Az őszirózsás forradalom időszakában Károlyi Mihály a spanyolnátha-járvány miatt elővigyázatosságból bezárt kávéházakat és egyéb más közösségi/kulturális tereket újból kinyittatta. „Nagymértékben akadályozták a járvány elfojtására irányuló intézkedések végrehajtását, a betegek ellátását az október végén lezajlott fővárosi események. A várost közel egy hétig járó tüntetők a még mozgósítható teljes rendőri állományt lefoglalták, így a járvány elleni védekezésben nem számolhattak velük. […] A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok bezáratásáról, illetve a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozásáról kiadott rendelkezést. Döntését a politikai és társadalmi változásokkal, valamint a járvány alábbhagyásával indokolta. […] a megbetegedések átmeneti csökkenése elsősorban az átmeneti zűrzavarral magyarázható.” (Géra Elenonóra) Ám Károlyi intézkedéseinek eredményeképpen csak tovább növekedett a megbetegedettek, illetve a kórban elhunytak száma.
A betegség már nyáron fölütötte fejét, és gyors terjedése miatt szeptember végétől meg kellett hozni a megfékezést célzó rendeleteket: bezárták az oktatási intézményeket, megtiltották a kórházakban a látogatást, korlátozott nyitvatartást rendeltek el a kávéházakban, alaposabb takarítási kötelezettség mellett.
A sors fintora, hogy maga Károlyi is megkapta a spanyolt, ám – mivel erősebb volt szervezete – hamar fölgyógyult belőle. A járvány 1919 elején hirtelen abbamaradt, s az 1920. január–februári hullámot követően végleg megszűnt.
Kosztolányi Dezsőnétől tudjuk, hogy ezekben a hónapokban az egész Kosztolányi-család rettegett. Nagy félelmüknek meg is lett az „eredménye”, hisz mindannyian megkapták a spanyolt: „literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk. […] Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt s a másik cselédlány is. Négy ágybanfekvő beteg van a házunkban. Ádámot egy barátnőnk viszi magával. […] Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára. Azután lassan lábadozni kezdünk. […] Ádám is hazakerül […] Távol tőlünk átesett a betegségen […] Az uram hónapokig nem bír aludni a súlyos fertőzés után. […] szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártyagyulladás nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”
Kosztolányit művészi értelemben is foglalkoztatta a járvány. Későbbi tárcáinak és novelláinak, illetve 1933-as regényének (novellafüzérének) címszereplője, Esti Kornél ugyancsak találkozott volna a spanyollal, méghozzá az őszirózsás forradalom mint háttér megjelenítésével. Esti és a forradalom cím alatt az alábbi bejegyzés olvasható Kosztolányi gyorsírásos naplójában: „A spanyolban egymásra állították a koporsókat. Döghalál. Azt hittük, hogy mindennek vége. Nagy okosok a keresztségben.”
Megjelent írásaiban szintén szép számmal találunk utalásokat a járványra, így például a Drótsövény-betegség, a Hja, béke van, a Járvány, a Kedves cenzor, A szutykos város és az Orfeum című szövegekben. „Soha ennyi halottaskocsit nem láttunk a pesti utcákon, a szomorú fekete-ezüst fogatok a gyászhuszárokkal sietve vágtatnak végig, mert sok a dolguk. Istenuccse, nem így képzeltük a béke közeledését. […] A béke felé közeledő emberiség optimizmusa egyelőre csak abban nyilatkozik meg, hogy náthának keresztelte azt a nyavalyát, melyben naponta hatvanan halnak meg, […]” – olvasható például a Hja, béke van című cikkben.
Kosztolányi a Járványban a középkori pestissel von párhuzamot, hasonlóan érzékletes leírás kíséretében: „Járok ebben az olvatag és forró őszben, s hallgatom, mit beszélnek embertársaim. […] ilyesmiket hallok: »Reggel már harminckilenc fok láza volt… az orvos már akkor megmondta… hajnalban pedig…« Látok idegeseket, kik halványlila toroköblítővel gargalizálnak a hídon, mellényzsebükben tartják a jódos orrkenőcsöt, és semmiért sem fognának kezet, még egy miniszterrel sem, mert attól tartanak, hogy a miniszter is spanyol. Budapest egy középkori város képét mutatja… Délután kis talyigán vagy negyven koporsófödelet húz fütyürészve egy suhanc, estefelé pedig a budai körúton üres halottaskocsi robog, melyen hosszan elnyúlva alszik egy gyászhuszár, aztán felébred, és unottan beleásít ebbe a halálos világba. […] A XIV. századbeli pestisjárvány idején, melyben az akkori emberiség egyharmada elpusztult, minden családi kötelék felbomlott, az emberek nyílt utcán szeretkeztek, az orvosok otthagyták a betegeket, a sírásók pedig a kihalt városokban fosztogatták az üres lakásokat.”
Ugyancsak a középkori döghalál képe jelenik meg az Esti megtudja a halálhírt című novellában. E ponton Kosztolányi azon eljárására is utalnék, miszerint korábbi publicisztikai szövegeit (azokban megfogalmazott gondolatait) is fölhasználta későbbi szépirodalmi munkáiban: „csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. »178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva –, tetőfokon a spanyoljárvány.«
– Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.”
Bővebben lásd az Alföld 2016/augusztusi számában!