Ady monográfusa, Bölöni György izgalmas fölfedezéseket tett Kosztolányival kapcsolatban. Tihanyi Lajos fauvista-kubista (kubista expresszionista) képe alapján mélylélektani elemzésre vállalkozott. Nem a művészt analizálta, nem is saját magát mint befogadót, hanem a modellt, aki éppen Kosztolányi mester volt. Nézzük, mire jutott!
„Tihanyi Lajos valamikor igazi lélektépő portrét festett Kosztolányi Dezsőről. A Tihanyi-arckép egy neuraszténiás ember szétdúlt arca, akinek vonásaiban kint ül a gyávaság és a félelem. Teli ez az arc alattomos meglapulásokkal és rajtaütésre váró sunyiságokkal. Hogy megértessem e pszichológiai lárvát, a portrét megtoldom egy kis életrajzzal. Kosztolányi erős katolikus neveléssel Szabadkáról érkezett Budapestre. Atyja gimnáziumi igazgató, ő maga filozopter, könyvek között élt, és belső élményekben fejlődő gyermekkora elzárta a külső emlékes nagy világtól. Életéből hiányzott az igazi »struggle for life«. Korán lett költő. Kabos Ede fedezte fel őt is a Budapesti Naplóban az első Ady-diadalok idején. Nem volt szerelmi élete és nem volt küzdelmes ifjúsága. Mint művelt városi embernek és képzett tanárnak tarsolyában a világirodalom, a német, a francia, a spanyol, az olasz nyelv ismerete, amiket félig már hazulról hozott magával. Ady zsoltárokat lapozgat, debreceni vinkót iszik, szociális csatákat vív Nagyváradon, amikor a gyerkőc Kosztolányinak kisujjában a nyugati irodalom ismerete. Már akkor úgy vélte egész fiatalon – amikor B[udapesti]. N[apló].-nál Ady mellé kezdett felnőni, mint amolyan fiók-zseni –, igazságtalanság, hogy királykodását kell tűrnie annak az Adynak, akit ő parlaginak ítélt. Amikor első verses könyve megjelent, a B[udapesti]. N[apló].-ban, tárcát írt róla a Párizsban időző Ady. Nagyon emlékemben van Adynak ez az írása, mert dicséretei mellett igen alól mutatott helyet a Parnasszuson Kosztolányinak az induló költők sorában. Azon melegében megkérdeztem tőle Párizsban, hogy miért ilyen kegyetlen. »Nem engedem, hogy a fejemre nőjön« – ilyenfélét felelt Ady. Többre becsülte Kosztolányit bizonyára, mint amennyit megírt róla, de nem akarta megszédíteni, megérezte ő az »ellenséget«, a Kosztolányiban lappangó Ady-antagonizmust. Mert Kosztolányinak Ady nem volt démona, s ő egy pillanatig sem volt Ady követője, Ady az ő számára kezdettől fogva a legyőzhetetlen, nagy vetélytárs, a nagy ellenfél, akire csak fogat vicsoríthat titokban, a végzetes ember, aki miatt ő csak halovány csillag lesz a magyar égbolton. Kosztolányi arcán így és ezért kezdtek kiülni azok a sunyi ravaszságok, jellemgyöngeségek, amiknek vonalait a Tihanyi portré elárulja.” (Bölöni György: Az igazi Ady, Budapest: Szépirodalmi, 1966.)
Kosztolányi Dezső Tihanyi Lajos 1914-es festményén:
Ám Tihanyi Lajos nemcsak Kosztolányi portréját készítette el, hanem két évvel előtte (1912-ben) Bölöni György képét is megfestette:
Sőt, Tihanyi Ady mestert is megörökítette:
