"Rainer Maria Rilke 1875 december 4-én született Prágában. Itt nevelkedik és a cseh óváros – zegzugos utcáival, piszkos házaival – mély emléknyomot hagy benne. Élete zajtalan. Tanulmányútra megy Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párizsba költözik, ahol megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Sokáig élt Párizsban. 1914-ben, a világháború kitörésekor Bécsbe költözött, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. A háború alatt nagyon keveset írt.
Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák” lírikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában fejlődött ki leginkább az érzések tisztelete. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e három költő képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, mely kevesebb vagy több, mint a szakszerű bölcselet, a gondolatokat táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, melyek dalok, s kérdéseket, melyek oly közel vannak a bölcselethez (és oly távol vannak tőle), hogy versszakokba kivánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem bölcseleti. Semmi köze azokhoz a tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató mozdulat, mely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, melyet kimondani szinte merészség.
A szlávokat régente szklávoknak (rabszolgáknak) nevezték. Rilke-ben van valami szláv (és szkláv) alázat. Testtelen ábrándozó, aki mindent odaad az embernek. A szolgaság benne oly végtelen, hogy átfinomodik és megdicsőíti önmagát. Rilke úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Ami körülötte van, a valóság, csak túlvilági álom. Az igazi érték önkívületben nyílik ki. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban távolságok lázát érzi. Egy értelmi és érzelmi elfinomultságon keresztül eljut a stilizált, jelképes vallásosságáig, a sugallatig, az egyénisége rejtett magváig.
Első versei kedves és finom csipkemunkák: nőies, de nemes művészet. Bírálói később Baudelaire és Dante hatását emlegetik. Színei gazdagodnak. Egyénisége akkor bontakozik ki teljesen, mikor Párizsba érkezik és megismerkedik Rodin-nel (akiről legszebb tanulmányát írta). Rodin fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzékét. Az ember eltűnő folyamat, egy dal megütött hangja, mely éppen most van elhangzóban. Egyéniségünk, mely tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. A művész ezzel a távlattal szemben alkot. Rilke úgy látja az életet, mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban. Azért ír, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.
Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch” (Órák könyve), ez a különös imakönyv, melybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzen. A kétségek feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimen-akkord. Elfinomult érzés-élet működik itten, mely indításait arról a láthatatlan területről szedi, melyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület. Még modorossága is, melyet sok bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.
Rilke érzéseit a maga egészében közli velünk. Költői ereje abban van, hogy nem tágítja a katergóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából egyszerűen belénk helyezné. (A legtökéletesebb közlésmód.) A közbeeső út azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak a másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem látni, kik és mik ezek a szó-követek, hercegek-e vagy koldusok, nevetnek-e vagy sírnak, eltakarják-e az arcukat, vagy reánk néznek és felénk igyekeznek. Ha megrezdül a nyelv, fogalmak zenélnek. A forma lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez.
Rilke művészete klasszikus tökélyű: mélyen és nyugodtan hullámzik komoly célja felé."
