2000 végén. Egy doktoris évfolyamtársam vitt el hozzá először. Akkor még a vámpírokat kutattam. Úgy két órát voltunk nála – a lány, a férje meg én. A házaspár egyfolytában beszélt, elég rendesen „menedzselvén” magukat. Bizonygatták, hogy ki mindenkit ismernek, milyen remek karrier előtt állnak stb. (A férj nem sokkal később ugyanis politikai pályára került.)
Én egy árva szót sem szóltam. „Nyilván tiszta hülyének néz” – gondoltam. Aztán otthagytunk mindannyian egy-egy dolgozatot, amit a Holmiba szántunk publikálásra. Réz Pál elkérte a telefonszámunkat.
– Két héten belül jelentkezem – mondta, mikor elköszöntünk.
Legnagyobb meglepetésemre valóban jelentkezett, s közölte, hogy az én írásomat elfogadták, a többit nem, és menjek beszélgetni. Elmentem, és kb. 4 órát végigbeszélgettünk. (Nála ez volt a szokásos penzum.) A cikkem közös olvasása közben azt mondta:
– Magának sok Kosztolányit kéne olvasnia…
2005 körül. Már dolgoztam a Kosztolányi kritikai kiadás előkészítő munkálatain. Akkor épp két éve múlt, hogy nem hívtam. Tudtam, hogy nincs túl jó viszonyban a főnökömmel, Szegedy-Maszákkal. Nagy nehezen rászántam magam, hogy újra jelentkezzem.
– És most mit csinál?
– Dolgozom… Itt, a tanszéken… Kosztolányi kritikai kiadás… – mondom félénken.
– És mondja, talál olyanokat, amiket én nem közöltem?
– Hááát… igen, néhányat…
– Na és? Jók?!
És akkor már mosolyogva, felbátorodva mondtam.
– Csak néhány színikritika, ilyesmi. De jók.
Szegedy-Maszák megkért, mondjam már meg Réz Pálnak, „nagyon udvariasan”, hogy meglátogatná. Felhívtam, és előadtam a dolgot.
– És amikor nagy flegmán megírta, hogy az őnála lévő KETTŐ levelet nem közöltem?
Finoman jelzem a dolgot Maszáknak.
– Igen, volt egy levél, de azt elviszem megmutatni.
Legközelebb Réz Pálnál.
– Egy levelet mondott…
– Kettő! – és mutatta az ujjaival is, hogy kettő.
Végül sikerült újra beszélőviszonyba kerülniük.
Személyesen, pár éve valamikor. Mond egy címet – sajnos nem emlékszem, melyiket –, hogy az lesz ennek meg annak a munkájának a címe.
– Ugye milyen jó? Igazi kosztolányis, igaz?
Ugyanúgy pár éve. Beszélgetünk Kosztolányinéról.
– Ilona, hát Ilona igazi párduc-asszony volt! Hát nem is értem, hát ez a Radákovich…
Megmutatom a beszélgetőlapok kéziratát. Ad néhány tanácsot, amiket megfogadok, mert jók.
– Odaírhatom, hogy Magának is köszönöm?
– Az én nevemet ne írja oda! Én ebben az akadémikus társaságban nem akarok szerepelni.
2–3 évvel ezelőtt. Telefon. Kosztolányival kapcsolatos anekdoták, meg minden más.
– Írja, amit mondok?
– Igen, írom.
– Hát írja, írja, mert ha meghalok, akkor ezek elvesznek.
Nagyjából ugyanakkor. Telefon.
– Mielőtt jön, csörögjön már ide még egyszer. Nem akarom, hogy egy hullát találjon itt a lakásban, mikor ideér. Kellemetlen lenne.
2016. május 11.