"Miért van, hogy minél teljesebb az életünk, annál kevésbé ragaszkodunk hozzá? Ez csupán azért lehet így, mert az elfoglalt élet rendszerint ártatlan élet; mert ilyenkor kevesebbet gondolunk a halálra és kevésbé félünk is tőle; mert észre sem vesszük s beletörődünk az élők közös sorsába, akik folytonosan meghalnak és újraszületnek körülöttünk; mert midőn jónéhány éven át elvégeztük a munkánkat, melyek a természet változásaival évente visszatérnek, elszakadunk tőlük és beléjük fáradunk; az erő elvész, gyengülünk, úgy várjuk az élet végét, mint a napét a jól végzett munka után; mert ha a természeti állapotban élünk, nem lázadozunk olyan parancsok ellen, melyek szükségszerűen és általánosan teljesülnek szemünk előtt; mert midőn oly sokat forgattuk már a földet, nem borzadunk mélyébe leszállni; mert midőn oly sokat pihentünk a föld felszínén, hajlunk rá, hogy most már a föld alatt is szundítsunk egy kicsit; mert visszatérve egyik előbbi gondolatomhoz, senki sincsen közöttünk, aki, midőn jól kifáradt, ne kívánkoznék az ágyba, ne látná mérhetetlen örömmel, hogy közeledik a lepihenés pillanata; mert az élet egyeseknek csupán fáradságos, hosszú nap, a halál csupán hosszú álom, a koporsó pihentető ágy, a föld párna, melyre végül is oly édes lehajtanunk fejünket, hogy fel se emeljük többé. Be kell vallanom, hogyha így fogom fel a halált, sok-sok viszontagságom után, akkor képzelni sem tudok nála kellemesebbet. Szeretném, ha egyre inkább hozzászoknék a halál ilyen látásához." (Diderot levele Sophie Volland-hoz, Párizs, 1762. szeptember 23.)
