Szomorú az idő, szomorú a kedvünk! Mi másról anekdotázhatnánk hát, ezen a keserédes, novemberi hangulatú, koranyári napon, mint a temetésekről?! Választásom, teljesen önkényes módon, éppen Ady Endre temetésére esett. A sztori csattanója pedig éppen Molnár Ferencen csattan:
“1919-ben egy esős napon Szép Ernővel, a halk szavú poétával, ott álltunk Ady Endre ravatalánál, a kíváncsi és gyászoló tömeg erdejében, túl a Nemzeti Múzeum kerítésén, és arra vártunk, hogy megkezdődjék a temetés. Szörnyű zsúfoltság volt. Még Arany János bronzszobrának nyakába is emberfolyondárok kapaszkodtak, amikor méltóságteljes léptekkel lefelé indultak a múzeum lépcsőjén azok a »szerencsések«, akik közelről nézhették a nagy eseményt. Már hozták a koporsót, amikor Szép Ernő a tömegben felfedezte a feszes tartásban álló, monoklival körülkémkedő, gyászruhás Molnár Ferencet. Szép Ernő megbökött, és odasúgta:
– Nézd a Molnár Ferit. Olyan gőgösen áll ott, mintha őt temetnék!”
(A Fészek, szerk. Demeter Imre, Bp., Gondolat, 1962.)
