A címbeli idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, egy 1926-os interjújából, melyet a Prágai Magyar Hírlap munkatársának, Szombathy Viktornak adott. A szövegből (többek között!) kiderül, hogy Kosztolányinál a l'art pour l'art irányzat követése nem holmi veleszületett amoralitásból táplálkozott – mint azt sokan állították, főként a rendszerváltás előtti évtizedekben –, hanem a történelmi és a mindennapi tapasztalatok juttatták ehhez, az egyfajta „zen-buddhizmusra” hajazó filozófiához. Persze, Kosztolányi állításával (részben) ellentétben, az ekkor megjelent Édes Anna sem vádolható azzal, hogy az erkölcsi kérdések sutba dobására sarkallna, és csak a szépség vadászatát eszményítené. Ám nézzük meg pontosabban is, mi mindenről gondolkodott akkoriban Desiré mester!
„– Nem politizálok, mert nem tudok irányt adni. A »Véres költő« című regényem fűződik talán szervesen a mai korhoz: a római császárság akkori ideje is egy műveltség végén álló, elernyedt, célnélküli kor volt. Mi is a műveltség végén állunk, tán eltart még ez a korhadás 100–200 évig, de aztán romba hull minden!
– Spenglerrel tart?
– Feltétlenül. És nincs kiút, kérem, nincs kivezető út. Európa most egy hatalmas káosz!
– Talán Amerika. Majd ők…
Hirtelen lobban fel.
– Nem! Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt. Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől: háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század s vele jár a roncsolás. A középkor jobb volt: legalább volt egy könyve, a Biblia, ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk a magunkénak. Csak a fölszámolást látom.
Nagy csőd előtt állunk. Semmiben sem hisznek az emberek. Nem lehet hit nélkül élni s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.
– De ha ilyennek tudja az embereket s nem tud kivezető irányt adni, hogy képzeli el az irodalmat. Nem marad más hátra…
– … Csak a l'art pour l'art irodalom. Erre rájöttem. Ez legalább szépséget adhat. Higgye el, ennél jobbat nem tudtam találni, ezért állt be a dráma kudarca is és ezért nem foglakozom én színműírással. […] Egy Aischylos kellene most ide!”