A Velence előtt található, s csak hajóval megközelíthető, 12 km hosszú sziget, a Lido di Venezia az egyik leghíresebb fürdőhely a világon. Első strandját 1857-ben hozták létre, mely 80 méteres, tengerbe nyúló, cölöpökön nyugvó építmény volt. Nem sokkal később felállították az első faházakat is, amelyek olyannyira meghatározzák ma is a tengerpart hangulatát. 1932-ben pedig már a kulturális élet is föllendült a Lidón, hisz itt rendezték a Velencei Biennálé keretében szervezett, Mostra del Cinema nevű filmfesztivált.
A Lungomare Marconi elnevezésű tengerparti sétány partján luxusszállók, villák sora épült ki. Itt található többek közt a Grand Hotel des Bains, mely arról nevezetes, hogy Thomas Mann Halál Velencében című regényének főhőse is itt lakott.
(Fotó: the-hotels.com)
Innen nincs messze gyalog sem az 1936 és 1938 között épült Casinò. A Filmpalota (Palazzo del Cinema) szintén ekkor nyerte el végső formáját, s épülete még napjainkban is nemzetközi fesztiváloknak ad otthont. A túloldalon az Excelsior Palace Hotel várja vendégeit, melynek híres szecessziós épületét Giovanni Sardini tervezte.
Másik neves sétánya a Lidónak a Lungomare d'Annunzio, ami a kórház s egy magánrepülőtér irányába visz. De errefelé található a San Nicoló al Lido kolostor és templom is, valamint a Palazetto del Consiglio dei Dieci és a Quattro Fontane erőd. Egykor zsidó és angol protestáns temetők is voltak a szigeten.
Lord Byron annak idején lóháton nyargalt le és föl a Lidó homokos partjain. A születésétől fogva sánta Lord számára kihívást jelentett, hogy irodalmi alkotásain túl testi ügyességét is megmutassa a világnak, így a lovaglást és az úszást tökélyre fejlesztette. Egyik legjelesebb teljesítménye az volt, amikor három és háromnegyed óra leforgása alatt a Lidóról elúszott egészen a Canale Grande északi végéig.
De Kosztolányi mesterről is jól tudjuk, hogy többször járt Itália földjén. Sőt, más európai körútjai során is igyekezett Olaszországot – vagy legalább Velencét – útba ejteni. Nászútján sem hagyhatta ki, hisz Párizs előtt a lagúnák fővárosában tett sétákkal kívánta meglepni újdonsült feleségét. A Lidón szintén járt, többször is, s élményeit meg is írta. Ahogyan a Mester fogalmaz a következő két kis „szösszenetben”, 1924-ben:
„Itt fürdenek az előkelők. A tengert minden éjszaka külön kimossák számukra tiszta vízzel az erre szerződtetett inasok, s hullámait reggelre szépen megfésülik. Mindnyájan finomak. A férfiak kövérek, mint a nők, a nők soványak, mint a férfiak. Napokig figyeltem a homokban egy szuszogó gömböcöt, kit szoptatós dajkának véltem, de később megtudtam, hogy az egy berlini esztétikus, a legnemesebb lelkű életimádók közül való. Hölgyeik, kiket szeretnek, megfelelnek ízlésüknek. Zörgő csontvázak, morfinista rémek, piszkafák, kik kurta nyelű, japán ernyőt viselnek, elhasznált, vendéglői fogpiszkálók, kik festetten lépnek az óceánba narancsszínű selyemrongyokban, csuklójukon arany méregszelencével. Merészség lenne azt állítani, hogy csúnyák, mert csak rondák. Ezért ésszerű játszaniok a szépséget. Teljesen érdektelenek és hétköznapiak. Ezért viszont az érdekességet s eredetiséget mímelik. Tilos kutyát magukkal hozniok. Ezt úgy értelmezik, hogy a gyermek is tilos, és egyáltalán nem szülnek. A parton a meddőség némasága és unalma terjeng, az a németes pakfong-dekadencia, melyet hazulról is jól ismerünk. Férfiak, a művészet nyárspolgárai, élveteg mozdulattal rajzolják egymás kövér csípőit, lágy és ájultan-finom vonalait, nőik pedig, a javíthatatlan széplelkek a »véres Csókokról« és a »nagy Életről« beszélnek, melyet írni és ejteni egyaránt nagybetűvel illik. Röviden ez a nagy »Élet partja«.
Mellettük fürdenek a közönségesek. Amerre a szem ellát, mérföldnyi távolságban, sátrak sorakoznak egymás mellé, egész sátorváros ez, melyben izmos, bronzmellű férfiak, kedves, almaarcú nők ülnek, az apák és anyák. Köröttük harsog a levegő a kicsinyek visongásától. Annyi a gyermek, mint az apróhal, melyet az étlap frutta di maré-nek nevez. Ellepik a fövenyt, s a víz sűrű tőlük, akár a húsleves a tésztától. Vad hajuk szemükbe lóg, bőrük megpörkölődik a viharos napfénytől, egészséges foguk villog. Fönn a sárkányok szállanak, lenn labdák röppennek. Nagylányok birkóznak nagyfiúkkal, túllármázva a hullámokat. Mégsem beszél itt senki szerelemről. Holott ezeknek is van hozzá némi közük. Legalább azt következtetem azokból a gyermekekből, kik mint faunok és menádok rohannak, ágyékukból szakadt ordító bizonyítékai az úgynevezett egyéniségüknek s a család titkos démoni voltának. Ők azonban csak alkotók. Ennélfogva szerényen hallgatnak. Magukba szívják a sós tengeri levegőt, mosolyognak a szomszédos part embrióin és smokkjain. Nem is értik, hogy mi az a »nagy Élet«. Csak élik az életet, melyet kisbetűvel írnak és mondanak. Élet, élet, kis élet, mennyire szeretlek én is.”
(Forrás: Két élet. Velencei kép, Pesti Hírlap, 1924. szept. 28.)
(Fotó: AnJou)
