Biográfus

A Biográfus blog főként életrajzi vonatkozású témákkal foglalkozik. Anekdotákat, leveleket és egyéb dokumentumokat közlök olyan alkotókról és alkotóktól, akiknek kalandos életútja a mai napig érdekelheti a nagyközönséget. Rovataimat önkényesen választottam, saját ízlésvilágomnak megfelelően: Anekdota, Asszonyéletrajzok, Gondolatok, Gótika, Kosztolányi, Szerelmi szál, Velence. Jegyzeteim olvasásához kellemes időtöltést kívánok!
Arany Zsuzsanna

Hirdetés

CSS

by Dániel Végh

Meghívó

2015.05.20. 20:42 An-jou

2015. május 21-én, délután 4 órai kezdettel a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös Termében kerül megrendezésre a Fehér Klára Irodalmi-díj ünnepélyes keretek közötti átadása, melyre mindenkit szeretettel várunk!

PROGRAM

A rendezvényt megnyitja: E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója

A díjazottakat köszönti: Tarján Tamás irodalomtörténész, a Fehér Klára Irodalmi-díj Alapitvány kuratóriumának elnöke és Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, kuratóriumi tag

A rendezvény moderátora: Havas Judit

Az est folyamán Fehér Klárára emlékezünk, a PIM tulajdonában lévő archív felvételek alapján.

feherklara-vegleges.jpg

 

 

Nem kell a könyv?

2015.05.10. 19:53 An-jou

"Nem kell a könyv? Tegyék kelendővé, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Minden eszköz jó erre. Miután a mi időnkben a hallgatag tárgyak, az iparcikkek is lármát vernek és éjszakánként a fényreklámokról szappanok, mosóporok rikoltoznak, dicsérve önmagukat, hamis önérzetnek tartanám, hogy a szellem hallgasson magáról. Ne tekintsük a múlt századok szokásait. Más korban élünk. Írók, lépjetek ki elefántcsonttornyotokból, menjetek ki az uccára" – nyilatkozta Kosztolányi Desiré mester, 1927-ben. S mi úgy véljük, szavainak napjainkban is van aktualitása.

Forrás: Új Könyvek, 1927.

books-for-sale.jpg

 

Pénz hajtja a föld kerekét…

2015.05.03. 17:45 An-jou

Nem egy szektorban előfordul, hogy az emberek dolgoznak, dolgoznak, aztán a fizetség csak késik vagy tán sosem érkezik meg. Már a 20. század elején is akadtak hasonló esetek. Kosztolányi Desiré például nem egy ízben Tevan Andortól, könyvkiadójától próbálta kikönyörögni az éppen aktuális pénzösszeget. Összeállításunkban egymás utáni leveleiből idézünk, melyek mindegyikének célja: bevasalni a pénzt a már elvégzett munkáért, leadott anyagért, kiadott könyvért stb.:

1914. április 22.

„Kedves uram,
nagyon lekötelezne, hogyha a még járó összegből száz koronát postafordultával elküldene nekem.”

1914. [április 25.]

„Kedves Tevan,
igen kérem, ne feledkezzék meg a kérésemről. Nagyon aktuális, szükségem van arra, amit kértem.
Üdvözli és postafordultával várja

Kosztolányi Dezső

1914. május [5.]

„Kedves Tevan,
azt hiszem, nem vádolhat türelmetlenséggel. Újra kérem arra, amit kértem. A pár nap már rég elmúlt. Mikor látom? Sok beszélnivalónk van.”

1914. május [11.]

„Kedves Tevan,
azt hiszem, erre a lapra már nem is kell szöveg. Ön megérti a néma mementót is. Higgye el, nem írnék hiába.
Szívesen üdvözli

Kosztolányi Dezső

1914. június [eleje]

„Kedves uram,
a nyaralásom, az elutazásom előtt ismét kérem: küldje meg nekem azt a száz koronát, amelyet már vagy öt levélben sürgettem. Ön múltkor egy kártyán azt írta, hogy pár napon belül küldi. Nem tudom, mi történhetett, hogy sem pénz, sem levél, sem hír nem érkezett önről.
Kérésem csak azért ismétlem meg, mert engem is szorongatnak a hitelezők mindenfelől, és az olasz nyár sokba kerül.”

Ezt követően Kosztolányi a nyomdász-kiadó apját, Tevan Adolfot célozza meg, akinek a következőket írja:

1914. június 21.

„E hó 30án Firenzébe akarok utazni, s természetesen minden pénzt összekotrok, ami jár nekem. Eladott kézirataimért a Tevan Könyvtár még kétszázötven koronával tartozik. Ebből most száz koronát kérek, postafordultával.”

Kosztolányinak végül „szerencséje” volt, az öreg nyomdász még a nyaralás előtt fizetett. Mindez pedig az alábbi levélből derül ki:

1914. június 27.

„Igen tisztelt uram,
kedves figyelmét hálásan köszönöm. Most szállok vonatra. Andornak Firenzéből hosszabban írok.
Igaz hívük

Kosztolányi Dezső

 

Kosztolányi-gasztronómia

2015.05.01. 18:49 An-jou

Nem nehéz összehozni Kosztolányi Desiré munkásságát a gasztronómiával! A május elseji „sörvirsli-hagyományt” ugyan nem folytatjuk, ám helyette – mintegy kárpótlásul – igazi ördögi lakomával állunk elő!

Desiré mester talán a – szó szerint – legzaftosabb cikkét írta az első világháború élelmiszerjegyes időszakában. Tárcájában ugyanis olyan pincért beszéltet, aki az egyes fogások részletekbe menő leírásával kelti föl a menü iránti érdeklődést – meghozván az étvágyat –, ám végül közli vendégével: jelenleg semmi sem rendelhető az étlapról. A frakkot viselő vendéglátós alkalmazott természetesen maga az Ördög; mert hát ki más is lenne képes ilyen galádságra?! Mi azonban ezúttal nem annyira az etikai tanulságot keresőket, mint inkább az étkek leírásának esztétikai élvezetében gyönyörködő, hedonista olvasótábort célozzuk meg, amikor az Ördög szavait idézzük:

„– Kérem – szólt szerényen –, csak azt akartam öntől kérdezni, szokott-e előételt enni? Nagyon érdekel ez a kérdés. Mert ha szokott, akkor sok mindenről tudnék beszélni. Például az olajos gyűrűről, melyet sóskiflivel esznek, vagy a szarvasgombáról vagy akár a kaviáros zsemlyéről, melyen a kis szemecskék oly sűrűn-feketén nyüzsögnek, mint egy hangyaboly. Ellenben ön nem szokott előételt enni. Nem is szólok a fokhagymás meg a szardellás mártásról. Maradjunk a polgári étrend mellett. A ráklevest – közös megegyezéssel – elejtjük. Főzzünk húslevest, óvatosan, lassú tűzön. Marhahús, velős- és ritkacsont, sárgarépa, póré, a zeller gyökere meg a levele, egy darab hámozott burgonya, karalábé, egy csipet szárított gomba, aztán igen jó feketebors és kevés, nagyon kevés gyömbér, csakhogy éppen az íze érezzék. Annyira, mint egy sejtelem. A színe legyen átlátszó-sárga, de tartalmasan-királyian-sárga, az olvasztott aranyéhoz hasonlatos. Okvetlen tüdős táskával esszük. A tüdőt apróra vagdaljuk, majdnem megőröljük. Ami a pecsenyét illeti, csak néhányat említek. Magam a malacpecsenye mellett vagyok. Gyenge és ropogós, még szopós malacka, rózsaszín, és biztosan remekbe süti a szakács. Bőre – átlátszó üveghártya – gyengéden-barna, mint a dobostorta teteje. A tálalásról is valamit. Nehéz ezüsttálcán, petrezselyem zöld kertecskéjében, szájában egy negyed citrommal. Szó lehetne még pár fiatal libáról. Természetesen tejfölös uborkasalátával, idei párolt burgonyával. De a rántott csirke is számba jöhet. A combok vége ezüstpapírba legyen burkolva, hogy kézbe is lehessen venni. Különben az urak le se rágják a húst, hagynak a kutyáknak meg a macskáknak is. Tudom, hogy a fiatal bárányt nem szereti. Ezért ajánlom a vesepecsenyét, vadasan tejfölös, kapros barna mártásban. Vagy fácánt, foglyot és fenyvesmadarat? A málnaíz jobb, mint az áfonya. Beszéljünk a tésztákról. Az imént láttam egy nagy-nagy tál túrós rétest. Még lanyha volt, fehér, az egész tál oly könnyű, mint a pihe. Ezen a patyolatfehérségen – mint pikáns szépségflastrom – barnállott a mazsolaszőlő. Vannak különben, kik a nehéz tésztákat kedvelik. Képzeljen el egy tál túrós csuszát, mely fuldoklik a tejfölben és zsírban, fölötte pedig – szinte elevenen – serceg és szikrázik a rózsaszínre sült pörc. Végül tejszínes szamóca, az úgynevezett habkosár, külön habbal, kis findzsában vagy gyümölcsös rizs vagy rizsfelfújt vagy mandulás duzma vagy eperkrém. Az ebéd módját egy óriási narancs adja meg, akkora, mint egy hároméves gyermek labdája és egy csésze kávé, melynek fekete tükrén lila légbuborékok forranak.

Az ördögöt – be kell vallanom – rokonszenves fiatalembernek tartottam. Sohase hittem, hogy egy ördög ennyire rokonszenves lehet. Pincérnek volt öltözve, frakkban, fehér ingmellel, és zsebéből lógott az asztalkendő. Nem egész önzetlen érdeklődéssel hallgattam szavait. Azokra a sivatagban böjtölő remetékre gondoltam, kiket ennek az ördögnek ükapjai kísértettek meg, valaha régen, meredek sziklafokra vagy virágos keleti folyók partjaira vittek, és ott felnyitották előttük az élet éléskamráját. Ezek a szent életű anachoréták ordítottak a fájdalomtól. Mert az emberi gyomor úgy van megalkotva, hogy egy étel puszta megemlítése vagy elképzelése azonnal munkára serkenti, és vegyi konyhájában már előre termeli azt a sajátos savat, mellyel majd megemészti. Élettani tapasztalat ez. Az élettani laboratóriumban egy éhes kutya elé húst tettek. Jól megnézették és összeszagoltatták vele, de nem engedték meg, hogy beléharapjon. Aztán azonnal felboncolták. E tudományos állatkínzás kiderítette, hogy a szegény kutya gyomrában már összefutottak azok a nedvek, melyek a hús megemésztéséhez elégségesek. Más volt a reakció, mikor sajttal vagy főzelékkel ingerelték. Akkor a sajtnak és a főzeléknek megfelelő természetes vegyi szereket termelte meg az előrelátó gyomor. És a kutyagyomor nem sokat különbözik az embergyomortól. Igazuk volt a remetéknek, kik annyira szerették alsóbbrendű testvéreiket, az állatokat. E csábító ételek hallatára gyomrom is dolgozni kezdett, és ontotta a pepszint, a tripszint meg a különböző hasznos kotyvalékot. Mohón kérdeztem az ördögtől:

– Van étlapja?
– Van.

Hosszú-hosszú étlapot nyomott a markomba, gyönyörű rondírással.

– Szép írás – mondtam.
– Szép.
– Mi van ezekből?

Válasz helyett az ördög ceruzájával villámgyorsan kihúzta az összes ételeket. Csak az maradt meg, felül: Étlap.

– Akkor – ordítottam rá, kéken a haragtól – mért jön ide, mért beszél egy óráig, mért szónokol? – és már nyúltam valami nehéz tárgyért, hogy hozzávágjam.
– Csak – szólt az ördög, és vállat vont.”

(Az ördög étlapja, Pesti Napló, 1916. jún. 18.)

100_4710_copy.JPG

(Videó: https://www.facebook.com/biografus)

Kisilonka

2015.04.20. 12:06 An-jou

Harmos Ilona és Kosztolányi Dezső egyaránt szeretett játszani. Akadt egy erotikába hajló, elhíresült játékuk is, a „Kisilonka”. Lényegében szerepjáték volt, ahol Harmos mindig „alárendelt” szerepbe került (legtöbbször kislányként), Kosztolányi pedig olyan „tekintélyszemélyt” alakított, mint például az apa vagy egy „bácsi”. Kosztolányiné Harmos Ilona így foglalja össze a játék lényegét: „[Kosztolányi] Reggelente az ágyban, mindíg nagyon vidám volt, […] Kedvenc játékát, a kisilonka játékot játszotta velem. […] Ezt a játékot többnyire ketten játszottuk, ő meg én, de barátaink előtt szívesen megismételtük. Én voltam a kisilonka, a különböző korú kislány, két hónapostól hatévesig, […]. Dide felnőttet játszott, egy apát vagy egy bácsit, vagy néha önmagát, Kosztolányi Dezsőt, de olykor ő maga is, mint a kisilonkához hasonló korú kisfiú szerepelt a játékban, Dezsőcske néven.

– No, kisilonka, mit szólsz ahhoz, hogy (például) Tokióban, hatvan kis iskoláslány bennégett egy moziban, egy vasúti kocsi pedig kiránduló gyermekekkel a folyóba zuhant és a gyermekek mind, mind odavesztek. Nos, mit szólsz hozzá, kisilonka?

Kisilonka pedig, az érzelmes, képzelődő, ideges, hiszékeny kislány befogadja és kivetíti a rémes esetnek minden fonák borzalmát. […]

Vagy így kezdte Dide:

– Tudod-e, kisilonka, hogy te ma semmit sem kapsz enni. Semmit, csak egy csésze üres teát.

[…] Ilyenféle céltalan, futurista játék volt a kisilonka. Ő kiélhette benne démoni rémítgető képzeletét, játékosságát, minden további következmény nélkül (én pedig kielégültem a színészi játékban).”

lolita-port-cl.jpg

A kislány-motívum többször is megjelent Kosztolányi szerelmi életében. Lányi Hedda, a Fecskelány, korábbi szerelme mindössze tizenhárom éves volt, amikor az akkor huszonkét esztendős, már befutott költő–újságíró beleszeretett. A másik „kislány–előzmény” Kis Mariska volt, egy tizenöt éves kamaszlány, akinek ugyanolyan frufruja volt, mint Heddának. Míg Hedda a híres zeneszerző, tanár és karnagy Lányi Ernő lánya volt, illetve családja többi tagja is neves képviselője volt/lett a korabeli szellemi és művészeti életnek, addig Kis Mariska egyszerű származású volt. Ahogyan Kosztolányiné Harmos Ilona jellemzi őt: „A kis Mariska műveletlen, olvasni-írni hiányosan tud, afféle ágrólszakadt tanyai gyermek módjára s a könyveket is csak »ismerkedés« céljából hordozza magával. Ha vacsorázni mennek, mindíg két adag rántottcsirkét rendel sajátmagának egyszerre. Dide felhozza Pestre, kicsit kiöltözteti. Túlságosan komolyra nem fordul az eset. A lány is únja már a számára sokszor érthetetlen, bölcselkedő modorban beszélő költőt. Valami falusi kasznár, vagy parasztgazda jobban illenék hozzá barátnak.” Meglátásom szerint ők lehettek a Kisilonkában megjelenő, Harmos által alakított „női archetípus” előzményei. A „lolitás felállásról” Lengyel András irodalomtörténész a következőket állapítja még meg: „a vágy és az erőszak összekapcsolása […] Harmos Ilona és Kosztolányi viszonyában is […] fölbukkan: az úgynevezett Kis Ilonka játék, bár »játékként«, imitált formában, de ugyanerre az összekapcsoltságra épül.”

(A történet bővebb kifejtését lásd az Alföld folyóirat májusi és júniusi lapszámaiban.)

Hivatkozott irodalom

Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Budapest: Révai, 1938.
Lengyel András: Kosztolányi „fekete Vénusz”-a, Híd, 2010/nov., 3–14.

 

"Ilon térjen át a mi hitünkre"

2015.04.06. 20:14 An-jou

Húsvét lévén vallási témát feszegetünk. Kosztolányi Dezső szülei nem örültek annak, hogy fiúk felesége nem keresztény leány, és így leendő unokájuk vallási hovatartozása sem lehet egyértelmű. Az alábbiakban két levelet idézünk, melyben Brenner Eulália – Desiré mester édesanyja – és id. Kosztolányi Árpád aggodalmának ad hangot:

Kosztolányi Árpádné levele KD-nek, 1913. máj. 9.

“nagyon meglepett a tegnapi sürgönyöd, noha már sejtettem de még most nem, hogy megbeszélésünk után ijen hamar határozol, csak az a kár, hogy apának nem szoltál elöbb róla semmit. Ö is örült csak azt szeretné, hogy Ilon át térjen a mi hitünkre, és ha ide jön hozzánk hosszab idöre, hogy akkor együt menjünk a mi templomunkba csak ez szegény édesapád ohaja és a zenyém is; és főleg a nagymamáé kinek ma meg mondottam és szegény zokokva fogadta a hirt rólad, és kérve kér arre, hogy Ilon át térjen. Szegény nagymama nagyon gyenge aszt hiszem, hogy allig fogja megélni a nyarat azért kérte, hogy mikor jöttök le, én meg vigasztaltam, hogy a legközelebbi vasárnap és ugy örült szegény; […] Édes Didém teljesitsétek ezt a csekély kivánságát apuskának Ö sok kivánságodat teljesitett már, mond meg Ilonnak, hogy irjon ő is erre vonatkozolag pár sort, csókol szeretettel és vár
Anyikád
[…] »Ki volt a tanu?«”

Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1913. máj. 9.

Édes fiam,
örömmel olvastuk tegnap (csütörtökön) délután érkezett táviratodból, hogy Ilonnal egybekeltél. Persze ez idő szerint még csak polgárilag. Helyesen tetted, mert ez az előzmények után kötelességed volt; az a rendezetlen viszony, melyben eddig éltetek, nem felelt meg a társadalom és a családi élet követelményeinek.

Nekünk azonban még két kívánságunk van.
Az egyik az, hogy házasságotokat egyházilag is áldassátok meg s e végből feleséged térjen át a mi hitünkre. Ha igazán szeret, ezt meg fogja tenni s ez által nekünk nagy lelki megnyugvást fog szerezni. Én is, édes anyád is még a régi korban élünk, s valamint a mi boldog házasságunkat az egyház áldotta meg, kívánjuk, hogy a tiétek is necsak törvényes, hanem vallási tekintetben is kifogástalan legyen. Tegyétek meg ezt, legalább a mi nyugalmunkért!
A másik dolog, mit kötelességeddé szeretnék tenni, az hogy gondoskodjál hitvestársad jövőjéről a hírlapírók nyugdíjintézetébe való haladéktalan belépés által, mert habár te életerős, munkabíró és egészséges vagy, de ezen a földön (11) minden bizonytalan és nem szabad a feleséged jövőjét esélyektől függővé tenned.
[…] A máról holnapra való élés a legvakmerőbb szerencsejáték, komiszabb még a bakkaránál is, melynek karmaiból, hála Istennek, megszabadultál. Légy hát okos és ne sajnáld azt az anyagi áldozatot, mit minden családalapítónak meg kell hozni a jövő nyugalma érdekében.”

Harmos Ilona azonban nem Szabadkán keresztelkedett ki, nem is az egybekelést követően, így aztán – legjobb tudomásunk szerint – nem is volt egyházi szertartásuk. A házassági anyakönyvön olvasható bejegyzés alapján Harmos a budapesti-tabáni római katolikus plébánián (hivatalos nevén: Budapest-Tabán Alexandriai Szent Katalin Plébánia), 1915. február 22-én katolizált, tehát már az első világháború idején, közel két hónappal fiúk, Kosztolányi Ádám születése (április 18.) előtt. A keresztségben fölvett neve Ilona-Emília lett, a keresztelést végző pap Leitner János plébános volt, a keresztszülő pedig Kosztolányi édesanyja, azaz Brenner Eulália. Mivel a keresztlevélen tévesen a Brenner Emília név szerepel, így föltehetően Harmos keresztneve – helyesen – Ilona-Eulália lehetett. Utóbbi adatok egyértelműen arra utalnak, hogy – ha nem is azonnal, de – a férj szüleinek akarata érvényesült. Az időpontra magyarázatot adhat, hogy közeledett a gyermek születése, a Kosztolányi-család pedig római katolikus unokát kívánt.

hazassagi-akvi.jpg

Lásd még: A Kosztolányi család levelezéséből, vál., előszó, jegyz. Dér Zoltán, Szabadka: Életjel, 1988; Bogdán József: Bözsi, a dajka, http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/73/bogdan5.html; valamint az Alföld folyóirat nyári lapszámait. A kép forrása: familysearch.org 

Pénzt, paripát, fegyvert?

2015.01.14. 13:38 An-jou

Tevan Andor elsőként Dapsy Gizella (költői álnevén Nil) verseskötetét készítette el, akinek későbbi férjén, Rozsnyay Kálmánon keresztül megismerte a New York kávéház íróit. Első nagyobb sikere Major Henrik és Kürthy György karikatúráinak megjelentetése volt. Ezt követte Major Panoptikum című munkája, melyhez Kosztolányi Dezső írt előszót. Igen hamar országos hírnévre tett szert a kis nyomda. 1912-től jelentek meg a Tevan Könyvtár sorozat filléres kis sárga füzetei, amelyek mind szellemi, mind könyvművészeti szempontból kiemelkedőek voltak. Egy egész nemzedék nevelkedett fel rajtuk, mint ahogy Keleti Arthur is állítja. Jelentős kortárs magyar és külföldi írók művei szerepeltek a sorozatban, mint Kosztolányi, Ady, Kaffka Margit, Csáth Géza, Juhász Gyula, Karinthy, Krúdy, Thomas Mann, Anatole France, Maupassant, Balzac vagy Schnitzler. 1913-ban elindult Tevan híres bibliofil sorozata is, melynek darabjait már-már művészi kivitelben adta ki. A látványos sikerekre fölfigyeltek a legelőkelőbb budapesti kiadó cégek is. Mi történik ilyenkor? A válasz egyszerű: a "veszélyes" ellenfelet a nagy mamutok megpróbálják ellehetetleníteni. Ámde hogyan? A legegyszerűbb "ördögi" módszerrel, azaz a megvesztegetéssel. Nézzük hát, Tevan Andorral mi is történt!

"A […] legelőkelőbb fővárosi kiadó cégek félteni való konkurenciát kezdtek látni a parányi Tevan nyomdában. Körülbelül ugyanezen időben előkelő igazgatósági levélpapíron megírt levél érkezett az egyik reggel címemre, Békéscsabára. Ranschburg Viktor, az Athenaeum akkori teljhatalmú vezérigazgatója írta a levelet s közölte, hogy egy idő óta fokozott figyelemmel követi a működésemet s az a véleménye, hogy egy ilyen talentumos fiatalembernek nem szabad eltemetkezni vidéken, hanem olyan vállalatnál van a helye, ahol tehetsége szabadon szárnyalhat, ahol nagy jövő nyílhat számára. Kér, hogy látogassam meg mielőbb, hogy e kérdésről elbeszélgessünk.

Megdobbant a szívem, amikor ezt a levelet végigolvastam. Engem, a 22 éves kis vidéki gyereket ennyire komolyan számon tart egy ilyen nagy hatalom, mint az Athenaeum? Nagyon nagy volt számomra a csábítás. Szabad-e vajon egy percig is gondolkoznom, hogy mit tegyek? Az ország legnagyobb könyvkiadó vállalata és nyomdája hív, hogy menjek hozzájuk! Egy vállalat, ahol számomra valóban nincs lehetetlenség, ahol tehetségemet, tudásomat és ambícióimat minden téren kiélhetem! Megmutattam apámnak a levelet. Büszke volt a fiára, de szomorúan állapította meg, hogy nagyon a levél hatása alá kerültem. Bár az egész vagyonkáját beleölte a fia kedvtelésébe, mégis csak kijelentette, hogy kecsegtető fényes jövőm érdekében nincs kifogása, ha itthagyom a vállalatot, csupán arra kért, hogy ez esetben az eddig befektetett tőkét igyekezzem felszabadítani.

devil-head_aufkleber-devil-head-coop.jpg

Másnap felutaztam Budapestre s Randschburg igazgatónál jelentkeztem. Ugyanazt elmondta más szóval, amit levélben írt s felajánlotta, hogy maga mellé kreál számomra egy olyan állást, amelyben éppúgy befolyhatok a könyvkiadó, mint a nyomda ügyeibe. Amikor elmondtam neki, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok apámmal szemben, aki minden mobilizálható vagyonát beleölte az én nagyarányú kísérletezésembe, hajlandó volt az eddig elkészített kiadványokat, jogokat megvenni, sőt, hogy az én távozásom a nyomdában zavarokat ne okozzon, hajlandó volt még annyi munkát is juttatni a vállalat részére, hogy teljesen foglalkoztatva legyen. E csábító ajánlatra még nem mondtam igent, hanem abban maradtunk, hogy apámat is felküldöm hozzá. Közben elmondtam Ranschburg ajánlatát Kosztolányinak, Karinthynak és még több írónak. Bár mindezek az írók csak nyertek volna azzal, ha én, a jó barátjuk, e nagy és gazdag kiadóvállalatnál vezető pozícióba jutok, ennek ellenére egyhangúan lebeszéltek szándékomról. Egyik irodalmi barátom, egy könyvgyűjtő, ifj. Jacob Gusztáv ebből az alkalomból 1912. május 25-iki levelében következőket írta nekem: »Ne tekintse tapintatlanságnak, ha magánügyébe beleszólok, de higyje el, hogy őszinte baráti szeretet ösztökél ebben. Kedves Apja ma, amikor az Athenaeumnál járt, engem is felkeresett és tőle hallottam, hogy Ranschburg hogyan gondolja az Ön átlépését. Az istenért ne tegye meg! Egy tetterővel, tehetséggel, okos fejjel megáldott művész ember, mint maga, szerencsétlen lenne egy ilyen kasztrendszerű vállalatnál! Hiszen át kell látnia, hogy az Athenaeum egyedüli célja megbénítani a Tevan nyomdát – félnek maguktól. Maradjon meg otthon, ahol maga a vezető erő, ahol alkot és elismerésre talál. Bűnt, gyávaságot követ el, ha nem folytatja az oly rövid idő alatt fényes sikert elért működését!

Végül is, mikor apám visszajött Pestről, újból fontolóra vettük a fényes és kecsegtető ajánlatot, barátaimnak egyöntetű lebeszélését és amikor még a maradásom fejében kizsaroltam szegény apámtól azt az ígéretet, hogy a már régóta szőnyegen lévő füzetes vállalat megindításához hozzájárul, végül is megírtam Ranschburg igazgatónak a lemondó levelemet. A felkínált fényes pozíciót veszni hagytam a bizonytalan sorsú és máris sok gonddal járó kis nyomda további életéért."

(Forrás: Tevan Andor: Narancsliget az Északi-sarkon)

Látlelet

2014.12.17. 15:16 An-jou

  • “Sajtónk egy része – tisztelet a kivételeknek – fázik az »örökbecsű« dolgoktól. Ami örökbecsű, annak »régen-rossz«. Másutt sem uralkodnak rózsás állapotok mostanában. Mégis meglepődve tapasztalhatod, hogy a francia újságok oldalakat szentelnek az irodalomnak, mindegyiknél egy-egy kritikus székel, éles egyéniségével, korlátlan hatáskörrel, az olasz sajtó becsületbeli tartozásának, vagyis kutya-kötelességének tekinti, hogy a hagyományos terza pagina lepedőjén csak könyvekről, eszmékről essék szó, amint a spanyol sajtó is megőrizte számukra a segunda páginá-t. Nálunk nemigen van erre hely. Kiszorítják az írókat azok, akik érdekesebbek náluk, a szobafestőkből és szobalányokból lett külföldi mozicsillagok és a kéjgyilkosok. Kritikánk nincsen. Néha napvilágot lát egy-egy magasztaló könyvismertetés. Ezt mosolyogva lapozza tovább a beavatott és be-nem-avatott, mert elképzeli azt az épületes jelenetet, amint az író térdenállva kikunyorálta. Az a szomorú, hogy ez többnyire igaz is. Néha napvilágot lát valami ledorongoló förmedvény. Ezt szintén mosolyogva lapozza tovább mindenki, mert sejti, milyen indítóokokból született. Többnyire ekkor is fején találja a szöget. Ennek a kritikátlanságnak tudható be, hogy az önálló véleményt eleve gyanakvással fogadják s felhördülnek rá. Nem szokták meg a szabad szót, nem bírják megérteni, hogy valaki politikai érdek, konc nélkül más véleményen lehet egy irodalmi kérdésben, mint jómaguk. Egy-egy lázadó is akad. Időnként kiönti epéjét, lekaszabol valakit, talán igazságtalanul is. Ez, ha nem is menthető, de érthető. A rabok csak lázadni tudnak, nem harcolni. Nincsenek is irodalmi rohamcsapataink, csak irodalmi terrorfiúink, akik szellemi ínségükre való tekintettel legszívesebben a szellem kapitalistáit, a lélek királyait szúrják le. Kritika híján az irodalom államformája az, ami az ancien régime-é: királygyilkossággal enyhített zsarnokság. Vérengző pártok rémuralmában élünk. A gondolatszabadság ebek harmincadjára jutott. Senkise mer nyikkanni. Ez a közös egyetértéssel gyakorolt pártcenzúra, mely műveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntetőexpedícióival egymást támogatja és táplálja, egymás erejét növeli, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál. Ennek esik áldozatul az irodalom közös ügye. Észre se veszed, hogy te vékonyodsz, míg ők, akik a nyilvánosság porondján akaszkodnak, szépen megvastagodnak minden író rovására s titokban összenevetnek, akár az augúrok. Tegyük föl azonban, hogy nem mingyárt ütnek agyon. Akkor se írhatod meg véleményedet, mert nincs hatalmad. Kezdeményező-erőd semmi. Nem csoda, hogy az író általában megvetett és lenézett valaki, szellemileg nyomorult, testileg nyomorék.”
  • “De megeshetik, hogy »beérkezel«, mint sokan. Akkor azért a regényedért, melyen egy évig vagy kettőig dolgozol, föltétlenül kaphatsz annyit, hogy belőle egy vagy két hónapig gond nélkül megélhetsz és azért a novelládért, melyet egy hétig körmöltél, annyit kapsz, hogy a közben megivott feketéid, elszívott cigarettáid költségét bőségesen fedezi. Ilyenformán más állást vállalsz. Reggeltől-estig dolgozol, hogy a benned lakozó író estétől-reggelig dolgozhassék. Nem igaz, hogy nálunk nincsenek többé mecénások. Íróink a mecénások, akik kitartják önmagukat. Ők önmaguk »kitartottjai«. Azok, akik igazán költők és művészek, ma a háborút követő operettkorszakban, a műkedvelők és féltudósok paradicsomában, ilyenformán csapják be a jelenkort. Ami az utókort illeti, abban aztán egyáltalán ne reménykedj, öcskös. Én ismerem az utókort. Mi magunk vagyunk az utókor, a közelmúlt utókora. Mondd, milyen könyvek foglalkoztak azokkal a nagy művészekkel, akikkel mi még karonfogva jártunk, Petelei Istvánnal, Lovik Károllyal, Kiss Józseffel, Cholnoky Viktorral és mikor ünnepelték utoljára rajongó hívei Bródy Sándort, Csáth Gézát, Török Gyulát, Kaffka Margitot, Tóth Árpádot, hogy csak néhány nevet említsek, találomra? Másutt, ahol igazán él az irodalom, a halottakat is számontartják, beiktatják az élet villamos áramába, minden évtizedben értékelik és átértékelik emelik vagy buktatják, szóval foglalkoznak velük. Itt nincs föltámadás. A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve. Halhatatlanságuk többnyire csak addig tart, amíg telefonálhatnak kiadóiknak és barátaiknak. Mihelyt nem telefonálhatnak, már baj van. Nem »istenfik« többé, akiket lelkes honleányok és honfiak ölelnek keblükre, de nem is a gazdag népek írónábobjai, akik repülőgépen utaznak s tengerparti villájukban nyaralnak. Cudarul megváltozott a korszellem is. Mindenütt a földgolyón eltűnt a nemzeti zártság a népek meleg összebújása s valami hideg nemzetköziség lépett a helyébe. […] a meghitt bensőség, az álmodozás e termékeny csöndje, melyben a költő és az olvasó érik, örökre megszűnt. A műszaki tudományok haladása, a közlekedési eszközök diadalmas előretörése folytán egy lett az egész világ. Nem közönyös, hogy ma alig három nap alatt elröpülhetsz New Yorkba.”
  • “Aztán – ami aggasztóbb – az írott betűnek hatalmas versenytársává vált a mozi, mely naponta óriási tömegeket von el a könyvtől s nálunk csaknem kizárólag idegen portékát használ föl. Ez megtanította az embereket arra, hogy képekben érezzenek, gondolkozzanak, anélkül, hogy nyelvvel fejeznék ki magukat, anélkül, hogy a nyelvi kifejezés varázsában gyönyörködnének. […] Hanyatlóban a nyelv csillaga. Bajos arra számítani, hogy ennek a közönségnek csak egy könyvet is el tudsz sütni. Egy és más fonákság ellen talán még küzdhetsz, de ezzel csak tüneti jelenségeket orvosolnál. Nem futhatsz versenyt a repülőgéppel, a léghajóval, a gyorsvonattal, nem kattoghatsz oly veszetten és mindenütt-jelenlévően, mint a mozi s nem bömbölheted túl a rádiót, ezt a soha-el-nem-apadó pampulát, mely egyszerre tíz nyelven kiabál, a földrajzi szélesség és hosszúság minden délköréről.”
  • “– Elég legyen már, elég. Hazugság ez mind, színeskedő hazugság […] Nem az a hibája, hogy gáncsaiban egy szemernyi igazság sincs. Nagyobb a hibája. Az a hibája, hogy nincs benne egy fikarcnyi szeretet sem.”
  • “Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik s megüti a lábát egy kőben, így szól: »Hű, de ügyetlen voltam«. Erre megdörzsöli sajgó lábát s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni: A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: »Ez Magyarország«. Aztán tüstént az a terv fogan agyában, hogy a jövőben a járdákat nem vízszintesen kell építtetni, hanem homorúan. A mi egyáltalán nem tisztelt szónokunk az emberek utóbbi válfajához tartozik. Kitálalta keserveit, melyekben sok a megindító, fölhánytorgatott néhány külföldi példát, mely követendő lehet. Én azonban megmutathatnám a dolog visszáját is. […] Nem tudom, melyik tizenkétmilliós [!] nép vetett ki magából és lökött az égig, a naprendszerekig oly lírai csillagot, mint Petőfi, oly világhódító mesemondót, mint Jókai, oly művészt, mint Arany, aki nyelvünk minden göröngyét fölmagasztosította s kinek volt annyi Vörösmarty-ja, Berzsenyi-je, Madách-a és Mikszáth-ja? Világáramlatok hullámtorlatai nem törtek meg soha szirtjeinken és nem posványosodtak el lapályainkon. Shakespeare már több ivadékunknak élő, nemzeti írója és Dosztojevszkij, akit a franciák most fedezgetnek föl vagy Ibsen vagy Tolsztoj már apáink olvasmánya is volt.”
  • “El mindennel, ami vidékiesség, lomposság, középszerűség. […] Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk s elképzeljük, hogyha a rovás-írással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói.”
  • “Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad.”
  • “Tragikus nevelésre van szükségünk mindannyiunknak, már a gyermekszobában és iskolapadban is, önvesszőzésre és nem önáltatásra, tragikumunk tudatára, Széchenyi tragikus világtávlatára, mely kétségbeejt és magasba lendíthet. Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a »mester« címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. […] Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

(Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930. febr. 16.)

Balázs Béla, a mindenes

2014.11.30. 19:54 An-jou

Balázs Béla nem várta a sült galambot. Nem várta az állami támogatást, sem a szponzorokat. Nem várta a vállveregető és befolyásos "jóakarókat". Blöffölve, hogy megvan a fedezet, belevágott. Önállóan, egyedül. Ő maga járt ki mindent. Ő szervezte a sajtót, a közönséget, a díszletet, a helyet, a plakátok kiragasztását és a többit, misztériumjátékai első bemutatóján. Ritka pillanata volt a hazai kulturális életnek az 1913. április 21-i délelőtt. A Nyugat matinéján előadták Balázs műveit, méghozzá Bárdos Artúr rendezésében, többek között Kosztolányi Dezsőné (akkor még csak Harmos Ilona!) főszereplésével, Gulácsy Lajos díszleteivel, Bartók Béla zongorakíséretével, Ignotus bevezetésével. Mindezt a Fővárosi Orfeumban. De beszéljen inkább maga Balázs Béla helyettünk! Naplójából a következő részletekre derül fény, az előadással kapcsolatban:

„Aztán jött a főháború. Misztériumaim matinéja. Jól van, mondja Ignotus, de nekem kell az egészet adminisztrálnom, és enyém a felelősség. 500–600 korona deficit is lehet. […] Hazudtam, hogy van anyagi fedezet, holott nem volt, de nekiláttam. Hajmeresztő akadályok voltak. Először nem kaptunk színházat. Végre az Orfeumnál voltunk. […] Színészek keresése. Aztán díszletek. […] Összekölcsönzött szőnyegek és vadbőrök a Szent Szűz vére számára, melyeket magunk aggatunk. És az utolsó éjszaka festettünk egy orfeumi díszlet hátára egy részeg cseh díszletező, Gulácsi [!] és én 7 ajtót a Kékszakállúnak, melyeket azonban nem szabadott kivágni […] A színpadot különben nappali előadásnak nem lehet eléggé elsötétíteni. A Galilei-körtől kaptunk valami klottot kölcsön. Kosztümöket a Nemzetitől, a Minisztérium engedélyével. A premier reggelén érkeztek meg, és egyszer sem próbálta fel senki. […] Nem volt kórusunk. Az Eötvös-kollégiumba mentem fiúkat kérni!! […] Néhány zeneakadémista is jött. 10 nap alatt kellett megtanulni a szerepet. […] Harmos Ilona nem értette Judit szerepét, és szörnyű volt. […] Bárdos, a rendező nem tudott rendezni. Én rendeztem, én súgtam, én szögeztem, én nyomattam a jegyeket, én alkudtam az orfeumigazgatóval gardrób-ügyekben. Szabóval, fésültetővel. Én szereztem Bartóknak zongorát és zongoraszéket (mert a kedvemért ő is közreműködött). Közben sajtóembereknek kellett vagy kellett volna kedveskedni. Délelőtt azonban iskolába jártam tanítani. […] Azonkívül a jegyeladást kellett organizálnom. Jegyeket adni ismerősöknek, kérvén, hogy adják el. Ezeket számon tartani. Könyvet vezetni róla. Plakátokat elhelyezni mindenféle klubokban, intézetekben. Állandóan 10 plakáttal a hónom alatt és 50 jeggyel zsebemben szaladgáltam. Aztán tiszteletjegyeket szétküldeni. Leveleket írni hozzá. Meghívókat. […] Az előadás, kivált a Kékszakállú, szörnyű volt. Egyik színész se értett ti. egy szót sem abból, amit mondott. Nekem már mindegy volt. Én csak attól féltem, hogy előadás közben összedűl a díszlet, mint egy kártyavár. Tűkkel és rajzszögekkel készült. Hát a Kékszakállú komikus is volt. A fények nem gyúltak ki. Vagy máskor és máshol, mint ahol kellett. Csak azért nem volt botrány, mert a publikum úgysem értette, hogy mi történik, tehát nem tudta, hogy az rosszul van. Voltak, akiknek a Kékszakállú zagyva és érthetetlen előadása jobban tetszett. […] Az ellentábor persze ott volt. És az újságokban másnap ömlött a gúny és düh. […] És hat kilót soványodtam. Konstatáltam még azt, hogy értek a színpadhoz, és nagyon jó rendező volnék, hogy szeretem ezt a mesterséget. No és még azt, hogy a misztériumok kitűnőek, és nagyszerűen lehetne előadni őket.”

(Forrás: Balázs Béla: Napló. 1903–1914. Első kötet, vál., jegyz. Fábri Anna, Budapest: Magvető, 1982.)

bluebeard_by_alykam-d37l2np.jpg

(Illusztráció: deviantart.com)

Mari bácsi

2014.11.08. 15:13 An-jou

Rendhagyó asszonyéletrajzot közlünk most. A kis portré szerzője, a fiatal Harmos Ilona színésznőként tevékenykedett, minek köszönhetően közelebbről is ismerte kora hírességeit. Ő ugyan idejekorán elhagyta a pályát, s mikor játszott, akkor is elsősorban kísérleti színházakban, valamint az akkori hatalom szemében nem feltétlen támogatandó társulatoknál, ám olyan nagyságokkal volt alkalma kapcsolatba kerülni, mint például Jászai Mari. Kevésbé ismert visszaemlékezéséből Kosztolányi Desiré mester egyik művének ihletforrása is lelepleződik:

"Jászai Marit általában »királynői« jelzővel illették. Pályatársai a háta mögött Mari bácsinak gunyolták, bár hitem szerint nem volt ő férfias, csak szokatlanul becsületes, egyenes, kemény nő. Impulziv, féltékeny és szenvedelmes, minden ravaszság nélkül való. De ezen az egy »asszonyi«-nak nevezett tulajdonság hiányán tul, igazi asszony. Indulatos, zsarnoki s ez a hibája egyben legnagyobb erényévé vált a szinpadon. Tökéletes volt zsarnoki szerepekben: János királyban, Harmadik Richardban s ott, ahol méltatlankodni kellett. Lázadó volt és zsarnok egy személyben. Roppantul erős ösztönéletet élt s bár holta napjáig müvelte magát, olvasott, sulyos tanulási feladatokat vállalt magára, ösztöneit, a szinpad szerencséjére nem tudta fegyelmezni sem, nemhogy megfékezni tudta volna.

Asszonyi ösztönéletéhez tartozott az is, hogy gyülölte a fiatalabb nőket. Nem is vállalt soha tanitványokat s a szinfalak mögött sem állt szóba egyikkel sem, kivéve akkor, amikor egyikőjüket megpofozta. Ebből komoly ügy keletkezett, márcsak azért is, mert a megpofozott leányzó ugynevezett »urilány« volt. Ha véletlenül proletárgyermek lett volna, könnyebben elsimul a dolog. Jászainak csaknem távozni kellett a Nemzeti Szinháztól. Ugy tudom bocsánatkéréssel és sulyos pénzbirsággal uszta meg. Nem lehetett könnyü számára a bocsánatkérés. Az sem lehetetlen, bár talán merész következtetés, hogy a proletársorból nőtt Jászai Mari öntudatlan osztályharcát vivta ezzel a pofonnal.

jaszai_mari.jpg

Márkus Emília egy izben, a régi Nemzeti Szinház udvarán, kislányos játékossággal, mintegy árulkodón panaszolta nekem – a növendéknek – búgó, dallamos hangján, hogy a »Mirja« – akivel akkoriban egy folyosón lakott a régi Nemzeti Szinház bérházában – milyen »gonosz«, megfojtotta az ő édes, kis kanári madarát, amelyet kalickában kiakasztott a folyosóra nyiló ajtaja elé.

Itt is kinálkozik a magyarázat, hogy a virágjában levő, aranyhajú, sárga tollu kanári, dallamos hangu, könnyen érvényesülő »uri« riválist fojtotta meg jelképesen a kanári madárban. (Ezt a motivumot egyébként Kosztolányi feldolgozta a »Kanári« cimü kis egyfelvonásosában.) Talán Márkus Emilia sem volt kevésbé »gonosz« de az efféle céltalan ösztön-tettektől megóvta őt Jászaiénál jóval céltudatosabb lénye.

Jászai Mari nagy pátoszú, nagy szenvedélyü, hatalmas termetü és hangu, széles mozgásu, nagy szinésznő volt, bár olykor, öregkorára mozdulatait s pátoszát is kótára szedte, már nem »élte« csak lejátszotta emlékezetből a valamikor átélt nagy dallamokat."

(Harmos Ilona Jászai Mariról, kézirat)

 

A "kockafejű" Kosztolányi

2014.10.25. 14:13 An-jou

Ady monográfusa, Bölöni György izgalmas fölfedezéseket tett Kosztolányival kapcsolatban. Tihanyi Lajos fauvista-kubista (kubista expresszionista) képe alapján mélylélektani elemzésre vállalkozott. Nem a művészt analizálta, nem is saját magát mint befogadót, hanem a modellt, aki éppen Kosztolányi mester volt. Nézzük, mire jutott!

„Tihanyi Lajos valamikor igazi lélektépő portrét festett Kosztolányi Dezsőről. A Tihanyi-arckép egy neuraszténiás ember szétdúlt arca, akinek vonásaiban kint ül a gyávaság és a félelem. Teli ez az arc alattomos meglapulásokkal és rajtaütésre váró sunyiságokkal. Hogy megértessem e pszichológiai lárvát, a portrét megtoldom egy kis életrajzzal. Kosztolányi erős katolikus neveléssel Szabadkáról érkezett Budapestre. Atyja gimnáziumi igazgató, ő maga filozopter, könyvek között élt, és belső élményekben fejlődő gyermekkora elzárta a külső emlékes nagy világtól. Életéből hiányzott az igazi »struggle for life«. Korán lett költő. Kabos Ede fedezte fel őt is a Budapesti Naplóban az első Ady-diadalok idején. Nem volt szerelmi élete és nem volt küzdelmes ifjúsága. Mint művelt városi embernek és képzett tanárnak tarsolyában a világirodalom, a német, a francia, a spanyol, az olasz nyelv ismerete, amiket félig már hazulról hozott magával. Ady zsoltárokat lapozgat, debreceni vinkót iszik, szociális csatákat vív Nagyváradon, amikor a gyerkőc Kosztolányinak kisujjában a nyugati irodalom ismerete. Már akkor úgy vélte egész fiatalon – amikor B[udapesti]. N[apló].-nál Ady mellé kezdett felnőni, mint amolyan fiók-zseni –, igazságtalanság, hogy királykodását kell tűrnie annak az Adynak, akit ő parlaginak ítélt. Amikor első verses könyve megjelent, a B[udapesti]. N[apló].-ban, tárcát írt róla a Párizsban időző Ady. Nagyon emlékemben van Adynak ez az írása, mert dicséretei mellett igen alól mutatott helyet a Parnasszuson Kosztolányinak az induló költők sorában. Azon melegében megkérdeztem tőle Párizsban, hogy miért ilyen kegyetlen. »Nem engedem, hogy a fejemre nőjön« – ilyenfélét felelt Ady. Többre becsülte Kosztolányit bizonyára, mint amennyit megírt róla, de nem akarta megszédíteni, megérezte ő az »ellenséget«, a Kosztolányiban lappangó Ady-antagonizmust. Mert Kosztolányinak Ady nem volt démona, s ő egy pillanatig sem volt Ady követője, Ady az ő számára kezdettől fogva a legyőzhetetlen, nagy vetélytárs, a nagy ellenfél, akire csak fogat vicsoríthat titokban, a végzetes ember, aki miatt ő csak halovány csillag lesz a magyar égbolton. Kosztolányi arcán így és ezért kezdtek kiülni azok a sunyi ravaszságok, jellemgyöngeségek, amiknek vonalait a Tihanyi portré elárulja.” (Bölöni György: Az igazi Ady, Budapest: Szépirodalmi, 1966.)

Kosztolányi Dezső Tihanyi Lajos 1914-es festményén:

kd-tihanyi.jpg

Ám Tihanyi Lajos nemcsak Kosztolányi portréját készítette el, hanem két évvel előtte (1912-ben) Bölöni György képét is megfestette:

bölöni.jpg

 Sőt, Tihanyi Ady mestert is megörökítette:

tihanyi-lajos-ady-endre-portreja-1938-1.jpg

 

A kis Dide és Hasfelmetsző Jack

2014.10.16. 23:00 An-jou

Hogyan kerül össze a még gyermek Kosztolányi mester a rettegett sorozatgyilkossal? Édesanyja emlékei szerint Desiré megvetette a meséket, ám helyette a maga kreálta rémmesék világában élt. A Brassói Lapok hasábjain id. Kosztolányi Árpádné Brenner Eulália nyilatkozatot is adott, melynek zaftosabb részleteit idézzük is:

"– Mint fiatal gyerek – meséli édesanyja – megvetéssel fordult el a mesék világától és szótárral szerelte fel magát. A francia és a német nyelvtan volt a kedvelt olvasmánya. Újságokat is nagyon szeretett olvasni. Akkoriban a Hasfelmetsző Jack volt a világ szenzációja és fiam éveken át rettegett az emberi szörnnyel való találkozástól. Félt az utcára menni, az iskolába is kísérni kellett, mert attól tartott, hogy a szabadkai békés házak mentén is feltűnik a Hasfelmetsző." (ifj. Kabán Endre: Kosztolányi édesanyja nyilatkozik, Brassói Lapok, 1938.)

A Hasfelmetsző nevéhez kötött gyilkosságok 1888 és 1891 között történtek, tehát akkor, amikor az 1885-ös születésű Kosztolányi még valóban kisgyerek volt. "A gyilkosságok azonnali következményeként – és a későbbiekben szintén – Hasfelmetsző Jack a gyerekek mumusa lett. Ábrázolása gyakran rémisztő volt. […] Az 1960-as évekre Hasfelmetsző a »ragadozó arisztokrácia szimbólumává vált«, és cilinderes úriemberként ábrázolták. A Hasfelmetszőről kialakult (vagy a média által kialakított) kép keveredett más horrortörténetekkel, illetve azok elemeivel, szimbólumaival, szereplőivel, vagyis egyszer Drakulát idéző sötét köpenyt adtak rá, máskor pedig az emberi szervek iránti megszállottságát a Frankenstein-történetre emlékeztető módon hangsúlyozták." (Wikipédia)

hasfelmetszo.jpg

Ám nemcsak Kosztolányi félt a Hasfelmetszőtől, hanem későbbi felesége, Harmos Ilona is. Visszaemlékezéseiben a következőket olvassuk: "Télen sokat kell félni. […] Az utcán félek a hasmetszőtől. Jack, a hasfelmetsző biztosan arra lakik valahol a Múzeumkert felé, a Vas utca táján, mert ha a pesti mamához megyek, akkor kell leginkább félni tőle. Akárcsak Piroskának a farkastól. A kocsiút közepén megyek, hiába kiabál a Freulein, hogy ne szaladjak el mellőle. A hasmetsző valamelyik kapu alatt leskelődik. Múltkor leszaladtam a Wesselényi utca sarkára irkát venni, s egy bácsi hívott, menjek be vele a kapu alá, mutat valami szépet, én bementem, kinyitotta a télikabátját, és mutatni akart valamit, valami fehéret; borzasztón megijedtem, kirohantam, nem is emlékszem már, hogy értem haza. Nem mondtam meg senkinek, még Marinak sem, mert akkor tudom, nem engednek le többet egyedül irkát venni.

Hátha ez lehetett Jack, a hasmetsző, pedig soványabbnak és szegény ruhájúnak gondoltam." (Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem, Bp., Noran, 2003.)

Világirodalmi ripacskodás

2014.10.13. 22:32 An-jou

Kosztolányi Desiré 1929-ben megírta híres Ady-ellenes pamfletjét, melyre igen sok író reagált. Ezúttal – néhány jellegzetes idézet kiemelésével – Márai Sándor szövegére szeretnénk fölhívni a figyelmet, aki (Desiré mesterhez hasonlóan, bár más tónusban) szintén meglehetősen élesen bírálta Ady művészetét:

„Kosztolányi Dezső cikkét elsőrangú kritikai írásműnek tartom és mindenben egyetértek vele. Élvezem a ritka, tiszta csengésű kritikai hangot, a nyugodt és rezignált bátorságot, mellyel súlyos megállapításait előadja. […] boldog és felszabadult »Végré!«-vel köszönthették e sorokat mindazok, akik az irodalmi front másik oldalán, túl a quanante-on […] állanak, – tehát mindazok, akik Adyval vacsoráztak, feltűnését vállvonogatva vagy hangos beleegyezéssel közelből figyelték, s testi és üzleti ügyeiről, adminisztrációja titkairól sokmindent tudtak, sokszor bizony kevéssé épületes dolgokat. […]

Nehéz vitatni, hogy Ady Endre a világirodalom legnagyobb ripacsainak egyike.”

„Valami dagályos, szenvelgő irodalmi kéjencség ösztökélte őt időnként, hogy egyenetlen költői potenciáját attrakciókkal leplezze, melyeknek láttán az érzékeny olvasó kínlódva fordul el és szégyenli magát. […] Messiánizmusa reám […] mindig bonvivántszerűen hatott. […]

engedjék meg, hogy a veszedelmes úton tovább kísérjem Kosztolányit, aki haláltmegvető bátorsággal állapította meg, hogy a költő »nem tündököl a lángész kápráztató fényével, helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett«. Tegyük hozzá: ebben az értelemben Kosztolányi mellett sem. Kár szerénykedni.”

„Állandóan szenvedtem szemérmetlensége miatt. […] Ady nem volt trágár műveiben, rosszabb volt annál: szemérmetlen volt. […]

Primitív költő. Páris, Nyugat, kultúra úgy lógnak rajta, mint a vademberen a frakk. […] Rikkantása gyakran modoros, érezni, hogy nem a felbuzdult torok süvölti spontán, hanem elébb krákogott és gyakorolt. […]

Állandó harci táncot jár önmaga körül, személyes jó viszonyban van az Istennel, mint Mózes.”

„nehéz lemondani a csábításról, hogy Kosztolányi erényei mellett ne mérjük fel Ady hibáit. […] Az egyik a legnagyobb felelősségérzettel dolgozott, a másik rendkívül felelőtlenül. […] Minden megvan benne, ami nincsen Adyban. Miért, hogyan lehet, hogy ma nincs Kosztolányi-kérdés?”

„Kosztolányi például, akitől még annyit várhatunk, számomra ez idő szerint legerősebben Ady Endréről írt különvéleményében él: egy írásmű, melyért írója egész írói és emberi exisztenciájával helyt áll, s vitairata műremek.”

„Nem tudom, hogy [Ady] »költőfejedelem« volt-e, »nagy költő«, »primus inter pares«. Ezek szavak. Egyszerűen költő volt. Több nem lehet senki.”

harlequin.jpg

Fehér Klára Irodalmi-díj 2015

2014.10.06. 17:23 An-jou

A Nemes László író és műfordító által, 2003-ban alapított Fehér Klára Irodalmi-díj Kuratóriuma a 2015-ös évben is várja a tehetséges fiatalok jelentkezését. A díjat minden évben egy – esetleg megosztva két – fiatal, 40 év alatti magyar író kapja, a díjkiosztást megelőző egy-két évben írt, illetőleg megjelent, bármely irodalmi műfajba tartozó, a névadó Fehér Klárának humanista, a mindennapi élet tisztaságáért küzdő szellemiségét idéző munkájáért.

A díjkiosztásért felelős alapítvány székhelye a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Kuratórium tagjai pedig: Nemes László író és műfordító, a díj alapítója, Görgey Gábor író, Tarján Tamás irodalomtörténész, valamint Arany Zsuzsanna irodalomtörténész.

A korábbi díjazottak között szerepelt Esze Dóra, Nyilas Attila, Bene Zoltán, Prágai Noémi, Novák Valentin, Merényi Krisztián, Kiss Mirella, illetve legutóbb (2012-ben) J. Szabó Piroska.

A 2015. évi pályázat beküldési határideje: 2015. január 31.

 

Cím: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.

 

A pályázati anyagot postai úton kérjük eljuttatni a fenti címre. A borítékon kérjük külön jelezni: Fehér Klára Irodalmi-díj. Az elküldött munka kísérőlevelében pár soros bemutatkozást is kérünk a szerzőtől.

 

Bővebb információ: feherklaradij@gmail.com

 

paper-pen-handwriting-photo-wallpaper-1920x1200.jpg

 

Vezércikk sajtfecniken

2014.09.20. 14:44 An-jou

A Budapesti Napló fénykorában a főszerkesztő Vészi József volt. A napilap munkatársai között az 1900-as évek legelején Ady Endrét, Biró Lajost, Csáth Gézát, Erős Gyulát, Hegedűs-Bite Gyulát, Kabos Edét, Lengyel Gézát, Molnár Ferencet, Pfeiffer Ignácot, Rózsa Miklóst és Szini Gyulát találjuk. Az olvasóközönséget a radikalizmusra fogékony liberális értelmiség, valamint a budapesti felső középosztály adta, ám ennek ellenére pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, és példányszámuk is alacsony volt a többi országos sajtótermékéhez képest. Olvasótáborukon belüli népszerűségüket nem utolsó sorban fiatal munkatársaiknak köszönhették. A külsős szerzők között a Társadalomtudományi Társaság balszárnyát képviselő Jászi Oszkár és Rácz Gyula neve is szerepelt.

A gárda egyik legnépszerűbb alakját, Ady Endrét maga Vészi fedezte föl, és szerződtette a Budapesti Napló munkatársául. 1929-ben, amikor A Toll című folyóirat ankétot rendezett Ady írásművészetéről, Vészi megosztotta a nagyközönséggel is a “fölfedezés” történetét. Ezúttal ezt a beszámolót idézzük:

„A véletlen úgy hozta magával, hogy Ady Endrét, ezt az üstököst, én találtam először meglátni. […] Mikor én a Budapesti Naplót szerkesztettem, egy szép napon a posta Nagyváradról valami különös kéziratot hozott elibém. Keskeny papírlapokra ceruzával odavetett írás volt. Tárgya: a nagyváradi jogi akadémián előfordult kereszt-tüntetések, melyeknek éle Somló Bódog professzor ellen irányult. Fővárosi lapok szerkesztőségeiben a vidéki újságírók ilyetén küldeményeivel kurtán furcsán szokás elbánni. A szerkesztő egy röpke pillantást vet a kéziratba, s tíz közül kilencet beledob a papírkosárba. Ezzel a kézirattal azonban nem lehetett ilyen statáriális módon végezni, már csak a kézirat külső alakjánál fogva sem. Egy-egy keskeny papírlapra, mely alig volt valamivel szélesebb egy étterembeli fizetőpincér számolólapjánál, négy-öt nyomtatott sornyi írásnál több alig volt odavetve. Aki így ír cikket, az, úgy éreztem, csak különös ember lehet. Hát elolvastam az első lapokat és azonnal meg kellett éreznem az írásban egy szárnyaló lélek csapongását, valami hallatlan lendületet, csodás színességet, sziporkázó elmésséget és a magyar nyelvnek őserejű bűvös gazdagságát. Tartalmát nézve pedig, lehetetlen volt föl nem ismerni a cikkíró becsületes, bátor, sőt merész liberális felfogását. Kis mestermű volt a cikk, s én habozás nélkül kiadtam első vezércikknek, másnap pedig élénk megelégedésemre észlelhettem, hogy a közönségnek az új hang megnyerte tetszését. A szerző nevét azonban nem közölhettem, mert a cikk csak két betűvel volt jegyezve. A két betű ez volt: »a. e.«.” (Vészi József: Ady Endre, A Toll, 1929. júl. 7.)

ady.jpg

Hullaínség

2014.09.11. 22:59 An-jou

Nagy a tudomány hullaínsége. Legalábbis ez derül ki Az Est 1914 februári cikkéből, melyet főként erősebb idegzetű olvasóink figyelmébe ajánlunk:

Fényes László: Az egyetemek hullaszükséglete, Az Est, 1914. febr. 10., 9.

Lenhossék tanár terve. Ankét az új rend felől

Emlékeznek-e még a holtak néma panaszaira?

Egy éve, hogy sokszor írtunk róluk: anya nem kapta meg a fia holttestét, mert a kórházi szolga átadta azt az anatómiai intézetnek, máskor és legtöbbször pedig a törvényszéki orvostani intézet felhasználta a tudomány hullaszükségletének ügyét üzletre s aki el akarta temetni holttestét, az különböző díjakat volt kénytelen lefizetni a morgue-nak. Nálunk még a holttestekkel is visszaéltek s üzletet alapítottak szegény emberek kegyeleti érzésére. Ezért volt szükséges felemelni a közvélemény szavát.

A különböző szempontból tett felszólalások nem is voltak eredménytelenek. A főváros és a Munkásbiztosító Pénztár belátta a Szvetenay utcai morgue állapotainak lehetetlen voltát, de legfőképpen a bíróság és az igazságügyminisztérium szüntette be Ajtai tanár birodalmát. Ezzel azonban a kérdés korántsem oldatott meg, mert hiszen a kegyeleti és a humanitárius szempontokkal a tudomány érdekei sokszor ellentétesek. Az Est már akkor hangsúlyozta, éppen a saját igazságával szemben is: elsőrendű érdeke az orvostudománynak, hogy kellő mennyiségű holttest álljon az egyetemek rendelkezésére, mert enélkül az orvostudomány ábécéjét: az anatómiát nem lehet tanítani.

morgue.jpg

Dr. Jankovich Béla kultuszminiszter éppen ezért, igen helyesen, elhatározta a hullaszolgáltatás kérdésének rendezését s e célból most szombaton ankétot tartott, előzetesen megbízván dr. Lenhossék Mihály egyetemi tanárt, hogy memorandumban ismertesse az értekezlet elé a kérdés anyagát. Ezen az értekezleten mindenféle hatóság képviselve volt, csak éppen azok nem, akiknek – a szó legszorosabb értelmében – bőrére megy a dolog. A szegény és a kis emberek, a maguk lelkének érzésével és társadalmi helyzetük lehetőségeivel nem voltak képviselve az ankéton. Éppen ezért, amikor Lenhossék tanár előterjesztését és a kérdés megoldására való tervezetét  – amelyet elvben elfogadtak – ismertetem, hangot fogok most adni a mi eddigi – és teljesen jogosult – nézőpontunkból való érdekeknek is.

Dr. Lenhossék memoraduma

Az európai hírű anatómus memorandumának bevezetésében mindjárt azt mondja:

Amikor „chic volt” a Newyorkba járni

2014.08.16. 02:06 An-jou

Ezúttal Tarján Vilmos kalandos életútjáról szólunk pár szót. Ő volt az, aki úgy lett társtulajdonosa a New York Kávéháznak, hogy egy vagyont nyert kártyán. Egyik visszaemlékezésében le is írja, milyen taktikát követett: „Akkoriban kitünően játszottam, hazárdot épúgy, mint kommerszet. Mindig meggondoltan, mindig fegyelmezetten. Azért nyertem, mert minden gondolatom a kártyára volt koncentrálva, aminthogy à la longue, csak az nyerhet kártyán, akinek más foglalkozása nincsen. A napi munka és a vele járó gondok, valamint a fáradtság mind olyan bénító hatásúak, hogy a kártyás nem tud frissen, megfelelő ítélőképességgel gondolkodni a játék alatt.”

A szakirodalom ugyan sokat mesél a New York legendás időszakáról, ám magáról Tarjánról kevesebbet tudunk meg. Az ő idején lett ugyanis „chic” Pest egyik leghíresebb kávéházába járni. A kenyerét egy időben bűnügyi riporterként is kereső Tarján a „főreál” után a budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult. A fiatalember azonban nemcsak remek üzleti érzékkel rendelkezett – mint az a „nyújorkos” időszakból kiderül –, hanem jól is énekelt és versenyszerűen úszott. Bohém alkat volt, aki az újságírásban is főként kalandvágyát akarta kiélni. 19 évesen lépett a pályára, és – tehetségének köszönhetően – igen gyorsan befutott. 1904-től már az újságírók Otthon Körének egyik vezetőségi tagja, illetve a Budapesti Artista Egyesület titkára. 1905–1906 körül pedig egy kabaré megnyitásának gondolata is foglalkoztatja, sőt Szabadkán konferansziéként is föllépett. Idővel azonban néhány „stiklijére” is fény derült. A Magyar utcában lévő Maison Frida nevű műintézet tulajdonosát ugyanis zsarolta: hallgatási pénzt kért azért, hogy nem árulja el, valójában bordélyházat működtet Österreicher úr. Az Aradi Közlöny 1908. januári leleplező cikkében a „mulatóhelyek piócájának” nevezte Tarjánt.

newyorkhoz.jpg

Hősünk később Az Est munkatársa lett. Miklós Andor lapjában tárta föl Tarján a Mágnás Elza gyilkosság részleteit is. Aprólékosan beszámolt a nyomozásról – melyben maga is részt vett –, és naturalista részletezéssel festette le még a holttestet is. Ő hívta föl a nyomozók figyelmét arra, hogy a fiatal nő nem lehetett egyszerű utcai lány, mert annál sokkal ápoltabb a teste. Szégyenszemre azonban még Tarján sem ismerte föl először Elzát, és kollégáival csak egy idő után jöttek rá: Schmidt Miksa szeretője, az éjszaka királynőjének „becézett”, örökké fehér ruhákban járó (büfé)dáma fekszik előttük a boncasztalon.

De nemcsak Elza sorsát követte nyomon, hanem maga is igyekezett fölkarolni a tehetségesebb lányokat. R. Margitból például primadonnát faragott, a „művésznő” azonban később sem tudott lemondani az italról. Ahogyan Tarján fölidézi alakját: „Margitot nem lehetett megtartani. Nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel lepte meg a publikumot. Egy alkalommal meghívás nélkül odament az egyik grófi asztalhoz és beült a gróf úr ölébe, akinek a felesége a legexkluzívebb és legműveltebb főúri dámák egyike, egyben pedig a legféltékenyebb természet. Halálra rémültünk: mi lesz ebből, a Nemzeti Kaszinó bojkottálni fog az incidensért, amelyért végső fokon én vagyok felelős. De nem. A grófné maga nyugtatott meg, mondván:

– Kérem ez egy típus, ne bántsa, ennek minden szabad, mert minden jól áll neki.

Az ivásról minden könyörgés dacára nem tudott lemondani. Így pusztult el egy szépen induló karrier az alkohol miatt.” De az ismert színésznőt, Mezey Máriát is Tarján fedezte föl, aki aztán szép pályát futott be.

Tarján 1947. november elsején halt meg, miután szerencsésen kiszabadult a pesti gettóból. A német megszállás dátumától egészen 1945 áprilisáig naplót vezetett, melyet kötetben is tervezett megjelentetni A bedeszkázott riporter címmel. A kiadás alakulásáról lásd Buza Péter írását itt.

(További források: Tarján Vilmos: (t. v.)-től a Tarjánig, Budapest: [1931]; Lengyel András: A „bűn” elbeszélhetősége, in A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok, Budapest: Nap Kiadó, 2013.)

Goya rémképei

2014.08.07. 22:58 An-jou

Köztudott, hogy Francisco Goya élete végéhez közeledve egyre démonikusabb képeket festett. Ezúttal nem kívánunk újabb összefoglalót adni életének e sötét korszakáról, sokkal inkább a neves gondolkodó, Jean Starobinski megállapításait szeretnénk megosztani olvasóinkkal. A svájci eszmetörténésznek 1789. Az értelem jelképei című könyvéből idézünk, melyben a felvilágosodás és a francia forradalom korszakát elemzi, fény és sötétség összefüggéseit, egymásba alakulásait, együttállásait és egyéb relációit középpontba állítva.

"Goya képein […] mintha a tudattalan venné át a hatalmat. […] A forradalom szoláris mítosza szívesen hitte, hogy a sötétség erőtlen: elég, ha megjelenik az Ész az akarattal karöltve, és a sötétség máris eloszlik. […] Goya, aki távolabb volt a forradalom fényforrásától, könnyebben tudta megrajzolni a fényt mindenáron elutasító ember torz arcvonásait. […] A sötétség érdes, tömör formát öltött, melyet már nem lehet visszaűzni a semmibe. Az észnek azzal kell szembenéznie, ami gyökeresen más, mint ő maga: tudja, milyen bensőséges szálak fűzik e szörnyekhez, mert az ő akaratából, pontosabban az ő akaratának elutasításából jöttek létre. A tagadás archaikus hatalmát képviselik, mely nem nyilvánult volna meg, ha a nappal rendje nem akart volna törvényerőre emelkedni. E találkozás súlyos következményekkel jár, mert az ész ellenségében felismeri saját kifordított valóját, azt a másik ént, amely nélkül nem lehetne ő a fény, s megbabonázza a különbség, melytől ezentúl nem szabadulhat. Goya nem hisz a démonokban, ám amikor azok ördögi tébolyát ábrázolja, akik továbbra sem hagynak fel a boszorkányság üzelmeivel, olyan sötét és makacs ostobaságot csal elő rejtekéből, mely hamarosan az ördögi kegyetlenség képében jelenik meg. S megint szükség lesz ördögűzésre, mely ezentúl a művészet feladata: az embléma vagy a kevéssé elvont leírás segítségével meg kell nevezni, fel kell vázolni a gonoszság, az erőszak, a halálos téboly alakjainak megszámlálhatatan sokaságát.

Goya […] szinte az egyedüli volt, aki a kezdethez való viszonyt egy ösztönös erő felhasználásában látta – és nem az emlékezetében őrzött klasszikus műveltséganyagra támaszkodva akart visszatérni az időben egy kivételes helyhez (Árkádia) vagy a változhatatlan formához. […] a kezdet nem eszményi elv, hanem életenergia […] ő a fekete állatot festi, amelyet a falu főterén ölnek le. […] sötét kezdetről van szó, melyet halálos veszély fenyeget. Az élet mellett mindig ott a halál. Goya csendéletein így aztán halálos csend uralkodik, hiányzik belőlük a lüktetés, az »éltető fludium«.

goya_saturn_devouring.jpg

A sötétség leleplezése bestiális teremtmények sokaságát hívja elő. A festő a kezdethez való visszatéréssel az élet mélységesen mély forrásait kutatja. Íme, itt az a találkozási pont, ahol Goyánál valami különös keveredés folytán az élet színei a rossz árnyaival mosódnak össze. Ezek után miért volna meglepő, hogy az ész által elítélt alakok féktelen életerőtől duzzadnak? Hogy a kezdet képeit csúfondáros rettenet járja át? Így tűnik elő a semmiből a gyermekeit felfaló kezdet – Saturnus - rémisztő és groteszk képe. Mintha a sötétség és a kezdet egyetlen hatalmas katasztrófában olvadna össze. Goya azonban itt is a »felvilágosodás« sorsának hű tanúja marad: lefesti, hogyan fordult ki az eszme önmagából úgy, ahogy azt Spanyolország 1808-ban megélte."

(Forrás: Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei, ford. Lőrinszky Ildikó, Bp., Európa, 2006.)

Kosztolányi és a spiritizmus

2014.08.01. 12:29 An-jou

Mikos János báró, a hazai szellemidéző műhelyek egyik vezéralakja a következőképpen foglalta össze a „modern spiritizmus” lényegét: „a szellemekről szóló tan, és a lélek halhatatlanságának bizonyítéka; kutatja az ember létezésének okát, származását és végrendeltetését; foglalkozik továbbá a természetben előforduló rejtelmes tünemények törvényszerüségével, az embereknek cselekményeikért való felelősségével és végre a két létállapot, t. i. a földi és más világi lények vagy is emberek és szellemek egymásközti közlekedésével.” (/MB./ [=Mikos János]: A spiritizmus feladata, Rejtelmes Világ, 1897. okt. 3.) Az országban több olyan kör is létezett, ahol médiumok segítségével próbáltak érintkezésbe lépni a túlvilággal. A szeánszokon tudósok és írók egyaránt előfordultak, a szellemidézésekről hírt adó folyóiratok pedig „tudományos” kiadványokként határozták meg magukat. „A szellemi arisztokrácziának pedig épenséggel oly tagjai léptek be előfizetőink közé, kik mint tudósok, akademikusok, tanárok, irók stb. büszkeségére válnának bármely régebben fennálló tudományos folyóiratnak is” – olvassuk a Rejtelmes Világ című lap, 1897. december 26-i számában. Tábori Kornél Pesti spiritiszták című, 1924-ben kiadott kiskönyvéből azonban arról is értesülünk: a szellemidézők között bőven akadtak csalók is!

Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, a 20. század első éveiben Kosztolányi Dezső is elment egy-egy szeánszra, szükséges az Édes Anna megírásának időszakára előreutalnunk. Kosztolányi levelezése alapján megállapíthatjuk: „(legalább) 1925. szeptemberétől (legalább) 1926 szeptemberéig” tartott a munka (vö. Édes Anna. Kritikai kiadás, szerk. Veres András, Pozsony: Kalligram, 2010). Ez alatt az időszak alatt, egészen pontosan 1926 februárjában, Kosztolányi levélben fölkereste Domokos Lászlót, és megkérte: vigye el őt egy „séance”-ra. Nem véletlen, hogy Kosztolányi éppen az Édes Anna írása közben veszi föl a kapcsolatot Domokossal. Emlékezhetünk rá, hogy a regényben többször is előfordul a szellemidézés motívuma. A VIII. fejezet végén például a következőket olvassuk: „Egy gyalogsági tábornok volt a »szellemi körvezető«. Katonák szellemét idézték, akik hősi halált haltak. Anyák és apák várták róluk a hírt. Vizyné mellett egy beteg kúriai bíró ült s egy katolikus lelkész, polgári ruhában. A médium, rajongó lány, fejét önkívületesen hátravetve németül beszélt. Láthatatlan szellemhuzalok nyúltak ki innen, melyek körülhálózták a világmindenséget. Piroska szelleme a Jupiter-csillagból jelentkezett. A médium keze által teleírt egy egész ív papírt az ő ákom-bákom betűivel: »anya, anya«. Egyszer materializálódott is a médium mellén, ködös párafényben, valami tejszerű köd alakjában.” Az említett levélből kiderül, hogy Kosztolányi nemcsak regénye megírásának éveiben, hanem már korábban – tehát fiatalon – is részt vett spiritiszta összejöveteleken. Mivel kevésbé ismert levélről van szó, így érdemes hosszabban idéznünk: „Igen tisztelt barátom, ismerőseimtől hallottam, hogy ön komolyan foglalkozik a spiritizmussal, vagy érintkezik olyan körökkel, melyek ezt mívelik. Hálás, nagyon hálás lennék önnek, ha egy séance-ra bejuttatna. Fiatalabb koromban sok spiritisztával érintkeztem, de azóta a kapcsolat megszakadt közöttünk. Most akkori tapasztalataimat szeretném ellenőrizni, nem a nyilvánosság, hanem önmagam számára. Ha tehát igazán kedves óhajt lenni hozzám, hívjon vagy hívasson meg egy séance-ra, akármikor és akárhová. Ígérem, nem leszek túlságosan a terhükre. [Kiem. Biográfus]” (A szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalmi gyűjteményében található levelet közli: Lengyel András: Domokos László és Kosztolányi Dezső. Kiadatlan levelek, Üzenet, 1980/jan.).

De ki volt Domokos László, akinek Kosztolányi címezte levelét? Domokos kezdetben állami végrehajtó volt Szegeden, majd pénzügyi fogalmazó, illetve segédtitkár. Később áthelyezték Budapestre tanácsjegyzőnek, utána pénzügyi titkárnak. Voltak azonban írói és újságírói ambíciói is, így több lapban publikált. Szegeden többek között éppen Kosztolányi barátjával, Juhász Gyulával tartott szoros kapcsolatot, 1918–19-ben pedig Jászi Oszkár egyik vezető munkatársa lett. 1928-ban megjelent A szellem élete. Az evangéliumi tanítás a 20. század világosságában című, újgnosztikus tanokon alapuló műve. Könyvét a vele akkor már baráti viszonyban lévő Kosztolányinak ugyancsak elküldte, aki meg is köszönte azt: „Drága jó Lacim, szép, megindító könyvedet hálásan köszönöm. A villamosbeli kijelentésemet félreértetted. Agnosticus vagyok, de nem fennhéjázó. Szeretem a latin világosságot, de barátjaimat [!] még jobban szeretem.” (Lásd: Lengyel, i. m.)

spirit-foto.png

Érdemes még szót ejtenünk Domokos korábbi feleségéről, Domokos Lászlóné Löllbach Emmáról is, aki reformpedagógiai tevékenységéről volt híres: ő alapította az első magyar „Új Iskolát”. Löllbach szintén kapcsolatban állt spiritisztákkal és teozófusokkal, sőt, feltételezhető, hogy Domokost is ő befolyásolta. Föltevésünket igazolja még, hogy Domokos apósa az a Löllbach Gusztáv volt, aki a Magyarországon élő antropozófusok baráti köre magyar ágazatának első vezetőjeként is tevékenykedett.

Mindezek ellenére egyáltalán nem állítjuk, hogy Kosztolányi spiritiszta lett volna. Azt azonban valószínűsítjük, hogy fiatal éveiben nyitott volt az újgnosztikus tanokra. Még akkor is, ha magát agnosztikusnak vallotta. Állításunkat igazolja az is, hogy a hagyatékában maradt – korábban magángyűjtőnél lévő – levelei között megtalálható Henry Thomas Hamblin Within You is the Power („Benned van az erő”) című ezoterikus alapművének gépiratos fordítása is, amit föltehetően – Domokos könyvéhez hasonlóan – szintén olvasott Kosztolányi. Talán egyik korai tárcájában fogalmazza meg a legpontosabban, hogyan is gondolkodott a spiritizmus jelenségéről. Közismert, hogy a máriapócsi kegyhelyen több ízben történt „csoda”. 1906-ban szintén előfordult, hogy Szűz Mária képét könnyezni látták. Kosztolányi ezen apropóból írja a következőket: „A vallás gyámoszlopai korhadoznak, napról napra több a hitetlen; a szellemekben való hit azonban éppen az alsó és a felső osztályok hitetlenné válásával kapcsolatban mindég erősebben domborodik ki, és követeli a maga jogát ott a spiritizmus, itt a babona alakjában, és benső metafizikai szükségletet kielégítő tápja lesz mindazoknak, kiknek a nyugodt, önálló bölcselkedés nem jutott osztályrészül. […] Azok a parasztok, kik a kép könnyezését látták, lelkük mélyén egytől egyig vallástalanok és spiritiszták, mert nem elégszenek meg a hit józan malasztjával, s mohón kapnak a csodák bódító és olcsó pálinkájához, akárcsak mi a szellemidézések abszintjéhez.” ([Szerző nélkül] [=Kosztolányi Dezső]: Heti levél. Szellemek, Bácskai Hírlap, 1906. márc. 11.)

A téma bővebb kifejtését lásd az Alföld című folyóirat 2014. augusztusi számában!

Tetemre hívás

2014.07.20. 17:06 An-jou

A most következő történet rácáfol a tetemre hívással kapcsolatos hiedelmekre. Jól tudjuk, Arany János azonos című balladájában éppen arra a néphitre „játszott rá”, hogy a holttest újra vérezni kezd, ha a gyilkos kerül elébe. A mi esetünk 1907 augusztusára datálható. Keller Mária fiatal szegedi cselédlány volt, akit várandósan ért a halál. A holttestet Mezei István találta meg, aki egyszerű család sarjaként, nincstelenül tengette életét. A helyi hatóság különösebb kivizsgálás nélkül, azonnal ítélkezett, és a Csillag Börtönbe záratta Mezeit, mint a lány potenciális gyilkosát. Ám később kiderült: Mária agyvérzésben halt meg. A holttestet exhumálták – igaz, nehezen sikerült kideríteni, melyik sírba is sikerült fektetni nagy hirtelenjében –, és az egyedüli ember, aki odament megadni a lánynak a végtisztességet, az éppen akkor kiengedett Mezei volt.

Juhász Gyula első vezércikke, melyet a Szeged és Vidéke című napilapnak írt, ezt az esetet elemezte. Az előítéleteket, a társadalmi egyenlőtlenségeket emelte ki, és a sors furcsa fintorait: (látszat)világunk olyan hely, ahol a fegyencek a tiszták, míg a bírák a bűnösök…

Juhász Gyula: "Tetemrehivás", Szeged és Vidéke, 1907. aug. 15., 1.

"A szegény Mari cseléd teteme előtt egyetlen ember állt ma nyugodtan, szinte egykedvüen: a szegény fegyenc.

Őt már annyira belemártotta a sors, a végzet, – amint tetszik – a Dante poklába, hogy egy kis temetrehivás meg se kottyan neki.

A durva daróc alatt nem vert riadót a sziv, de sok cifra egyenruha és sok elegáns szalonkabát alatt dobog most a lelkiösmeret, sok szakértő és itélőmester előtt cikáznak a görbe paragrafusok, mint gonosz kérdőjelek. A szegény fegyenc nem fogta be az orrát, amikor a disztelen tetemhez lépett, de a tisztelt társadalom, a finom, uri nép annál jobban érzi az erkölcsi hullaszagot, amelyet a szegény cseléd maga körül áraszt.

Különös gondolatok motoszkálnak most a Dorogi-szálló egykori vendége agyában. A volt szolga eddig bizonyára édeskeveset törődött azokkal a furcsa, nyugtalanitó valamikkel, amiket Brieux és társai úgy hivnak, hogy: probléma. Hát kérem, István szolga eddig nem ért rá a problémákra. Elég gondot okozott neki a megélhetés, a hideg vacsora megszerzése, az állás elvesztése és más emberállati szükségletek. Átkozottul szegény volt István szolga, mert különben nem a Dorogiba szállott volna, hanem a Tiszába és nem Marival ismerkedett volna, hanem előkelőbb nővel. Most azonban, hála a földi igazságnak, módjában áll neki, hogy gondolkozzék.

Hogy van az például, hogy őt szépen, alaposan, jogerősen elitélték hét kemény esztendőre és félév mulva jut eszébe az uraknak, hogy megnézzék, csakugyan olyan alaposan elbánt ő azzal a szegény cseléddel? És kisül, hogy nem. Meg sok, sok széditően hihetetlen valóság. Két hivatalos ember félév mulva kezd emlékezni valamire. Valamire, amitől csak egy emberi élet boldogsága függött.

Elföldelnek egy keresztényt a föltámadás reményében és az ekszhumálás lehetőségével, azután pár hónap mulva nem tudják, hol van a leány elásva. Sőt azt se tudják, hogy elásták-e a leányt. Szegény szegedi Ophelia sirján egymás hajába kap hatóság és szakértelem, sirnak, imádkoznak, krokodilt nyelnek és szeretnék, ha a koporsó helyett a lelkiösmeretüket dugták volna le a gödörbe.

Miért van az, hogy egy justizmord lehetősége százszor jobban fölzaklatja, megfesziti az érdeklődést, mint a legmesteribb Bernstein-dráma, amely egyenesen az idegek ellen intéz merényletet?

Nagyon egyszerü a dolog nyitja: az ilyen pörökben a mi bőrünkre megy a dolog, a justizmord nem egy embert végez ki, de milliók hitét, reményét az emberi igazságban tapossa le. Mikor Hau doktor ügyét tárgyalják, ezer és ezer hozzá hasonló, vele rokon kulturember lesi lázasan a hirt: a derék szatócsok és hentesek hogy végeznek a Nietzsche konokul hallgató tanitványával. Mikor egy házassági dráma, egy szociális izgatás, egy nyomortragédia kerül az itélő birák elé, mindig van a társadalomnak egy nagy rétege, amely úgy érzi, hogy az ő ügyéről, az ő sérelméről, az ő életéről van szó.

Lehet, hogy csak én látom úgy, de azt hiszem, az István szolga dolga a szegény ember ügye.

judge-gavel.jpg

Ha a Mari cselédet előkelő hotelben éri el a vég, amely mindnyájunkra vár, bizonyosan több bizonyosság lenne most előttünk. Akkor a portásnak csengettek volna, a pincér telefonált volna és a doktor ur prémes bundában, diszkréten sietett volna leadni névjegyét Mors Imperator urnak. Patkány nem avatkozott volna a halál dolgába és hamleti sirások nem játszottak volna bujósdit a jeltelen koporsóval.

Egyetlen egy ember volt, tisztelt uraim, aki kötelességét azonnal és igazán teljesitette. Önök nem gondolják, ki volt ez az ember. A fegyenc. Az elitélt. A darócruhás. Aki enni adott Marinak, aki megszánta Marit. Ő azonnal jelentette a halált! A fegyenc komolyan vette a dolgát és nem bujt ki a következmények alól. Százat egy ellen, urak, hogy önök megugrottak volna. Százat egy ellen, hogy mi megugrottunk volna. Mezei maradt, nyugodtan viselte magát, engedte, hogy lefogják, dutyiba tegyék, meghurcolják, megvizsgálják, helyén van-e az esze, a szive, a zsebébe kotorásztak, az előéletébe vájkáltak, a zsigerei között babráltak, csak a Mari cselédnek a szemét nem nézték meg jól.

István szolga szabad!

Még egyszer meghurcolják, még egyszer farkasszemet néznek vele, még egyszer elvonul tőle az az átkozottul szerencsétlen este, minden borzalmával és könyörtelenségével, azután – mehet! A durva darócot lerántják róla. Megint belebujhat a polgári rongyaiba. Mehet. Megint beszállhat a Dorogiba és eheti tovább a hideg fölvágottat.

A többi az ő dolga lesz. Hogy a holta napjáig egy ekszhumált tetem lesz a hajnali álma, hogy a lelkében mindig ott ég egy szám, amelyet a szegedi csillagbörtönben a nyakába varrtak: ez az ő dolga. Hogy az emberek kerülik, mint a tüzet, hogy ő maga is érezni fogja magán a hullaszagot: ez az ő dolga.

Miért ment a Dorogiba és miért állott össze a cseléddel?

Ezt a problémát csak az a nemzedék fogja megoldani, ezt a pört csak az a biróság fogja eldönteni, amely a mai morál, a mai jog, a mai igazság dögtestét fogja ekszhumálni!"

Frida Kahlo és a La Llorona

2014.07.04. 22:49 An-jou

Egy régi mexikói legenda szerint élt egyszer egy csodaszép nő, akibe minden férfi szerelmes volt. A nő azonban figyelemre sem méltatta udvarlóit. Büszkén járt-kelt a faluban, nem törődve senkivel. Egy napon aztán megjelent végre az a Férfi, aki még az ő szívét is képes volt rabul ejteni. Házasságukból két gyermek született. Ám a férfi hűtlen lett: eltűnt hosszú időkre, és egyáltalán nem örült szépséges feleségének, mikor haza-hazalátogatott. Az asszony dühében gyűlölte a közös gyermekeket, és egy őrült pillanatában a folyóba vetette őket. Mikor ráébredt szörnyű tettére, már késő volt, a két gyerek megfulladt. Az asszony öngyilkos lett: utánuk ugrott a folyóba. A legenda szerint minden éjjel ott kísértett a szelleme a folyóparton, szüntelenül keresve a gyerekeket, és sírva utánuk.

A legenda másik változata szerint a fiatal nőnek már voltak gyerekei, amikor megismerte élete nagy szerelmét. A férfi azonban nem volt hajlandó vele lenni, mondván: családos anya nem kell neki… Erre a nő kétségbeesésében vízbe ölte gyerekeit. Mikor a férfi ezt megtudta, elborzadva menekült. Az asszony öngyilkos lett, szelleme pedig ott kísértett a folyóparton.

A történettel összefüggésbe hozható az azonos című (La Llorona) dal is, amelyet három neves előadóművész tolmácsolásában ismerünk: Chavela Vargas, Lila Downs és Joan Baez. A dal azonban már nem a kísértet-asszonyról szól, hanem olyan férfiról, akit egy csalfa nő szerelmével behálózott. A férfi menekülni akar a fojtogató függésből, ezért arra gondol: vízbe öli magát. A legenda asszonyának sorsa jut eszébe.

Lila Downs olyan spirituális dalnak tartja a La Lloronát, amely a halál szent asszonyának sorsát – és ezáltal a halált és a transzcendens szférát – jeleníti meg. Talán nem véletlen, hogy esküvőkön és más rituális alkalmakkor éneklik Mexikóban. Chavela Vargas szintén híressé tette a dalt. Az énekesnő szoros kapcsolatot ápolt az avantgárd mozgalmak képviselőivel is. Pletykák szólnak arról, hogy Frida Kahlo barátnője lett volna. Chavela önéletírásában nyíltan vállalta leszbikusságát. Az 1919-ben született énekesnő azzal is botrányt kavart, hogy rendszeresen látogatta a kocsmákat, és férfiakat megszégyenítő módon ivott. A 2002-es, Frida életét földolgozó filmalkotásban (r. Julie Taymor, fsz. Salma Hayek) epizódszerepet vállalt: a festőnő látomásaként jelenik meg, és a La Lloronát énekli. A látomás része még Trockij meggyilkolása és Frida vérzése is. Utóbbi utalhat magzatának elvesztésére – és ezen a ponton találjuk a kapcsolódást a gyerekeit megölő anya legendájával –, Trockijról pedig tudjuk, hogy Kahlo szeretője volt.

chavelafrida480.jpg

Ha más filmbeli párhuzamokat kívánunk keresni, eszünkbe juthat még Scorsese Viharszigete is. A főszereplő (akit Leondaro DiCaprio alakít a vásznon) egy tébolydában él, abban a hiszemben, hogy ő ott nem ápolt, hanem rejtélyes bűntény után nyomoz. A “bűnjelek” azonban saját tudattalanjába vezetik: felesége megölte közös gyerekeiket, mert megőrült. A bolondokházában rostokoló férfi nem képes szembesülni a családi tragédiával, ezért hasadt elmével él egy másik, maga kreálta világban, és csak álmaiban látja meg a "valóságot".

A legenda és a földolgozások egyaránt megrázóak: gyász és nász sajátos vegyülékei. Szenvedély, veszteség és fájdalom tragikus erejű ábrázolásai a folklór és a művészet szféráiban.

 

 

Nézd a Molnár Ferit!

2014.05.16. 15:05 An-jou

Szomorú az idő, szomorú a kedvünk! Mi másról anekdotázhatnánk hát, ezen a keserédes, novemberi hangulatú, koranyári napon, mint a temetésekről?! Választásom, teljesen önkényes módon, éppen Ady Endre temetésére esett. A sztori csattanója pedig éppen Molnár Ferencen csattan:

“1919-ben egy esős napon Szép Ernővel, a halk szavú poétával, ott álltunk Ady Endre ravatalánál, a kíváncsi és gyászoló tömeg erdejében, túl a Nemzeti Múzeum kerítésén, és arra vártunk, hogy megkezdődjék a temetés. Szörnyű zsúfoltság volt. Még Arany János bronzszobrának nyakába is emberfolyondárok kapaszkodtak, amikor méltóságteljes léptekkel lefelé indultak a múzeum lépcsőjén azok a »szerencsések«, akik közelről nézhették a nagy eseményt. Már hozták a koporsót, amikor Szép Ernő a tömegben felfedezte a feszes tartásban álló, monoklival körülkémkedő, gyászruhás Molnár Ferencet. Szép Ernő megbökött, és odasúgta:
– Nézd a Molnár Ferit. Olyan gőgösen áll ott, mintha őt temetnék!”

(A Fészek, szerk. Demeter Imre, Bp., Gondolat, 1962.)

rainy-day.jpg

 

Stevenson rémálma

2014.05.08. 17:06 An-jou

Robert Louis Stevenson regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete 1886-ban látott elsőként napvilágot, Charles Longman kiadásában. Stevenson eredetileg Longman irodalmi havilapjában – ahol többek között Thomas Hardynak és Rudyard Kiplingnek is megjelentek írásai – folytatásokban szerette volna közöltetni munkáját, a szerkesztő azonban úgy döntött: inkább kiadja népszerű filléres könyv (“shilling book”) formájában. Karácsonyra tervezték a megjelenést – az angolszász világban divatja volt a karácsonyi kísértethistóriáknak (“Christmas ghost story market”, illetve lásd Dickens példáját is) –, ám mire kijött a kiadvány a nyomdából, telített volt az ünnepi könyvpiac, így a kereskedők nem fogadták. Longman ezért inkább megvárta az újévet. Számítása bevált, mert a regény páratlan sikert aratott! Hat hónap alatt közel 40 ezer példány fogyott belőle, az Egyesült Államokban pedig számos kalózkiadvány is keringett belőle. A korban összesen mintegy negyedmillió olvasóhoz jutott el. Olyanok is olvasták, akik előtte egyáltalán nem olvastak regényeket, a vallásos sajtó vezércikkeinek állandó témája lett, sőt még a szószékeken is Stevenson írásából idéztek!

Már a megírás körülményei is legendásak. A sztorit Stevenson mostohafia, Lloyd Osbourne terjesztette el. Eszerint a skót író mindössze három nap alatt “ütötte össze” regényét. Az elkészült művet megmutatta feleségének, Fanny Van de Grift Osbourne-nak, ám az asszony hiányolta belőle az allegóriát. Stevenson válaszként tűzre vetette a kéziratot, majd később – újabb három nap alatt – elkészült a nem sokkal utána kiadott változattal. A legendához még hozzátartozik, hogy Stevensont egy álom ihlette műve megírására. Utóbbit már maga az író állítja, a New York Heraldnak adott nyilatkozatában: „Egyik éjjel álmodtam meg a történetet, nem pontosan úgy, ahogyan leírtam […] amit Dr. Jekyllről álmodtam, mindössze annyi volt, hogy egy embert beszorítottak egy vitrinbe, s akkor bevett egy gyógyszert és egy másik lénnyé változott át.” (Harman, Claire: Robert Louis Stevenson. A Biography, London: HarperCollins, 2005)

Valóban három nap alatt készült el a mű? És valóban egy álom ihlette regénye megírására Stevensont? Az író levelezéséből “sajnos” kiderül: közel tíz hét kellett a végleges szövegváltozat megalkotásához. (Ami persze szintén nem túl sok…) 1886 márciusában ugyanis ezeket írja Frederick Myers-nek: „Jekyllt kiagyaltam, megírtam, újraírtam, újra-újraírtam, és kinyomtattuk tíz héten belül”.

Azt pedig, hogy egy álom ihlette volna Stevenson remekét, erősen megkérdőjelezi az a tény, hogy a kiadó–szerkesztő, Charles Longman kérte föl a skót írót egy kísértethistória megírására. Mindehhez hozzátartozik, hogy anyagilag is kényszerhelyzetben volt. A karácsonyi időzítés szintén ezt a verziót támasztja alá. Ám ez a tervszerű, tudatos munka – a “megrendelés” teljesítése – még nem zárja ki az éppen akkori álmodás lehetőségét! Mivel Stevensont eleve foglalkoztatta a téma – sürgethette például a határidő –, így álmodhatott is vele, ami aztán tollának is “lendületet adott”. Stevensont ugyanis gyerekkorától fogva alapjáratban izgatták az álmok, valamint a Gonosz eredete és mibenléte. Ian Bell életrajza pedig még arról tudósít, hogy nem egy esetben drogozott is. Stevenson a viktoriánus korszak egyik kedvelt ópiátjának, a laudanumnak volt rabja. Ez az ópiumoldat bizonyos mennyiségű morfint is tartalmazott, amit évekig lehetett a hozzászokás (és az elvonás) tünetei nélkül fogyasztani. Nem sokkal a New York Heraldnak adott nyilatkozata után, Stevenson rövidebb esszét jelentetett meg a tudatalatti mibenlétéről, A Chapter on Dreams (Egy fejezet az álmokról) címmel. A szövegben a tudatalattit “anarchisztikus és amorális valaminek” írja le, ami szenvedélyes történeteket gyárt. Ugyan egy ismeretlen “álmodó” tapasztalatairól beszél, tudni lehet, hogy saját magáról ír. Élete folyamán többször is említette, hogy kis álommanók (“Brownies”) szokták megzavarni, olyan rémálmokat okozva, melyekből hangos kiabálással riad föl.

goya.jpg

De Stevenson ismerte Freud egyik mesterének, Jean-Martin Charcot-nak a hisztériáról és az erkölcsi beszámíthatatlanságról szóló kutatásait is, amelyek újdonságnak számítottak a korban. Felesége, Fanny állítása szerint férje éppen a szóban forgó munka megírásának időszakában olvasott – francia tudományos lapokban publikált – tudatalattit elemző cikkeket. Az álmokat taglaló esszéről tehát nem állíthatjuk, hogy a regényről adott interjú miatt kellett volna gyorsan megírnia. Ha tovább vizsgáljuk a feleség verzióját, még összetettebb képet kapunk: szerinte ugyanis Stevenson még a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete történetét is francia lapokból kölcsönözte. Ám a regény írója egy későbbi nyilatkozatában mindezt cáfolta, állítván, hogy a francia lapban közölt esetet – a “Louis V.” nevű, tudathasadásos fiatalember ügyét – csak a szöveg megjelenését követően ismerte meg. A további fejtörést pedig már olvasóinkra bízzuk!

(Illusztráció: Francisco Goya Caprichos-sorozatának egyik híres darabja)

Herczeg köpött…

2014.04.29. 16:33 An-jou

Nem, nem a rendőrségen történt. Herczeg Ferenc akkor köpött egy jó nagyot, amikor bemutatkozott neki Somlyó Zoltán. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső barátja meglehetősen öntörvényű, vadóc figura volt. Kosztolányi kimért stílusú, szigorúan rideg apai nagyanyja – Kádár Rozália – egyenesen vadkannak titulálta. Mások is megemlékeznek „nem mindig szalonképes” stílusáról. Roboz Imre, aki 1921-től a Vígszínház igazgatója lett – így ír róla: „Barátai nem voltak, akik voltak, azokat elmarta maga mellől. Kicsinyes gondolkozásmódja, naiv gőgösködése, mogorvasága, gondjai, kölcsönkérései és durvasága tűrhetetlenné tették.” (Roboz Imre: Az irodalom boudoirjában, in Az átkozott költő. Somlyó Zoltán emlékezete, Bp., Nap Kiadó, 2001.)

Kalandos volt, ahogyan Budapestre érkezett. Lényegében füttyszóra, lelkesen, szellemi társakra éhesen. Karinthy és Juhász Gyula egyszerre írtak dicsérő kritikát Dél van című kötetéről. Mikor Somlyó ezeket elolvasta, első dolga volt, hogy a fővárosba rohanjon, az irodalmi élet sűrűjébe. Álláskereső íróemberek számára már akkor sem volt túl rózsás a helyzet. Füst Milán kertelés nélkül írja: „Mikor Karinthy egy Nyugatban írt cikkével Somlyó Zoltánt, a vidéki költőt felfedezte, még nem voltam meggyőződve róla, hogy igaza is van, és Somlyó tényleg olyan tehetséges, ahogy állítja. Különösen ingerült lettem azonban, mikor megmutatta nekem a felfedezett költő levelét. Ebben ilyen kitételek voltak: Ön, uram, visszaadott engem önmagamnak, és ehhez hasonló fellengzős szavak, s a végén ez a szó: rohanok Pestre, mert ott akarok élni maguk között.

– Idecsődíted a vidéki költőket? – kérdeztem tőle. – S mit fognak itt csinálni? Miből fognak élni? Ennek például ott van legalább egy szerkesztőségi helye, de mi lesz Pesten? – Karinthy hunyorgatott.

– Majd meglátjuk. Majd csak lesz valami – felelte könnyelműen.” (Füst Milán: Somlyó Zoltán emlékezete, in Emlékezések és tanulmányok, Bp., Magvető, 1967.)

A Herczeg-sztori idején Somlyó már híres és hírhedt volt. Az ominózus köpés-ügyről Németh Andortól tudunk: Somlyó „egész életében túlzott volt és mérhetetlenül indulatos. Karinthy egyszer, persze évekkel később, amikor ő már neves író volt, felküldte Somlyót Herczeg Ferenchez. Az ezzel a jelentéssel számolt be Karinthynak: »Felmentem hozzá, de mikor megneveztem magamat, Herczeg egy nagyot köpött.«” (Németh Andor: A szélén behajtva. Válogatott írások, Bp., Magvető, 1973.)

somlyo_zoltan.jpg

Végezetül – hogy maga az „átkozott költő” is megszólaljon – Szép bolondok című versével emlékezünk zsenijére!

Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.

Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
– Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat.

Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.

Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.

Kosztolányi, a legnagyobb bika

2014.04.27. 14:53 An-jou

Köztudott, hogy Kosztolányi mester és Ady Endre, a korszak sztárköltője között nem volt felhőtlen a viszony. Sokan Kosztolányi féltékenységéről is beszélnek. A nyolc esztendővel idősebb Ady – ami fiatalembereknél azért jelentős korkülönbségnek számít – egyszerűen csak “a legnagyobb bika” díszítő jelzővel illette “kedves” pályatársát. Azt, hogy honnan ered a megtisztelő titulus, nem nehéz kiderítenünk. Elég föllapoznunk Drozdy Győző visszaemlékezéseit (Drozdy Győző: Váradi találkozás Adyval, in Emlékezések Ady Endréről, 2. köt., Bp., Akadémiai, 1974), és máris fény derül a rejtélyre. Nemcsak valamiféle férfiak közti rivalizálás állhat a dolog hátterében, hanem egy irodalomtörténeti esemény is. Kosztolányi ugyanis 1909-ben kiadta Maupassant-fordításait (Guy de Maupassant Összes versei, Bp., Jókai, 1909), amit Drozdy megbírált. Kritikája ugyan elismerően ír a kötetről, ám utolsó bekezdésében néhány hibát is fölemleget:

„Szeretnénk, ha nem kellene irnunk hibáiról is. Dacára, Kosztolányi meglepően bravuros verselési készségének: enjambement-i nem mindenütt sikerültek. Ha a finom szövegben egy kirivóbb szóra akadunk, pl. bika, kecske, csikó, ökör, has – szinte szeretnénk e szót elfelejteni s ő, hogy még kirivóbb legyen, ép arra a szóra keres rimet. […] Találunk még sok erőszakolt szóösszetételt és rimet, amit az ő készségével könnyen elkerülhetett volna. E hibák mellett is Kosztolányi igen intelligens magyar müforditó poéta.” (Drozdy Győző: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső forditása, Független Magyarország, 1909. jan. 24.)

“A legnagyobb bika” tehát elsősorban egy kínrímre utal, melyet Kosztolányi A paraszt Vénusz című Maupassant-mű fordításánál követett el:

„A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzugásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.”

Azt, hogy Ady miért éppen ezt a kínrímet tüntette ki figyelmével, már olvasóink fantáziájára bízzuk!

fekete-bika.jpg