HTML

Biográfus

Az életrajz műfaja reneszánszát éli. A Biográfus blogja az életrajz írásával, esztétikájával kapcsolatos érdekességeket szeretne megosztani olvasóival, illetve ízelítőt adni egy készülő Kosztolányi-életrajz műhelytitkaiból. Ám ezenkívül más alkotók életrajzába is bepillantást kíván nyújtani, leveleken és más dokumentumokon keresztül.

Hirdetés

Pókszerelem Halloweenre!

An-jou 2013.10.31. 14:28

Rákos Sándor Pók-románc című versével köszöntjük az idei Halloweent!

Pók-korában jól ismertem kegyedet,
lenge háló csücskén fogtunk legyeket.
Fölöttünk egy kancsal poszméh lebegett,
nyolc kacsója is volt Önnek, s ezeket
mind megkérte az a méh, kit kegyed
három álló hétig szeretett.
S végül persze megevett.

Spider_Witch_by_GENZOMAN.jpg

Címkék: halloween pók-románc

Szólj hozzá!

This is the end…

An-jou 2012.12.19. 17:12

(Blogunkon Kosztolányi Dezső Világ vége című jegyzetével emlékezünk meg a maja naptár utolsó dátumáról, 2012. december 21-ről.)

Megint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:

Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs tisztában a világmindenség etikettjével.

*

Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.

*

Csak néhány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsüllyednének a levegőben.

*

Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbé találom félelmesnek. Ha most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem, amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana, ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő adag ebből a keserű méregből.

*

De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papiros-fogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.

*

end-of-the-world.jpg

A föld pedig tovább rohanna a maga útján. Még csak le se csavarnák világító lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.

*

A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Világ vége, in Tinta, 1916, 212–213.
Szkennelve lásd: www.kosztolanyioldal.hu – galéria/kötetek menüpont)

Címkék: kosztolányi világvége doors the-end

Szólj hozzá!

Wagner és Velence

An-jou 2012.10.11. 14:42

A híres német zeneszerző-zeneköltő-esztéta, az összművészeti törekvések apostola Parsifal című operájának írása közben már egészségi problémákkal küzdött. A mielőbbi fölépülés reményében, 1880 januárjában Dél-Olaszországba utazott. Ravellót is meglátogatta, ahol a Villa Rufolo kertjének látványa olyannyira megihlette, hogy alkotói képzeletében Klingsor varázskertjévé vált. Augusztusban Sienában időzött, ahol a helyi dóm bűvölte el. Meg is kérte Pável Zsukovszkijt, a Parsifal díszlettervezésével megbízott orosz festőt, hogy az első és a harmadik felvonás Szent Grál-templomát e remekműről mintázza.

1880 novemberében a müncheni Hoftheater zenekara élén vezényelte operája előjátékát. 1881 végén azonban újra Itáliában találjuk, ám ezúttal Palermóban. A Parsifal első tizenhat előadása után Velencébe utazott, ahol a Bardi gróf tulajdonában lévő, huszonnyolc szobás Palazzo Vendramin-Calergi egy szintjét bérelte. Rövid bayreuthi kitérő után ismét a lagúnák fővárosában pihente ki fáradalmait.

3507117447_30919b2657.jpg

(Fotó: Casinó di Venezia)

Wagner 1858-ban járt először Velencében. Már akkor megjegyezte egy Liszt Ferenchez írott levelében, hogy ez a város a világ legcsendesebb helye. A Palazzo Giustiniani-ban lakott, nem messze a Ca' Rezzonicótól. A Szent Márk térre járt ebédelni, ahol a színes városi forgataggal találkozott. A gondolások dala azonban rabul ejtette. Visszaemlékezésében (Mein Leben) arról vall, hogy ez a dallam volt számára a leginkább „velencei”, és még a Trisztán és Izolda komponálásánál is visszacsengett fülébe.

Összesen hatszor zarándokolt el Velencébe. Itt is halt meg, 1883. február 13-án. Dolgozóasztalánál ült, mikor szívrohamot kapott. Éppen A férfi és a nő című esszéjén dolgozott, Zsukovszkij elbeszélése szerint. Hans Richter az utolsó szavakat – egy befejezetlen mondatot – is idézi: „A fiamnak kellene…” A későbbi életrajzírók azonban több változatot is fölsorakoztatnak, az utolsó órák krónikájának fölelevenítésekor.

Wagner halotti maszkját Augusto Benvenuti készítette. Bár a Mester Velencében adta vissza lelkét teremtőjének, mégsem a híres San Michele szigeten temették el, hanem Bayreuthban, villájának, a Wahnfried-nek közelében.

A Palazzo Vendramin-Calergi épületében jelenleg a velencei Casinó működik (Casinó di Venezia), valamint a Wagner Múzeum. Mikor D'Annunzio meglátogatta a szobákat, a következők szavakkal távozott: „Ebben a palotában a lelkek hallják Richard Wagner utolsó leheletét, mely megörökítette önmagát, mint a dagály, amely a márványt mossa”.

3507117639_ec238239e6.jpg

(Fotó: Casinó di Venezia)

A helyi Wagner Társaság – más kulturális szervezetekkel együttműködve – számos kiállítást, előadást, kerekasztal-beszélgetést szervez az épületben, biztosítva a hely szellemének megőrzését. Bővebb információ: http://www.casinovenezia.it/en/museo_wagner.jsp

100_4093 copy.JPG

(Fotó: AnJou)

Címkék: velence wagner zsukovszkij

Szólj hozzá!

Ralph Waldo Emerson. Written by Desiré

An-jou 2012.09.20. 21:00

"Emerson 1803-ban született Bostonban. Egy bostoni templomban unitárius prédikátor – unitárius apostolnak nevezik – majd otthagyja papi állását, Európába jön, ahol megismeri irodalmunkat, mely végzetes hatást gyakorol reá. Írásaiban is: pap és prédikátor. A természet, egyéniség, fölvilágosodottság, áhítat, költészet, lángész, jóság, alázat, bölcsesség szeretetét hirdeti, Carlyle-éhez hasonló ideges és színes nyelvezeten, egyéni erővel. Fő munkája, mely legnagyobb sikert ért el: »Az emberi szellem képviselői« (Akadémiai kiadás, Szász Károly fordítása). Verseit ugyanez a szellem lengi át. Ezek a költemények az Isten, a természet és ember rejtélyes, örök megnyilatkozásaival foglalkoznak. »Delphii jós ő – írja Emersonról, a költőről egy angol esztétikus – az istenek híradását továbbítja a halandóknak, kik szentélyéhez járulnak.« Emerson 1882-ben halt meg."

emerson.jpg

Kosztolányi Desiré mester szavai után idézzük magát Emersont! Az itt következő gondolatokat Önbizalom című munkájában fejtette ki részletesen:

„Bízz magadban. Minden szív erre az acélhúrra rezeg. Fogadd el a helyet, amit az univerzum talált számodra – a kultúrádat, a közösségedet, a körülményeidet. A nagy emberek mindig ezt tették.
 Mint a gyermekek, természetesnek vették 
a világ kalandját, amelybe beleszülettek. […]

A társadalom egy nyilvánosan fenntartott részvénytársaság. A részvényesek saját befektetésük megtérülése érdekében megegyeznek abban, hogy feláldozzák mindenki szabadságát és egyediségét. A legjobban értékelt erkölcs a konformitás. Az önbizalom ennek épp az ellentéte. A Társaság Útja nem az igazságé és a kreativitásé, hanem a címkéké és a vámoké. […]

Ha emberi lénnyé akarsz válni, légy nonkonformista. Ahhoz, hogy tartós hozzájárulást tégy a dolgokhoz, ne engedd magad behatárolni azzal, amit jónak címkéztek, hanem fedezd fel magadnak, hogy tényleg jó-e. Semmi sem szent igazán, 
csak a saját elméd becsülete. […]

Az egyetlen helyes dolog az, ami összhangban van a becsületemmel; az egyetlen helytelen az, ami ellene van. […]

Szégyellek rágondolni is, hogy milyen könnyedén adjuk meg magunkat címeknek és jelvényeknek, nagy társaságoknak és halott intézményeknek. Nagyra becsült és nagynak mondott emberek sokkal jobban befolyásolnak engem, mint kellene. Elnyomás nélkül kellene élnem, emelt fővel, és mindig a színtiszta igazat beszélve. […]

Amikor egy elme egyszerű
 és isteni bölcsességet kap, 
a régi dolgok letűnnek –
stratégiák, tanárok, templomok dőlnek össze;
 az egyszerű elme él most; 
és beolvasztja a múltat és jövőt 
a jelen pillanatba. […]

Az ember félénk és védekező. Többé már nem jár egyenes tartással. Nem meri mondani, hogy »Én úgy gondolom« vagy hogy »Én… vagyok«, hanem helyette valami szent vagy bölcs szavait idézi. Szégyelli magát a fű pengéjéhez vagy a nyíló rózsához hasonlítani. Az ablakom alatt nyíló rózsák nem hivatkoznak
korábbi vagy jobb rózsákra; önmagukért vannak; 
Istennel léteznek a jelenben. Nincs idő rájuk. Egyszerűen csak a rózsa van, tökéletesen létezésének minden pillanatában. A még ki nem nyílott bimbóban teljes élettel rendelkezik. A kinyílt virágban nem lesz neki több; a levéltelen gyökérben nem lesz neki kevesebb. A természete elégedett, és elégedetté teszi a természetet, pontosan ugyanúgy minden pillanatban.

 De az ember halaszt és emlékezik. Nem a jelenben él; visszanéz és megbánja a múltat, vagy elvakulva az őt körülvevő gazdagságtól, lábujjhegyre áll, hogy előre lássa a jövőt. Nem lehet boldog és erős, amíg nem él ő is a jelenben a természettel, az időn átlépve. […]

Manapság csőcselék vagyunk. Nem tiszteljük a nagyokat, sem nem fegyelmezzük magunkat, hogy belső inspirációért magunkba nézzünk, hogy eggyéváljunk a belső óceánnal. Ehelyett az inspirációnk kifelé fordul, hogy egy pohár vizet kérjen valaki más kútjából. Egyedül kell járnunk. […]

A mai idők nem hoznak létre nagy és tökéletes embereket. Olyan férfiakat és nőket akarunk, akik megújítják az életet és a társadalmat, de azt látjuk, hogy a legtöbb ember nem tudja elérni a céljait, nem tudja kielégíteni a saját vágyait, törekvéseik csupán töredékét teszik ki a valós adottságaiknak, és az összes napot és éjszakát hajlongással és koldulással töltik. A háztartásunk szegényes, a művészetünket, a hivatásunkat, a házasságunkat, a vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta nekünk. Kerüljük a sors durva harcait, ahol az erő születik. […]

Ragaszkodj önmagadhoz; sose utánozz másokat. Bármikor átadhatod saját tehetséged egy teljes élet felhalmozott erejével. De ha másolsz valakit, soha nem fogsz többel rendelkezni, mint pillanatnyi résztulajdonjoggal. Azt, aki a legjobbat tudja nyújtani,
 senki sem taníthatja, csak maga a Teremtő. […]

Semmi sem hozhat békét számodra, csak önmagad.”

onbizalom.jpg

Címkék: emerson önbizalom written by desiré

Szólj hozzá!

Ponte delle Tette

An-jou 2012.09.07. 15:20

A Ponte delle Tette, azaz a „Csöcsök hídja” – mely nevet a 15. század végén kapta – Velencében, a Rialto piac mögötti városrészben található. A híd két, egymással szomszédos bordélynegyedet kötött össze, ahol kurtizánok várták az arra tévedő vándorokat. Mikor a Velencei Köztársaság vezetősége úgy ítélte, hogy a homoszexualitás terjedése veszélyt hozhat a város szociális ügyeire, azzal védekeztek, hogy a női prostitúciót kezdték fölkarolni. 1509-re már összesen 11.565 örömlány tevékenykedett a városban. Természetesen a katolikus ünnepek alkalmával szabadnapot kaptak, és amúgy is rendszeresen ellenőrizték őket. Adóik pedig a város bevételeit jelentősen megnövelték.

100_4071 copy 2.JPG A kurtizánok nagyobbik része középosztálybeli családokból került ki, s a művészetekben és az idegen nyelvek ismeretében egyaránt járatosak voltak. A prostitúció arra kínált lehetőséget számukra, hogy egyfelől elkerüljenek otthonról, másfelől jómódúak lehessenek, illetve nemesemberekkel kerüljenek össze. Sokuk híressé vált Velence-szerte, s megbecsülésnek örvendett (cortigiana onesta). Idővel maguk választhatták meg klienseik körét is. Élettörténetük és társadalmi szerepük több irodalmi és filmművészeti alkotás alapjául is szolgált.

Courtesan-6.jpg (Jan Ison Photography)

A Ponte delle Tette volt tehát az egyik helyszín, ahol a hölgyek közszemlére tehették bájaikat – sőt, egy időben kötelezték is őket erre –, hogy bebizonyítsák: ők bizony nők a javából! De a környező épületek ablakaiból is szívesen kitekintgettek lenge öltözékükben, így a hídon átkelő vendég már a kéjlak fölkeresése előtt tudhatta, kivel is lesz dolga. Az 1700-as években Casanova mester is gyakorta megfordult errefelé, mikor olcsóbb kalandokat keresett, s nem a férjezett szépasszonyoknak kívánta csapni a szelet. De egy apácát is éppen ezen a környéken sikerült elcsábítania, megunván a kurtizánokat.

ponte-2.jpg (Fotók: AnJou)

Címkék: velence casanova ponte-delle-tette

Szólj hozzá!

Caffe Florian

An-jou 2012.08.31. 15:28

1720. december 29-én nyílt meg a legendás velencei kávéház, a Caffe Florian, a Szent Márk téren. Itália legrégibb kávézóját Floriano Francesconi alapította, aki eredetileg Alla Venezia Trionfante néven indította el vállalkozását. Hamarosan azonban már mindenki csak „a Florian”-nak hívta.

A hely nem sokkal később már a mindenkori elit találkozóhelyévé vált: politikusok, nagykövetek, kereskedők adtak itt egymásnak randevút, valamint a művészeti élet jeles képviselői is megjelentek. Mivel a Florian fogadott első ízben nőket is vendégekként, így nem csoda, ha maga Casanova is föl-fölbukkant termeiben, s olykor különböző szerencselovagok is betévedtek. A politikusok közül olyan neves személyiségek fordultak meg itt, mint például Daniele Manin vagy Silvio Pellico. A művészek közül pedig talán minden jelentős alkotó betette ide a lábát, az elmúlt közel három évszázad alatt. Lord Byron e kávéház asztalai mellől hirdette a függetlenségről és a szabadságról szóló tanait. De megfordult itt Goethe, Madame de Staël, Chateaubriand, Dickens is, valamint gyakran ellátogatott ide D'Annunzio, legendás színésznő-szerelmével, Eleonora Duse-vel. Rousseau, Rubinstein, Modigliani és Antonio Canova szintén megittak egy-egy kávét a teraszon. Igor Sztravinszkij és Ezra Pound sem maradtak ki a vendégek közül, akik köztudottan Velencében is haltak meg, s sírjuk a San Michele temetőszigeten található, az evangélikus parcellában. Ám Henry James, a nagy Itália-rajongó amerikai sem hagyhatta ki a Floriant, sőt még regényeiben is szerepeltette. Az Aspern-levelek (The Aspern Papers) hőse is betér ide, valamint a The Wings of the Dove-ban is fontos helyszínné válik.

100_4044 copy.JPG

Richard Wagner, a velenceimádó zeneköltő szintén ücsörgött itt, s Hugh Honour elbeszélése szerint azon siránkozott a kávéházi asztaloknál, hogy zenedrámái nem kapnak elég tapsot. Ám Marcel Proust is betévedt ide, s ha nem is az Á la recherche du temps perdu oldalait rótta itt – mert azt például a londoni Ritz-ben tette –, de Ruskin-fordításait a Florianban javítgatta. S hogy magyar vonatkozást is említsünk: Kosztolányi Dezső, aki minél többször igyekezett ellátogatni Velencébe, szintén nem hagyhatta ki a Floriant.

Nem csoda, hogy ennyire népszerű nemzetközi találkozóhellyé vált a Florian, hiszen egyfelől gasztronómiailag is kiemelkedő a kínálata – különböző kávéfajták, saját csokoládék, teák, bonbonok, borok és likőrök kaphatók itt –, másfelől az enteriőr is vonzó lehetett sokak számára. Több terem – köztük a politikusok kedvence, a Sala del Senato – fogadja ugyanis a vendégeket, melyeket freskók díszítenek, valamint a 20. századtól a modern műalkotásoknak is helyet adtak. Sőt, a Florian asztalainál találták ki a Velencei Biennálé (Biennale di Venezia) ötletét is, amely 1895-től rendszeresen megrendezett rangos művészeti esemény lett. Ezenkívül a Florian vezetői kezdték el járatni a Gazzetta Veneta-t, az első olasz napilapok egyikét is.

A kávéháznak állandó kis kamarazenekara is van (caffe-concerto), mely kora tavasztól késő őszig folyamatosan játszik klasszikusokat és népszerű, könnyedebb muzsikákat. Ugyanakkor e neves vendéglátó egység nem pusztán szórakoztatni kíván, hanem egyfajta életstílust is közvetít. Saját márkájú termékeik – parfümök, kendők, porcelánok, ékszerek, zenei CD-k, könyvek – olyan életfelfogás szimbólumaiként is fölfoghatók, amely az eleganciáról, a stílusról, a szabad és nyitott gondolkodásról, s egyáltalán a „dolce vita” egyfajta intellektuális és kissé ínyenc megéléséről is szól. Ahogyan a cég ars poeticájában olvasható: „a divat és a művészet színpada”.

Bővebb információ: www.caffeflorian.com

100_4046 copy.JPG

(Fotók: AnJou)

Címkék: velence kosztolányi wagner byron caffe-florian henry-james

Szólj hozzá!

Casanova és a boszorkányok

An-jou 2012.08.17. 16:08

Casanova Mester visszaemlékezéseiben olvassuk: "A gondolából kiszállva belépünk egy nyomorúságos oduba, ahol mocskos ágyon egy öregasszony ül, karján macska, és körülötte még vagy öt-hat másik macska. Ő volt a muranói boszorkány. A két öregasszony hosszú megbeszélést folytatott, amelynek én lehettem a tárgya. A forli tájszólásban elhangzott párbeszéd után a boszorkány kapott egy ezüst dukátot nagyanyámtól, mire kinyitott egy ládát, engem karjába vett és berakott a ládába. Lelkemre kötötte, hogy ne féljek, ami már önmagában is bőven ok lett volna rá, hogy félni kezdjek, ha elég eszem van hozzá, de tompaelméjű voltam. Nyugodtan meghúzódtam egy sarokban, orromra szorított zsebkendővel, mert az orrom még mindig vérzett, és a továbbiakban alig izgatott, hogy micsoda zenebonát csapnak körülöttem. Hallottam, amint hol sírnak, hol nevetnek, hol meg kiáltoznak és a ládát csapkodják. Engem az egész közönyösen hagyott. Végre kihúznak a ládából, orrvérzésem eláll. Ez a különös asszony összevissza babusgat, levetkőztet, ágyba fektet, szereket éget, egy lepedőben összegyűjti a füstjüket, engem belecsavar ebbe a lepedőbe, rám olvas, aztán kicsavar a lepedőből és öt nagyon kellemes ízű drazsét tesz a számba. Majd valami jó illatú kenőccsel bekeni a halántékomat és a tarkómat, végül felöltöztet. Azt mondja, hogy orrvérzésem lassanként megszűnik majd, feltéve, hogy senkinek nem mondom el, mi mindent tett gyógyulásom érdekében, ezzel szemben minden vérem elfolyik és meghalok, ha a titkot nem őrzöm meg. Majd tudtomra adja, hogy másnap éjjel egy bájos hölgy fog meglátogatni, tőle függ a szerencsém, de csak akkor, ha lesz elég erőm, hogy senkinek ne szóljak erről a látogatásról. Ezek után elindultunk: nagyanyám meg én hazamentünk.

witch3d.jpg

Alighogy lefeküdtem, már el is aludtam, és elfeledkeztem a beígért látogatóról, de néhány órával később, amint felébredtem láttam, vagy legalábbis látni véltem, amint a kandallóból kilép egy gyönyörű nő, pompás szövetből készült, abroncsos szoknyában, fején drágakövekkel kirakott koronával, amely csak úgy csillogott-villogott. Lassan, méltóságteljesen és szelíden közeledett felém, majd leült az ágyam szélére, zsebéből üvegcséket szedett elő, és bűvös szavakat mormolva fejemre öntötte tartalmukat. Miután hosszabb beszédet intézett hozzám, amelyből egyetlen szót sem értettem, megcsókolt és eltűnt, ahogyan jött, én pedig újra elaludtam.

sexy_witch_by_micropilot-d2xpgwu.jpg

Nagyanyám másnap a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak senkinek a látogatásról, mert ha igen, meghalok. Ő volt az egyetlen nő, akinek vakon hittem, és aki rászoktatott, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjek a parancsainak, ezért aztán visszaemlékeztem a jelenésre, és hétpecsétes titokként születő emlékezetem legrejtettebb zugába zártam el."

(Forrás: Casanova Velencéje. Irodalmi útikalauz, Budapest: Atlantisz, 2010, 26–27.)

Címkék: velence casanova boszorkány

Szólj hozzá!

Asszonyéletrajzok. 1. Dénes Zsófia

An-jou 2012.07.01. 14:15

Új sorozatunkban a századforduló híres asszonyainak életútját mutatjuk be, röviden. Elsőként Dénes Zsófia legendás szerelmeire esett a választásunk, aki nem kevesebb, mint 102 évet élt (1885–1987). József Attila-díjas író és újságíró volt (1981). Ady Endre egykori menyasszonya, majd barátja és életének krónikása. A Budapesti Tudományegyetemen folytatott irodalmi és művészettörténeti tanulmányokat, majd 1912-től a Pesti Napló, utána a Világ című szabadkőműves lap párizsi tudósítója volt. Balázs Béla révén 1913 őszén megismerkedett Ady Endrével, akinek rövid ideig menyasszonya, majd élete végéig barátja volt.

Ahogyan a Huszadik Század című folyóirat 1940 augusztusában már ír erről a liaison-ról:

"A fiatal asszonyban volt jócskán idealizáló hajlam, ő a férfit csak a költő glóriáján át tudta látni. Erre szükség is lehetett. Ady a szerelemben nem volt idealista, hűség, felelősségérzés még mint fogalom sem igen szerepelt elgondolásaiban, jogot érzett minden nőre a világon. Inkább szerettette magát, mint szeretett, örült, ha anyáskodtak vele, babusgatták, bajaiban sajnálgatták.

Lekötni magát egy nőhöz nem akarta és nem is tudta, egy folyamatban lévő szerelmi kapcsolat nem volt neki akadály a legvadabb tobzódásokra más nőkkel, akár a legalantasabb minőségűekkel is. Erről bizonyító adatokat olvashatnak Dénes Zsófia könyvében azok, akik a költőt nem ismerték. Barátai már ekkor is tudták ezt, mert ő nem volt diszkrét, szeretett női ügyeivel eldicsekedni, olyanokkal is, amiket jobb lett volna elhallgatni. Ebben bizony cinikus is volt.

Hamarosan eljegyezték egymást. Zsófiában élt annyi polgári érzés, hogy ragaszkodott a házasság formáihoz. Tudta, megtanulta, mit vállal, mégis akarta a házasságot, fiatal önbizalma, szerelme, optimizmusa valami védőangyal szerepet jelölt ki neki Ady mellett. A házasságot az asszonyka anyja akadályozta meg erélyes fellépéssel. Ezt nem is lehet tőle rossz néven venni. Amit Ady betegségéről, alkoholizmusáról, életmódjáról hallott, az teljesen elég volt egy jócsaládbeli anyának."

1916-ban aztán anyja egyetértésével Zsófia hozzáment a török szultán egyik miniszterének orvos fiához, akivel Svájcban, Németországban és Ausztriában élt. 1918-ban Szabó Ervinen keresztül bekapcsolódott a forradalmi propagandamunkába, a Vörös Újság szerkesztőjeként. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, Bécsbe emigrált, ahol a Bécsi Magyar Újság című baloldali politikai napilap munkatársa lett. Ez volt az a lap, amely Kosztolányi Dezsőt oly élesen támadta, mikor a hírhedt Pardon rovatot vezette.

Miután Zsófia megözvegyült, hazatért, s házasságot kötött Nagy Andorral. Az Esti Kurír és a Reggel című lapokban publikálta riportjait. 1934 és 1936 között az Ünnep című irodalmi lap szerkesztője volt. 1937-től írásaiból élt, melyek élményanyaga Adyhoz fűződő kapcsolata volt. Nyolcvanéves korában ismét férjhez ment, a nála harminc évvel fiatalabb Szalatnyay József festőművészhez, s még 22 esztendeig élt vele boldog házasságban.

 

 

 

 

Címkék: ady endre dénes zsófia asszonyéletrajzok

Szólj hozzá!

Alfred de Musset. Written by Desiré

An-jou 2012.01.24. 12:20

"Musset 1810-ben született Párizsban. Orvosnak, aztán jogásznak készült. Victor Hugo és iskolája, a romantikusok, olyan hatást gyakoroltak rá, hogy ő is e színes és lázas harcba állott, megjelentette első verseskönyvét, mely egyéni, finom hangjával, színpompájával, szómuzsikájával egyszerre meghódította az irodalmat és nagyközönséget. 1833-ban adta ki a Rolla című költői elbeszélést, mely új sikert hozott neki. Ebben az évben Olaszországba utazik George Sand-nal, az írónővel, akit rajongóan szeret. Velencében szakítanak egymással.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Musset-ből bánatos világfi lesz, a korcsmák és mulatók hajnali vendége, aki szájában egy szivarkával, előtte egy pohárka ürömpálinkával, mereng és verseiben a haldokló század bánatát, tépett lelke világfájdalmát, a párizsi aszfaltot, a festett nőket, a szenvedés dicséretét énekli. Igazi mesterműve az Éjszakák (Nuits), melyben a régi, klasszikus elégiának modern zengést, újszerű, izgató mellékízt adott. Könnyed, elmés és fordulatos, sokszor a szalonok nyelvén beszélő, fölényes, de vannak olyan hárfahangjai is, melyek egyszerűségükben és bensőségükben megindítók s íróját a legnagyobb költők közé helyezik. 1852-ben akadémikusnak választják. Utolsó verseiben a hitet és Istent dalolja. 1857-ben, elcsigázva tobzódó életétől és szenvedéseitől, meghal.
Sainte-Beuve ezeket a szavakat írja róla: »Alfred de Musset, mint számos alakja, melyeket lefestett és bemutatott, azt mondotta, hogy mindent látni és tudni kell annak, aki művész akar lenni, mint ő, le kell merülnie az élet mélyébe. Veszedelmes és végzetes elmélet!… Az életet csak gyűlölni tudta attól a pillanattól kezdve, hogy már eltűnt – a szavaival élve – a szent ifjúság. Azt érezte, a többit nem érdemes végigélni, csak úgy viselte el, hogy könnyed önkívülettel vette körül és díszítette…«"

Címkék: velence kosztolányi george sand written by desiré alfred de musset

Szólj hozzá!

Egy démoni festőnő

An-jou 2012.01.12. 13:48

 Victoria Francés képei misztikus világot tárnak fel előttünk. Festményein és rajzain boszorkányok, vámpírnők, velencei helyszínek, pókhálós sírok, szenvedélyek és szenvedések vonulnak föl. A fiatal spanyol művésznőnek több illusztrált kötete is napvilágot látott, melyekben elsősorban mesealakok láthatók, de sajátos poszterei és naptárai is ismertek. Első könyve Favole címen jelent meg, 2003-ban.

Victoria Valenciáben született, s először e város egyetemén tanult. Ám igazán nagy hatást azok az olasz városok tettek rá – Genova, Verona és nem utolsó sorban Velence –, ahol megállt az idő, összesűrűsödtek a bolyongó lelkek és az alkotó energiák. Barcelonában volt az első nyilvános szereplése, de az USÁ-ban is járt, valamint Madrid is fontos helyszíne az életének.

 

 

 

 

 

 

 

 

Stílusával a gótikus romantikus irányvonalat, valamint a preraffaeliták világát idézi. Képeinek különösségére azonban az irodalom is hatott. Edgar Allan Poe-nak, Goethének, Baudelaire-nek, Anne Rice-nak, Lovecraftnek és a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek a nevét említhetjük, de még sok más satanistával lehetne folytatni a sort. A démoni vonásokon túl azonban az erotika is erőteljes hangsúlyt kap alkotásain. Szereplői gyakorta nők, akik vagy túlvilágias femme fatale-ok, vagy valamiféle kimondhatatlan fájdalom áldozatai. Egyik képét a magyar, "vérivó" Báthory Erzsébet története is megihlette. Alakjai nem egy ízben álarcokat viselnek, vagy épp vér folyik ajkaikról. Valóban afféle gothic művészet ez: a sötét oldallal, az árnyékvilággal kacérkodó boszorkányság.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 (Victoria Francés hivatalos weblapja: http://www.victoriafrances.es/)

 

Címkék: gothic victoria francés

Szólj hozzá!

Caravaggio, a vadóc

An-jou 2011.12.22. 20:08

   Jól tudjuk, hogy Caravaggio nem pusztán öntörvényű zseni volt, hanem több ízben meggyűlt a baja a korabeli rendfenntartó erőkkel is. Hogy miket követett el, amiért magasrangú pártfogóinak folyamatosan meg kellett védeniük a Mestert? Eleinte mindössze annyit tett, hogy például bottal megvert egy másik festőt. Később az Angyalvár őrmesterét sebesítette meg karddal. Aztán a Giovanni Baglione nevű festő ellen írt gúnyversek terjesztésében vett részt a barátaival.

De éttermi incidensben is volt része. Előfordult, hogy egy pincér arcába vágott egy tányér articsókát. Egyszerűen földühítette ugyanis, hogy arra a kérdésére, vajon az articsókák közül melyek sültek vajban és melyek olajban, a pincér azt merészelte válaszolni: "majd rájön, ha megkóstolja."

De akadt olyan eset is, amikor kővel dobált meg rendőröket, sőt tiltott fegyverviselése  is volt. Viselkedése miatt gyakran került börtönbe, ám mindig kiszabadult, hiszen többen közbenjártak ügyeiben.

1605 júliusában megsebezte Mariano Pasqualone írnokot egy Lena nevű hölgy védelmében (erre az epizódra Derek Jarman zseniális filmalkotásából is jól emlékezhetünk), aki Caravaggiónak modellje és talán szeretője is volt. Rómából ezért Genovába menekült, s csak augusztusban tért vissza, kibékülve áldozatával. Ősszel azonban ismét jöttek a kellemetlenségek, hiszen például köveket hajigált szállásadójának az ablakára, s azzal gyanúsította, hogy genovai tartózkodása alatt lopott a holmijából.

A legsúlyosabb bűntette azonban egy gyilkosság volt. 1606. május 29-én ugyanis egy teniszjáték során támadt veszekedése párbajba torkollt. A közelharcban Caravaggio is megsérült, Ranuccio Tomassoni Terni viszont halálos sebeket kapott.

Karel van Mandernek így írt egy barát a Mesterről: „a búzának és a pelyvának a keveréke. Nem szenteli magát kitartóan a munkának, hanem amikor már dolgozott néhány hetet, oldalán karddal és szolga kíséretében egy vagy két hónapra elcsatangol, az egyik labdajátékot játssza a másik után, párbajra és verekedésre mindig készen, úgyhogy bajosan lehet őt meglátogatni."

Egyik legutolsó képe a későreneszánsz e zsenijének a Dávid Góliát levágott fejével. Góliát levágott fejének arcvonásai magát Caravaggiót mutatják, sőt egyes értelmezések szerint Dávid is a mestert mintázza, csak éppen még fiatalkori, "tiszta" énjét. (Ugyanakkor azt is tudjuk, Caravaggio egy akkori asszisztenséről-szeretőjéről mintázta a fiatal fiút, de a korai képekkel való rokonsága mindennek ellenére letagadhatatlan.) A festmény a lélek démoni és angyali oldalának küzdelmét is mutatja. "Az alázat megöli a büszkeséget" – olvasható a kardon, amivel Dávid legyőzte a Gonoszt. A képet sokan a gyilkosság utáni "megtérésként" is értelmezik. Ha erre nincs is bizonyítékunk, annyit mindenesetre állíthatunk, hogy az emberben zajló belső dráma tükörképe lett az alkotás.

(Cikkünkhöz forrásként fölhasználtuk: Tátrai Vilmos: Győztesek, legyőzöttek, áldozatok. Caravaggio: Dávid Góliát fejével, Budapest: Szépművészeti Múzeum, 2006.)

 

 

 

Szólj hozzá! · 1 trackback

Monroe és Miller Angliában

An-jou 2011.12.09. 13:50

Marilyn Monroe, a híres szőke szexbálvány többek között a neves amerikai drámaíró, Arthur Miller felesége is volt egy időben. A polgári neveltetésű, visszafogottabb Millernek izgalmat és ihletet adott a színésznő szenvedélyessége. Több közös munkájuk is volt, illetve többször utaztak is együtt, a sajtó vigyázó szemeitől kísérve. Egy Laurence Olivier-vel közös forgatás során Angliába is ellátogattak, ahol nem igazán sikerült a bemutatkozás. Az esetet Norman Mailer, Marilyn egyik híres életrajzírója ekként meséli el:

"Milleréket osztálykorlátok szorongatják Angliában. Az angol kiejtés, Olivier-é kivált, szükségképp minduntalan az eszükbe idézi, hogy Marilyn majdhogynem nyomortelepi prolilány, Arthur pedig egyszerű brooklyni gyerek. Első sajtóértekezletén Marilyn csupa olyasmit mond, amit nem volna szabad. Az angoloknak mindegy, hogy a nő okos-e vagy üdítően bugyuta, de el kellene döntenie, hogy a kettő közül melyiket óhajtja alakítani - Marilyn ehelyett nagyképűsködik.

- Még most is Chanel No. 5-ben alszik?
- Mivel most Angliában vagyok, mondjuk, inkább Yardley Lavenderben.

Ámde ez nem csapja meg balzsamos fuvallatként az angol orrokat. Mint amikor valaki a Notre Dame-ban akar harcosan kiállni a katolicizmus mellett - ilyet már hallottak eleget.

- Megmondaná, mi az ízlése zenében?
- Hát, szeretem a jazzt, például Louis Armstrongot, és szeretem Beethovent.
- Á, Beethovent? - Szinte hallja az ember a fuvolázó anglikán orrhangokat. - És mondja, Miss Monroe, hányadik Beethoven-szimfónia a kedvence?

Marilyn kétségbeejtően amerikai választ ad. - Jaj, a számokkal olyan hadilábon állok. - Aztán megpróbál javítani. - De ha hallom, ráismerek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végzetes hiba! Angolokkal csak úgy lehet üzletet kötni, ha az ember az egész árutételt szállítani tudja. Nem tűrik, hogy a beszélgetés az egyik befejezetlen témáról a másikra szökelljen.

Miller viszont kétségbeejtően merev. Az ő fagyosságának sincs nagyobb sikere az angoloknál. Ha vacogni akarnak, erre a célra ott vannak a várkastélyaik. Egy londoni barátjuk azt mondja Zolotownak Millerről, hogy olyan volt, mint egy mélyhűtött hal."

Címkék: marilyn monroe arthur miller

Szólj hozzá!

Rainer Maria Rilke. Written by Desiré

An-jou 2011.12.05. 12:39

(Kosztolányi Dezső a Modern költők című műfordítás-gyűjteményében külön kis életrajzot szentelt minden alkotónak, akitől közölt verseket. Rovatunkban ezekből csemegézünk. Ezúttal Rainer Maria Rilke életrajzát idézzük föl.)

"Rainer Maria Rilke 1875 december 4-én született Prágában. Itt nevelkedik és a cseh óváros – zegzugos utcáival, piszkos házaival – mély emléknyomot hagy benne. Élete zajtalan. Tanulmányútra megy Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párizsba költözik, ahol megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Sokáig élt Párizsban. 1914-ben, a világháború kitörésekor Bécsbe költözött, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. A háború alatt nagyon keveset írt.

Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák” lírikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában fejlődött ki leginkább az érzések tisztelete. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e három költő képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, mely kevesebb vagy több, mint a szakszerű bölcselet, a gondolatokat táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, melyek dalok, s kérdéseket, melyek oly közel vannak a bölcselethez (és oly távol vannak tőle), hogy versszakokba kivánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem bölcseleti. Semmi köze azokhoz a tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató mozdulat, mely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, melyet kimondani szinte merészség.

Címkék: rilke written by desiré

Szólj hozzá!

Diderot gondolata a tevékeny életről

An-jou 2011.10.05. 21:24

 "Miért van, hogy minél teljesebb az életünk, annál kevésbé ragaszkodunk hozzá? Ez csupán azért lehet így, mert az elfoglalt élet rendszerint ártatlan élet; mert ilyenkor kevesebbet gondolunk a halálra és kevésbé félünk is tőle; mert észre sem vesszük s beletörődünk az élők közös sorsába, akik folytonosan meghalnak és újraszületnek körülöttünk; mert midőn jónéhány éven át elvégeztük a munkánkat, melyek a természet változásaival évente visszatérnek, elszakadunk tőlük és beléjük fáradunk; az erő elvész, gyengülünk, úgy várjuk az élet végét, mint a napét a jól végzett munka után; mert ha a természeti állapotban élünk, nem lázadozunk olyan parancsok ellen, melyek szükségszerűen és általánosan teljesülnek szemünk előtt; mert midőn oly sokat forgattuk már a földet, nem borzadunk mélyébe leszállni; mert midőn oly sokat pihentünk a föld felszínén, hajlunk rá, hogy most már a föld alatt is szundítsunk egy kicsit; mert visszatérve egyik előbbi gondolatomhoz, senki sincsen közöttünk, aki, midőn jól kifáradt, ne kívánkoznék az ágyba, ne látná mérhetetlen örömmel, hogy közeledik a lepihenés pillanata; mert az élet egyeseknek csupán fáradságos, hosszú nap, a halál csupán hosszú álom, a koporsó pihentető ágy, a föld párna, melyre végül is oly édes lehajtanunk fejünket, hogy fel se emeljük többé. Be kell vallanom, hogyha így fogom fel a halált, sok-sok viszontagságom után, akkor képzelni sem tudok nála kellemesebbet. Szeretném, ha egyre inkább hozzászoknék a halál ilyen látásához." (Diderot levele Sophie Volland-hoz, Párizs, 1762. szeptember 23.)

Címkék: diderot sophie volland

Szólj hozzá!

Kosztolányi és a vaskereskedő felesége

An-jou 2011.09.30. 22:54

 Ígértük, hogy egy készülő Kosztolányi-életrajz izgalmasabbnál izgalmasabb epizódjait is megosztjuk olvasóinkkal. Az előkészületi munkák folyamán számos anekdota bukkan föl, melyek hitelessége kisebb-nagyobb utánajárást igényel majd. Akár igazak, akár nem, egyiket sem kívánjuk figyelmen kívül hagyni.

Köztudott, hogy Kosztolányi Desiré mester korai ifjúságában is már kedvelte a női nemet, s könnyen szerelembe esett. Hol plátóian, hol kevésbé plátóian. Egyik, inkább plátóinak mondható esetben unokatestvérével, Brenner Józseffel (alias Csáth Gézával) kellett versengenie a hölgy kegyeiért. Egy vaskereskedő feleségéről van szó, akinél naponta többször is vásároltak szöget, csak azért, hogy újra és újra láthassák a föltehetően dekoratív fiatalasszonyt. Csak "mondhatatlan kellemű bájhölgynek" nevezték egymás közt. Desiré mester – aki akkoriban még inkább a "kis Dide" lehetett – így fogalmaz egyik levelében:

"Sietek hozzád, kinek nevét lantom zengendi, sietek hozzád, kinek képe lelkemben múlhatatlan vonásokkal van bekarcolva, sietek hozzád, kit őrült képzeletem lát holdvilágos éjjelen a liliomok közt, te szép, te bájos, mondhatatlan kellemű bájhölgy." (KD levele Csáth Gézának, 1902 [?; Csáth alapján korábbi lehet], Szabadka, in Naplók – levelek, szerk. Réz Pál)

Csáth pedig ekként ír ugyanarról a hölgyről:

„E helyen legjobb, ha írok a mondhatatlan kellemű bájhölgyről. Ennek neve Llockenstock Róza, az apatini restaurációs lánya, Ohrmann Kálmán szabadkai vaskereskedő felesége, kinek szépségét egész Szabadkán elismerik. Az ő arcképét akartuk megszerezni múltkor én és Dide. 18 éves még csak. Igen szép. Az irigy nyelvek (persze az asszonyok) azt beszélik róla, hogy festi magát. Nem igaz.” (Esterházy Péter idézésében Csáth Géza, illetve maga Csáth Géza…)

Ahogy tudjuk, a történetnek nincs folytatása. A következő szépség, akibe a fiatalok beleszerettek, Csendes Alice színésznő volt. Csáth a korábbi szerelmet már-már feledi miatta, hiszen így ír 1901. február 4-én: "Megállapítottuk már Didével, hogy a régi »mondhatatlan« (Ohrmanné) sőt az egész város nyal a Csendestől. Hát bizony szép az arca. Szép bizony". (Csáth Géza: Napló, 1900-1902, szerk. Dér Zoltán) Sorozatunk következő darabjában vele fogunk megismerkedni!

 

Címkék: esterházy péter kosztolányi csáth réz pál csendes alice ohrmann kálmánné llockenstock róza dér zoltán

Szólj hozzá!

Henry James és Itália 1.

An-jou 2011.09.21. 21:54

 A téma kimeríthetetlen. Be is érjük annyival, hogy sorozatunkban mindig csak egy-két pillanatképet villantunk fel James Itália-élményeivel kapcsolatban.

Talán az egyik leghíresebb – magyarul is olvasható – regénye, az Egy hölgy arcképe, mely szintén az olaszokhoz (is) kötődik. 1880-ban kezdte el írni, amikor éppen a Hotel de l'Arno-ban szállt meg, Firenzében. Akkortájt Constance Fenimore Woolsonnal, a csinos fiatal amerikai írónővel barátkozott sokat, s az Uffizit látogatták gyakorta. Ám a híres múzeumon kívül a Palazzo Pitti-t is nagyon kedvelte, s oda is gyakran visszatért. Az amerikai turistákat nehezen viselte, az olaszok pedig túl zárkózottak voltak. (Legalábbis az északiak.) Egyik kedvenc firenzei lakása a Piazza Santa Maria Novellán volt. Amikor azonban megérkezett a júniusi hőség, tovább indult például Comóba.

Előfordult azonban, hogy ezekben az időkben Nápolyba is leruccant. A pezsgő déli városban Richard Wagnerrel és körével találkozott, köztük a fiatal orosz festővel, Zsukovszkijjal, aki iránt gyengéd érzelmeket is táplált. James-t azonban – ahogy arról Fred Kaplan, egyik életrajzírója szól – felháborította a Wagner-körben tapasztalt nyílt homoszexualitás, aminek talán az is oka lehetett, hogy Zsukovszkij elsősorban Wagnerért rajongott.

(Folytatjuk!)

(Photo: AnJou)

Címkék: itália richard wagner henry james zsukovszkij constance fenimore woolson

Szólj hozzá!

Sade márki és a csokoládék

An-jou 2011.09.21. 19:56

 Marquis de Sade neve mindenki előtt ismerősen cseng. A korai kicsapongásairól híres Márki megjárta a börtönöket és az elmegyógyintézeteket is. Szerelmes volt felesége húgába, amiért anyósának az első bebörtönzést köszönhette. Utána már nem volt vége a folyamatnak, rabság rabságot követett. Tudjuk, hogy ebben az időszakban írta leghírhedtebb műveit. Ám már előtte is érdeklődött a pikáns történetek iránt, s Rómában járva például megbízott egy doktorhallgatót, hogy írjon össze nemi furcsaságokról szóló történeteket antik szerzőktől, valamint a korabeli Rómából. A kis doktort aztán elkapta az inkvizíció, s négy hónapra őt is börtönbe zárták, amiért Sade-dal kapcsolatba lépett.

Az íráson túl azonban a csokoládék és egyéb édességek is élvezetet nyújtottak a magányra kárhoztatott Márki számára. Edmund Wilson hosszabban is idézi egyik levelét, melyet feleségéhez intézett, s melyben éppen az édességekkel kapcsolatos problémáit fejtegeti:

"A biscuit de Savoie egyáltalán nem olyan, amilyet kértem. Először is cukrozva kértem, alul, felül, mint a kis süteményeket, másodszor csokoládétöltelékkel kértem, és csokoládénak halvány nyoma sem volt benne, megbarnították valami teafőzettel, de semmi sincs benne, ami a csokoládé leghalványabb nyomára vallana. Ha legközelebb csomagot küldesz, légy szíves, készíttess ilyet nekem, és próbálj valakiben, akiben megbízol, utánanézetni, hogy csokoládé is legyen benne. A süteménynek olyan íze legyen, mintha csokoládérúdba harapna az ember. Legközelebb tehát ezeket a süteményeket küldd: hat rendeset, hat cukrozottat és két kis fazék breton vajat, de finom és tiszta legyen." (Forrás: Edmund Wilson: Dokumentumok Marquis de Sade-ról, in Az élet jelei. Tanulmányok, cikkek, Bp.: Európa, 1969, 47.)

Címkék: sade márki edmund wilson

Szólj hozzá!

Walt Whitman. Written by Desiré

An-jou 2011.09.21. 15:05

(Kosztolányi Dezső a Modern költők című műfordítás-gyűjteményében külön kis életrajzot szentelt minden alkotónak, akitől közölt verseket. Rovatunkban ezekből csemegézünk. Elsőként Walt Whitman életrajzát idézzük föl.)

"Walt Whitman 1819 május 31-én született West-Hillsben (Long Island). Írnokoskodott, falusi tanító volt, majd mint könyvnyomdász kereste kenyerét. A nyomdából átmegy a szerkesztőségi szobába: újságot ír és szerkeszt. Később ácsmesterséget tanul, a polgárháborúban betegeket ápol, minden szerzett pénzét elosztogatja, elszegényedve új állás után néz, hivatalt vállal. Versei miatt ezt az állását is elveszti. Bejárja Közép-Amerikát és Dél-Amerikát, elégedetten, boldogan kószál, barátkozik a néppel és gyerekekkel, lassan írja férfias, bátor újszerű verseit. Sohase házasodik meg. Gyönyörű szál ember: kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki úgy hívja »a jó, deres költő«, mert dús haja már fiatalkorában megőszült. Camdenben 1892 március 27-én tiszta szegénységben hal meg.

Walt Whitman jellemzően amerikai költő. Poe Edgar, aki európai szülőktől származott, lelke szerint sohase volt amerikai, az európai múlt, az európai elfinomultság végzetes kincseit kapta örökbe. Walt Whitman az újvilág új lírikusa. Múlt nélkül való hazája modern csodáit énekli, a természet és technikát, a szabadságot és erőt, a demokráciát és egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát. Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig »őrült költő«-nek nevezték, formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek is igazat szolgáltatnak őseredeti költészetének, apostolian egyszerű, következetes életének."

Címkék: walt whitman written by desiré

Szólj hozzá!

Köszöntjük az Olvasót!

An-jou 2011.09.09. 14:21

A Biográfus blogja az életrajzról szól. Az életrajz műfajának esztétikájáról és sok-sok életrajzról. Blogomon szeretnék anekdotákat, levelezéseket és egyéb dokumentumokat is megosztani olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek élete valamilyen szempontból érdekes volt. Volt, akinek belső, lelki-szellemi élete bővelkedett izgalmakban, de akadtak szép számmal olyanok is, akik koruk "fenegyerekei" voltak. Henry James-től Lord Byronig széles a paletta, s igyekszem minél több színes epizódot az Olvasó elé idézni majd.

Magyarországon manapság nem annyira divat életrajzot írni, mint például az angolszász országokban. Arrafelé virágzik a műfaj, és nemcsak életrajzokat írnak, hanem az életrajzról is írnak, főként irodalmárok, esztéták és újságírók. Blogomon az ő gondolataikból is szeretnék idézni párat.

Ezenkívül egy Kosztolányi Dezsőről írandó életrajz műhelytitkaiból is felvillantunk néhány apróságot: hogyan készül az ő életrajza, milyen források bukkannak föl a nyomozások során. Sőt, Kosztolányi életrajzírói munkásságából is ízelítőt adunk majd, a "Written by Desiré" sorozatunkban.

Címkék: beköszöntő kosztolányi byron henry james

Szólj hozzá!