Az 1916-ban napvilágot látott Tinta című kötet vegyesen tartalmaz prózát és lírát, illetve fontos szerepet kap benne a háborúellenes politika. […] A munka megjelenését követően Kosztolányi lelkesen számol be kiadójának az egyre szaporodó híradásokról: „A Tintá-ról még a múlt héten írt A Nap, a hírrovatban, egy ismertetést, A Hét és a Világ hosszú cikkben foglalkozik vele. Mind a két lap – A Hét is – hirdetést is közöl.” Kiss József lapjában Lakatos László például azt írta Kosztolányi könyvéről: „egy egyéniség szól az egyéniségekhez”. A júniusi levelekben Kosztolányi említi még a Borsszem Jankó, a Nagyvárad, az Aradi Közlöny, valamint a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap és a Népszava kritikáit és/vagy híradásait; két júliusi levelében szól a Pécsi Napló (?), a Nyugat, a Magyarország, az Új Idők és a Pesti Napló méltatásairól; augusztusi leveléből pedig az is kiderül, hogy még a fronton lévők lapjában, a Tábori Újságban is írtak a Tintáról.
A Kosztolányi által említett cikkek lajstromba vétele helyett mindössze néhány emblematikus szöveget emelek ki, köztük olyat is, melyről nem olvashatunk a levelekben. Választásomat a szerzők személye és az a fórum határozta meg, ahol az adott kritika napvilágot látott. Főként azokra a szerzőkre és lapokra összpontosítok, akik és amelyek a későbbiekben is szereppel bírnak majd Kosztolányi életútján. Elsőként az Új Nemzedék recenziójáról szólok, melyet – akárcsak a Négy fal között második kiadásáról és az Öcsémről szóló kritikákat – a későbbi „pardonozó”, Lendvai István írt. Megállapítja, hogy Kosztolányi ezúttal sem mond semmi újat, bár bravúrosak a cikkei, de „nála ugynevezett »belső fejlődés« nincs”. A rövid ismertetés azonban politikai kitétellel zárul – Lendvai élesen bírálja Kosztolányinak ekkortájt a Szabolcsi Lajos által szerkesztett, zsidó felekezeti, politikai és társadalmi hetilap, azaz az Egyenlőség hasábjain kifejtett működését: „[Kosztolányi] mindig a maga nivóján marad, a régi forróság reszket betüiben, irásai mindig költői dokumentumok, távol attól, amit az Egyenlőség papirján véghezvisz és amivel őt mérni nem szabad.” Nemcsak antiszemitizmusról árulkodnak Lendvai sorai, hanem arról is, hogy Kosztolányi szereplését a lapban afféle „eltévelyedésnek” fogta föl.
Bölöni György szintén méltatást közölt a kötetről. A szerző, aki később Kosztolányi iránti ellenszenvéről nyilatkozott, kifejezetten dicséri a Tintában olvasható szövegeket, s vele alkotójuk írásművészetét. Éles szemmel veszi észre, hogy Kosztolányi a Tintában is – csakúgy, mint az Öcsém némely darabjánál tapasztalható – publicisztikai írásait emeli szépirodalmi rangra: „A költő verse, az író novellája és regény[e] valamiképp az örökkévalóság számára készül. Elejtett, sebtiben rótt és igénytelenebb írásait, melyek a rotációs papirosára és hetilapok gyors körülfutására szántak, nem tartja hosszú életűeknek. Kosztolányi kis könyve pedig az ilyen irkafirkákat gyűjti össze, és tehetségének fényét mutatja, hogy legjobb és reprezentatív könyvei közé teheti büszkén és írói önérzetének teljességével ezt a kötetét.”
Sőt, Bölöni még ennél is tovább megy. Kosztolányi korai bírálóival ellentétben – akik az „esztéta magatartás” képviselőjét látták benne – elismeri a szövegek politikumát (kvázi világnézetét), amikor így ír: „Nincs egy hamis mondata, el nem fogadható érzése, nincs élvezhetetlen gondolata. És van világnézete. Világszemlélete a költőé, aki bármely kicsiny pont is a földön, azt a kicsiny pontot és a maga világát nagynak és egyedül értékesnek tekinti. Kicsi és nagy dolgok, politika és tudomány, problémák, melyeket gondolkozó fők adnak föl maguknak, mind megtalálják nála a kulcsot, s szempontot kapnak erős líraiságával. […] Környezete a polgáré, de nem a burzsoáé. […] És minden sorban ott érezzük a magyar nyelv csodálatos zamatját és erejét, a gondolatok értékét és az írás becsületét.”
A Nyugat hasábjain Lengyel Menyhért méltatta a kötetet. Ő a Nyomdafesték című szöveget emelte ki – mely éppen a Nyugatban jelent meg –, hangsúlyozva, hogy Kosztolányi e vallomásban lényegében írói ars poeticáját adja, illetve az írói mesterséghez szükséges alázatról is beszél. Lengyel rátér a Kis történelem című szakaszra, valamint az útirajzokra is. Nem felejti el hangsúlyozni, hogy ezekben a fejezetekben a háborúellenesség nyilatkozik meg: „Amit ebből elmond és ahogy elmondja, az megint becsületére válik az igazi írónak, akinek a véres gőz nem homályosíthatja el a szemét, csak a részvét és szánalom könnyei futhatják be, amint úgy bámul az előtte érthetetlen szörnyűségekre, mint egy más világ riadt lakója.”
Kosztolányi föntebb hivatkozott leveleiben említi még a Népszavát is, kiemelvén, hogy a lapban hosszabb cikket közölnek a Tintáról. Ezt a recenziót a régi barát, Halasi Andor írta, akinek kötetét nem sokkal korábban éppen Kosztolányi ajánlotta a gyomai könyvkiadó figyelmébe: a kölcsönös szívességek tehát ezúttal sem maradtak el. Halasi „mesterien összeválogatott cikk-gyűjtemény”-nek tartja a munkát, mely hű tükre lesz a kornak, s az „élet gyönyörűségét” ábrázolja a „halál torkában”. Külön említi a világháborús kontextust, valamint a katona-tematikát, mely több novellát jellemez: „[Kosztolányi látja] a fiatal katonát, aki üdén, frissen megy a halálba, liliommal a kezében: a szenvedő anyát, aki a kocsi ringó bölcsőjének mélyén, ölében viszi erős, nagy katonafiát, ártatlanságából szakadott gyümölcsét, hogy átadja a háboru vak végzetének; a fecskét, aki eltéved a csuf tengeren, gonosz hadihajók között és nem mer hazatalálni.”
A szöveget teljes terjedelmében közli az Alföld 2016/április száma!
