Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

CSS

by Dániel Végh

Irodalmi gerillaharcok

2016.01.28. 17:03 An-jou

1904-ben, Molnár Géza sajtó alá rendezésében a Singer és Wolfner újra kiadta Makai Emil, fiatalon (1901-ben) elhunyt költő–drámaíró–műfordító műveit. A Budapesti Szemle ebből az alkalomból bírálta Makai munkásságát, fölöslegesnek ítélvén a kiadást. Kosztolányi Desiré azonban másként gondolta. A következőkben harcias vitacikkéből idézünk, melyben egyúttal a „kritikusok nemzedékéről” is megfogalmazza véleményét:

A Budapesti Szemle olykor-olykor megmozdul, hogy életjelt adjon magáról. Két-három hónapig pihennek, aztán összejönnek az irodalomtörténeti vaskalap hordozói, szenilitásban szenvedő, pályájukba visszanőtt aggok, fehér mellényes osztálytanácsosok, kritikai zugírók és kövér, jórészt államköltségen gömbölyű arcúra hízott s bölcs irodalmi házasságot kötött költők, hogy otromba fenekedéssel törjenek azokra, akik a maguk útján tudnak és akarnak haladni. Az új irodalom jelesei ellen viselt gerillaharc második természetükké vált, s akkor se tudnának letenni róla, ha akarnának. […] Ezúttal […] nem az élők közül választották ki áldozatukat, hanem egy fiatalon elhunyt költő koporsóját rugdosták meg. […]

Eredetinek lenni ugyanis hiba; többet tudni, mint más, bűn; de lángésznek lenni: lázadás. Rövid úton el is ítélték ezt a lázadó zsidó fiút, ki a magyar irodalomba új hangokat hozott be, s a magyar technikát legalábbis annyira előrevitte, mint a német Fulda, a rímezermester. […]

kritikus.jpg

[Makainak] volt egy óriási vétke: nem írt hazafias költeményeket, amit minden nagy költő ír. Így beszél a szakavatott bíráló. […] Az bizonyos, hogy az illető sohasem hallott Goethéről, a parnassienekről meg a dekadensekről, akik között sok igen nagy költő van, és akik sohasem írtak hazafias dolgokat. Ezek, kérem, kozmopoliták voltak. Szerethették a hazájukat, nem szerethették, ők írtak, jól írtak, költők voltak, s máig senkinek sem jutott eszébe ezért detronizálni őket. […] A bírálónak azonban még akkor sincs igaza, ha a patriotizmus álláspontjára helyezkedünk. [Makai] Elsősorban megírta a debreceni csodaprofesszornak, Hatvaninak történetét, amely annyira magyar, mint amennyire német Faust. […] Valószínűleg ezt sem volt alkalma olvasni a bírálónak. A műfordításokat sem nézhette át. […] Gondolkozni sem volt alkalma; az esztétika tanulására sem volt alkalma – mégis ír, kakaskodik és erőlködik! […] ez a fiatalon elhalt költő sokat dolgozott, és többet tett, mint az a renyhe nemzedék, mely nagyjaink verseit variálja. […] Szerencsére azonban az irodalomtörténetet nem a szemlék írják, hanem az irodalom nyomán keletkezik. A Rustok írhatnak, amit akarnak, senki sem olvassa őket.” 

Forrás: [Kosztolányi Dezső]: Heti levél, Bácskai Hírlap, 1905. ápr. 9., 6. Illusztráció: revizoronline

Mindannyian írók vagyunk…

2015.11.28. 18:43 An-jou

A Tanácsköztársaság idején (1919) történt, hogy az írókat ún. kataszterbe sorolták. Aki ennek tagja lett, az havi pár ezer koronát kapott – legalábbis ez volt a terv, és valóban sokan kaptak is „előleget” megírandó műveikre. A nagy „reformálás” fő célja az volt, hogy az írók ne függjenek többé a „burzsuj” könyvkiadóktól, folyóiratoktól stb. A pikszisbe – akarom írni –, kataszterbe kerüléshez azonban arra volt szükség, hogy bebizonyosodjon a jelentkezőről: ő bizony író. Mindezt néhány főből álló bizottság döntötte el. Természetesen sok vitát váltott ki, hogy mi a döntés alapja, ki és miért került be, és egyáltalán mik a kritériumai az „íróság”-nak. Mindenesetre nem egy író(jelölt) kapott az alkalmon, s jelentkezett a kataszterbe. A nem egyszer paródiába illő jelenetekről pár újságcikk is született – ám csak annyi, amennyit a cenzúra megengedett… Olvasóinknak ezúttal az egyik kis gyöngyszemmel kedveskedünk! :)

(sz.): Tegnap, a kupolateremben

A lapokban egy kis kommüniké jelent meg, mely a magyar írókat „saját érdekükben” szervezkedő ülésre hívta össze az egyetem kupolatermébe. A szervezkedő ülést nem tartották meg, mert kiderült, hogy a gyűlés összehívása tévedésen alapul.

Mindjárt sejtettem, baj lesz abból, hogy az egyetem kupolatermébe hívták össze a magyar írókat, helyesebben: azokat, akik magyar íróknak gondolják magukat. A rendezőség tájékozatlanságára vall, hogy nem a Rákoson vagy – amennyiben ott mások szervezkedtek tegnap – az Országház téren, vagy a Vérmezőn tervezték az írók szervező gyűlését. Öt órára már zsúfolásig megteltek az egyetem termei, folyosói, tanári szobái, irodahelyiségei – magyar „írókkal”. És még mindig jöttek, jöttek – jöttek vég nélküli hosszú sorban, jöttek tizenhét éves kis öregek és száznyolc éves ifjú titánok, örökre meghalt hetilapok föltámadt szerkesztői, rövidszoknyás kislányok (– nem autogrammért! szintén írók!) –, eljöttek a fehérhajú „fekete reakciósok” és jöttek a vörösek, a sárgák, a zöldek, ott volt az unokaöcsém és ott volt a háziúr felesége és ott volt a közismert álhírlapíró –, mintha csak egy régi vígszínházi főpróbán lettem volna.

writer-1.jpeg

És még mindig jöttek, jöttek. A tömeg egy sarokba szorított, ott álltam a falnál, és meghatva néztem a magyar irodalmat és arra gondoltam: ha valaha ennyi olvasóm volna… Írók, írók, még mindig nincs vége a sornak, és ordítozás, lárma, sivalkodás. Milyen boldogság, hogy ez a sok úr, aki itt rí, mind ír. Egy kócos fiatalember (most ért föl a kupolaterem elé), idegesen néz körül, pirul, csetlik-botlik, zavarban van: látom: nem tudja biztosan, joga van-e itt lenni? A tömeg a Petőfi Társaság egy ismert írótagját szorítja a közelünkbe. Szomszédom arca hirtelen fölragyog:

– Ha ez író, akkor én is az vagyok – mondja hangosan és most már nyugodtan áll a sorba.

writer-2.jpeg

Egy idősebb hölgy-író megkérdez:

– Kérem, kell itt valami vizsgát tenni?
– Nem gondolnám…
– Hát akkor hogyan állapítják meg, hogy ki az író?

Tényleg. Erre még nem is gondoltam. Az írónő azt mondja:

– Én hoztam magammal egy pár verset. Ha kell fölolvasom…

Menekültem. Az első emeleten két jogász beszélgetett.

– Te, Jászi úgy látszik nem tartja meg ma az előadást. Mit csináljunk?
– Itt van valami író-gyűlés? Menjünk oda?
– Gyere cukrászdába.
– Cukrászdába?

Egy pillanatig habozott. Aztán visszautasította az ajánlatot:

– Nem megyek cukrászdába, nem vagyok éhes. Inkább fölmegyek az írókhoz…

writer-4.jpeg

Fél perc múlva már ott tolakodott, furakodott előre a lépcsőn és néhány erőteljes ökölcsapás után elhelyezkedett a magyar írók között. Mikor fölért a lépcső tetejére, onnan – a Parnasszusról – büszkén mosolygott vissza, ő, a boldog beérkezett.

Az egyetem kapuja előtt is állt néhány száz író. A Kossuth Lajos utca felől nagy csoport közeledett. Írók voltak. A Kálvin tér felől is jött egy tömeg. Szintén. Egy péküzlet előtt hosszú sor ácsorgott kenyérért. Biztosan írók.

Forrás: Magyarország, 1919. ápr. 3.

Háborús lélektan

2015.10.29. 15:10 An-jou

Közeleg a november, a legsötétebb hónap, a nagy elmélyülések–alámerülések időszaka. Mi sem teszünk mást, mint az emberi lélek mélységeit kutatva ösztönökről és/vagy (/kontra?) humanisztikus törekvésekről elmélkedünk. Mindehhez pedig – "ösztön"-zésül – Freud professzor, Ferenczi Sándor és Kosztolányi Desiré gondolatait olvasgatjuk, illetve tesszük is egyúttal közkinccsé:

„[KD:] Negyedféléves háború után az emberiség egyik fele kicsit kiábrándult a háborúból és a másik fele kicsit nem hisz a forradalomban, mely a háborúnak gonoszabb fajtája. Senkinek sincs többé véleménye, semmiről. Mindenütt tájékozatlanság, vagy politikai hühó. Járok ebben a savanyú tavaszban leperzselten, megszenesedett reménnyel s arra gondolok, kihez is kellene fordulnom egy kis világosságért. […] [Ferenczi Sándor egy] életet töltött szigorú tudományos munkában mint szellemes és leleményes munkatársa a bécsi dr. Freud Zsigmondnak, a forradalmian-új és egyetlen, komoly jövőre hivatott lélektan megalapozójának. […] ma minden ember külön-külön és az emberiség is, együttvéve, a paciensük lehetne […]

[Ferenczi:] Magam is azon a nézeten vagyok, hogy a háború mindenekelőtt lélektani probléma. Ki okozta a háborút? Habozás nélkül felelhetünk: az emberi természet. Az is tartja fönn, minthogy még mindig szüksége van rá és nagyon szívósan akarja. Különben már régen megszünt volna. […] Maga a háború ma újra a régi, az antik, az őszintén kegyetlen. […] A kemény és kegyetlen hadviselést tartom egyedül őszintének.

[KD:] Hogy magyarázza, doktor úr, itthon és külföldön, a béke őszinte barátainak a jajveszékelését?

[Ferenczi:] Ezek egyszerűen túlbecsülték, helytelenül értékelték az emberiség »kulturá«-ját. Freud megírta, hogy mi a mai háború tragikuma. A világot már-már nagyobb hazánknak képzeltük, ma pedig egyszerűen a valóságra ocsúdtunk, megtudtuk, hogy a mi hazánk nem az egész világ és a mai emberi »kultura« csak ingatag álhumanizmusra épül. Ösztöneinket eltakartuk, de nem szelidítettük meg […] A legkülönfélébb eszményi áramlatok, nemzetiségi, imperialisztikus, szociálisztikus, anarchisztikus egyoldalúságok, melyek szembekerülnek egymással és háborúkat, vagy – ami mindegy – forradalmakat hoznak létre. […]

[KD:] Most veszem észre, hogy meredek homloka és érdekes feje mennyire hasonlít Schopenhaueréhez, kék és vidám szemében is van valami schopenhaueri derült pesszimizmus. […]

[Ferenczi:] Az idealizálás csak eltakarja a bennünk lakozó kezdetleges ösztönöket. Jegyezzük meg, hogy az idealizmus és az emberi komiszság nagyon jól meg fér egy gyékényen. Azt tapasztalhatjuk, hogy őszintén rajongó idealisták a magánéletükben komisz és aljas emberek is lehetnek. […] Mert ha valaki letagadja az ösztöneit, akkor két egymással ellentétes ember fejlődik ki az egyénben. A hazug jóság alatt tombol az ösztönök vulkánja. […] Titkolt kegyetlen ösztöneink kerültek most napfényre. […] figyelembe kellene vennünk az emberi ösztönök tényleges irányzatát és a veszedelmes és primitív ösztönök mozgatóerejét kellene helyes és okos dolgok szolgálatába – tudatosan – kapcsolni, hogy egy gép hajtóereje legyen és hasznos munkává váljék, nem pedig letagadni őket. […] A vágyak »elfojtása« helyett a tudatos »elítélést« kellene jogaiba iktatni. […] A háborút, ha valahol, csakis a gyerekszobákban lehet legyőzni. […]

animal.jpg

Nem kell félni a magamegismeréstől. […] Németország mereven elzárkózik a boncoló megismerés elől, idealizmusára épít, elveket tűz maga elé, hogy azokat kövesse. Nálunk is csak az írók, költők, művészek érdeklődnek a pszihoanalizis iránt. De Németalföldön, Svájcban, Amerikában már sok szabad szellemű lélektan-tanár ül az egyetemek kathedráin. […] a háború az egyetemi tanárok nevelésének kérdése.”

Forrás: Kosztolányi Dezső: Orvosi konzilium. Dr. Ferenczi Sándor idegorvos nyilatkozik a háboru és béke kérdéséről az Esztendő olvasóközönségének, Esztendő, 1918.

Gerinc

2015.10.01. 14:02 An-jou

Itt az október, az új rovatok indításának ideje! Mi is követjük ezt a – jobbára itt és most bevezetett – hagyományt, Gerinc című rovatunkkal gazdagítva az eddigi repertoárt. A rovatban "emberi" történeteket osztunk meg olvasóinkkal.

Elsőként Göndör Ferenc, Mester Sándor és Hatvany Lajos esetét idézzük föl. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején játszódik a történet, amikor is Göndör az újságírók szakszervezetének vezetője lett. Ebbéli pozíciójában több "barát" is fölkereste őt. A továbbiakban – a hitelesség kedvéért – egyenesen Göndör szavait idézzük:

„[… A] kommün kitörésének szinte legelső óráiban megjelent nálam az Otthon-körben Mester Sándor, a »Pesti Napló« felelős szerkesztője és azt a különös kérelmet intézte hozzám, hogy Hatvany Lajost, a »Pesti Napló« kiadótulajdonosát és főszerkesztőjét távolistam el a laptól, mert a proletariátus felé igen nagy tehertételként esne latba, ha egy ilyen exponált nagykapitalista és cukorgyáros, mint amilyen Hatvany, továbbra is a »Pesti Napló«-nál maradna. Csöndes utálattal töltött el Mester Sándor szerkesztő urnak ez az alattomos orvtámadása, amellyel tegnapi kenyéradó gazdáját, Hatvany Lajost le akarta gyilkolni. […] Mester hivatkozott az egész szerkesztőség véleményére, amely szerint nekik mindenképpen kellemetlen Hatvany jelenléte, mert hiszen ők nem akarnak vörös posztó lenni a tömegek szemében, ismételten kért tehát, hogy járuljak hozzá Hatvany Lajos laptulajdonosnak ugyis, mint munkatársnak a »Pesti Napló«-tól való elbocsájtásához. […] még csak azt kérte tőlem Mester, hogy ne szégyenitsem meg őt azzal, hogy cenzort küldök a nyakára, mert ő olyan jó kommunista szellemben fogja szerkeszteni a »Pesti Napló«-t, hogy meg leszünk vele elégedve és ő minden irányban a szolgálatunkra áll és vállalja velünk szemben a teljes felelősséget. […]

gerinc.jpg

Ugyanekkor felkerestem […] Hatvany Lajost, akinek természetesen nem szóltam egy szót sem arról, hogy tegnapi szolgája, cselédje és felelős szerkesztője, Mester Sándor milyen orgyilkos módon akart megszabadulni tőle, ehelyett megkérdeztem, hogy milyen munkát szeretne végezni a »Pesti Napló«-nál. Hatvany, aki egy pillanatig sem igyekezett kommunistának látszani, arra kért, hogy a szinházi rovat vezetésével bizzam meg. Nyomban irásos utasitást adtam neki, hogy a »Pesti Napló« szinházi rovatát vezesse, […].

[…] Ezt is csak azért mondom el, hogy az olvasónak sejtelme legyen arról, hogy miket gondoltam magamban, amikor néhány hónap mulva a fehér terror virágkorában a Mester Sándor felelős szerkesztő vezetése alatt álló »Pesti Napló«-ban azt olvashattam, hogy legfőbb ideje volna már, ha az ujságirók egyesületét megtisztitanák az olyan vörös kommunista gonosztevőtől, mint amilyen én vagyok, ideje lesz végre kizárni a testületből.”

(Forrás: Göndör Ferenc: Vallomások könyve, 1922.) 

Ördög és pokol!

2015.09.14. 14:15 An-jou

Előfordul, hogy szépíróknak is filológiai kutakodásra van szükségük, témaválasztásuk okán. Gondoljunk csak Umberto Eco regényeire, vagy bármilyen dokumentarista igénnyel is föllépő munkára. Federico Andaházy-Kasnya például A harmadik nővér című művét Lord Byron egyik életepizódjára alapozva írta meg, és regénye számos ponton filológiai hitelességgel bíró momentumokat idéz.

Nos, ezzel a problémával szembesült Zempléni Árpád is, s Babits Mihályt föl is kereste levélben, hogy a tanár- és egyszersmind íróembertől adatokat kérjen. Hogy miről is, arról az alábbi idézetek árulkodnak:

„Egy kérdésem is volna. Van-e az Infernóban nyoma annak: mit esznek, isznak az ördögök a pokolban? Egy észt mesém van, abba kék egy alapos pokolbeli dáridó, de nem tudom összehazudni az étlapot. Mivel az illető maga csak félig meddig pogány, így nem vagyok kénytelen tiszta puszta turáni motivumokkal dolgozni és így bármily eredetű ötleteket használhatok. Légy oly jó, írd meg egy lev. lapon, ha eszedbe jut valami, akár dantei akár népies csak legyen hiteles, epikai hitelű lelemény legyen.” (Zempléni Árpád levele Babits Mihálynak, Bp., 1918. szept. 26.)

devil.jpg

„A Dante-dolognak pontosabban után nézek; de előre mondhatom: Danténál az ördögök nem esznek. A napokban fölkereslek, s akkor többet szóval.” (Babits Mihály válasza, Bp., 1918. szept. 26. után)

„Budán jártam napolni, s így csak este kaptam kézhez lev. lapodat. Kár, hogy Dante ördögei nem esznek; ez az észt ördög, aki mostanában belém bújt, még halat is lop, ha éhes.” (Zempléni levele Babitsnak, Bp., 1918. okt. 14.)

Desiré kalandjai. Részletek egy cimbora visszaemlékezéseiből 2.

2015.08.04. 20:51 An-jou

Mint pár hete hírül adtuk: nemrégiben került elő egy Kosztolányi-életrajz, az egyik kortárs tollából. A kiadatlan munka olyan hagyatékban hányódott, melynek létéről eddig egyáltalán nem tudott az irodalomtudomány. Pár hónapja jelentkeztek az örökösök, akik jelenleg Madagaszkáron élnek, és váratlanul jutottak az örökséghez, távoli rokonuk halálát követően. A szerző személyazonosságát még mindig nem sikerült azonosítani, de annyi bizonyos, hogy egészen közeli barátról van szó, aki részletesen dokumentálta Kosztolányi életeseményeit. Nemrégiben már közöltük ennek a munkának az egyik fejezetét. Ezúttal folytatjuk a sorozatot, és újabb epizóddal örvendeztetjük meg olvasóinkat:

secretboxbook3-425.jpg

Nászút

Miután Desiré elvette Manyit, elhúztak nyaralni az újságírói pénzből. Persze, érthető. Desirének tele volt már mindene. Baromi stresszes meló volt az a tintakulizás akkoriban. Manyinak meg aztán mindegy volt. Atomszerelmes volt Desirébe. Az a nő még a világ végére is elkísérte volna. Sőt! Még a pokol tüzén is ott égett volna, csak a hapsijával lehessen!

Velencébe mentek, aztán meg Párizsba. Desiré persze a nyaralásáról is lehúzott annyi bőrt, amennyit csak tudott. Kint is firkálta a cikkeit, a saját kis kalandjairól, aztán eladta a Világnak. Azok meg persze megvették. Miért ne? Mindenki jól járt. Odaírták a cikkek alá: „párizsi tudósítónktól”. A főszerknek nem kellett megfizetni a párizsi tudósítót, mégis flancolhatott a lappal. A többiek meg – a konkurensek, mint a bepókhálósodott Budapesti Hírlap és társai – sárgultak az irigységtől. Desiré persze kibulizta az ingyen vonatjegyeket is, meg egy puccosabb szállodát, valahol a Rue de Tournon-on.

De hova is vitte Manyit? Hát, morbid egy csávó volt, én mondom… És hát a násztúján sem sikerült „komilfó”-nak lennie. Persze Manyi előtt nem is kellett. Nem volt az elveszve… Szóval „bevezetésként” a párizsi hullaházba vitte őt el Desiré. Vízihullákat nézegettek, mert hát azok a leggusztusosabbak, ugye… A Szajnába fulladtak a szerencsétlenek. Mármint nem Desiré meg Manyi, hanem a hullák, akiket néztek. Ki tudja, azok életükben gondolták-e, hogy valaha nekrofil őrültek bámulják majd őket? A párizsiak meg jót kaszálnak belőlük… Desiré persze ezt is megírta, ezt az egész sztorit. A hullák megkopasztott csirkékre hasonlítottak szerinte. Nem beszéltem senkivel se, aki olvasta, nem beszélek én olvasó emberekkel – mert minek, csak fölidegesítenek –, de el tudom képzelni, hogy a finnyásabbikjánál a cimbora ezzel is kiverte a biztosítékot. Persze, a bonctermet is megnézte, meg a koporsókat is, ahova a szerencsétlen összefércelt hullákat majd betuszkolják. Fúj, rohadt egy dolog ez! Viaszbábuknak látta őket Desiré, aszongya, mert annyira nem voltak már emberiek.

Aztán persze még tovább fokozta a dolgot, merthogy Manyival temetőkbe is mentek. A híres Père-Lachaise-be – tudjátok, ahol a Jim Morrison is van – meg a Montparnasse-ra. Megnézte Baudelaire sírját is, mert miért ne. A „romlás ripacsa” – ezt írt róla. Milyen szép is ez! Desirének volt azért stílusa…

Aztán persze „normális” múzeumokat is megnéztek, de azt minek írjam le. Unalmas dolgokra nem fecsérlem sem a magam idejét, sem másokét. Dehát persze Desirének is kellett egy kis relax, a sok hulla után. Ezt is meg lehet érteni.

Ám a Cabaret du Néant megint csak olyan hely volt, ahova nem akárkik jártak ám! A Montmartre központjában, a place Pigalle-on volt a kóceráj. Elég divatos hely volt az akkoriban, szóval csak úgy dőlhetett a sok lóvé a tulajok zsebébe. Az arcok, akik odatévedtek, hátborzongató élvezetekben részesültek, hogy ilyen elegáncsosan fejezzem ki magam. Először egy csontokkal és koponyákkal díszített terem várta őket, ahonnan gyászhuszárok kíséretében mentek át a mérgek termébe. Ott koporsó formájú asztalokon sört adtak nekik. Állítólag mérgezett volt a pia, de senki sem halt bele. Szóval csak hazudtak nekik, hogy még jobban berezeljenek. A piásüvegekre meg az volt ráírva: „Tüdőbeteg köpete”. Ilyen meg hasonló hülye szövegekkel szédítették őket. Aztán a következő terembe egy baromi hosszú, sötét folyosó vezetett. Aki kicsit is idegbeteg volt – dehát ki nem volt az akkoriban, ugye?! –, hát az ott helyben összerosálta magát, gondolom. Még hangos orgonaszót is nyomtak aláfestésnek, hogy hatásvadászabbak legyenek. És aztán jött az utolsó fölvonás! Egy önként jelentkező vendég beállt egy koporsóba – álló koporsó volt odarakva, érted, ugye? –, és mindenféle fényjátékot nyomattak rá. Úgy nézett ki aztán a hapsi, mint akinek a húsa szétfoszlik és a teste csontvázzá változik! Brrr! Utána meg szellemek is jöttek! Én nem voltam ott, de gondolom, hogy nem ezek a fehér lepedős fazonok amatőrködtek ott Párizsban… A többi cimbora azt is mondta, „pajzán játékokkal” szórakoztatták őket! Tisztára perverzek ezek, én mondom.

Desiré végül az egész kiruccanásról csak annyit jegyzett meg: „Párizs naiv, és nem olyan vitriolos, mint Budapest”… A fene egye meg!

 

"Vajon melege van-e a légynek?"

2015.07.16. 17:07 An-jou

Desiré mester költői kérdését mi is föltesszük ebben a hőségben, amikor még a toll is akadozik. Nem is írunk ezúttal semmit. Idézzük inkább a Mestert, akinek még a kánikuláról is volt néhány magvas megjegyzése!

36,3°

Olyan meleg van, hogy az íróasztalomon megáll egy légy, és semmit se csinál. Azt se bánná, ha agyonütném. Íme, egy életunt légy. Annyira melege van, hogy ezen a délutánon öngyilkosságot akar elkövetni, elhatározta, hogy megáll egy költő íróasztalán, és várja, hogy végezzen vele. Ellenben a légy ebben is csalódik. Rám tekint, szomorúan, én is nézem őt, szomorúan. Mind a ketten szenvedünk a melegtől. Kölcsönös részvéttel bámuljuk egymást. Nincs ereje, hogy bántson engem, de nekem sincs erőm a gyilkosságra. Vajon melege van-e a légynek? Hiszen a vére hideg és fehér. Meg kellene nézni a lexikonban, hogy a légy miként viselkedik a meleggel szemben, de a polc nagyon-nagyon messze van, nem érdemes odanyúlni. 36,3°-ot mutat a hőmérő.

funny-fly.jpg

Ilyenkor a régiek zuhany alá álltak, jeget ropogtattak, málnaszörpöt szürcsöltek szalmaszálakon, orvos barátaim azonban beigazolták, hogy apáink tévedtek, a meleg ellen meleggel kell védekezni. Legjobb a forró tea. Ledőlök a földre, és a hőségtől véres szemmel képzelődni kezdek. Nem arról, amiről a régiek, kik ilyen időben jégvermeket, kék hegyi forrásokat, hűs erdőket láttak maguk előtt. Gyötrődve és egyre elevenebben idézem a legrettenetesebb kínszenvedéseket. Végig kellene sétálni gyorsan, futólépésben, panasz nélkül a Király utcán, melyen sajtkereskedések vannak, és a Petőfi utcán is, mely a régi ruhák és az uraságoktól levetett cipők tanyája, ezeknek az öreg holmiknak félreismerhetetlen aromájával. Így azonban nem lehetne odamenni. Fel kell öltözni, jó erősen. Testhez álló ruha, kemény ing, magas, de lehetően szűk gallér föltétlenül kötelező. Nyakkendőnek az a készen kapható, bélelt és csatos fajta ajánlatos, amit öregebb urak viselnek. Gyapjúharisnyák, de igazi gyapjúból, nyúlszőrrel bélelt téli kesztyű, és két derék halinacsizma. Nansen Frithjof ruhatára az irányadó. A lélekmelegítőkről se feledkeznék meg. Télikabátom gallérját okvetlenül feltűrném, a sált többször a nyakam köré csavarnám, plédemmel pedig óvatosan bebugyolálnám a térdemet. Hol is a kucsmám?

Ebben a szobában azonban nincs fűtve. Télen se fűtöttek. Meg kellene próbálni mostan. Ami maradék szén van a pincében, kaparja össze a cseléd, hasítson forgácsot, aprófát, és tegye barátságossá a szobát. Amikor a kandalló vaslemeze pirosan izzik, gördítse oda a zsöllyét, hogy szorosan melléje ülve daloljak és nevessek.

A gondolatkúra kissé lehűt. Egy pillanatra úgy rémlik, nincs is oly meleg. De a másik pillanatban még erősebben támad rám a hőség. A szőnyegen úgy izzik a nap, mint a sárga parázs.

(Pesti Napló, 1917. aug. 3.)

 

„Mit féltek egymástól, emberek?”

2015.07.08. 20:19 An-jou

Kosztolányi Desiré már 1917-ben megírta, milyenné válnak az emberi kapcsolatok egy olyan világban, ahol a félelem uralkodik. No, nemcsak a háborús félelmekről van szó, hanem legalább annyira a hátországi civilek félelméről is. Arról az esetről, amikor mindenki gyanússá válik a másik szemében, illetve amikor mindenki mindenkit üldözni kezd. Az emberek nem egymás segítésére, hanem egymás megsemmisítésére törekednek: kisebb-nagyobb mószerolásokra. Alig várják, hogy a másik „csak egy rossz szót” szóljon: mondjon már végre valami kompromittálót, ami nem tetszik a bármilyen hatalomnak – kicsinek és nagynak egyaránt. A másik oldal pedig paranoid módon lesi, hogy ki, mikor figyeli meg őt. Van-e provokátor a „baráti” társaságában, vagy vannak-e körülötte gyanús behízelgők? Persze, olyanok is akadnak, akik az éremnek mindkét oldalát ismerik: megfigyelnek és megfigyeltek egyszerre. A mechanizmus, amely oly sok érdekmentessé nemesíthető emberi kapcsolat útjában áll, nemcsak például a Kádár-korszakból lehet ismerős, hanem már 1917-ben is léteztek e „neurotikus” reflexek. Ám további szócséplés helyett inkább idézzük magát Kosztolányit!

„Éjfél után megyek át a hídon.

Mikor a híd közepére érek, észreveszem, hogy előttem halad két ember, aki időnkint vissza-visszatekinget. Ők is sietnek, előre. De ott a csöndben, a víz közepén, meghallották a lépéseim egyformán kopogó zaját, és ez idegesíti őket. Alapjában nyugtalanító érzés, hogy valaki a hátunk mögött van. Nem tudni, mit akar.

Az utcákon most különös emberek járnak. Néha, estefelé, bizonyos városnegyedekben olyan arcéleket látok, melyeket ódon rézmetszetekről ismerek, katonákat, kik már nem a régiek többé, de a halvány arcukkal, a hipnotizáló szemükkel négy év történelmi álmatlanságát hordozzák körül, s egyenesen a keresztes háborúk vitézeinek fantasztikus körvonalait idézik. Mások az érthetetlenségükkel izgatják a képzeletet. Találkoztam egy öregúrral, ki kalap nélkül szaladt a kocsiúton és énekelt. Egyesek túlságos jelentősen néznek ránk, holott semmi jelentenivalójuk. Megállanak egy gázlámpa alatt, valamelyik sötét utcában, s nem mozdulnak el onnan, minél inkább látják, hogy zavar a jelenlétük, annál titokzatosabban merednek föl a pózna mellett. Meg akarnak ijeszteni bennünket, vagy ők maguk félnek? Nem lehet eldönteni. Szerencsétlen idegbetegek ezek, kik annyira el vannak csigázva, hogy már semmire se gondolnak.

Engem azonban erősen foglalkoztat az előttem haladó két idegen, aki – világosan érzem – fél tőlem, attól tart, hogy megfigyelem őket. Ennél nincs tébolyítóbb izgalom. Sem rájuk, sem rám nézve. Őket az a hiedelem izgatja, hogy üldözöttek, engem, hogy üldöző vagyok. Idegorvosok beszélik, hogy ma a világ fele kisebb vagy nagyobb fokú üldöztetési mániában szenved. Bizonyára ez a két ártatlan, szegény sétáló is. Igyekszem őket csínján kezelni, így távolból, és ismeretlenül is. Mindenekelőtt lépést váltok, hogy ne hallják a járásom következetes és szigorú ütemét. Erre azonban még gyakrabban visszafordulnak. Aki ennyire óvatos, az bizonyára akar tőlük valamit. Lassabban megyek. Ők is megállapodnak. Más megoldást tervezek. Kettőzöm a lépéseim, hogy elérjem őket, és aztán eléjük kerüljek, hogy minden kétséget eloszlassak. Ez se megy simán. Mert mikor hallják, hogy sietni kezdek, mint az üldözöttek iramodnak előre, előlem, az üldöző elől. Végül elérem őket. Gyanakodva néznek rám. Amit mondani akartak, a szavakat elharapják, és köhögnek. Mióta háború van, egyáltalán nem hallani úgynevezett lambeau des paroles-t, utcai beszédfoszlányokat.

shadow.jpg

Soha ilyen megalázó tapasztalatot nem tettem. Ami sunyiságot és alattomosságot teremtett ez a nagy idő, az két ismeretlen előtt bennem öltött testet, az ismeretlenben, ki – szegény tollmunkás – gyanú és gyanúsítás nélkül mentem át a hídon. Hiába mondtam volna, hogy én is ugyanazt gondolom, és épp azért nem beszélek, mint ők, nem hittek volna. Hiszen ma már mindenki egyet akar. Egyelőre azonban két tigris, két hiéna, két dögkeselyű barátságosabban találkozik egymással, mint két ember. Engem is a sötétség bűntársának gondoltak, pár pillanatra. Beköpött a gyanú, mint egy varangy, és végigmászott rajtam, mint egy pók. Szégyellnem kell, hogy embernek születtem. Szeretném elfelejteni a nevemet, vagy ledobni a porba, mint egy használt névjegyet. Tántorogva az undortól, émelygő gyomorral a falnak dőlök. Szájam pedig öntudatlanul mozog.

Mit félsz tőlem – dadogom az éjszakának, az alvó házaknak, a semminek –, mit féltek egymástól, emberek?”

(Pesti Napló, 1917. szept. 23.)

Desiré kalandjai. Részletek egy cimbora visszaemlékezéseiből

2015.06.28. 13:41 An-jou

Nemrégiben került elő egy Kosztolányi-életrajz, az egyik kortárs tollából. A kiadatlan munka olyan hagyatékban hányódott, melynek létéről eddig egyáltalán nem tudott az irodalomtudomány. Pár hónapja jelentkeztek az örökösök, akik jelenleg Madagaszkáron élnek, és váratlanul jutottak az örökséghez, távoli rokonuk halálát követően. A szerző személyazonosságát egyelőre még nem sikerült azonosítani, de annyi bizonyos, hogy egészen közeli barátról van szó, aki részletesen dokumentálta Kosztolányi életeseményeit. A most készülő életrajz – melynek epizódjai az Alföld folyóirat hasábjain jelennek meg – is sokat tud meríteni ebből a forrásból, melynek hitelességét nehezen tudjuk megkérdőjelezni. A következőkben – az örökösök szíves engedélyével – néhány epizódot fogunk közölni a most fölfedezett műből:

secretboxbook3-425.jpgA Fecskelány-sztori

Szóval Desiré rendesen kóricált a bukszák után. Nem sajnálta rájuk a lóvét, annyi bizonyos. De ezzel a Juliskával befürdött rendesen. Érthető, hogy vigasztalódni akart. Elege lett a végzetes asszonyokból, tudjátok, a fámm fátálokból. Az olyan nőkből, akik ilyen nagyon feketék, nagyon ördögi boszorkák. Igazi ragadozók, akiktől egy idő után minden pasas menekül, egyenesen a szende szüzek karjaiba.

No, hát éppen hazajártában tűnt föl neki a kislány, akiről most beszélni akarok. Helyes kis pofija volt, mi tagadás. Desiré bele is habarodott egészen. Csak hát szűzlány volt, és apja-anyja-gárdedámja is állandóan ott leskelődött körötte. Desirének nagyon ügyesnek kellett lennie. Persze, a cimbora mindig is szerette a kihívásokat, szóval a „komilfótól” meg a kispolgári helyzetektől irtózott. Virágcsokros lánykérés liliomtiprás helyett?! Ah, ugyan már!

Mindenesetre már karácsonykor elkezdett nyomulni. Mikor is volt ez, na? Melyik évben? A fene se emlékszik már rá… Talán 907-ben vagy 8-ban… Nem, 907-ben. Azt hiszem, akkor kezdődött. A kiscsajt teljesen megbabonázta. Táncolt vele meg fogdosta is, amennyire lehetett. Heddácskának – mert így hívták – először Géza tetszett, Desiré unokaöccse, de aztán a kópé ügyesen maga felé fordította a „figyelmet”… Már az első egy-két találkánál megmondta a kiscsajnak: „poste restante” levelezzenek, magyarul titokban.

Desiré mindig is a levélírás mestere volt. Mikor a szülőknek is írt, olyan negédes-kedves-nyájas/nyálas volt, hogy az már szinte kiverte nálam a biztosítékot. Mikor meg a csajnak, hát akkor adta neki rendesen. Nem tudom, én nem voltam ott, de elképzelem, hogy némelyik levelet úgy írta, mint az a hapsi a Veszedelmes viszonyokban. Mert hát a pesti nőcskék akkor sem koptak le róla, mikor tartott a nagy lámúr a szabadkai hölgyikével. Meg is írta a Rózsaszüretben! Szóval valamelyik repedtsarkú tompora lehetett az íróasztala. Sőt, még egy párizsi kaland is épp erre az időszakra esett.

No, erről részletesebben is kell beszélnem, mert bizony én is ott voltam! Velem ellentétben, Desiré akkor volt először Párizsban. Eleinte nyomasztotta a város – a fene se érti, mi lelte –, de aztán, miután elvittem a Tabarin mulatóba – naná, hogy a Montmartre-ra! –, ráérzett az ottani élet ízére! Legendás híre volt a kóceráj egyik „művésznőjének”, Mme Frou-Frou-nak. Egy szőke, harmincas kis bestia volt, aki pontosan tudta, mi kell „az ember fiának”… Desiré elkezdte bámulni – persze, az ilyesmiben volt már gyakorlata, kamaszként mindig „lebámulta” a színésznőket még a szabadkai színpadról is –, amit a fruska észrevett. Naná, hogy észrevette! Desiré szépfiú volt, és éppen a legújabb kalapjában feszített a párizsi éjszakában. Aztán táncikáltak a nővel meg miegymás. Én ekkorra már lekoptam, mert hát nem akartam a gyertyát tartani, ugye. De Gézának megírta a sztorit egy levélben, részletezve is az akciót. Persze, engem is elszórakoztatott vele. Minden ilyenről beszámolt, mint annak idején a „felavatásáról” is, aminek részleteit az összes szabadkai srác töviről-hegyire tudta. A Fenyves Feri még meg is írta, tán jobban is, mint most én.

Szóval azalatt a pár nap alatt, míg a Frou-Frou kisasszonnyal űzte az ipart, is ontotta a leveleket a kiscsajnak. Ilyeneket írt neki: „Előttem egy finom és értékes levél. Minden sorát imádom. […] Egy kávéházból válaszolok. Rum és kávé van a tálcámon. Esik az eső. Az aszfalton kis francia lányok tipegnek (apácákkal) a templomba. A lányok idenevetnek. Ezeknek csakugyan van miért imádkozniok. Mit írjak még? Minden percem el van foglalva. Múzeum, könyvtár, színház, társaságok. Csak te hiányzol.” Ó, az a Szentszűzmária! Hát ezt éppen akkor írta, mikor már a második frufrus éjszakát is lenyomta, és éppen a kávétól várta az üdvözületet… Ott ültem mellette, és azon nyavalyogtunk, hogy nem elég erős nekünk ez a párizsi kávé!

Isten nem ver bottal – vagy hogy is tartja a mondás?! Merthogy Desiré bizony keményen rácseszett a kiscsajjal. Heddácskának ugyanis felnyílt a csipája, és fölfedezte, hogy az összes többi szabadkai legénynek is tetszik. Elkezdett hát kacérkodni velük. Az ujja köré csavarta valamennyit. Mindig is mondtam Desirének, ne biztassa már annyira! Királynőnek nevezte, Szabadkát meg az udvartartásának… Persze, Desirének az a banya húga is rátett egy lapáttal. Nem kellett az senkinek se, olyan bűnronda volt szegényke, így hát aztán a széplányokat gáncsolta, ahol csak tudta! Heddácskát különösen. Beárulta Desirének, hogy csalja a csaj, nyakra meg főre. Baromi mérges voltam, mert éppen Rómában voltunk a cimborával, mikor jött a hír. Jobbnál jobb helyekre akartunk menni, lumpolni persze, no meg kulturálódni is azért, erre dugába dőlt minden. Desiré totál idegesen rontott haza, ahol állítólag megrendezte a balhét. Otthon is, meg a csaj családjánál, a Lányiéknál is. No, hát én mindig is mondtam, nem szabad bízni a fehérnépben! Dehát hallgatott rám, azt hiszitek?

Meghívó

2015.05.20. 20:42 An-jou

2015. május 21-én, délután 4 órai kezdettel a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös Termében kerül megrendezésre a Fehér Klára Irodalmi-díj ünnepélyes keretek közötti átadása, melyre mindenkit szeretettel várunk!

PROGRAM

A rendezvényt megnyitja: E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója

A díjazottakat köszönti: Tarján Tamás irodalomtörténész, a Fehér Klára Irodalmi-díj Alapitvány kuratóriumának elnöke és Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, kuratóriumi tag

A rendezvény moderátora: Havas Judit

Az est folyamán Fehér Klárára emlékezünk, a PIM tulajdonában lévő archív felvételek alapján.

feherklara-vegleges.jpg

 

 

Nem kell a könyv?

2015.05.10. 19:53 An-jou

"Nem kell a könyv? Tegyék kelendővé, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Minden eszköz jó erre. Miután a mi időnkben a hallgatag tárgyak, az iparcikkek is lármát vernek és éjszakánként a fényreklámokról szappanok, mosóporok rikoltoznak, dicsérve önmagukat, hamis önérzetnek tartanám, hogy a szellem hallgasson magáról. Ne tekintsük a múlt századok szokásait. Más korban élünk. Írók, lépjetek ki elefántcsonttornyotokból, menjetek ki az uccára" – nyilatkozta Kosztolányi Desiré mester, 1927-ben. S mi úgy véljük, szavainak napjainkban is van aktualitása.

Forrás: Új Könyvek, 1927.

books-for-sale.jpg

 

Pénz hajtja a föld kerekét…

2015.05.03. 17:45 An-jou

Nem egy szektorban előfordul, hogy az emberek dolgoznak, dolgoznak, aztán a fizetség csak késik vagy tán sosem érkezik meg. Már a 20. század elején is akadtak hasonló esetek. Kosztolányi Desiré például nem egy ízben Tevan Andortól, könyvkiadójától próbálta kikönyörögni az éppen aktuális pénzösszeget. Összeállításunkban egymás utáni leveleiből idézünk, melyek mindegyikének célja: bevasalni a pénzt a már elvégzett munkáért, leadott anyagért, kiadott könyvért stb.:

1914. április 22.

„Kedves uram,
nagyon lekötelezne, hogyha a még járó összegből száz koronát postafordultával elküldene nekem.”

1914. [április 25.]

„Kedves Tevan,
igen kérem, ne feledkezzék meg a kérésemről. Nagyon aktuális, szükségem van arra, amit kértem.
Üdvözli és postafordultával várja

Kosztolányi Dezső

1914. május [5.]

„Kedves Tevan,
azt hiszem, nem vádolhat türelmetlenséggel. Újra kérem arra, amit kértem. A pár nap már rég elmúlt. Mikor látom? Sok beszélnivalónk van.”

1914. május [11.]

„Kedves Tevan,
azt hiszem, erre a lapra már nem is kell szöveg. Ön megérti a néma mementót is. Higgye el, nem írnék hiába.
Szívesen üdvözli

Kosztolányi Dezső

1914. június [eleje]

„Kedves uram,
a nyaralásom, az elutazásom előtt ismét kérem: küldje meg nekem azt a száz koronát, amelyet már vagy öt levélben sürgettem. Ön múltkor egy kártyán azt írta, hogy pár napon belül küldi. Nem tudom, mi történhetett, hogy sem pénz, sem levél, sem hír nem érkezett önről.
Kérésem csak azért ismétlem meg, mert engem is szorongatnak a hitelezők mindenfelől, és az olasz nyár sokba kerül.”

Ezt követően Kosztolányi a nyomdász-kiadó apját, Tevan Adolfot célozza meg, akinek a következőket írja:

1914. június 21.

„E hó 30án Firenzébe akarok utazni, s természetesen minden pénzt összekotrok, ami jár nekem. Eladott kézirataimért a Tevan Könyvtár még kétszázötven koronával tartozik. Ebből most száz koronát kérek, postafordultával.”

Kosztolányinak végül „szerencséje” volt, az öreg nyomdász még a nyaralás előtt fizetett. Mindez pedig az alábbi levélből derül ki:

1914. június 27.

„Igen tisztelt uram,
kedves figyelmét hálásan köszönöm. Most szállok vonatra. Andornak Firenzéből hosszabban írok.
Igaz hívük

Kosztolányi Dezső

 

Kosztolányi-gasztronómia

2015.05.01. 18:49 An-jou

Nem nehéz összehozni Kosztolányi Desiré munkásságát a gasztronómiával! A május elseji „sörvirsli-hagyományt” ugyan nem folytatjuk, ám helyette – mintegy kárpótlásul – igazi ördögi lakomával állunk elő!

Desiré mester talán a – szó szerint – legzaftosabb cikkét írta az első világháború élelmiszerjegyes időszakában. Tárcájában ugyanis olyan pincért beszéltet, aki az egyes fogások részletekbe menő leírásával kelti föl a menü iránti érdeklődést – meghozván az étvágyat –, ám végül közli vendégével: jelenleg semmi sem rendelhető az étlapról. A frakkot viselő vendéglátós alkalmazott természetesen maga az Ördög; mert hát ki más is lenne képes ilyen galádságra?! Mi azonban ezúttal nem annyira az etikai tanulságot keresőket, mint inkább az étkek leírásának esztétikai élvezetében gyönyörködő, hedonista olvasótábort célozzuk meg, amikor az Ördög szavait idézzük:

„– Kérem – szólt szerényen –, csak azt akartam öntől kérdezni, szokott-e előételt enni? Nagyon érdekel ez a kérdés. Mert ha szokott, akkor sok mindenről tudnék beszélni. Például az olajos gyűrűről, melyet sóskiflivel esznek, vagy a szarvasgombáról vagy akár a kaviáros zsemlyéről, melyen a kis szemecskék oly sűrűn-feketén nyüzsögnek, mint egy hangyaboly. Ellenben ön nem szokott előételt enni. Nem is szólok a fokhagymás meg a szardellás mártásról. Maradjunk a polgári étrend mellett. A ráklevest – közös megegyezéssel – elejtjük. Főzzünk húslevest, óvatosan, lassú tűzön. Marhahús, velős- és ritkacsont, sárgarépa, póré, a zeller gyökere meg a levele, egy darab hámozott burgonya, karalábé, egy csipet szárított gomba, aztán igen jó feketebors és kevés, nagyon kevés gyömbér, csakhogy éppen az íze érezzék. Annyira, mint egy sejtelem. A színe legyen átlátszó-sárga, de tartalmasan-királyian-sárga, az olvasztott aranyéhoz hasonlatos. Okvetlen tüdős táskával esszük. A tüdőt apróra vagdaljuk, majdnem megőröljük. Ami a pecsenyét illeti, csak néhányat említek. Magam a malacpecsenye mellett vagyok. Gyenge és ropogós, még szopós malacka, rózsaszín, és biztosan remekbe süti a szakács. Bőre – átlátszó üveghártya – gyengéden-barna, mint a dobostorta teteje. A tálalásról is valamit. Nehéz ezüsttálcán, petrezselyem zöld kertecskéjében, szájában egy negyed citrommal. Szó lehetne még pár fiatal libáról. Természetesen tejfölös uborkasalátával, idei párolt burgonyával. De a rántott csirke is számba jöhet. A combok vége ezüstpapírba legyen burkolva, hogy kézbe is lehessen venni. Különben az urak le se rágják a húst, hagynak a kutyáknak meg a macskáknak is. Tudom, hogy a fiatal bárányt nem szereti. Ezért ajánlom a vesepecsenyét, vadasan tejfölös, kapros barna mártásban. Vagy fácánt, foglyot és fenyvesmadarat? A málnaíz jobb, mint az áfonya. Beszéljünk a tésztákról. Az imént láttam egy nagy-nagy tál túrós rétest. Még lanyha volt, fehér, az egész tál oly könnyű, mint a pihe. Ezen a patyolatfehérségen – mint pikáns szépségflastrom – barnállott a mazsolaszőlő. Vannak különben, kik a nehéz tésztákat kedvelik. Képzeljen el egy tál túrós csuszát, mely fuldoklik a tejfölben és zsírban, fölötte pedig – szinte elevenen – serceg és szikrázik a rózsaszínre sült pörc. Végül tejszínes szamóca, az úgynevezett habkosár, külön habbal, kis findzsában vagy gyümölcsös rizs vagy rizsfelfújt vagy mandulás duzma vagy eperkrém. Az ebéd módját egy óriási narancs adja meg, akkora, mint egy hároméves gyermek labdája és egy csésze kávé, melynek fekete tükrén lila légbuborékok forranak.

Az ördögöt – be kell vallanom – rokonszenves fiatalembernek tartottam. Sohase hittem, hogy egy ördög ennyire rokonszenves lehet. Pincérnek volt öltözve, frakkban, fehér ingmellel, és zsebéből lógott az asztalkendő. Nem egész önzetlen érdeklődéssel hallgattam szavait. Azokra a sivatagban böjtölő remetékre gondoltam, kiket ennek az ördögnek ükapjai kísértettek meg, valaha régen, meredek sziklafokra vagy virágos keleti folyók partjaira vittek, és ott felnyitották előttük az élet éléskamráját. Ezek a szent életű anachoréták ordítottak a fájdalomtól. Mert az emberi gyomor úgy van megalkotva, hogy egy étel puszta megemlítése vagy elképzelése azonnal munkára serkenti, és vegyi konyhájában már előre termeli azt a sajátos savat, mellyel majd megemészti. Élettani tapasztalat ez. Az élettani laboratóriumban egy éhes kutya elé húst tettek. Jól megnézették és összeszagoltatták vele, de nem engedték meg, hogy beléharapjon. Aztán azonnal felboncolták. E tudományos állatkínzás kiderítette, hogy a szegény kutya gyomrában már összefutottak azok a nedvek, melyek a hús megemésztéséhez elégségesek. Más volt a reakció, mikor sajttal vagy főzelékkel ingerelték. Akkor a sajtnak és a főzeléknek megfelelő természetes vegyi szereket termelte meg az előrelátó gyomor. És a kutyagyomor nem sokat különbözik az embergyomortól. Igazuk volt a remetéknek, kik annyira szerették alsóbbrendű testvéreiket, az állatokat. E csábító ételek hallatára gyomrom is dolgozni kezdett, és ontotta a pepszint, a tripszint meg a különböző hasznos kotyvalékot. Mohón kérdeztem az ördögtől:

– Van étlapja?
– Van.

Hosszú-hosszú étlapot nyomott a markomba, gyönyörű rondírással.

– Szép írás – mondtam.
– Szép.
– Mi van ezekből?

Válasz helyett az ördög ceruzájával villámgyorsan kihúzta az összes ételeket. Csak az maradt meg, felül: Étlap.

– Akkor – ordítottam rá, kéken a haragtól – mért jön ide, mért beszél egy óráig, mért szónokol? – és már nyúltam valami nehéz tárgyért, hogy hozzávágjam.
– Csak – szólt az ördög, és vállat vont.”

(Az ördög étlapja, Pesti Napló, 1916. jún. 18.)

100_4710_copy.JPG

(Videó: https://www.facebook.com/biografus)

Kisilonka

2015.04.20. 12:06 An-jou

Harmos Ilona és Kosztolányi Dezső egyaránt szeretett játszani. Akadt egy erotikába hajló, elhíresült játékuk is, a „Kisilonka”. Lényegében szerepjáték volt, ahol Harmos mindig „alárendelt” szerepbe került (legtöbbször kislányként), Kosztolányi pedig olyan „tekintélyszemélyt” alakított, mint például az apa vagy egy „bácsi”. Kosztolányiné Harmos Ilona így foglalja össze a játék lényegét: „[Kosztolányi] Reggelente az ágyban, mindíg nagyon vidám volt, […] Kedvenc játékát, a kisilonka játékot játszotta velem. […] Ezt a játékot többnyire ketten játszottuk, ő meg én, de barátaink előtt szívesen megismételtük. Én voltam a kisilonka, a különböző korú kislány, két hónapostól hatévesig, […]. Dide felnőttet játszott, egy apát vagy egy bácsit, vagy néha önmagát, Kosztolányi Dezsőt, de olykor ő maga is, mint a kisilonkához hasonló korú kisfiú szerepelt a játékban, Dezsőcske néven.

– No, kisilonka, mit szólsz ahhoz, hogy (például) Tokióban, hatvan kis iskoláslány bennégett egy moziban, egy vasúti kocsi pedig kiránduló gyermekekkel a folyóba zuhant és a gyermekek mind, mind odavesztek. Nos, mit szólsz hozzá, kisilonka?

Kisilonka pedig, az érzelmes, képzelődő, ideges, hiszékeny kislány befogadja és kivetíti a rémes esetnek minden fonák borzalmát. […]

Vagy így kezdte Dide:

– Tudod-e, kisilonka, hogy te ma semmit sem kapsz enni. Semmit, csak egy csésze üres teát.

[…] Ilyenféle céltalan, futurista játék volt a kisilonka. Ő kiélhette benne démoni rémítgető képzeletét, játékosságát, minden további következmény nélkül (én pedig kielégültem a színészi játékban).”

lolita-port-cl.jpg

A kislány-motívum többször is megjelent Kosztolányi szerelmi életében. Lányi Hedda, a Fecskelány, korábbi szerelme mindössze tizenhárom éves volt, amikor az akkor huszonkét esztendős, már befutott költő–újságíró beleszeretett. A másik „kislány–előzmény” Kis Mariska volt, egy tizenöt éves kamaszlány, akinek ugyanolyan frufruja volt, mint Heddának. Míg Hedda a híres zeneszerző, tanár és karnagy Lányi Ernő lánya volt, illetve családja többi tagja is neves képviselője volt/lett a korabeli szellemi és művészeti életnek, addig Kis Mariska egyszerű származású volt. Ahogyan Kosztolányiné Harmos Ilona jellemzi őt: „A kis Mariska műveletlen, olvasni-írni hiányosan tud, afféle ágrólszakadt tanyai gyermek módjára s a könyveket is csak »ismerkedés« céljából hordozza magával. Ha vacsorázni mennek, mindíg két adag rántottcsirkét rendel sajátmagának egyszerre. Dide felhozza Pestre, kicsit kiöltözteti. Túlságosan komolyra nem fordul az eset. A lány is únja már a számára sokszor érthetetlen, bölcselkedő modorban beszélő költőt. Valami falusi kasznár, vagy parasztgazda jobban illenék hozzá barátnak.” Meglátásom szerint ők lehettek a Kisilonkában megjelenő, Harmos által alakított „női archetípus” előzményei. A „lolitás felállásról” Lengyel András irodalomtörténész a következőket állapítja még meg: „a vágy és az erőszak összekapcsolása […] Harmos Ilona és Kosztolányi viszonyában is […] fölbukkan: az úgynevezett Kis Ilonka játék, bár »játékként«, imitált formában, de ugyanerre az összekapcsoltságra épül.”

(A történet bővebb kifejtését lásd az Alföld folyóirat májusi és júniusi lapszámaiban.)

Hivatkozott irodalom

Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Budapest: Révai, 1938.
Lengyel András: Kosztolányi „fekete Vénusz”-a, Híd, 2010/nov., 3–14.

 

"Ilon térjen át a mi hitünkre"

2015.04.06. 20:14 An-jou

Húsvét lévén vallási témát feszegetünk. Kosztolányi Dezső szülei nem örültek annak, hogy fiúk felesége nem keresztény leány, és így leendő unokájuk vallási hovatartozása sem lehet egyértelmű. Az alábbiakban két levelet idézünk, melyben Brenner Eulália – Desiré mester édesanyja – és id. Kosztolányi Árpád aggodalmának ad hangot:

Kosztolányi Árpádné levele KD-nek, 1913. máj. 9.

“nagyon meglepett a tegnapi sürgönyöd, noha már sejtettem de még most nem, hogy megbeszélésünk után ijen hamar határozol, csak az a kár, hogy apának nem szoltál elöbb róla semmit. Ö is örült csak azt szeretné, hogy Ilon át térjen a mi hitünkre, és ha ide jön hozzánk hosszab idöre, hogy akkor együt menjünk a mi templomunkba csak ez szegény édesapád ohaja és a zenyém is; és főleg a nagymamáé kinek ma meg mondottam és szegény zokokva fogadta a hirt rólad, és kérve kér arre, hogy Ilon át térjen. Szegény nagymama nagyon gyenge aszt hiszem, hogy allig fogja megélni a nyarat azért kérte, hogy mikor jöttök le, én meg vigasztaltam, hogy a legközelebbi vasárnap és ugy örült szegény; […] Édes Didém teljesitsétek ezt a csekély kivánságát apuskának Ö sok kivánságodat teljesitett már, mond meg Ilonnak, hogy irjon ő is erre vonatkozolag pár sort, csókol szeretettel és vár
Anyikád
[…] »Ki volt a tanu?«”

Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1913. máj. 9.

Édes fiam,
örömmel olvastuk tegnap (csütörtökön) délután érkezett táviratodból, hogy Ilonnal egybekeltél. Persze ez idő szerint még csak polgárilag. Helyesen tetted, mert ez az előzmények után kötelességed volt; az a rendezetlen viszony, melyben eddig éltetek, nem felelt meg a társadalom és a családi élet követelményeinek.

Nekünk azonban még két kívánságunk van.
Az egyik az, hogy házasságotokat egyházilag is áldassátok meg s e végből feleséged térjen át a mi hitünkre. Ha igazán szeret, ezt meg fogja tenni s ez által nekünk nagy lelki megnyugvást fog szerezni. Én is, édes anyád is még a régi korban élünk, s valamint a mi boldog házasságunkat az egyház áldotta meg, kívánjuk, hogy a tiétek is necsak törvényes, hanem vallási tekintetben is kifogástalan legyen. Tegyétek meg ezt, legalább a mi nyugalmunkért!
A másik dolog, mit kötelességeddé szeretnék tenni, az hogy gondoskodjál hitvestársad jövőjéről a hírlapírók nyugdíjintézetébe való haladéktalan belépés által, mert habár te életerős, munkabíró és egészséges vagy, de ezen a földön (11) minden bizonytalan és nem szabad a feleséged jövőjét esélyektől függővé tenned.
[…] A máról holnapra való élés a legvakmerőbb szerencsejáték, komiszabb még a bakkaránál is, melynek karmaiból, hála Istennek, megszabadultál. Légy hát okos és ne sajnáld azt az anyagi áldozatot, mit minden családalapítónak meg kell hozni a jövő nyugalma érdekében.”

Harmos Ilona azonban nem Szabadkán keresztelkedett ki, nem is az egybekelést követően, így aztán – legjobb tudomásunk szerint – nem is volt egyházi szertartásuk. A házassági anyakönyvön olvasható bejegyzés alapján Harmos a budapesti-tabáni római katolikus plébánián (hivatalos nevén: Budapest-Tabán Alexandriai Szent Katalin Plébánia), 1915. február 22-én katolizált, tehát már az első világháború idején, közel két hónappal fiúk, Kosztolányi Ádám születése (április 18.) előtt. A keresztségben fölvett neve Ilona-Emília lett, a keresztelést végző pap Leitner János plébános volt, a keresztszülő pedig Kosztolányi édesanyja, azaz Brenner Eulália. Mivel a keresztlevélen tévesen a Brenner Emília név szerepel, így föltehetően Harmos keresztneve – helyesen – Ilona-Eulália lehetett. Utóbbi adatok egyértelműen arra utalnak, hogy – ha nem is azonnal, de – a férj szüleinek akarata érvényesült. Az időpontra magyarázatot adhat, hogy közeledett a gyermek születése, a Kosztolányi-család pedig római katolikus unokát kívánt.

hazassagi-akvi.jpg

Lásd még: A Kosztolányi család levelezéséből, vál., előszó, jegyz. Dér Zoltán, Szabadka: Életjel, 1988; Bogdán József: Bözsi, a dajka, http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/73/bogdan5.html; valamint az Alföld folyóirat nyári lapszámait. A kép forrása: familysearch.org 

Pénzt, paripát, fegyvert?

2015.01.14. 13:38 An-jou

Tevan Andor elsőként Dapsy Gizella (költői álnevén Nil) verseskötetét készítette el, akinek későbbi férjén, Rozsnyay Kálmánon keresztül megismerte a New York kávéház íróit. Első nagyobb sikere Major Henrik és Kürthy György karikatúráinak megjelentetése volt. Ezt követte Major Panoptikum című munkája, melyhez Kosztolányi Dezső írt előszót. Igen hamar országos hírnévre tett szert a kis nyomda. 1912-től jelentek meg a Tevan Könyvtár sorozat filléres kis sárga füzetei, amelyek mind szellemi, mind könyvművészeti szempontból kiemelkedőek voltak. Egy egész nemzedék nevelkedett fel rajtuk, mint ahogy Keleti Arthur is állítja. Jelentős kortárs magyar és külföldi írók művei szerepeltek a sorozatban, mint Kosztolányi, Ady, Kaffka Margit, Csáth Géza, Juhász Gyula, Karinthy, Krúdy, Thomas Mann, Anatole France, Maupassant, Balzac vagy Schnitzler. 1913-ban elindult Tevan híres bibliofil sorozata is, melynek darabjait már-már művészi kivitelben adta ki. A látványos sikerekre fölfigyeltek a legelőkelőbb budapesti kiadó cégek is. Mi történik ilyenkor? A válasz egyszerű: a "veszélyes" ellenfelet a nagy mamutok megpróbálják ellehetetleníteni. Ámde hogyan? A legegyszerűbb "ördögi" módszerrel, azaz a megvesztegetéssel. Nézzük hát, Tevan Andorral mi is történt!

"A […] legelőkelőbb fővárosi kiadó cégek félteni való konkurenciát kezdtek látni a parányi Tevan nyomdában. Körülbelül ugyanezen időben előkelő igazgatósági levélpapíron megírt levél érkezett az egyik reggel címemre, Békéscsabára. Ranschburg Viktor, az Athenaeum akkori teljhatalmú vezérigazgatója írta a levelet s közölte, hogy egy idő óta fokozott figyelemmel követi a működésemet s az a véleménye, hogy egy ilyen talentumos fiatalembernek nem szabad eltemetkezni vidéken, hanem olyan vállalatnál van a helye, ahol tehetsége szabadon szárnyalhat, ahol nagy jövő nyílhat számára. Kér, hogy látogassam meg mielőbb, hogy e kérdésről elbeszélgessünk.

Megdobbant a szívem, amikor ezt a levelet végigolvastam. Engem, a 22 éves kis vidéki gyereket ennyire komolyan számon tart egy ilyen nagy hatalom, mint az Athenaeum? Nagyon nagy volt számomra a csábítás. Szabad-e vajon egy percig is gondolkoznom, hogy mit tegyek? Az ország legnagyobb könyvkiadó vállalata és nyomdája hív, hogy menjek hozzájuk! Egy vállalat, ahol számomra valóban nincs lehetetlenség, ahol tehetségemet, tudásomat és ambícióimat minden téren kiélhetem! Megmutattam apámnak a levelet. Büszke volt a fiára, de szomorúan állapította meg, hogy nagyon a levél hatása alá kerültem. Bár az egész vagyonkáját beleölte a fia kedvtelésébe, mégis csak kijelentette, hogy kecsegtető fényes jövőm érdekében nincs kifogása, ha itthagyom a vállalatot, csupán arra kért, hogy ez esetben az eddig befektetett tőkét igyekezzem felszabadítani.

devil-head_aufkleber-devil-head-coop.jpg

Másnap felutaztam Budapestre s Randschburg igazgatónál jelentkeztem. Ugyanazt elmondta más szóval, amit levélben írt s felajánlotta, hogy maga mellé kreál számomra egy olyan állást, amelyben éppúgy befolyhatok a könyvkiadó, mint a nyomda ügyeibe. Amikor elmondtam neki, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok apámmal szemben, aki minden mobilizálható vagyonát beleölte az én nagyarányú kísérletezésembe, hajlandó volt az eddig elkészített kiadványokat, jogokat megvenni, sőt, hogy az én távozásom a nyomdában zavarokat ne okozzon, hajlandó volt még annyi munkát is juttatni a vállalat részére, hogy teljesen foglalkoztatva legyen. E csábító ajánlatra még nem mondtam igent, hanem abban maradtunk, hogy apámat is felküldöm hozzá. Közben elmondtam Ranschburg ajánlatát Kosztolányinak, Karinthynak és még több írónak. Bár mindezek az írók csak nyertek volna azzal, ha én, a jó barátjuk, e nagy és gazdag kiadóvállalatnál vezető pozícióba jutok, ennek ellenére egyhangúan lebeszéltek szándékomról. Egyik irodalmi barátom, egy könyvgyűjtő, ifj. Jacob Gusztáv ebből az alkalomból 1912. május 25-iki levelében következőket írta nekem: »Ne tekintse tapintatlanságnak, ha magánügyébe beleszólok, de higyje el, hogy őszinte baráti szeretet ösztökél ebben. Kedves Apja ma, amikor az Athenaeumnál járt, engem is felkeresett és tőle hallottam, hogy Ranschburg hogyan gondolja az Ön átlépését. Az istenért ne tegye meg! Egy tetterővel, tehetséggel, okos fejjel megáldott művész ember, mint maga, szerencsétlen lenne egy ilyen kasztrendszerű vállalatnál! Hiszen át kell látnia, hogy az Athenaeum egyedüli célja megbénítani a Tevan nyomdát – félnek maguktól. Maradjon meg otthon, ahol maga a vezető erő, ahol alkot és elismerésre talál. Bűnt, gyávaságot követ el, ha nem folytatja az oly rövid idő alatt fényes sikert elért működését!

Végül is, mikor apám visszajött Pestről, újból fontolóra vettük a fényes és kecsegtető ajánlatot, barátaimnak egyöntetű lebeszélését és amikor még a maradásom fejében kizsaroltam szegény apámtól azt az ígéretet, hogy a már régóta szőnyegen lévő füzetes vállalat megindításához hozzájárul, végül is megírtam Ranschburg igazgatónak a lemondó levelemet. A felkínált fényes pozíciót veszni hagytam a bizonytalan sorsú és máris sok gonddal járó kis nyomda további életéért."

(Forrás: Tevan Andor: Narancsliget az Északi-sarkon)

Látlelet

2014.12.17. 15:16 An-jou

  • “Sajtónk egy része – tisztelet a kivételeknek – fázik az »örökbecsű« dolgoktól. Ami örökbecsű, annak »régen-rossz«. Másutt sem uralkodnak rózsás állapotok mostanában. Mégis meglepődve tapasztalhatod, hogy a francia újságok oldalakat szentelnek az irodalomnak, mindegyiknél egy-egy kritikus székel, éles egyéniségével, korlátlan hatáskörrel, az olasz sajtó becsületbeli tartozásának, vagyis kutya-kötelességének tekinti, hogy a hagyományos terza pagina lepedőjén csak könyvekről, eszmékről essék szó, amint a spanyol sajtó is megőrizte számukra a segunda páginá-t. Nálunk nemigen van erre hely. Kiszorítják az írókat azok, akik érdekesebbek náluk, a szobafestőkből és szobalányokból lett külföldi mozicsillagok és a kéjgyilkosok. Kritikánk nincsen. Néha napvilágot lát egy-egy magasztaló könyvismertetés. Ezt mosolyogva lapozza tovább a beavatott és be-nem-avatott, mert elképzeli azt az épületes jelenetet, amint az író térdenállva kikunyorálta. Az a szomorú, hogy ez többnyire igaz is. Néha napvilágot lát valami ledorongoló förmedvény. Ezt szintén mosolyogva lapozza tovább mindenki, mert sejti, milyen indítóokokból született. Többnyire ekkor is fején találja a szöget. Ennek a kritikátlanságnak tudható be, hogy az önálló véleményt eleve gyanakvással fogadják s felhördülnek rá. Nem szokták meg a szabad szót, nem bírják megérteni, hogy valaki politikai érdek, konc nélkül más véleményen lehet egy irodalmi kérdésben, mint jómaguk. Egy-egy lázadó is akad. Időnként kiönti epéjét, lekaszabol valakit, talán igazságtalanul is. Ez, ha nem is menthető, de érthető. A rabok csak lázadni tudnak, nem harcolni. Nincsenek is irodalmi rohamcsapataink, csak irodalmi terrorfiúink, akik szellemi ínségükre való tekintettel legszívesebben a szellem kapitalistáit, a lélek királyait szúrják le. Kritika híján az irodalom államformája az, ami az ancien régime-é: királygyilkossággal enyhített zsarnokság. Vérengző pártok rémuralmában élünk. A gondolatszabadság ebek harmincadjára jutott. Senkise mer nyikkanni. Ez a közös egyetértéssel gyakorolt pártcenzúra, mely műveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntetőexpedícióival egymást támogatja és táplálja, egymás erejét növeli, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál. Ennek esik áldozatul az irodalom közös ügye. Észre se veszed, hogy te vékonyodsz, míg ők, akik a nyilvánosság porondján akaszkodnak, szépen megvastagodnak minden író rovására s titokban összenevetnek, akár az augúrok. Tegyük föl azonban, hogy nem mingyárt ütnek agyon. Akkor se írhatod meg véleményedet, mert nincs hatalmad. Kezdeményező-erőd semmi. Nem csoda, hogy az író általában megvetett és lenézett valaki, szellemileg nyomorult, testileg nyomorék.”
  • “De megeshetik, hogy »beérkezel«, mint sokan. Akkor azért a regényedért, melyen egy évig vagy kettőig dolgozol, föltétlenül kaphatsz annyit, hogy belőle egy vagy két hónapig gond nélkül megélhetsz és azért a novelládért, melyet egy hétig körmöltél, annyit kapsz, hogy a közben megivott feketéid, elszívott cigarettáid költségét bőségesen fedezi. Ilyenformán más állást vállalsz. Reggeltől-estig dolgozol, hogy a benned lakozó író estétől-reggelig dolgozhassék. Nem igaz, hogy nálunk nincsenek többé mecénások. Íróink a mecénások, akik kitartják önmagukat. Ők önmaguk »kitartottjai«. Azok, akik igazán költők és művészek, ma a háborút követő operettkorszakban, a műkedvelők és féltudósok paradicsomában, ilyenformán csapják be a jelenkort. Ami az utókort illeti, abban aztán egyáltalán ne reménykedj, öcskös. Én ismerem az utókort. Mi magunk vagyunk az utókor, a közelmúlt utókora. Mondd, milyen könyvek foglalkoztak azokkal a nagy művészekkel, akikkel mi még karonfogva jártunk, Petelei Istvánnal, Lovik Károllyal, Kiss Józseffel, Cholnoky Viktorral és mikor ünnepelték utoljára rajongó hívei Bródy Sándort, Csáth Gézát, Török Gyulát, Kaffka Margitot, Tóth Árpádot, hogy csak néhány nevet említsek, találomra? Másutt, ahol igazán él az irodalom, a halottakat is számontartják, beiktatják az élet villamos áramába, minden évtizedben értékelik és átértékelik emelik vagy buktatják, szóval foglalkoznak velük. Itt nincs föltámadás. A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve. Halhatatlanságuk többnyire csak addig tart, amíg telefonálhatnak kiadóiknak és barátaiknak. Mihelyt nem telefonálhatnak, már baj van. Nem »istenfik« többé, akiket lelkes honleányok és honfiak ölelnek keblükre, de nem is a gazdag népek írónábobjai, akik repülőgépen utaznak s tengerparti villájukban nyaralnak. Cudarul megváltozott a korszellem is. Mindenütt a földgolyón eltűnt a nemzeti zártság a népek meleg összebújása s valami hideg nemzetköziség lépett a helyébe. […] a meghitt bensőség, az álmodozás e termékeny csöndje, melyben a költő és az olvasó érik, örökre megszűnt. A műszaki tudományok haladása, a közlekedési eszközök diadalmas előretörése folytán egy lett az egész világ. Nem közönyös, hogy ma alig három nap alatt elröpülhetsz New Yorkba.”
  • “Aztán – ami aggasztóbb – az írott betűnek hatalmas versenytársává vált a mozi, mely naponta óriási tömegeket von el a könyvtől s nálunk csaknem kizárólag idegen portékát használ föl. Ez megtanította az embereket arra, hogy képekben érezzenek, gondolkozzanak, anélkül, hogy nyelvvel fejeznék ki magukat, anélkül, hogy a nyelvi kifejezés varázsában gyönyörködnének. […] Hanyatlóban a nyelv csillaga. Bajos arra számítani, hogy ennek a közönségnek csak egy könyvet is el tudsz sütni. Egy és más fonákság ellen talán még küzdhetsz, de ezzel csak tüneti jelenségeket orvosolnál. Nem futhatsz versenyt a repülőgéppel, a léghajóval, a gyorsvonattal, nem kattoghatsz oly veszetten és mindenütt-jelenlévően, mint a mozi s nem bömbölheted túl a rádiót, ezt a soha-el-nem-apadó pampulát, mely egyszerre tíz nyelven kiabál, a földrajzi szélesség és hosszúság minden délköréről.”
  • “– Elég legyen már, elég. Hazugság ez mind, színeskedő hazugság […] Nem az a hibája, hogy gáncsaiban egy szemernyi igazság sincs. Nagyobb a hibája. Az a hibája, hogy nincs benne egy fikarcnyi szeretet sem.”
  • “Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik s megüti a lábát egy kőben, így szól: »Hű, de ügyetlen voltam«. Erre megdörzsöli sajgó lábát s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni: A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: »Ez Magyarország«. Aztán tüstént az a terv fogan agyában, hogy a jövőben a járdákat nem vízszintesen kell építtetni, hanem homorúan. A mi egyáltalán nem tisztelt szónokunk az emberek utóbbi válfajához tartozik. Kitálalta keserveit, melyekben sok a megindító, fölhánytorgatott néhány külföldi példát, mely követendő lehet. Én azonban megmutathatnám a dolog visszáját is. […] Nem tudom, melyik tizenkétmilliós [!] nép vetett ki magából és lökött az égig, a naprendszerekig oly lírai csillagot, mint Petőfi, oly világhódító mesemondót, mint Jókai, oly művészt, mint Arany, aki nyelvünk minden göröngyét fölmagasztosította s kinek volt annyi Vörösmarty-ja, Berzsenyi-je, Madách-a és Mikszáth-ja? Világáramlatok hullámtorlatai nem törtek meg soha szirtjeinken és nem posványosodtak el lapályainkon. Shakespeare már több ivadékunknak élő, nemzeti írója és Dosztojevszkij, akit a franciák most fedezgetnek föl vagy Ibsen vagy Tolsztoj már apáink olvasmánya is volt.”
  • “El mindennel, ami vidékiesség, lomposság, középszerűség. […] Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk s elképzeljük, hogyha a rovás-írással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói.”
  • “Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad.”
  • “Tragikus nevelésre van szükségünk mindannyiunknak, már a gyermekszobában és iskolapadban is, önvesszőzésre és nem önáltatásra, tragikumunk tudatára, Széchenyi tragikus világtávlatára, mely kétségbeejt és magasba lendíthet. Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a »mester« címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. […] Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

(Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930. febr. 16.)

Balázs Béla, a mindenes

2014.11.30. 19:54 An-jou

Balázs Béla nem várta a sült galambot. Nem várta az állami támogatást, sem a szponzorokat. Nem várta a vállveregető és befolyásos "jóakarókat". Blöffölve, hogy megvan a fedezet, belevágott. Önállóan, egyedül. Ő maga járt ki mindent. Ő szervezte a sajtót, a közönséget, a díszletet, a helyet, a plakátok kiragasztását és a többit, misztériumjátékai első bemutatóján. Ritka pillanata volt a hazai kulturális életnek az 1913. április 21-i délelőtt. A Nyugat matinéján előadták Balázs műveit, méghozzá Bárdos Artúr rendezésében, többek között Kosztolányi Dezsőné (akkor még csak Harmos Ilona!) főszereplésével, Gulácsy Lajos díszleteivel, Bartók Béla zongorakíséretével, Ignotus bevezetésével. Mindezt a Fővárosi Orfeumban. De beszéljen inkább maga Balázs Béla helyettünk! Naplójából a következő részletekre derül fény, az előadással kapcsolatban:

„Aztán jött a főháború. Misztériumaim matinéja. Jól van, mondja Ignotus, de nekem kell az egészet adminisztrálnom, és enyém a felelősség. 500–600 korona deficit is lehet. […] Hazudtam, hogy van anyagi fedezet, holott nem volt, de nekiláttam. Hajmeresztő akadályok voltak. Először nem kaptunk színházat. Végre az Orfeumnál voltunk. […] Színészek keresése. Aztán díszletek. […] Összekölcsönzött szőnyegek és vadbőrök a Szent Szűz vére számára, melyeket magunk aggatunk. És az utolsó éjszaka festettünk egy orfeumi díszlet hátára egy részeg cseh díszletező, Gulácsi [!] és én 7 ajtót a Kékszakállúnak, melyeket azonban nem szabadott kivágni […] A színpadot különben nappali előadásnak nem lehet eléggé elsötétíteni. A Galilei-körtől kaptunk valami klottot kölcsön. Kosztümöket a Nemzetitől, a Minisztérium engedélyével. A premier reggelén érkeztek meg, és egyszer sem próbálta fel senki. […] Nem volt kórusunk. Az Eötvös-kollégiumba mentem fiúkat kérni!! […] Néhány zeneakadémista is jött. 10 nap alatt kellett megtanulni a szerepet. […] Harmos Ilona nem értette Judit szerepét, és szörnyű volt. […] Bárdos, a rendező nem tudott rendezni. Én rendeztem, én súgtam, én szögeztem, én nyomattam a jegyeket, én alkudtam az orfeumigazgatóval gardrób-ügyekben. Szabóval, fésültetővel. Én szereztem Bartóknak zongorát és zongoraszéket (mert a kedvemért ő is közreműködött). Közben sajtóembereknek kellett vagy kellett volna kedveskedni. Délelőtt azonban iskolába jártam tanítani. […] Azonkívül a jegyeladást kellett organizálnom. Jegyeket adni ismerősöknek, kérvén, hogy adják el. Ezeket számon tartani. Könyvet vezetni róla. Plakátokat elhelyezni mindenféle klubokban, intézetekben. Állandóan 10 plakáttal a hónom alatt és 50 jeggyel zsebemben szaladgáltam. Aztán tiszteletjegyeket szétküldeni. Leveleket írni hozzá. Meghívókat. […] Az előadás, kivált a Kékszakállú, szörnyű volt. Egyik színész se értett ti. egy szót sem abból, amit mondott. Nekem már mindegy volt. Én csak attól féltem, hogy előadás közben összedűl a díszlet, mint egy kártyavár. Tűkkel és rajzszögekkel készült. Hát a Kékszakállú komikus is volt. A fények nem gyúltak ki. Vagy máskor és máshol, mint ahol kellett. Csak azért nem volt botrány, mert a publikum úgysem értette, hogy mi történik, tehát nem tudta, hogy az rosszul van. Voltak, akiknek a Kékszakállú zagyva és érthetetlen előadása jobban tetszett. […] Az ellentábor persze ott volt. És az újságokban másnap ömlött a gúny és düh. […] És hat kilót soványodtam. Konstatáltam még azt, hogy értek a színpadhoz, és nagyon jó rendező volnék, hogy szeretem ezt a mesterséget. No és még azt, hogy a misztériumok kitűnőek, és nagyszerűen lehetne előadni őket.”

(Forrás: Balázs Béla: Napló. 1903–1914. Első kötet, vál., jegyz. Fábri Anna, Budapest: Magvető, 1982.)

bluebeard_by_alykam-d37l2np.jpg

(Illusztráció: deviantart.com)

Mari bácsi

2014.11.08. 15:13 An-jou

Rendhagyó asszonyéletrajzot közlünk most. A kis portré szerzője, a fiatal Harmos Ilona színésznőként tevékenykedett, minek köszönhetően közelebbről is ismerte kora hírességeit. Ő ugyan idejekorán elhagyta a pályát, s mikor játszott, akkor is elsősorban kísérleti színházakban, valamint az akkori hatalom szemében nem feltétlen támogatandó társulatoknál, ám olyan nagyságokkal volt alkalma kapcsolatba kerülni, mint például Jászai Mari. Kevésbé ismert visszaemlékezéséből Kosztolányi Desiré mester egyik művének ihletforrása is lelepleződik:

"Jászai Marit általában »királynői« jelzővel illették. Pályatársai a háta mögött Mari bácsinak gunyolták, bár hitem szerint nem volt ő férfias, csak szokatlanul becsületes, egyenes, kemény nő. Impulziv, féltékeny és szenvedelmes, minden ravaszság nélkül való. De ezen az egy »asszonyi«-nak nevezett tulajdonság hiányán tul, igazi asszony. Indulatos, zsarnoki s ez a hibája egyben legnagyobb erényévé vált a szinpadon. Tökéletes volt zsarnoki szerepekben: János királyban, Harmadik Richardban s ott, ahol méltatlankodni kellett. Lázadó volt és zsarnok egy személyben. Roppantul erős ösztönéletet élt s bár holta napjáig müvelte magát, olvasott, sulyos tanulási feladatokat vállalt magára, ösztöneit, a szinpad szerencséjére nem tudta fegyelmezni sem, nemhogy megfékezni tudta volna.

Asszonyi ösztönéletéhez tartozott az is, hogy gyülölte a fiatalabb nőket. Nem is vállalt soha tanitványokat s a szinfalak mögött sem állt szóba egyikkel sem, kivéve akkor, amikor egyikőjüket megpofozta. Ebből komoly ügy keletkezett, márcsak azért is, mert a megpofozott leányzó ugynevezett »urilány« volt. Ha véletlenül proletárgyermek lett volna, könnyebben elsimul a dolog. Jászainak csaknem távozni kellett a Nemzeti Szinháztól. Ugy tudom bocsánatkéréssel és sulyos pénzbirsággal uszta meg. Nem lehetett könnyü számára a bocsánatkérés. Az sem lehetetlen, bár talán merész következtetés, hogy a proletársorból nőtt Jászai Mari öntudatlan osztályharcát vivta ezzel a pofonnal.

jaszai_mari.jpg

Márkus Emília egy izben, a régi Nemzeti Szinház udvarán, kislányos játékossággal, mintegy árulkodón panaszolta nekem – a növendéknek – búgó, dallamos hangján, hogy a »Mirja« – akivel akkoriban egy folyosón lakott a régi Nemzeti Szinház bérházában – milyen »gonosz«, megfojtotta az ő édes, kis kanári madarát, amelyet kalickában kiakasztott a folyosóra nyiló ajtaja elé.

Itt is kinálkozik a magyarázat, hogy a virágjában levő, aranyhajú, sárga tollu kanári, dallamos hangu, könnyen érvényesülő »uri« riválist fojtotta meg jelképesen a kanári madárban. (Ezt a motivumot egyébként Kosztolányi feldolgozta a »Kanári« cimü kis egyfelvonásosában.) Talán Márkus Emilia sem volt kevésbé »gonosz« de az efféle céltalan ösztön-tettektől megóvta őt Jászaiénál jóval céltudatosabb lénye.

Jászai Mari nagy pátoszú, nagy szenvedélyü, hatalmas termetü és hangu, széles mozgásu, nagy szinésznő volt, bár olykor, öregkorára mozdulatait s pátoszát is kótára szedte, már nem »élte« csak lejátszotta emlékezetből a valamikor átélt nagy dallamokat."

(Harmos Ilona Jászai Mariról, kézirat)

 

A "kockafejű" Kosztolányi

2014.10.25. 14:13 An-jou

Ady monográfusa, Bölöni György izgalmas fölfedezéseket tett Kosztolányival kapcsolatban. Tihanyi Lajos fauvista-kubista (kubista expresszionista) képe alapján mélylélektani elemzésre vállalkozott. Nem a művészt analizálta, nem is saját magát mint befogadót, hanem a modellt, aki éppen Kosztolányi mester volt. Nézzük, mire jutott!

„Tihanyi Lajos valamikor igazi lélektépő portrét festett Kosztolányi Dezsőről. A Tihanyi-arckép egy neuraszténiás ember szétdúlt arca, akinek vonásaiban kint ül a gyávaság és a félelem. Teli ez az arc alattomos meglapulásokkal és rajtaütésre váró sunyiságokkal. Hogy megértessem e pszichológiai lárvát, a portrét megtoldom egy kis életrajzzal. Kosztolányi erős katolikus neveléssel Szabadkáról érkezett Budapestre. Atyja gimnáziumi igazgató, ő maga filozopter, könyvek között élt, és belső élményekben fejlődő gyermekkora elzárta a külső emlékes nagy világtól. Életéből hiányzott az igazi »struggle for life«. Korán lett költő. Kabos Ede fedezte fel őt is a Budapesti Naplóban az első Ady-diadalok idején. Nem volt szerelmi élete és nem volt küzdelmes ifjúsága. Mint művelt városi embernek és képzett tanárnak tarsolyában a világirodalom, a német, a francia, a spanyol, az olasz nyelv ismerete, amiket félig már hazulról hozott magával. Ady zsoltárokat lapozgat, debreceni vinkót iszik, szociális csatákat vív Nagyváradon, amikor a gyerkőc Kosztolányinak kisujjában a nyugati irodalom ismerete. Már akkor úgy vélte egész fiatalon – amikor B[udapesti]. N[apló].-nál Ady mellé kezdett felnőni, mint amolyan fiók-zseni –, igazságtalanság, hogy királykodását kell tűrnie annak az Adynak, akit ő parlaginak ítélt. Amikor első verses könyve megjelent, a B[udapesti]. N[apló].-ban, tárcát írt róla a Párizsban időző Ady. Nagyon emlékemben van Adynak ez az írása, mert dicséretei mellett igen alól mutatott helyet a Parnasszuson Kosztolányinak az induló költők sorában. Azon melegében megkérdeztem tőle Párizsban, hogy miért ilyen kegyetlen. »Nem engedem, hogy a fejemre nőjön« – ilyenfélét felelt Ady. Többre becsülte Kosztolányit bizonyára, mint amennyit megírt róla, de nem akarta megszédíteni, megérezte ő az »ellenséget«, a Kosztolányiban lappangó Ady-antagonizmust. Mert Kosztolányinak Ady nem volt démona, s ő egy pillanatig sem volt Ady követője, Ady az ő számára kezdettől fogva a legyőzhetetlen, nagy vetélytárs, a nagy ellenfél, akire csak fogat vicsoríthat titokban, a végzetes ember, aki miatt ő csak halovány csillag lesz a magyar égbolton. Kosztolányi arcán így és ezért kezdtek kiülni azok a sunyi ravaszságok, jellemgyöngeségek, amiknek vonalait a Tihanyi portré elárulja.” (Bölöni György: Az igazi Ady, Budapest: Szépirodalmi, 1966.)

Kosztolányi Dezső Tihanyi Lajos 1914-es festményén:

kd-tihanyi.jpg

Ám Tihanyi Lajos nemcsak Kosztolányi portréját készítette el, hanem két évvel előtte (1912-ben) Bölöni György képét is megfestette:

bölöni.jpg

 Sőt, Tihanyi Ady mestert is megörökítette:

tihanyi-lajos-ady-endre-portreja-1938-1.jpg

 

A kis Dide és Hasfelmetsző Jack

2014.10.16. 23:00 An-jou

Hogyan kerül össze a még gyermek Kosztolányi mester a rettegett sorozatgyilkossal? Édesanyja emlékei szerint Desiré megvetette a meséket, ám helyette a maga kreálta rémmesék világában élt. A Brassói Lapok hasábjain id. Kosztolányi Árpádné Brenner Eulália nyilatkozatot is adott, melynek zaftosabb részleteit idézzük is:

"– Mint fiatal gyerek – meséli édesanyja – megvetéssel fordult el a mesék világától és szótárral szerelte fel magát. A francia és a német nyelvtan volt a kedvelt olvasmánya. Újságokat is nagyon szeretett olvasni. Akkoriban a Hasfelmetsző Jack volt a világ szenzációja és fiam éveken át rettegett az emberi szörnnyel való találkozástól. Félt az utcára menni, az iskolába is kísérni kellett, mert attól tartott, hogy a szabadkai békés házak mentén is feltűnik a Hasfelmetsző." (ifj. Kabán Endre: Kosztolányi édesanyja nyilatkozik, Brassói Lapok, 1938.)

A Hasfelmetsző nevéhez kötött gyilkosságok 1888 és 1891 között történtek, tehát akkor, amikor az 1885-ös születésű Kosztolányi még valóban kisgyerek volt. "A gyilkosságok azonnali következményeként – és a későbbiekben szintén – Hasfelmetsző Jack a gyerekek mumusa lett. Ábrázolása gyakran rémisztő volt. […] Az 1960-as évekre Hasfelmetsző a »ragadozó arisztokrácia szimbólumává vált«, és cilinderes úriemberként ábrázolták. A Hasfelmetszőről kialakult (vagy a média által kialakított) kép keveredett más horrortörténetekkel, illetve azok elemeivel, szimbólumaival, szereplőivel, vagyis egyszer Drakulát idéző sötét köpenyt adtak rá, máskor pedig az emberi szervek iránti megszállottságát a Frankenstein-történetre emlékeztető módon hangsúlyozták." (Wikipédia)

hasfelmetszo.jpg

Ám nemcsak Kosztolányi félt a Hasfelmetszőtől, hanem későbbi felesége, Harmos Ilona is. Visszaemlékezéseiben a következőket olvassuk: "Télen sokat kell félni. […] Az utcán félek a hasmetszőtől. Jack, a hasfelmetsző biztosan arra lakik valahol a Múzeumkert felé, a Vas utca táján, mert ha a pesti mamához megyek, akkor kell leginkább félni tőle. Akárcsak Piroskának a farkastól. A kocsiút közepén megyek, hiába kiabál a Freulein, hogy ne szaladjak el mellőle. A hasmetsző valamelyik kapu alatt leskelődik. Múltkor leszaladtam a Wesselényi utca sarkára irkát venni, s egy bácsi hívott, menjek be vele a kapu alá, mutat valami szépet, én bementem, kinyitotta a télikabátját, és mutatni akart valamit, valami fehéret; borzasztón megijedtem, kirohantam, nem is emlékszem már, hogy értem haza. Nem mondtam meg senkinek, még Marinak sem, mert akkor tudom, nem engednek le többet egyedül irkát venni.

Hátha ez lehetett Jack, a hasmetsző, pedig soványabbnak és szegény ruhájúnak gondoltam." (Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem, Bp., Noran, 2003.)

Világirodalmi ripacskodás

2014.10.13. 22:32 An-jou

Kosztolányi Desiré 1929-ben megírta híres Ady-ellenes pamfletjét, melyre igen sok író reagált. Ezúttal – néhány jellegzetes idézet kiemelésével – Márai Sándor szövegére szeretnénk fölhívni a figyelmet, aki (Desiré mesterhez hasonlóan, bár más tónusban) szintén meglehetősen élesen bírálta Ady művészetét:

„Kosztolányi Dezső cikkét elsőrangú kritikai írásműnek tartom és mindenben egyetértek vele. Élvezem a ritka, tiszta csengésű kritikai hangot, a nyugodt és rezignált bátorságot, mellyel súlyos megállapításait előadja. […] boldog és felszabadult »Végré!«-vel köszönthették e sorokat mindazok, akik az irodalmi front másik oldalán, túl a quanante-on […] állanak, – tehát mindazok, akik Adyval vacsoráztak, feltűnését vállvonogatva vagy hangos beleegyezéssel közelből figyelték, s testi és üzleti ügyeiről, adminisztrációja titkairól sokmindent tudtak, sokszor bizony kevéssé épületes dolgokat. […]

Nehéz vitatni, hogy Ady Endre a világirodalom legnagyobb ripacsainak egyike.”

„Valami dagályos, szenvelgő irodalmi kéjencség ösztökélte őt időnként, hogy egyenetlen költői potenciáját attrakciókkal leplezze, melyeknek láttán az érzékeny olvasó kínlódva fordul el és szégyenli magát. […] Messiánizmusa reám […] mindig bonvivántszerűen hatott. […]

engedjék meg, hogy a veszedelmes úton tovább kísérjem Kosztolányit, aki haláltmegvető bátorsággal állapította meg, hogy a költő »nem tündököl a lángész kápráztató fényével, helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett«. Tegyük hozzá: ebben az értelemben Kosztolányi mellett sem. Kár szerénykedni.”

„Állandóan szenvedtem szemérmetlensége miatt. […] Ady nem volt trágár műveiben, rosszabb volt annál: szemérmetlen volt. […]

Primitív költő. Páris, Nyugat, kultúra úgy lógnak rajta, mint a vademberen a frakk. […] Rikkantása gyakran modoros, érezni, hogy nem a felbuzdult torok süvölti spontán, hanem elébb krákogott és gyakorolt. […]

Állandó harci táncot jár önmaga körül, személyes jó viszonyban van az Istennel, mint Mózes.”

„nehéz lemondani a csábításról, hogy Kosztolányi erényei mellett ne mérjük fel Ady hibáit. […] Az egyik a legnagyobb felelősségérzettel dolgozott, a másik rendkívül felelőtlenül. […] Minden megvan benne, ami nincsen Adyban. Miért, hogyan lehet, hogy ma nincs Kosztolányi-kérdés?”

„Kosztolányi például, akitől még annyit várhatunk, számomra ez idő szerint legerősebben Ady Endréről írt különvéleményében él: egy írásmű, melyért írója egész írói és emberi exisztenciájával helyt áll, s vitairata műremek.”

„Nem tudom, hogy [Ady] »költőfejedelem« volt-e, »nagy költő«, »primus inter pares«. Ezek szavak. Egyszerűen költő volt. Több nem lehet senki.”

harlequin.jpg

Fehér Klára Irodalmi-díj 2015

2014.10.06. 17:23 An-jou

A Nemes László író és műfordító által, 2003-ban alapított Fehér Klára Irodalmi-díj Kuratóriuma a 2015-ös évben is várja a tehetséges fiatalok jelentkezését. A díjat minden évben egy – esetleg megosztva két – fiatal, 40 év alatti magyar író kapja, a díjkiosztást megelőző egy-két évben írt, illetőleg megjelent, bármely irodalmi műfajba tartozó, a névadó Fehér Klárának humanista, a mindennapi élet tisztaságáért küzdő szellemiségét idéző munkájáért.

A díjkiosztásért felelős alapítvány székhelye a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Kuratórium tagjai pedig: Nemes László író és műfordító, a díj alapítója, Görgey Gábor író, Tarján Tamás irodalomtörténész, valamint Arany Zsuzsanna irodalomtörténész.

A korábbi díjazottak között szerepelt Esze Dóra, Nyilas Attila, Bene Zoltán, Prágai Noémi, Novák Valentin, Merényi Krisztián, Kiss Mirella, illetve legutóbb (2012-ben) J. Szabó Piroska.

A 2015. évi pályázat beküldési határideje: 2015. január 31.

 

Cím: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.

 

A pályázati anyagot postai úton kérjük eljuttatni a fenti címre. A borítékon kérjük külön jelezni: Fehér Klára Irodalmi-díj. Az elküldött munka kísérőlevelében pár soros bemutatkozást is kérünk a szerzőtől.

 

Bővebb információ: feherklaradij@gmail.com

 

paper-pen-handwriting-photo-wallpaper-1920x1200.jpg

 

Vezércikk sajtfecniken

2014.09.20. 14:44 An-jou

A Budapesti Napló fénykorában a főszerkesztő Vészi József volt. A napilap munkatársai között az 1900-as évek legelején Ady Endrét, Biró Lajost, Csáth Gézát, Erős Gyulát, Hegedűs-Bite Gyulát, Kabos Edét, Lengyel Gézát, Molnár Ferencet, Pfeiffer Ignácot, Rózsa Miklóst és Szini Gyulát találjuk. Az olvasóközönséget a radikalizmusra fogékony liberális értelmiség, valamint a budapesti felső középosztály adta, ám ennek ellenére pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, és példányszámuk is alacsony volt a többi országos sajtótermékéhez képest. Olvasótáborukon belüli népszerűségüket nem utolsó sorban fiatal munkatársaiknak köszönhették. A külsős szerzők között a Társadalomtudományi Társaság balszárnyát képviselő Jászi Oszkár és Rácz Gyula neve is szerepelt.

A gárda egyik legnépszerűbb alakját, Ady Endrét maga Vészi fedezte föl, és szerződtette a Budapesti Napló munkatársául. 1929-ben, amikor A Toll című folyóirat ankétot rendezett Ady írásművészetéről, Vészi megosztotta a nagyközönséggel is a “fölfedezés” történetét. Ezúttal ezt a beszámolót idézzük:

„A véletlen úgy hozta magával, hogy Ady Endrét, ezt az üstököst, én találtam először meglátni. […] Mikor én a Budapesti Naplót szerkesztettem, egy szép napon a posta Nagyváradról valami különös kéziratot hozott elibém. Keskeny papírlapokra ceruzával odavetett írás volt. Tárgya: a nagyváradi jogi akadémián előfordult kereszt-tüntetések, melyeknek éle Somló Bódog professzor ellen irányult. Fővárosi lapok szerkesztőségeiben a vidéki újságírók ilyetén küldeményeivel kurtán furcsán szokás elbánni. A szerkesztő egy röpke pillantást vet a kéziratba, s tíz közül kilencet beledob a papírkosárba. Ezzel a kézirattal azonban nem lehetett ilyen statáriális módon végezni, már csak a kézirat külső alakjánál fogva sem. Egy-egy keskeny papírlapra, mely alig volt valamivel szélesebb egy étterembeli fizetőpincér számolólapjánál, négy-öt nyomtatott sornyi írásnál több alig volt odavetve. Aki így ír cikket, az, úgy éreztem, csak különös ember lehet. Hát elolvastam az első lapokat és azonnal meg kellett éreznem az írásban egy szárnyaló lélek csapongását, valami hallatlan lendületet, csodás színességet, sziporkázó elmésséget és a magyar nyelvnek őserejű bűvös gazdagságát. Tartalmát nézve pedig, lehetetlen volt föl nem ismerni a cikkíró becsületes, bátor, sőt merész liberális felfogását. Kis mestermű volt a cikk, s én habozás nélkül kiadtam első vezércikknek, másnap pedig élénk megelégedésemre észlelhettem, hogy a közönségnek az új hang megnyerte tetszését. A szerző nevét azonban nem közölhettem, mert a cikk csak két betűvel volt jegyezve. A két betű ez volt: »a. e.«.” (Vészi József: Ady Endre, A Toll, 1929. júl. 7.)

ady.jpg

Hullaínség

2014.09.11. 22:59 An-jou

Nagy a tudomány hullaínsége. Legalábbis ez derül ki Az Est 1914 februári cikkéből, melyet főként erősebb idegzetű olvasóink figyelmébe ajánlunk:

Fényes László: Az egyetemek hullaszükséglete, Az Est, 1914. febr. 10., 9.

Lenhossék tanár terve. Ankét az új rend felől

Emlékeznek-e még a holtak néma panaszaira?

Egy éve, hogy sokszor írtunk róluk: anya nem kapta meg a fia holttestét, mert a kórházi szolga átadta azt az anatómiai intézetnek, máskor és legtöbbször pedig a törvényszéki orvostani intézet felhasználta a tudomány hullaszükségletének ügyét üzletre s aki el akarta temetni holttestét, az különböző díjakat volt kénytelen lefizetni a morgue-nak. Nálunk még a holttestekkel is visszaéltek s üzletet alapítottak szegény emberek kegyeleti érzésére. Ezért volt szükséges felemelni a közvélemény szavát.

A különböző szempontból tett felszólalások nem is voltak eredménytelenek. A főváros és a Munkásbiztosító Pénztár belátta a Szvetenay utcai morgue állapotainak lehetetlen voltát, de legfőképpen a bíróság és az igazságügyminisztérium szüntette be Ajtai tanár birodalmát. Ezzel azonban a kérdés korántsem oldatott meg, mert hiszen a kegyeleti és a humanitárius szempontokkal a tudomány érdekei sokszor ellentétesek. Az Est már akkor hangsúlyozta, éppen a saját igazságával szemben is: elsőrendű érdeke az orvostudománynak, hogy kellő mennyiségű holttest álljon az egyetemek rendelkezésére, mert enélkül az orvostudomány ábécéjét: az anatómiát nem lehet tanítani.

morgue.jpg

Dr. Jankovich Béla kultuszminiszter éppen ezért, igen helyesen, elhatározta a hullaszolgáltatás kérdésének rendezését s e célból most szombaton ankétot tartott, előzetesen megbízván dr. Lenhossék Mihály egyetemi tanárt, hogy memorandumban ismertesse az értekezlet elé a kérdés anyagát. Ezen az értekezleten mindenféle hatóság képviselve volt, csak éppen azok nem, akiknek – a szó legszorosabb értelmében – bőrére megy a dolog. A szegény és a kis emberek, a maguk lelkének érzésével és társadalmi helyzetük lehetőségeivel nem voltak képviselve az ankéton. Éppen ezért, amikor Lenhossék tanár előterjesztését és a kérdés megoldására való tervezetét  – amelyet elvben elfogadtak – ismertetem, hangot fogok most adni a mi eddigi – és teljesen jogosult – nézőpontunkból való érdekeknek is.

Dr. Lenhossék memoraduma

Az európai hírű anatómus memorandumának bevezetésében mindjárt azt mondja: