Kosztolányi Dezsőnek A szörny című bábjátéka elsőként a Pesti Napló hasábjain jelent meg. A meglehetősen összetett, több szinten értelmezhető színpadi jelenetnek négy szereplője van. A Baka és a Huszár találnak egy Bábot, melyet szörnynek neveznek és a világháború okozójaként azonosítanak. Kivallatják, majd megölik. Ekkor tűnik föl a színen – három poroszló kíséretében – a Szigorú úr, aki megtiltja, hogy fölfedjék a sátorponyvába tekert holttest kilétét. […]
A szörnyben az álarcok letépése tabuvá válik. Az elfogott és megölt Báb, aki a két katona szerint a háború okozója, nem lepleződik le, nem derül fény a kilétére. Annyit tudunk meg róla, hogy úriember – elegáns az öltözéke („lakkcipellőt” hord, „nem kérges ám” a tenyere), ami a rátakart ponyva alól kilátszik –, illetve monológjából következtethetünk arra, hogy politikusról van szó (méghozzá háborúpárti politikával), aki a halála előtti pillanatokban is leendő gyilkosai megvesztegetésén fáradozik:
„Hagyjatok,
Csak egy piciny levegőt adjatok,
Ha mostan a bajból kirántotok,
Nagyon hálás leszek irántatok. […]
A politika az mély, mint a bánya,
»Az exigenciák nagy tudománya«.
Nem is való mindenféle parasztnak,
Ki távlatokat lát kicsiny arasztnak. […]
A háború a nép zablája-féke
És rothadás, züllés a puha béke.”
Velencei karneváli figurákat szintén fölidézhet olvasóiban/nézőiben a darab – eleve „karneváli” a háborús élethelyzet is –, hiszen például a Batua nevű maszkot csak arisztokraták vehették magukra (lásd Kosztolányinál az elegáns öltözéket), és viselése kötelező volt bizonyos politikai döntéshozatalakkor. Jelképes továbbá az is, hogy „degeszre tömött erszény” lóg ki a Báb zsebéből, ami megvesztegethetőségének és (!) esendőségének jele. A darab végén megjelenő Szigorú úr monológja arra figyelmeztet, hogy a Báb bárki lehet, s bárki bármikor kicserélhető – eleve a báb-státusz is ezt mutatja –, illetve arctalannak kell maradnia:
„Azt, akit a ponyva elfed,
Hagyjátok és ne bántsátok a leplet,
Maradjon úgy s szálljon reája mély,
Bús hallgatás, takarja az éj.
Megtiltom nézni, megtiltom kitárni,
Hogy ki hever itt? Mondjuk, hogy akárki,
Én csak csukok és sohase nyitok,
Mert ez az arc a végtelen titok,
A szörnyűség, a jaj, a bús vicsorgó,
Merev sötétség, az újfajta Gorgó.”
A Szigorú úr alakja ugyanakkor – mint a Báb mozgatója és leleplezésének megakadályozója – olyan férfit is szimbolizálhat, kinek kezében komoly politikai hatalom összpontosul, és aki titokban irányítja a világot. Ekként pedig a különböző nagyhatalmi játszmák allegóriájaként szintén értelmezhetjük a bábjátékot. […]
Az arctalanság/álarcviselés összetett kérdés: nem pusztán a politikusok hétköznapi korruptsága, állandó lecserélhetősége (lásd a „mindig van ember, aki megvehető”, illetve a „minden ember megvehető” szlogeneket) jelenik meg ebben a voltaképpeni metaforában, hanem a háborút létrehozó, kitaláló, azt művelő ember álarcviselése is. Freud és Nietzsche hatása ugyancsak fölfedezhető ebben, hiszen a háborút művelő (gyilkos) ember – akár harcoljon a fronton mint kisember, akár irányítsa azt bőrfoteljéből politikusként – valójában a pusztulást hordozza magában, így álarca mögött vagy valóban egy szörnyeteg („vadállat”) rejtőzik, vagy maga a halál, azaz a koponya szemüregeiből visszavicsorgó Semmi. […] A létezés rettenetének elviselésére a görögök válasza az volt, hogy „az olümposziak ragyogó álomszülötteit” állították a borzalmak elé. A Szigorú úr intelme tehát az ember szörnyeteg-voltára figyelmeztet, melyet több szinten is értelmezhetünk, s melynek nem-tudni-vágyása ugyancsak jelentőséggel bír. […]
Kosztolányi tehát rámutat a politikusok felelősségére, rámutat a kisemberek (a kiskatonák és a hátországban nyomorgó civilek) kiszolgáltatottságára, ám mindezt sokkal filozofikusabb szinten teszi, semmint hogy konkrét személyekkel azonosíthatóvá válnának misztériumjátékának szereplői. Kosztolányi tehát a politikumot nemcsak a napi politika és újságírás szintjén éli meg és értelmezi, hanem erős gondolati jelleggel bíró művészetté emeli. Háborús tapasztalata (már 1917-re) rendkívül összetetté válik, mivel folyamatosan az Embert kutatja: az emberi viselkedést, az emberben rejlő pusztító erőket; a hatalmi mámort hajszolókat; és a kiszolgáltatottságba sodródottakból (főleg a fronton lévőkből) is előtörő vadállatiasságot. Valamiféle kozmikus Gonoszt kutat, amit igazol például az a sok metafora is, amelyekkel a Báb – aki bárki lehet, tehát az egyes ember „árnyék-énjére” is utalás történik – diabolikusságát kívánja érzékeltetni: „ez maga a sátán […] csúnyábban, mint Belzebub […] Valami szörny lehet, kénkőbe cserzett […] Nem is tudom, hogy sárkány-e vagy ördög”. A háborús élethelyzetbe került ember elveszti hitét – korábbi értékrendje relativizálódik –, elveszti identitását, szembesül saját szörny-mivoltával, ami énje integritását is veszélyezteti. A háborút követő forradalmak pedig a kollektívum szintjén csak megismétlik azt a szétesési/bomlási folyamatot, amit egyéni szemléletükben többen is érzékeltek már ekkoriban.
Bővebben lásd az Alföld 2016/júliusi számában!