A Budapesti Napló fénykorában a főszerkesztő Vészi József volt. A napilap munkatársai között az 1900-as évek legelején Ady Endrét, Biró Lajost, Csáth Gézát, Erős Gyulát, Hegedűs-Bite Gyulát, Kabos Edét, Lengyel Gézát, Molnár Ferencet, Pfeiffer Ignácot, Rózsa Miklóst és Szini Gyulát találjuk. Az olvasóközönséget a radikalizmusra fogékony liberális értelmiség, valamint a budapesti felső középosztály adta, ám ennek ellenére pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, és példányszámuk is alacsony volt a többi országos sajtótermékéhez képest. Olvasótáborukon belüli népszerűségüket nem utolsó sorban fiatal munkatársaiknak köszönhették. A külsős szerzők között a Társadalomtudományi Társaság balszárnyát képviselő Jászi Oszkár és Rácz Gyula neve is szerepelt.
A gárda egyik legnépszerűbb alakját, Ady Endrét maga Vészi fedezte föl, és szerződtette a Budapesti Napló munkatársául. 1929-ben, amikor A Toll című folyóirat ankétot rendezett Ady írásművészetéről, Vészi megosztotta a nagyközönséggel is a “fölfedezés” történetét. Ezúttal ezt a beszámolót idézzük:
„A véletlen úgy hozta magával, hogy Ady Endrét, ezt az üstököst, én találtam először meglátni. […] Mikor én a Budapesti Naplót szerkesztettem, egy szép napon a posta Nagyváradról valami különös kéziratot hozott elibém. Keskeny papírlapokra ceruzával odavetett írás volt. Tárgya: a nagyváradi jogi akadémián előfordult kereszt-tüntetések, melyeknek éle Somló Bódog professzor ellen irányult. Fővárosi lapok szerkesztőségeiben a vidéki újságírók ilyetén küldeményeivel kurtán furcsán szokás elbánni. A szerkesztő egy röpke pillantást vet a kéziratba, s tíz közül kilencet beledob a papírkosárba. Ezzel a kézirattal azonban nem lehetett ilyen statáriális módon végezni, már csak a kézirat külső alakjánál fogva sem. Egy-egy keskeny papírlapra, mely alig volt valamivel szélesebb egy étterembeli fizetőpincér számolólapjánál, négy-öt nyomtatott sornyi írásnál több alig volt odavetve. Aki így ír cikket, az, úgy éreztem, csak különös ember lehet. Hát elolvastam az első lapokat és azonnal meg kellett éreznem az írásban egy szárnyaló lélek csapongását, valami hallatlan lendületet, csodás színességet, sziporkázó elmésséget és a magyar nyelvnek őserejű bűvös gazdagságát. Tartalmát nézve pedig, lehetetlen volt föl nem ismerni a cikkíró becsületes, bátor, sőt merész liberális felfogását. Kis mestermű volt a cikk, s én habozás nélkül kiadtam első vezércikknek, másnap pedig élénk megelégedésemre észlelhettem, hogy a közönségnek az új hang megnyerte tetszését. A szerző nevét azonban nem közölhettem, mert a cikk csak két betűvel volt jegyezve. A két betű ez volt: »a. e.«.” (Vészi József: Ady Endre, A Toll, 1929. júl. 7.)