1904-ben, Molnár Géza sajtó alá rendezésében a Singer és Wolfner újra kiadta Makai Emil, fiatalon (1901-ben) elhunyt költő–drámaíró–műfordító műveit. A Budapesti Szemle ebből az alkalomból bírálta Makai munkásságát, fölöslegesnek ítélvén a kiadást. Kosztolányi Desiré azonban másként gondolta. A következőkben harcias vitacikkéből idézünk, melyben egyúttal a „kritikusok nemzedékéről” is megfogalmazza véleményét:
A Budapesti Szemle olykor-olykor megmozdul, hogy életjelt adjon magáról. Két-három hónapig pihennek, aztán összejönnek az irodalomtörténeti vaskalap hordozói, szenilitásban szenvedő, pályájukba visszanőtt aggok, fehér mellényes osztálytanácsosok, kritikai zugírók és kövér, jórészt államköltségen gömbölyű arcúra hízott s bölcs irodalmi házasságot kötött költők, hogy otromba fenekedéssel törjenek azokra, akik a maguk útján tudnak és akarnak haladni. Az új irodalom jelesei ellen viselt gerillaharc második természetükké vált, s akkor se tudnának letenni róla, ha akarnának. […] Ezúttal […] nem az élők közül választották ki áldozatukat, hanem egy fiatalon elhunyt költő koporsóját rugdosták meg. […]
Eredetinek lenni ugyanis hiba; többet tudni, mint más, bűn; de lángésznek lenni: lázadás. Rövid úton el is ítélték ezt a lázadó zsidó fiút, ki a magyar irodalomba új hangokat hozott be, s a magyar technikát legalábbis annyira előrevitte, mint a német Fulda, a rímezermester. […]
[Makainak] volt egy óriási vétke: nem írt hazafias költeményeket, amit minden nagy költő ír. Így beszél a szakavatott bíráló. […] Az bizonyos, hogy az illető sohasem hallott Goethéről, a parnassienekről meg a dekadensekről, akik között sok igen nagy költő van, és akik sohasem írtak hazafias dolgokat. Ezek, kérem, kozmopoliták voltak. Szerethették a hazájukat, nem szerethették, ők írtak, jól írtak, költők voltak, s máig senkinek sem jutott eszébe ezért detronizálni őket. […] A bírálónak azonban még akkor sincs igaza, ha a patriotizmus álláspontjára helyezkedünk. [Makai] Elsősorban megírta a debreceni csodaprofesszornak, Hatvaninak történetét, amely annyira magyar, mint amennyire német Faust. […] Valószínűleg ezt sem volt alkalma olvasni a bírálónak. A műfordításokat sem nézhette át. […] Gondolkozni sem volt alkalma; az esztétika tanulására sem volt alkalma – mégis ír, kakaskodik és erőlködik! […] ez a fiatalon elhalt költő sokat dolgozott, és többet tett, mint az a renyhe nemzedék, mely nagyjaink verseit variálja. […] Szerencsére azonban az irodalomtörténetet nem a szemlék írják, hanem az irodalom nyomán keletkezik. A Rustok írhatnak, amit akarnak, senki sem olvassa őket.”
Forrás: [Kosztolányi Dezső]: Heti levél, Bácskai Hírlap, 1905. ápr. 9., 6. Illusztráció: revizoronline