gondoltam. Az írónő azt mondja:

– Én hoztam magammal egy pár verset. Ha kell fölolvasom…

Menekültem. Az első emeleten két jogász beszélgetett.

– Te, Jászi úgy látszik nem tartja meg ma az előadást. Mit csináljunk?
– Itt van valami író-gyűlés? Menjünk oda?
– Gyere cukrászdába.
– Cukrászdába?

Egy pillanatig habozott. Aztán visszautasította az ajánlatot:

– Nem megyek cukrászdába, nem vagyok éhes. Inkább fölmegyek az írókhoz…

writer-4.jpeg

Fél perc múlva már ott tolakodott, furakodott előre a lépcsőn és néhány erőteljes ökölcsapás után elhelyezkedett a magyar írók között. Mikor fölért a lépcső tetejére, onnan – a Parnasszusról – büszkén mosolygott vissza, ő, a boldog beérkezett.

Az egyetem kapuja előtt is állt néhány száz író. A Kossuth Lajos utca felől nagy csoport közeledett. Írók voltak. A Kálvin tér felől is jött egy tömeg. Szintén. Egy péküzlet előtt hosszú sor ácsorgott kenyérért. Biztosan írók.

Forrás: Magyarország, 1919. ápr. 3.

Háborús lélektan

2015.10.29. 15:10 An-jou

Közeleg a november, a legsötétebb hónap, a nagy elmélyülések–alámerülések időszaka. Mi sem teszünk mást, mint az emberi lélek mélységeit kutatva ösztönökről és/vagy (/kontra?) humanisztikus törekvésekről elmélkedünk. Mindehhez pedig – "ösztön"-zésül – Freud professzor, Ferenczi Sándor és Kosztolányi Desiré gondolatait olvasgatjuk, illetve tesszük is egyúttal közkinccsé:

„[KD:] Negyedféléves háború után az emberiség egyik fele kicsit kiábrándult a háborúból és a másik fele kicsit nem hisz a forradalomban, mely a háborúnak gonoszabb fajtája. Senkinek sincs többé véleménye, semmiről. Mindenütt tájékozatlanság, vagy politikai hühó. Járok ebben a savanyú tavaszban leperzselten, megszenesedett reménnyel s arra gondolok, kihez is kellene fordulnom egy kis világosságért. […] [Ferenczi Sándor egy] életet töltött szigorú tudományos munkában mint szellemes és leleményes munkatársa a bécsi dr. Freud Zsigmondnak, a forradalmian-új és egyetlen, komoly jövőre hivatott lélektan megalapozójának. […] ma minden ember külön-külön és az emberiség is, együttvéve, a paciensük lehetne […]

[Ferenczi:] Magam is azon a nézeten vagyok, hogy a háború mindenekelőtt lélektani probléma. Ki okozta a háborút? Habozás nélkül felelhetünk: az emberi természet. Az is tartja fönn, minthogy még mindig szüksége van rá és nagyon szívósan akarja. Különben már régen megszünt volna. […] Maga a háború ma újra a régi, az antik, az őszintén kegyetlen. […] A kemény és kegyetlen hadviselést tartom egyedül őszintének.

[KD:] Hogy magyarázza, doktor úr, itthon és külföldön, a béke őszinte barátainak a jajveszékelését?

[Ferenczi:] Ezek egyszerűen túlbecsülték, helytelenül értékelték az emberiség »kulturá«-ját. Freud megírta, hogy mi a mai háború tragikuma. A világot már-már nagyobb hazánknak képzeltük, ma pedig egyszerűen a valóságra ocsúdtunk, megtudtuk, hogy a mi hazánk nem az egész világ és a mai emberi »kultura« csak ingatag álhumanizmusra épül. Ösztöneinket eltakartuk, de nem szelidítettük meg […] A legkülönfélébb eszményi áramlatok, nemzetiségi, imperialisztikus, szociálisztikus, anarchisztikus egyoldalúságok, melyek szembekerülnek egymással és háborúkat, vagy – ami mindegy – forradalmakat hoznak létre. […]

[KD:] Most veszem észre, hogy meredek homloka és érdekes feje mennyire hasonlít Schopenhaueréhez, kék és vidám szemében is van valami schopenhaueri derült pesszimizmus. […]

[Ferenczi:] Az idealizálás csak eltakarja a bennünk lakozó kezdetleges ösztönöket. Jegyezzük meg, hogy az idealizmus és az emberi komiszság nagyon jól meg fér egy gyékényen. Azt tapasztalhatjuk, hogy őszintén rajongó idealisták a magánéletükben komisz és aljas emberek is lehetnek. […] Mert ha valaki letagadja az ösztöneit, akkor két egymással ellentétes ember fejlődik ki az egyénben. A hazug jóság alatt tombol az ösztönök vulkánja. […] Titkolt kegyetlen ösztöneink kerültek most napfényre. […] figyelembe kellene vennünk az emberi ösztönök tényleges irányzatát és a veszedelmes és primitív ösztönök mozgatóerejét kellene helyes és okos dolgok szolgálatába – tudatosan – kapcsolni, hogy egy gép hajtóereje legyen és hasznos munkává váljék, nem pedig letagadni őket. […] A vágyak »elfojtása« helyett a tudatos »elítélést« kellene jogaiba iktatni. […] A háborút, ha valahol, csakis a gyerekszobákban lehet legyőzni. […]

animal.jpg

Nem kell félni a magamegismeréstől. […] Németország mereven elzárkózik a boncoló megismerés elől, idealizmusára épít, elveket tűz maga elé, hogy azokat kövesse. Nálunk is csak az írók, költők, művészek érdeklődnek a pszihoanalizis iránt. De Németalföldön, Svájcban, Amerikában már sok szabad szellemű lélektan-tanár ül az egyetemek kathedráin. […] a háború az egyetemi tanárok nevelésének kérdése.”

Forrás: Kosztolányi Dezső: Orvosi konzilium. Dr. Ferenczi Sándor idegorvos nyilatkozik a háboru és béke kérdéséről az Esztendő olvasóközönségének, Esztendő, 1918.

Gerinc

2015.10.01. 14:02 An-jou

Itt az október, az új rovatok indításának ideje! Mi is követjük ezt a – jobbára itt és most bevezetett – hagyományt, Gerinc című rovatunkkal gazdagítva az eddigi repertoárt. A rovatban "emberi" történeteket osztunk meg olvasóinkkal.

Elsőként Göndör Ferenc, Mester Sándor és Hatvany Lajos esetét idézzük föl. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején játszódik a történet, amikor is Göndör az újságírók szakszervezetének vezetője lett. Ebbéli pozíciójában több "barát" is fölkereste őt. A továbbiakban – a hitelesség kedvéért – egyenesen Göndör szavait idézzük:

„[… A] kommün kitörésének szinte legelső óráiban megjelent nálam az Otthon-körben Mester Sándor, a »Pesti Napló« felelős szerkesztője és azt a különös kérelmet intézte hozzám, hogy Hatvany Lajost, a »Pesti Napló« kiadótulajdonosát és főszerkesztőjét távolistam el a laptól, mert a proletariátus felé igen nagy tehertételként esne latba, ha egy ilyen exponált nagykapitalista és cukorgyáros, mint amilyen Hatvany, továbbra is a »Pesti Napló«-nál maradna. Csöndes utálattal töltött el Mester Sándor szerkesztő urnak ez az alattomos orvtámadása, amellyel tegnapi kenyéradó gazdáját, Hatvany Lajost le akarta gyilkolni. […] Mester hivatkozott az egész szerkesztőség véleményére, amely szerint nekik mindenképpen kellemetlen Hatvany jelenléte, mert hiszen ők nem akarnak vörös posztó lenni a tömegek szemében, ismételten kért tehát, hogy járuljak hozzá Hatvany Lajos laptulajdonosnak ugyis, mint munkatársnak a »Pesti Napló«-tól való elbocsájtásához. […] még csak azt kérte tőlem Mester, hogy ne szégyenitsem meg őt azzal, hogy cenzort küldök a nyakára, mert ő olyan jó kommunista szellemben fogja szerkeszteni a »Pesti Napló«-t, hogy meg leszünk vele elégedve és ő minden irányban a szolgálatunkra áll és vállalja velünk szemben a teljes felelősséget. […]

gerinc.jpg

Ugyanekkor felkerestem […] Hatvany Lajost, akinek természetesen nem szóltam egy szót sem arról, hogy tegnapi szolgája, cselédje és felelős szerkesztője, Mester Sándor milyen orgyilkos módon akart megszabadulni tőle, ehelyett megkérdeztem, hogy milyen munkát szeretne végezni a »Pesti Napló«-nál. Hatvany, aki egy pillanatig sem igyekezett kommunistának látszani, arra kért, hogy a szinházi rovat vezetésével bizzam meg. Nyomban irásos utasitást adtam neki, hogy a »Pesti Napló« szinházi rovatát vezesse, […].

[…] Ezt is csak azért mondom el, hogy az olvasónak sejtelme legyen arról, hogy miket gondoltam magamban, amikor néhány hónap mulva a fehér terror virágkorában a Mester Sándor felelős szerkesztő vezetése alatt álló »Pesti Napló«-ban azt olvashattam, hogy legfőbb ideje volna már, ha az ujságirók egyesületét megtisztitanák az olyan vörös kommunista gonosztevőtől, mint amilyen én vagyok, ideje lesz végre kizárni a testületből.”

(Forrás: Göndör Ferenc: Vallomások könyve, 1922.) 

Ördög és pokol!

2015.09.14. 14:15 An-jou

Előfordul, hogy szépíróknak is filológiai kutakodásra van szükségük, témaválasztásuk okán. Gondoljunk csak Umberto Eco regényeire, vagy bármilyen dokumentarista igénnyel is föllépő munkára. Federico Andaházy-Kasnya például A harmadik nővér című művét Lord Byron egyik életepizódjára alapozva írta meg, és regénye számos ponton filológiai hitelességgel bíró momentumokat idéz.

Nos, ezzel a problémával szembesült Zempléni Árpád is, s Babits Mihályt föl is kereste levélben, hogy a tanár- és egyszersmind íróembertől adatokat kérjen. Hogy miről is, arról az alábbi idézetek árulkodnak:

„Egy kérdésem is volna. Van-e az Infernóban nyoma annak: mit esznek, isznak az ördögök a pokolban? Egy észt mesém van, abba kék egy alapos pokolbeli dáridó, de nem tudom összehazudni az étlapot. Mivel az illető maga csak félig meddig pogány, így nem vagyok kénytelen tiszta puszta turáni motivumokkal dolgozni és így bármily eredetű ötleteket használhatok. Légy oly jó, írd meg egy lev. lapon, ha eszedbe jut valami, akár dantei akár népies csak legyen hiteles, epikai hitelű lelemény legyen.” (Zempléni Árpád levele Babits Mihálynak, Bp., 1918. szept. 26.)

devil.jpg

„A Dante-dolognak pontosabban után nézek; de előre mondhatom: Danténál az ördögök nem esznek. A napokban fölkereslek, s akkor többet szóval.” (Babits Mihály válasza, Bp., 1918. szept. 26. után)

„Budán jártam napolni, s így csak este kaptam kézhez lev. lapodat. Kár, hogy Dante ördögei nem esznek; ez az észt ördög, aki mostanában belém bújt, még halat is lop, ha éhes.” (Zempléni levele Babitsnak, Bp., 1918. okt. 14.)

Desiré kalandjai. Részletek egy cimbora visszaemlékezéseiből 2.

2015.08.04. 20:51 An-jou

Mint pár hete hírül adtuk: nemrégiben került elő egy Kosztolányi-életrajz, az egyik kortárs tollából. A kiadatlan munka olyan hagyatékban hányódott, melynek létéről eddig egyáltalán nem tudott az irodalomtudomány. Pár hónapja jelentkeztek az örökösök, akik jelenleg Madagaszkáron élnek, és váratlanul jutottak az örökséghez, távoli rokonuk halálát követően. A szerző személyazonosságát még mindig nem sikerült azonosítani, de annyi bizonyos, hogy egészen közeli barátról van szó, aki részletesen dokumentálta Kosztolányi életeseményeit. Nemrégiben már közöltük ennek a munkának az egyik fejezetét. Ezúttal folytatjuk a sorozatot, és újabb epizóddal örvendeztetjük meg olvasóinkat:

secretboxbook3-425.jpg

Nászút

Miután Desiré elvette Manyit, elhúztak nyaralni az újságírói pénzből. Persze, érthető. Desirének tele volt már mindene. Baromi stresszes meló volt az a tintakulizás akkoriban. Manyinak meg aztán mindegy volt. Atomszerelmes volt Desirébe. Az a nő még a világ végére is elkísérte volna. Sőt! Még a pokol tüzén is ott égett volna, csak a hapsijával lehessen!

Velencébe mentek, aztán meg Párizsba. Desiré persze a nyaralásáról is lehúzott annyi bőrt, amennyit csak tudott. Kint is firkálta a cikkeit, a saját kis kalandjairól, aztán eladta a Világnak. Azok meg persze megvették. Miért ne? Mindenki jól járt. Odaírták a cikkek alá: „párizsi tudósítónktól”. A főszerknek nem kellett megfizetni a párizsi tudósítót, mégis flancolhatott a lappal. A többiek meg – a konkurensek, mint a bepókhálósodott Budapesti Hírlap és társai – sárgultak az irigységtől. Desiré persze kibulizta az ingyen vonatjegyeket is, meg egy puccosabb szállodát, valahol a Rue de Tournon-on.

De hova is vitte Manyit? Hát, morbid egy csávó volt, én mondom… És hát a násztúján sem sikerült „komilfó”-nak lennie. Persze Manyi előtt nem is kellett. Nem volt az elveszve… Szóval „bevezetésként” a párizsi hullaházba vitte őt el Desiré. Vízihullákat nézegettek, mert hát azok a leggusztusosabbak, ugye… A Szajnába fulladtak a szerencsétlenek. Mármint nem Desiré meg Manyi, hanem a hullák, akiket néztek. Ki tudja, azok életükben gondolták-e, hogy valaha nekrofil őrültek bámulják majd őket? A párizsiak meg jót kaszálnak belőlük… Desiré persze ezt is megírta, ezt az egész sztorit. A hullák megkopasztott csirkékre hasonlítottak szerinte. Nem beszéltem senkivel se, aki olvasta, nem beszélek én olvasó emberekkel – mert minek, csak fölidegesítenek –, de el tudom képzelni, hogy a finnyásabbikjánál a cimbora ezzel is kiverte a biztosítékot. Persze, a bonctermet is megnézte, meg a koporsókat is, ahova a szerencsétlen összefércelt hullákat majd betuszkolják. Fúj, rohadt egy dolog ez! Viaszbábuknak látta őket Desiré, aszongya, mert annyira nem voltak már emberiek.

Aztán persze még tovább fokozta a dolgot, merthogy Manyival temetőkbe is mentek. A híres Père-Lachaise-be – tudjátok, ahol a Jim Morrison is van – meg a Montparnasse-ra. Megnézte Baudelaire sírját is, mert miért ne. A „romlás ripacsa” – ezt írt róla. Milyen szép is ez! Desirének volt azért stílusa…

Aztán persze „normális” múzeumokat is megnéztek, de azt minek írjam le. Unalmas dolgokra nem fecsérlem sem a magam idejét, sem másokét. Dehát persze Desirének is kellett egy kis relax, a sok hulla után. Ezt is meg lehet érteni.

Ám a Cabaret du Néant megint csak olyan hely volt, ahova nem akárkik jártak ám! A Montmartre központjában, a place Pigalle-on volt a kóceráj. Elég divatos hely volt az akkoriban, szóval csak úgy dőlhetett a sok lóvé a tulajok zsebébe. Az arcok, akik odatévedtek, hátborzongató élvezetekben részesültek, hogy ilyen elegáncsosan fejezzem ki magam. Először egy csontokkal és koponyákkal díszített terem várta őket, ahonnan gyászhuszárok kíséretében mentek át a mérgek termébe. Ott koporsó formájú asztalokon sört adtak nekik. Állítólag mérgezett volt a pia, de senki sem halt bele. Szóval csak hazudtak nekik, hogy még jobban berezeljenek. A piásüvegekre meg az volt ráírva: „Tüdőbeteg köpete”. Ilyen meg hasonló hülye szövegekkel szédítették őket. Aztán a következő terembe egy baromi hosszú, sötét folyosó vezetett. Aki kicsit is idegbeteg volt – dehát ki nem volt az akkoriban, ugye?! –, hát az ott helyben összerosálta magát, gondolom. Még hangos orgonaszót is nyomtak aláfestésnek, hogy hatásvadászabbak legyenek. És aztán jött az utolsó fölvonás! Egy önként jelentkező vendég beállt egy koporsóba – álló koporsó volt odarakva, érted, ugye? –, és mindenféle fényjátékot nyomattak rá. Úgy nézett ki aztán a hapsi, mint akinek a húsa szétfoszlik és a teste csontvázzá változik! Brrr! Utána meg szellemek is jöttek! Én nem voltam ott, de gondolom, hogy nem ezek a fehér lepedős fazonok amatőrködtek ott Párizsban… A többi cimbora azt is mondta, „pajzán játékokkal” szórakoztatták őket! Tisztára perverzek ezek, én mondom.

Desiré végül az egész kiruccanásról csak annyit jegyzett meg: „Párizs naiv, és nem olyan vitriolos, mint Budapest”… A fene egye meg!

 

"Vajon melege van-e a légynek?"

2015.07.16. 17:07 An-jou

Desiré mester költői kérdését mi is föltesszük ebben a hőségben, amikor még a toll is akadozik. Nem is írunk ezúttal semmit. Idézzük inkább a Mestert, akinek még a kánikuláról is volt néhány magvas megjegyzése!

36,3°

Olyan meleg van, hogy az íróasztalomon megáll egy légy, és semmit se csinál. Azt se bánná, ha agyonütném. Íme, egy életunt légy. Annyira melege van, hogy ezen a délutánon öngyilkosságot akar elkövetni, elhatározta, hogy megáll egy költő íróasztalán, és várja, hogy végezzen vele. Ellenben a légy ebben is csalódik. Rám tekint, szomorúan, én is nézem őt, szomorúan. Mind a ketten szenvedünk a melegtől. Kölcsönös részvéttel bámuljuk egymást. Nincs ereje, hogy bántson engem, de nekem sincs erőm a gyilkosságra. Vajon melege van-e a légynek? Hiszen a vére hideg és fehér. Meg kellene nézni a lexikonban, hogy a légy miként viselkedik a meleggel szemben, de a polc nagyon-nagyon messze van, nem érdemes odanyúlni. 36,3°-ot mutat a hőmérő.

funny-fly.jpg

Ilyenkor a régiek zuhany alá álltak, jeget ropogtattak, málnaszörpöt szürcsöltek szalmaszálakon, orvos barátaim azonban beigazolták, hogy apáink tévedtek, a meleg ellen meleggel kell védekezni. Legjobb a forró tea. Ledőlök a földre, és a hőségtől véres szemmel képzelődni kezdek. Nem arról, amiről a régiek, kik ilyen időben jégvermeket, kék hegyi forrásokat, hűs erdőket láttak maguk előtt. Gyötrődve és egyre elevenebben idézem a legrettenetesebb kínszenvedéseket. Végig kellene sétálni gyorsan, futólépésben, panasz nélkül a Király utcán, melyen sajtkereskedések vannak, és a Petőfi utcán is, mely a régi ruhák és az uraságoktól levetett cipők tanyája, ezeknek az öreg holmiknak félreismerhetetlen aromájával. Így azonban nem lehetne odamenni. Fel kell öltözni, jó erősen. Testhez álló ruha, kemény ing, magas, de lehetően szűk gallér föltétlenül kötelező. Nyakkendőnek az a készen kapható, bélelt és csatos fajta ajánlatos, amit öregebb urak viselnek. Gyapjúharisnyák, de igazi gyapjúból, nyúlszőrrel bélelt téli kesztyű, és két derék halinacsizma. Nansen Frithjof ruhatára az irányadó. A lélekmelegítőkről se feledkeznék meg. Télikabátom gallérját okvetlenül feltűrném, a sált többször a nyakam köré csavarnám, plédemmel pedig óvatosan bebugyolálnám a térdemet. Hol is a kucsmám?

Ebben a szobában azonban nincs fűtve. Télen se fűtöttek. Meg kellene próbálni mostan. Ami maradék szén van a pincében, kaparja össze a cseléd, hasítson forgácsot, aprófát, és tegye barátságossá a szobát. Amikor a kandalló vaslemeze pirosan izzik, gördítse oda a zsöllyét, hogy szorosan melléje ülve daloljak és nevessek.

A gondolatkúra kissé lehűt. Egy pillanatra úgy rémlik, nincs is oly meleg. De a másik pillanatban még erősebben támad rám a hőség. A szőnyegen úgy izzik a nap, mint a sárga parázs.

(Pesti Napló, 1917. aug. 3.)

 

„Mit féltek egymástól, emberek?”

2015.07.08. 20:19 An-jou

Kosztolányi Desiré már 1917-ben megírta, milyenné válnak az emberi kapcsolatok egy olyan világban, ahol a félelem uralkodik. No, nemcsak a háborús félelmekről van szó, hanem legalább annyira a hátországi civilek félelméről is. Arról az esetről, amikor mindenki gyanússá válik a másik szemében, illetve amikor mindenki mindenkit üldözni kezd. Az emberek nem egymás segítésére, hanem egymás megsemmisítésére törekednek: kisebb-nagyobb mószerolásokra. Alig várják, hogy a másik „csak egy rossz szót” szóljon: mondjon már végre valami kompromittálót, ami nem tetszik a bármilyen hatalomnak – kicsinek és nagynak egyaránt. A másik oldal pedig paranoid módon lesi, hogy ki, mikor figyeli meg őt. Van-e provokátor a „baráti” társaságában, vagy vannak-e körülötte gyanús behízelgők? Persze, olyanok is akadnak, akik az éremnek mindkét oldalát ismerik: megfigyelnek és megfigyeltek egyszerre. A mechanizmus, amely oly sok érdekmentessé nemesíthető emberi kapcsolat útjában áll, nemcsak például a Kádár-korszakból lehet ismerős, hanem már 1917-ben is léteztek e „neurotikus” reflexek. Ám további szócséplés helyett inkább idézzük magát Kosztolányit!

„Éjfél után megyek át a hídon.

Mikor a híd közepére érek, észreveszem, hogy előttem halad két ember, aki időnkint vissza-visszatekinget. Ők is sietnek, előre. De ott a csöndben, a víz közepén, meghallották a lépéseim egyformán kopogó zaját, és ez idegesíti őket. Alapjában nyugtalanító érzés, hogy valaki a hátunk mögött van. Nem tudni, mit akar.

Az utcákon most különös emberek járnak. Néha, estefelé, bizonyos városnegyedekben olyan arcéleket látok, melyeket ódon rézmetszetekről ismerek, katonákat, kik már nem a régiek többé, de a halvány arcukkal, a hipnotizáló szemükkel négy év történelmi álmatlanságát hordozzák körül, s egyenesen a keresztes háborúk vitézeinek fantasztikus körvonalait idézik. Mások az érthetetlenségükkel izgatják a képzeletet. Találkoztam egy öregúrral, ki kalap nélkül szaladt a kocsiúton és énekelt. Egyesek túlságos jelentősen néznek ránk, holott semmi jelentenivalójuk. Megállanak egy gázlámpa alatt, valamelyik sötét utcában, s nem mozdulnak el onnan, minél inkább látják, hogy zavar a jelenlétük, annál titokzatosabban merednek föl a pózna mellett. Meg akarnak ijeszteni bennünket, vagy ők maguk félnek? Nem lehet eldönteni. Szerencsétlen idegbetegek ezek, kik annyira el vannak csigázva, hogy már semmire se gondolnak.

Engem azonban erősen foglalkoztat az előttem haladó két idegen, aki – világosan érzem – fél tőlem, attól tart, hogy megfigyelem őket. Ennél nincs tébolyítóbb izgalom. Sem rájuk, sem rám nézve. Őket az a hiedelem izgatja, hogy üldözöttek, engem, hogy üldöző vagyok. Idegorvosok beszélik, hogy ma a világ fele kisebb vagy nagyobb fokú üldöztetési mániában szenved. Bizonyára ez a két ártatlan, szegény sétáló is. Igyekszem őket csínján kezelni, így távolból, és ismeretlenül is. Mindenekelőtt lépést váltok, hogy ne hallják a járásom következetes és szigorú ütemét. Erre azonban még gyakrabban visszafordulnak. Aki ennyire óvatos, az bizonyára akar tőlük valamit. Lassabban megyek. Ők is megállapodnak. Más megoldást tervezek. Kettőzöm a lépéseim, hogy elérjem őket, és aztán eléjük kerüljek, hogy minden kétséget eloszlassak. Ez se megy simán. Mert mikor hallják, hogy sietni kezdek, mint az üldözöttek iramodnak előre, előlem, az üldöző elől. Végül elérem őket. Gyanakodva néznek rám. Amit mondani akartak, a szavakat elharapják, és köhögnek. Mióta háború van, egyáltalán nem hallani úgynevezett lambeau des paroles-t, utcai beszédfoszlányokat.

shadow.jpg

Soha ilyen megalázó tapasztalatot nem tettem. Ami sunyiságot és alattomosságot teremtett ez a nagy idő, az két ismeretlen előtt bennem öltött testet, az ismeretlenben, ki – szegény tollmunkás – gyanú és gyanúsítás nélkül mentem át a hídon. Hiába mondtam volna, hogy én is ugyanazt gondolom, és épp azért nem beszélek, mint ők, nem hittek volna. Hiszen ma már mindenki egyet akar. Egyelőre azonban két tigris, két hiéna, két dögkeselyű barátságosabban találkozik egymással, mint két ember. Engem is a sötétség bűntársának gondoltak, pár pillanatra. Beköpött a gyanú, mint egy varangy, és végigmászott rajtam, mint egy pók. Szégyellnem kell, hogy embernek születtem. Szeretném elfelejteni a nevemet, vagy ledobni a porba, mint egy használt névjegyet. Tántorogva az undortól, émelygő gyomorral a falnak dőlök. Szájam pedig öntudatlanul mozog.

Mit félsz tőlem – dadogom az éjszakának, az alvó házaknak, a semminek –, mit féltek egymástól, emberek?”

(Pesti Napló, 1917. szept. 23.)

Desiré kalandjai. Részletek egy cimbora visszaemlékezéseiből

2015.06.28. 13:41 An-jou

Nemrégiben került elő egy Kosztolányi-életrajz, az egyik kortárs tollából. A kiadatlan munka olyan hagyatékban hányódott, melynek létéről eddig egyáltalán nem tudott az irodalomtudomány. Pár hónapja jelentkeztek az örökösök, akik jelenleg Madagaszkáron élnek, és váratlanul jutottak az örökséghez, távoli rokonuk halálát követően. A szerző személyazonosságát egyelőre még nem sikerült azonosítani, de annyi bizonyos, hogy egészen közeli barátról van szó, aki részletesen dokumentálta Kosztolányi életeseményeit. A most készülő életrajz – melynek epizódjai az Alföld folyóirat hasábjain jelennek meg – is sokat tud meríteni ebből a forrásból, melynek hitelességét nehezen tudjuk megkérdőjelezni. A következőkben – az örökösök szíves engedélyével – néhány epizódot fogunk közölni a most fölfedezett műből:

secretboxbook3-425.jpgA Fecskelány-sztori

Szóval Desiré rendesen kóricált a bukszák után. Nem sajnálta rájuk a lóvét, annyi bizonyos. De ezzel a Juliskával befürdött rendesen. Érthető, hogy vigasztalódni akart. Elege lett a végzetes asszonyokból, tudjátok, a fámm fátálokból. Az olyan nőkből, akik ilyen nagyon feketék, nagyon ördögi boszorkák. Igazi ragadozók, akiktől egy idő után minden pasas menekül, egyenesen a szende szüzek karjaiba.

No, hát éppen hazajártában tűnt föl neki a kislány, akiről most beszélni akarok. Helyes kis pofija volt, mi tagadás. Desiré bele is habarodott egészen. Csak hát szűzlány volt, és apja-anyja-gárdedámja is állandóan ott leskelődött körötte. Desirének nagyon ügyesnek kellett lennie. Persze, a cimbora mindig is szerette a kihívásokat, szóval a „komilfótól” meg a kispolgári helyzetektől irtózott. Virágcsokros lánykérés liliomtiprás helyett?! Ah, ugyan már!

Mindenesetre már karácsonykor elkezdett nyomulni. Mikor is volt ez, na? Melyik évben? A fene se emlékszik már rá… Talán 907-ben vagy 8-ban… Nem, 907-ben. Azt hiszem, akkor kezdődött. A kiscsajt teljesen megbabonázta. Táncolt vele meg fogdosta is, amennyire lehetett. Heddácskának – mert így hívták – először Géza tetszett, Desiré unokaöccse, de aztán a kópé ügyesen maga felé fordította a „figyelmet”… Már az első egy-két találkánál megmondta a kiscsajnak: „poste restante” levelezzenek, magyarul titokban.

Desiré mindig is a levélírás mestere volt. Mikor a szülőknek is írt, olyan negédes-kedves-nyájas/nyálas volt, hogy az már szinte kiverte nálam a biztosítékot. Mikor meg a csajnak, hát akkor adta neki rendesen. Nem tudom, én nem voltam ott, de elképzelem, hogy némelyik levelet úgy írta, mint az a hapsi a Veszedelmes viszonyokban. Mert hát a pesti nőcskék akkor sem koptak le róla, mikor tartott a nagy lámúr a szabadkai hölgyikével. Meg is írta a Rózsaszüretben! Szóval valamelyik repedtsarkú tompora lehetett az íróasztala. Sőt, még egy párizsi kaland is épp erre az időszakra esett.

No, erről részletesebben is kell beszélnem, mert bizony én is ott voltam! Velem ellentétben, Desiré akkor volt először Párizsban. Eleinte nyomasztotta a város – a fene se érti, mi lelte –, de aztán, miután elvittem a Tabarin mulatóba – naná, hogy a Montmartre-ra! –, ráérzett az ottani élet ízére! Legendás híre volt a kóceráj egyik „művésznőjének”, Mme Frou-Frou-nak. Egy szőke, harmincas kis bestia volt, aki pontosan tudta, mi kell „az ember fiának”… Desiré elkezdte bámulni – persze, az ilyesmiben volt már gyakorlata, kamaszként mindig „lebámulta” a színésznőket még a szabadkai színpadról is –, amit a fruska észrevett. Naná, hogy észrevette! Desiré szépfiú volt, és éppen a legújabb kalapjában feszített a párizsi éjszakában. Aztán táncikáltak a nővel meg miegymás. Én ekkorra már lekoptam, mert hát nem akartam a gyertyát tartani, ugye. De Gézának megírta a sztorit egy levélben, részletezve is az akciót. Persze, engem is elszórakoztatott vele. Minden ilyenről beszámolt, mint annak idején a „felavatásáról” is, aminek részleteit az összes szabadkai srác töviről-hegyire tudta. A Fenyves Feri még meg is írta, tán jobban is, mint most én.

Szóval azalatt a pár nap alatt, míg a Frou-Frou kisasszonnyal űzte az ipart, is ontotta a leveleket a kiscsajnak. Ilyeneket írt neki: „Előttem egy finom és értékes levél. Minden sorát imádom. […] Egy kávéházból válaszolok. Rum és kávé van a tálcámon. Esik az eső. Az aszfalton kis francia lányok tipegnek (apácákkal) a templomba. A lányok idenevetnek. Ezeknek csakugyan van miért imádkozniok. Mit írjak még? Minden percem el van foglalva. Múzeum, könyvtár, színház, társaságok. Csak te hiányzol.” Ó, az a Szentszűzmária! Hát ezt éppen akkor írta, mikor már a második frufrus éjszakát is lenyomta, és éppen a kávétól várta az üdvözületet… Ott ültem mellette, és azon nyavalyogtunk, hogy nem elég erős nekünk ez a párizsi kávé!

Isten nem ver bottal – vagy hogy is tartja a mondás?! Merthogy Desiré bizony keményen rácseszett a kiscsajjal. Heddácskának ugyanis felnyílt a csipája, és fölfedezte, hogy az összes többi szabadkai legénynek is tetszik. Elkezdett hát kacérkodni velük. Az ujja köré csavarta valamennyit. Mindig is mondtam Desirének, ne biztassa már annyira! Királynőnek nevezte, Szabadkát meg az udvartartásának… Persze, Desirének az a banya húga is rátett egy lapáttal. Nem kellett az senkinek se, olyan bűnronda volt szegényke, így hát aztán a széplányokat gáncsolta, ahol csak tudta! Heddácskát különösen. Beárulta Desirének, hogy csalja a csaj, nyakra meg főre. Baromi mérges voltam, mert éppen Rómában voltunk a cimborával, mikor jött a hír. Jobbnál jobb helyekre akartunk menni, lumpolni persze, no meg kulturálódni is azért, erre dugába dőlt minden. Desiré totál idegesen rontott haza, ahol állítólag megrendezte a balhét. Otthon is, meg a csaj családjánál, a Lányiéknál is. No, hát én mindig is mondtam, nem szabad bízni a fehérnépben! Dehát hallgatott rám, azt hiszitek?

süti beállítások módosítása