- “Sajtónk egy része – tisztelet a kivételeknek – fázik az »örökbecsű« dolgoktól. Ami örökbecsű, annak »régen-rossz«. Másutt sem uralkodnak rózsás állapotok mostanában. Mégis meglepődve tapasztalhatod, hogy a francia újságok oldalakat szentelnek az irodalomnak, mindegyiknél egy-egy kritikus székel, éles egyéniségével, korlátlan hatáskörrel, az olasz sajtó becsületbeli tartozásának, vagyis kutya-kötelességének tekinti, hogy a hagyományos terza pagina lepedőjén csak könyvekről, eszmékről essék szó, amint a spanyol sajtó is megőrizte számukra a segunda páginá-t. Nálunk nemigen van erre hely. Kiszorítják az írókat azok, akik érdekesebbek náluk, a szobafestőkből és szobalányokból lett külföldi mozicsillagok és a kéjgyilkosok. Kritikánk nincsen. Néha napvilágot lát egy-egy magasztaló könyvismertetés. Ezt mosolyogva lapozza tovább a beavatott és be-nem-avatott, mert elképzeli azt az épületes jelenetet, amint az író térdenállva kikunyorálta. Az a szomorú, hogy ez többnyire igaz is. Néha napvilágot lát valami ledorongoló förmedvény. Ezt szintén mosolyogva lapozza tovább mindenki, mert sejti, milyen indítóokokból született. Többnyire ekkor is fején találja a szöget. Ennek a kritikátlanságnak tudható be, hogy az önálló véleményt eleve gyanakvással fogadják s felhördülnek rá. Nem szokták meg a szabad szót, nem bírják megérteni, hogy valaki politikai érdek, konc nélkül más véleményen lehet egy irodalmi kérdésben, mint jómaguk. Egy-egy lázadó is akad. Időnként kiönti epéjét, lekaszabol valakit, talán igazságtalanul is. Ez, ha nem is menthető, de érthető. A rabok csak lázadni tudnak, nem harcolni. Nincsenek is irodalmi rohamcsapataink, csak irodalmi terrorfiúink, akik szellemi ínségükre való tekintettel legszívesebben a szellem kapitalistáit, a lélek királyait szúrják le. Kritika híján az irodalom államformája az, ami az ancien régime-é: királygyilkossággal enyhített zsarnokság. Vérengző pártok rémuralmában élünk. A gondolatszabadság ebek harmincadjára jutott. Senkise mer nyikkanni. Ez a közös egyetértéssel gyakorolt pártcenzúra, mely műveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntetőexpedícióival egymást támogatja és táplálja, egymás erejét növeli, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál. Ennek esik áldozatul az irodalom közös ügye. Észre se veszed, hogy te vékonyodsz, míg ők, akik a nyilvánosság porondján akaszkodnak, szépen megvastagodnak minden író rovására s titokban összenevetnek, akár az augúrok. Tegyük föl azonban, hogy nem mingyárt ütnek agyon. Akkor se írhatod meg véleményedet, mert nincs hatalmad. Kezdeményező-erőd semmi. Nem csoda, hogy az író általában megvetett és lenézett valaki, szellemileg nyomorult, testileg nyomorék.”
- “De megeshetik, hogy »beérkezel«, mint sokan. Akkor azért a regényedért, melyen egy évig vagy kettőig dolgozol, föltétlenül kaphatsz annyit, hogy belőle egy vagy két hónapig gond nélkül megélhetsz és azért a novelládért, melyet egy hétig körmöltél, annyit kapsz, hogy a közben megivott feketéid, elszívott cigarettáid költségét bőségesen fedezi. Ilyenformán más állást vállalsz. Reggeltől-estig dolgozol, hogy a benned lakozó író estétől-reggelig dolgozhassék. Nem igaz, hogy nálunk nincsenek többé mecénások. Íróink a mecénások, akik kitartják önmagukat. Ők önmaguk »kitartottjai«. Azok, akik igazán költők és művészek, ma a háborút követő operettkorszakban, a műkedvelők és féltudósok paradicsomában, ilyenformán csapják be a jelenkort. Ami az utókort illeti, abban aztán egyáltalán ne reménykedj, öcskös. Én ismerem az utókort. Mi magunk vagyunk az utókor, a közelmúlt utókora. Mondd, milyen könyvek foglalkoztak azokkal a nagy művészekkel, akikkel mi még karonfogva jártunk, Petelei Istvánnal, Lovik Károllyal, Kiss Józseffel, Cholnoky Viktorral és mikor ünnepelték utoljára rajongó hívei Bródy Sándort, Csáth Gézát, Török Gyulát, Kaffka Margitot, Tóth Árpádot, hogy csak néhány nevet említsek, találomra? Másutt, ahol igazán él az irodalom, a halottakat is számontartják, beiktatják az élet villamos áramába, minden évtizedben értékelik és átértékelik emelik vagy buktatják, szóval foglalkoznak velük. Itt nincs föltámadás. A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve. Halhatatlanságuk többnyire csak addig tart, amíg telefonálhatnak kiadóiknak és barátaiknak. Mihelyt nem telefonálhatnak, már baj van. Nem »istenfik« többé, akiket lelkes honleányok és honfiak ölelnek keblükre, de nem is a gazdag népek írónábobjai, akik repülőgépen utaznak s tengerparti villájukban nyaralnak. Cudarul megváltozott a korszellem is. Mindenütt a földgolyón eltűnt a nemzeti zártság a népek meleg összebújása s valami hideg nemzetköziség lépett a helyébe. […] a meghitt bensőség, az álmodozás e termékeny csöndje, melyben a költő és az olvasó érik, örökre megszűnt. A műszaki tudományok haladása, a közlekedési eszközök diadalmas előretörése folytán egy lett az egész világ. Nem közönyös, hogy ma alig három nap alatt elröpülhetsz New Yorkba.”
- “Aztán – ami aggasztóbb – az írott betűnek hatalmas versenytársává vált a mozi, mely naponta óriási tömegeket von el a könyvtől s nálunk csaknem kizárólag idegen portékát használ föl. Ez megtanította az embereket arra, hogy képekben érezzenek, gondolkozzanak, anélkül, hogy nyelvvel fejeznék ki magukat, anélkül, hogy a nyelvi kifejezés varázsában gyönyörködnének. […] Hanyatlóban a nyelv csillaga. Bajos arra számítani, hogy ennek a közönségnek csak egy könyvet is el tudsz sütni. Egy és más fonákság ellen talán még küzdhetsz, de ezzel csak tüneti jelenségeket orvosolnál. Nem futhatsz versenyt a repülőgéppel, a léghajóval, a gyorsvonattal, nem kattoghatsz oly veszetten és mindenütt-jelenlévően, mint a mozi s nem bömbölheted túl a rádiót, ezt a soha-el-nem-apadó pampulát, mely egyszerre tíz nyelven kiabál, a földrajzi szélesség és hosszúság minden délköréről.”
- “– Elég legyen már, elég. Hazugság ez mind, színeskedő hazugság […] Nem az a hibája, hogy gáncsaiban egy szemernyi igazság sincs. Nagyobb a hibája. Az a hibája, hogy nincs benne egy fikarcnyi szeretet sem.”
- “Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik s megüti a lábát egy kőben, így szól: »Hű, de ügyetlen voltam«. Erre megdörzsöli sajgó lábát s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni: A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: »Ez Magyarország«. Aztán tüstént az a terv fogan agyában, hogy a jövőben a járdákat nem vízszintesen kell építtetni, hanem homorúan. A mi egyáltalán nem tisztelt szónokunk az emberek utóbbi válfajához tartozik. Kitálalta keserveit, melyekben sok a megindító, fölhánytorgatott néhány külföldi példát, mely követendő lehet. Én azonban megmutathatnám a dolog visszáját is. […] Nem tudom, melyik tizenkétmilliós [!] nép vetett ki magából és lökött az égig, a naprendszerekig oly lírai csillagot, mint Petőfi, oly világhódító mesemondót, mint Jókai, oly művészt, mint Arany, aki nyelvünk minden göröngyét fölmagasztosította s kinek volt annyi Vörösmarty-ja, Berzsenyi-je, Madách-a és Mikszáth-ja? Világáramlatok hullámtorlatai nem törtek meg soha szirtjeinken és nem posványosodtak el lapályainkon. Shakespeare már több ivadékunknak élő, nemzeti írója és Dosztojevszkij, akit a franciák most fedezgetnek föl vagy Ibsen vagy Tolsztoj már apáink olvasmánya is volt.”
- “El mindennel, ami vidékiesség, lomposság, középszerűség. […] Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk s elképzeljük, hogyha a rovás-írással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói.”
- “Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad.”
- “Tragikus nevelésre van szükségünk mindannyiunknak, már a gyermekszobában és iskolapadban is, önvesszőzésre és nem önáltatásra, tragikumunk tudatára, Széchenyi tragikus világtávlatára, mely kétségbeejt és magasba lendíthet. Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a »mester« címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. […] Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”
(Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930. febr. 16.)
