Villon lázadó szellemisége közismert. Meg is gyűlt a baja a mindenkori társadalommal és a hatalommal. Költészete azonban mind a mai napig erős hatást gyakorol, s nemzedékről nemzedékre száll.
Elsőnek Szász Károly kísérletezett a Villon-versek magyarra fordításával. Ezt követően hosszabb szünet következett, majd Tóth Árpád törte meg a csöndet, amikor lefordított két balladát, s a Nyugatban publikálta őket. József Attila első Villon-fordítása – a Vastag Margot-ról szóló ballada – A Toll című folyóiratban látott napvilágot. További balladafordításai is megjelentek a lapban, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben pedig olvasható volt a híres Akasztottak balladájának újrafordítása, valamint a híres négysoros, mely így hangzik: „Francia vagyok, mérgelődhetem, / Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem. / Most hát egy kenderkötéltől fejem / Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.” Szabó Lőrinc két ballada híján lefordította a teljes Nagy Testamentumot, illetve a Vegyes balladák egy részét. 1940-ben jelent meg Vas István fordításkötete, szintén a Nagy Testamentum, Mészöly Dezsőé pedig 1943-ban.
A Villon-fordítók közt kell említenünk Kosztolányi Dezsőt is. A Ballada a blois-i költő-versenyre című művet, valamint A hajdan való idők szép asszonyairól szóló balladát fordította le, 1933-ban. Mészöly Dezső ekként nyilatkozott munkájáról: „Meg kell adni, hogy a Ballade des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezetesebb, a legkönnyedebb, leghangulatosabb”. (Forrás: Szegi Pál.)
Ballada,
a hajdan való idők szépasszonyairól
Mondd, hol van és melyik országban él
Flóra, a híres római csuda?
S Archippa hol, ki szebb mindenkinél.
Hol van Thaisz kis unokahuga?
Hol van Ekho, a zengő és dicső,
Kit hallgatott a csermely, esti tó,
Mert még különb nem élt itt földi nő?…
Hová lett a tavalyi hó?
Heloise, a tudós apáca hol,
Kiért Abelár életet cserélt,
S aztán csupán szerelméért lakol,
Klastromba buj, csuhába, mint herélt?
Hol a királyné most, ki Buridánt
Egy durva zsákba rakta a folyás iránt…?
Hová lett a tavalyi hó?
Hol Blanka királyné, e liliom,
Ki énekelt – dalolt – mint egy szirén,
Nagylábu Berta és még millión.
Beatrix Mayne úrnője és Irén.
Johanna hol, kit angol hitszegők
Égettek el, hol az angyali-jó:
Boldogságos Szűz, jaj, hol vannak ők…?
Hová lett a tavalyi hó?
Ajánlás
Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb,
Hol vannak ők, nem kell itt semmi szó,
Hisz ez utolsó sorból megtudod:
Hová lett a tavalyi hó!
A Villon-fordítások – pontosabban átköltések – apostola azonban Faludy György lett. A sok vitát kiváltó alkotások – az esetleges szakmai bírálatok ellenére – nagy népszerűségre tettek szert, nem utolsó sorban a Hobo Blues Band dalainak (megzenésített Villon-balladáinak) köszönhetően.
Haláltánc ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
… „Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
”Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhad szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”
s vállára vette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s
úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!