Arthur Schnitzler osztrák drámaíró eredetileg orvosnak tanult. Az egyetem után szakasszisztens, majd ideggyógyász lett. Apja halála után azonban fölmondott a klinikán, és megnyitotta saját rendelőjét. 1890-től kezdve barátaival, Hugo von Hofmannsthallal és Richard Beer–Hofmann-nal a „Fiatal Bécs” irodalmi csoportjához tartozott, s a Griensteidl kávézó lett a törzshelyük. Schnitzler azonban szívesen látogatta a Kärtner Straße 61. szám alatti Leidinger éttermet is, és jól ismerte a pszichoanalízis atyját, Freud professzort is. 1900-ban jelent meg első műve, a Gustl hadnagy, amivel egyből hírnevet szerzett magának. Igaz, egyúttal „rémhírnevet” is, mert bíróság elé idézték. Műve ugyanis a hatóságok szerint „az osztrák–magyar hadsereg becsületét és hírét rontotta és rossz fényben tüntette fel”. Tiszti rangját 1901-ben el is vették tőle. 1903-as A körtánc című drámai műve sem kavart kisebb vihart, hiszen a kritikák pornografikusnak ítélték, a berlini ősbemutatót pedig megakadályozta a cenzúra.
Talán nem véletlen, hogy írásaiban sokat foglalkozott a szerelem lélektanával, hiszen naplóinak tanúsága szerint akadtak belső és külső konfliktusai e téren (is). Ahogyan írja egy helyütt: „A nőknek csak akkor hiszek, ha birtoklom őket, […] és akkor is csak azt, hogy birtoklom őket. […] A hűség a képzelet szüleménye – a legjobb esetben is csak a bosszútól való félelem eredménye.”
Álmok éjszakája című műve alapján készült Stanley Kubrick híres mozifilmje, a Tágra zárt szemek. De művei már jóval korábban is fölkeltették a filmipar érdeklődését. Elsőként A flört című színdarabját filmesítették meg, még 1914-ben.
(Részlet Kubrick filmjéből)
Kosztolányi Desiré mester érdeklődését is fölkeltette a különös életmű, s több színikritikát is írt Schnitzler darabjairól. Magáról a szerzőről pedig a következő portrét vetette papírra:
„Ha az arcképét rajzolom, nem arra a hét vaskos kötetre kell gondolnom, mely összegyűjtött munkáit fogja egybe, és nem is könyvcímekre vagy drámai sikerekre. Arra gondolok, hogy mit adott nekünk. Mindenekelőtt egy újfajta romantikát. Schnitzler a regényesség ködét fújta a csöndesen emésztő, polgárias osztrák fővárosra, érdekessé és izgatóvá tette, amit annyira megszoktunk, és a városi embereket új távlatba tudta beállítani. Íme, egy bécsi dekadens, a púder, a finom és polgári életöröm, a gáláns szerelmek városában. A sűrű hóhullásban még rózsaszínű lámpák égnek, de azok, kik ebben az idilli környezetben mozognak, nem a régiek, fiai és leányai a hálósipkás burgereknek és a kávénéniknek, akik már szenvedni és élvezni is tudnak. Sírnak? Könnyeznek. Kacagnak? Mosolyognak. A kettőt azonban többször együtt művelik.
Első könyve, a Sterben, 1892-ben jelenik meg, egy hosszú elbeszélés, melyben pontról pontra kegyetlen valószerűséggel tárja elénk, hogy hal meg egy tüdővészes beteg, és hogy búcsúzkodik, napról napra, a kedvesétől s az élettől, a szép, egyedülvaló élettől. Schnitzlernek két múzsája van: az egyik a halál, de a másik az élet. Nem tudni, melyiket szereti jobban, melyikhez ért jobban. Alakjai néha életművészeknek rémlenek, de a másik pillanatban inkább halálművészek. Ez a haldokló fiatalember lázrózsákkal az arcán, véres tajtékkal a száján az életet prédikálja nekünk. De jönnek utána mások, kik tivornyákban, pezsgőspoharak közt a halálra gondolnak. Élet és halál állandóan karöltve jár nála. 1893-ban jelenik meg az Anatol, s négy évre rá a Reigen, az életöröm bakhánsi könyve.
Anatol már dekadens bécsi alak, fáradt és kedves, a diszkrét életművész. Nem kérdés neki az élet, de az életművészet majdnem tragikus kérdés. Mosoly és könny között szeret. Egy mulatóhelyen látja meg, nők között, a ciprusárnyat. Az élvezet nemcsak közönségessé tesz, de fáraszt is, tehát nemesít is. Ha egy egész könyvtárat olvas el a bécsi életművész, nem lesz ilyen finom és bölcs, mint sok asszonyon és lányon keresztül, kik bánatos világnézetet, kissé csüggedt, kissé vidám életbölcseletet adtak neki cserébe, a csókjáért. Ő a női szív és a női lélek esztétája. Nem falánk, inkább ínyenc. Emlékeztet az asztal művészeire, kik gyengéd csirkehúst esznek, tavaszi salátával, s fanyar vörös bort isznak hozzá, pár kortyot, de az ezüstök, a kristálypoharak mindig fontosabbak, mint az ételsor, s végül az asztalon hagyják a szupét. Anatol [ti. Schnitzler egyik hőse] is jobban emlékszik a hangulatokra, mint magukra a nőkre. Csettint a nyelvével egy-egy emlékre. Az emlékeit élvezi. A valóságot pedig sokszor úgy látja, mint egy emléket. Egy lelki arbiter elegantiarum. Minden humora mellett is tragikus, mert a mai ember kétsége lakozik benne, aki lát mindent – ha nem is egészen öntudatosan, de sok oldalról –, és tudja, hogy a kaleidoszkóp színes ábrái, a nők vörös, fekete és szőke feje bús igazságot raknak ki. Az étvágya azért elég nagy. Majdnem annyi nője van, mint egy igaz, hithű mohamedánnak. Kétsége és bölcsessége is van, legalább annyi, mint egy igaz, hithű zsidónak. Félelme és habozása is annyi, mint egy igaz, hithű kereszténynek. Csupán ápolja öncsalásait. Célja egy séta, egy új élmény, egy új nő. Önéletrajzát maga mondja el egy nőnek, aki kérdezi, hogy mit csinál rendesen, »semmit«, feleli neki nevetve, de valami benső bánattal, »semmit, semmit«.
Ez az ifjúkori alakja állandóan visszatér költészetében. A fajtája életimádata lüktet benne kiolthatatlanul, az a vágy, amit szintén a fajtája túlfejlett értelmiségéből származó kétkedése tompít. Az Anatol és a Reigen, mely az éles megfigyelőt mutatja, körülbelül már érezteti az egész schnitzleri művészetet. Világnézete günocentrikus, a nő van a központjában. Pesszimizmusát csak a nő határozza meg. Hősei nemigen csalatkoznak a világban, az életben, becsvágyban, csak a nőkben. A tragikumuk az, hogy még nem hörpinthették ki az élvezetek serlegét, vagy hogy körömcseppig itták. Később majd találkozunk az öregebb Anatollal, a Der einsame Weg agglegényével, ki a szerelem böjtjéről beszél. A halál, mely eddig csak ott settengett a rózsaszínű levelek és a kurta szoknyák mögött, határozottan kilép, a néma szereplő megszólal, kezébe veszi a kormányt. Schnitzler második korszakának nevezném ezt. A pajkos és mélabús korszak után a kétkedő következik. Eddig látta a valóságot, úgy, mint kevés író, héj és kéreg nélkül, szeme áthatott az emberek húsán, akárcsak a röntgensugár. Miután azonban megismerte a valóságot, és lerögzítette az embereket, elfogta a század nemes betegsége, a kétség, a nagyok szenvedése, hogy az életnek lehetetlen megtalálni a mértékét és az értékét.
1898 körül kezdődik ez a korszaka, mikor a Grüne Kakadu-t írja. Egy bábszínházban összeolvad játék és valóság, színház és történelem. Schnitzler maga is álarcot, köpenyeget keres, hogy beburkolózzék. Egy évre rá megírja tökéletes és nagyszerű drámáját, a Schleier der Beatrice-t. Reneszánsz környezetbe fut, vagy bálok közé – gondoljunk a Marionetten című három bábjátékára –, és alakjai már egészen titokzatosak, jelképek tűnnek fel, néhol a metafizika ködein evezünk. Vajon mi vezet ki ebből a fojtó, izgalmas és különös útvesztőből? Egy regény, melynek a címe is ez: Der Weg ins Freie. 1905-től 1907-ig írta ezt Schnitzler, s a legújabb korszakát jelzi, mely még ma is tart. A méla életélvező és a titokzatos költő fejlődése során harcossá vált, aki immár biztos művészi eszközeinek és hírnevének birtokában meg tudta ragadni az emberekből álló misztikus egységet, a társadalmat, s fölvetette – merészen – a fajtája kérdését. Regénye keresztmetszetben mutatja a mai Ausztriát, s benne a zsidók helyzetét. Évről évre erősödik benne a faji érzés, s vele együtt a társadalmi bíráló hajlam. Közben még egyszer kirándul a történelembe – Der junge Medardus –, de újra visszatér a zsidókérdéshez. A Professor Bernhardi már vad politikai harcokat idéz elő, két táborba szakítja a maradiakat és a haladókat. Ma pedig, ötvenöt éves korában, a Fink und Fliederbusch című látszóan ártatlan újságíró komédiáját játsszák a német színpadok, mely szintén a konzervativizmus és a demokrácia körül mozog, s legsikerültebb alakja is egy osztrák feudális úr. Világa már teljesen erről a földről való. Utolsó szava a harc.
Schnitzler Artúr polgári foglalkozására nézve gégész. Annak idején orvosi gyakorlatot is folytatott a bécsi Allgemeine Krankenhausban, s a Poliklinikán tanársegéd volt. Úgy látszik, hogy az író is megfogadta az orvosok ükapjának, Hippokratésznek a tanácsát. Amit nem gyógyít meg se a természet, se a víz, azt meggyógyítja a tűz.”
Egyenlőség, 1917. dec. 22.
