Köztudott, hogy Francisco Goya élete végéhez közeledve egyre démonikusabb képeket festett. Ezúttal nem kívánunk újabb összefoglalót adni életének e sötét korszakáról, sokkal inkább a neves gondolkodó, Jean Starobinski megállapításait szeretnénk megosztani olvasóinkkal. A svájci eszmetörténésznek 1789. Az értelem jelképei című könyvéből idézünk, melyben a felvilágosodás és a francia forradalom korszakát elemzi, fény és sötétség összefüggéseit, egymásba alakulásait, együttállásait és egyéb relációit középpontba állítva.
"Goya képein […] mintha a tudattalan venné át a hatalmat. […] A forradalom szoláris mítosza szívesen hitte, hogy a sötétség erőtlen: elég, ha megjelenik az Ész az akarattal karöltve, és a sötétség máris eloszlik. […] Goya, aki távolabb volt a forradalom fényforrásától, könnyebben tudta megrajzolni a fényt mindenáron elutasító ember torz arcvonásait. […] A sötétség érdes, tömör formát öltött, melyet már nem lehet visszaűzni a semmibe. Az észnek azzal kell szembenéznie, ami gyökeresen más, mint ő maga: tudja, milyen bensőséges szálak fűzik e szörnyekhez, mert az ő akaratából, pontosabban az ő akaratának elutasításából jöttek létre. A tagadás archaikus hatalmát képviselik, mely nem nyilvánult volna meg, ha a nappal rendje nem akart volna törvényerőre emelkedni. E találkozás súlyos következményekkel jár, mert az ész ellenségében felismeri saját kifordított valóját, azt a másik ént, amely nélkül nem lehetne ő a fény, s megbabonázza a különbség, melytől ezentúl nem szabadulhat. Goya nem hisz a démonokban, ám amikor azok ördögi tébolyát ábrázolja, akik továbbra sem hagynak fel a boszorkányság üzelmeivel, olyan sötét és makacs ostobaságot csal elő rejtekéből, mely hamarosan az ördögi kegyetlenség képében jelenik meg. S megint szükség lesz ördögűzésre, mely ezentúl a művészet feladata: az embléma vagy a kevéssé elvont leírás segítségével meg kell nevezni, fel kell vázolni a gonoszság, az erőszak, a halálos téboly alakjainak megszámlálhatatan sokaságát.
Goya […] szinte az egyedüli volt, aki a kezdethez való viszonyt egy ösztönös erő felhasználásában látta – és nem az emlékezetében őrzött klasszikus műveltséganyagra támaszkodva akart visszatérni az időben egy kivételes helyhez (Árkádia) vagy a változhatatlan formához. […] a kezdet nem eszményi elv, hanem életenergia […] ő a fekete állatot festi, amelyet a falu főterén ölnek le. […] sötét kezdetről van szó, melyet halálos veszély fenyeget. Az élet mellett mindig ott a halál. Goya csendéletein így aztán halálos csend uralkodik, hiányzik belőlük a lüktetés, az »éltető fludium«.
A sötétség leleplezése bestiális teremtmények sokaságát hívja elő. A festő a kezdethez való visszatéréssel az élet mélységesen mély forrásait kutatja. Íme, itt az a találkozási pont, ahol Goyánál valami különös keveredés folytán az élet színei a rossz árnyaival mosódnak össze. Ezek után miért volna meglepő, hogy az ész által elítélt alakok féktelen életerőtől duzzadnak? Hogy a kezdet képeit csúfondáros rettenet járja át? Így tűnik elő a semmiből a gyermekeit felfaló kezdet – Saturnus - rémisztő és groteszk képe. Mintha a sötétség és a kezdet egyetlen hatalmas katasztrófában olvadna össze. Goya azonban itt is a »felvilágosodás« sorsának hű tanúja marad: lefesti, hogyan fordult ki az eszme önmagából úgy, ahogy azt Spanyolország 1808-ban megélte."
(Forrás: Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei, ford. Lőrinszky Ildikó, Bp., Európa, 2006.)
